62005CJ0341[1]

A Bíróság (nagytanács) 2007. december 18-i ítélete. Laval un Partneri Ltd kontra Svenska Byggnadsarbetareförbundet, Svenska Byggnadsarbetareförbundets avdelning 1, Byggettan és Svenska Elektrikerförbundet. Előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Arbetsdomstolen - Svédország. Szolgáltatásnyújtás szabadsága - 96/71/EK irányelv - Építőipari munkavállalók kiküldetése - A minimális bérszintek kivételével a 3. cikk (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket meghatározó nemzeti jogszabály - Ennél kedvezőbb feltételeket megállapító vagy egyéb kérdésekkel kapcsolatos építőipari kollektív szerződés - A szakszervezetek azon lehetősége, hogy kollektív fellépések útján megpróbálják arra kényszeríteni a más tagállamokban letelepedett vállalkozásokat, hogy eseti alapon folytassanak tárgyalásokat a munkavállalókat megillető munkabérek meghatározása érdekében, valamint csatlakozzanak az építőipari kollektív szerződéshez. C-341/05. sz. ügy.

C-341/05. sz. ügy

Laval un Partneri Ltd

kontra

Svenska Byggnadsarbetareförbundet, Svenska Byggnadsarbetareförbundets avdelning 1, Byggettan

és

Svenska Elektrikerförbundet

(az Arbetsdomstolen [Svédország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

"Szolgáltatásnyújtás szabadsága - 96/71/EK irányelv - Építőipari munkavállalók kiküldetése - A minimális bérszintek kivételével a 3. cikk (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket meghatározó nemzeti jogszabály - Ennél kedvezőbb feltételeket megállapító vagy egyéb kérdésekkel kapcsolatos építőipari kollektív szerződés - A szakszervezetek azon lehetősége, hogy kollektív fellépések útján megpróbálják arra kényszeríteni a más tagállamokban letelepedett vállalkozásokat, hogy eseti alapon folytassanak tárgyalásokat a munkavállalókat megillető munkabérek meghatározása érdekében, valamint csatlakozzanak az építőipari kollektív szerződéshez"

Az ítélet összefoglalása

1. Szolgáltatásnyújtás szabadsága - A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetése - 96/71 irányelv

(96/71 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 3. cikk (1) és (8) bekezdés)

2. Szolgáltatásnyújtás szabadsága - A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetése - 96/71 irányelv

(96/71 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 3. cikk)

3. Közösségi jog - Elvek - Alapvető jogok - A kollektív fellépéshez való jog

(EK 49. cikk)

4. Szolgáltatásnyújtás szabadsága - Korlátozások

(EK 49. cikk; 96/71 európai parlamenti és tanácsi irányelv, 3. cikk (1) bekezdés)

5. Szolgáltatásnyújtás szabadsága - Korlátozások

(EK 49. cikk és EK 50. cikk)

1. Valamely tagállam, amelyben a minimális bérszinteket nem a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71 irányelv 3. cikkének (1) és (8) bekezdésében előírt módok valamelyikének megfelelően határozzák meg, ezen irányelv értelmében nem jogosult a más tagállamokban letelepedett vállalkozásokat rákényszeríteni, hogy a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében eseti alapon, a munkavégzés helyén, a munkavállalók képesítéseinek és feladatainak figyelembevételével folytassanak tárgyalásokat abból a célból, hogy megismerhessék a kiküldött munkavállalóikat megillető munkabéreket.

(vö. 71. pont)

2. A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71 irányelv 3. cikkének (7) bekezdését nem lehet akként értelmezni, hogy az lehetővé teszi a fogadó tagállam számára, hogy a területén történő szolgáltatásnyújtást olyan munka- és foglalkoztatási feltételek betartásától tegye függővé, amelyek túlmutatnak a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályokon.

A 96/71 irányelv ugyanis a 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdések tekintetében kifejezetten előírja azt a védelmi szintet, amelynek betartását a fogadó tagállam jogosult megkövetelni a más tagállamokban letelepedett vállalkozásoktól, az említett fogadó tagállam területére kiküldött munkavállalóik javára. Mindezek alapján, valamint feltételezve a más tagállamokban letelepedett vállalkozások azon lehetőségét, hogy a fogadó tagállamban önként, különösen a saját kiküldött személyi állományukkal szemben vállalt kötelezettség keretében csatlakozzanak valamely, esetleg kedvezőbb kollektív szerződéshez, a fogadó tagállam területére kiküldött munkavállalók részére biztosítandó védelem szintje főszabály szerint a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontjában előírt szintre korlátozódik, hacsak az említett munkavállalók a származás szerinti tagállamban jogszabály vagy kollektív szerződés alkalmazásából eredően nem részesülnek már eleve olyan munka- és foglalkoztatási feltételekben, amelyek az említett rendelkezés szerinti kérdések vonatkozásában kedvezőbbek.

(vö. 80-81. pont)

3. Jóllehet a kollektív fellépéshez való jogot a közösségi jog általános elveinek szerves részét képező alapvető jogként kell elismerni, amelynek betartását a Bíróság biztosítja, mindazonáltal e jog gyakorlása bizonyos korlátozások alá eshet. Mint azt ugyanis az Európai Unió Alapjogi Chartájának 28. cikke megerősíti, ez a jog az uniós joggal, valamint a nemzeti jogszabályokkal és gyakorlattal összhangban részesül védelemben.

Jóllehet az alapvető jogok védelme olyan jogos érdeket képez, amely elvileg igazolhatja a közösségi jog által megállapított kötelezettségek korlátozását még a Szerződésben biztosított valamely alapvető szabadság esetében is, az ilyen jogok gyakorlása nem esik kívül a Szerződés rendelkezéseinek hatályán, és összhangban kell állnia a Szerződés által védelemben részesített jogokra vonatkozó követelményekkel, valamint meg kell felelnie az arányosság elvének.

Ebből következik, hogy a kollektív fellépéshez való jog alapvető jellege nem minősül olyan természetűnek, amely a más tagállamban letelepedett, határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében munkavállalókat kiküldő vállalkozással szemben folytatott ilyen fellépést kivonná a közösségi jog hatálya alól.

(vö. 91., 93-95. pont)

4. Az EK 49. cikket, valamint a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71 irányelv 3. cikkét akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes, ha valamely olyan tagállamban, amelyben az említett irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket a minimális bérszintek kivételével jogszabályi rendelkezések tartalmazzák, valamely szakszervezet az építési területek blokádjának alakját öltő kollektív fellépéssel megpróbálhatja arra kényszeríteni a más tagállamban letelepedett szolgáltatásnyújtót, hogy tárgyalásba bocsátkozzék vele a kiküldött munkavállalókat megillető munkabérszintekről, valamint csatlakozzék valamely olyan kollektív szerződéshez, amelynek kikötései az említett kérdések közül egyesek vonatkozásában kedvezőbb feltételeket állapítanak meg azoknál, amelyek a releváns jogszabályi rendelkezésekből következnek, míg más kikötései az említett irányelv 3. cikkében nem szabályozott kérdésekre vonatkoznak.

Valamely tagállam szakszervezeteinek az ilyen kollektív fellépések folytatásához való joga ugyanis kevésbé vonzóvá, sőt nehezebbé teheti e vállalkozások számára a fogadó tagállam területén történő szolgáltatásnyújtást, ebből következően pedig a szolgáltatásnyújtás szabadságának az EK 49. cikk értelmében vett korlátozását képezi. Az ilyen korlátozás nem igazolható a munkavállalók védelmére irányuló célkitűzéssel, amelynek elvileg részét képezi a fogadó tagállam szakszervezete által annak érdekében alkalmazott blokád, hogy a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében kiküldött munkavállalók részére biztosítsanak egy bizonyos szinten rögzített munka- és foglalkoztatási feltételeket, mivel az ilyen munkavállalók munkáltatója a 96/71 irányelv által megvalósított összehangolásnál fogva köteles betartani a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok legalacsonyabb mértékét képező rendelkezéseket a fogadó tagállamban. Hasonlóképp, az ilyen célkitűzés nem igazolhatja azt a bértárgyalást, amelyet a szakszervezetek kívánnak rákényszeríteni a más tagállamban letelepedett és a fogadó tagállam területére ideiglenesen munkavállalókat kiküldő vállalkozásokra, mivel ez a tárgyalás olyan belső jogi összefüggésbe illeszkedik, amelyből jellemzően hiányoznak az olyan rendelkezések, amelyek kellően pontosak és hozzáférhetőek lennének ahhoz, hogy az ilyen vállalkozás számára ne bizonyuljon gyakorlatilag lehetetlennek vagy rendkívül nehéznek azon kötelezettségek meghatározása, amelyeket a minimálbérrel kapcsolatban be kell tartania.

(vö. 99., 107-111. pont és a rendelkező rész 1. pontja)

5. Az EK 49. cikkel és az EK 50. cikkel ellentétes, ha valamely tagállamban a más felek között kötött kollektív szerződés megszüntetésére vagy az attól való eltérésre irányuló kollektív fellépés kezdeményezésének a szakszervezetekkel szemben előírt tilalmát attól teszik függővé, hogy a fellépés olyan munka- és foglalkoztatási feltételekre vonatkozzék, amelyekre a nemzeti jogszabály közvetlenül alkalmazandó. Az ilyen tilalom ugyanis hátrányos megkülönböztetést eredményez azokkal a vállalkozásokkal szemben, amelyek munkavállalókat küldenek ki a fogadó tagállam területére, mivel nem veszi figyelembe azokat a kollektív szerződéseket - bármi is legyen azok tartalma -, amelyeknek e vállalkozások már alá vannak vetve abban a tagállamban, amelyben letelepedtek, és ugyanabban a bánásmódban részesíti őket, mint azokat a nemzeti vállalkozásokat, amelyek egyáltalán nem kötöttek kollektív szerződést. Az ilyen hátrányos megkülönböztetés nem igazolható sem azzal a célkitűzéssel, hogy lehetővé tegyék a szakszervezetek eljárását annak érdekében, hogy a nemzeti munkaerőpiacon jelen lévő valamennyi munkáltató olyan díjazást és egyéb alkalmazási feltételeket biztosítson, amelyek megfelelnek az e tagállamban szokásosan alkalmazottaknak, sem pedig azzal a célkitűzéssel, hogy megteremtsék a tisztességes verseny feltételeit, a nemzeti munkáltatók és a más tagállamokból érkező vállalkozók közötti egyenlő feltételek mellett. Ezek a megfontolások ugyanis nem sorolhatók az EK 55. cikkel együtt alkalmazott EK 46. cikk értelmében vett közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokhoz.

(vö. 116., 118-120. pont és a rendelkező rész)

A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (nagytanács)

2007. december 18.(*)

"Szolgáltatásnyújtás szabadsága - 96/71/EK irányelv - Építőipari munkavállalók kiküldetése - A minimális bérszintek kivételével a 3. cikk (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket meghatározó nemzeti jogszabály - Ennél kedvezőbb feltételeket megállapító vagy egyéb kérdésekkel kapcsolatos építőipari kollektív szerződés - A szakszervezetek azon lehetősége, hogy kollektív fellépések útján megpróbálják arra kényszeríteni a más tagállamokban letelepedett vállalkozásokat, hogy eseti alapon folytassanak tárgyalásokat a munkavállalókat megillető munkabérek meghatározása érdekében, valamint csatlakozzanak az építőipari kollektív szerződéshez"

A C-341/05. sz. ügyben,

az EK 234. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet az Arbetsdomstolen (Svédország) a Bírósághoz 2005. szeptember 19-én érkezett, 2005. szeptember 15-i határozatával terjesztett elő az előtte

a Laval un Partneri Ltd

és

a Svenska Byggnadsarbetareförbundet,

a Svenska Byggnadsarbetareförbundets avdelning 1, Byggettan,

a Svenska Elektrikerförbundet

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (nagytanács),

tagjai: V. Skouris elnök, P. Jann, A. Rosas, K. Lenaerts, U. Lőhmus (előadó) és L. Bay Larsen tanácselnökök, R. Schintgen, R. Silva de Lapuerta, K. Schiemann, J. Makarczyk, P. Kūris, E. Levits és A. Ó Caoimh bírák,

főtanácsnok: P. Mengozzi,

hivatalvezető: J. Swedenborg tanácsos,

tekintettel az írásbeli szakaszra és a 2007. január 9-i tárgyalásra,

figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:

- a Laval un Partneri Ltd képviseletében A. Elmér és M. Agell advokater,

- a Svenska Byggnadsarbetareförbundet, a Svenska Byggnadsarbetareförbundets avd. 1, Byggettan és a Svenska Elektrikerförbundet képviseletében D. Holke jogi előadó, valamint P. Kindblom és U. Öberg advokater,

- a svéd kormány képviseletében A. Kruse, meghatalmazotti minőségben,

- a belga kormány képviseletében M. Wimmer és L. Van den Broeck, meghatalmazotti minőségben,

- a cseh kormány képviseletében T. Boček, meghatalmazotti minőségben,

- a dán kormány képviseletében J. Molde és J. Bering Liisberg, meghatalmazotti minőségben,

- a német kormány képviseletében M. Lumma és C. Schulze-Bahr, meghatalmazotti minőségben,

- az észt kormány képviseletében L. Uibo, meghatalmazotti minőségben,

- a spanyol kormány képviseletében N. Díaz Abad, meghatalmazotti minőségben,

- a francia kormány képviseletében G. de Bergues és O. Christmann, meghatalmazotti minőségben,

- Írország képviseletében D. O'Hagan és C. Loughlin, meghatalmazotti minőségben, segítőik: B. O'Moore SC és N. Travers BL,

- a lett kormány képviseletében E. Balode-Buraka és K. Bārdiņa, meghatalmazotti minőségben,

- a litván kormány képviseletében D. Kriaučiūnas, meghatalmazotti minőségben,

- az osztrák kormány képviseletében C. Pesendorfer és G. Hesse, meghatalmazotti minőségben,

- a lengyel kormány képviseletében J. Pietras, és K. Korolec, M. Szymańska, meghatalmazotti minőségben,

- a finn kormány képviseletében E. Bygglin és J. Himmanen, meghatalmazotti minőségben,

- az Egyesült Királyság Kormánya képviseletében E. O'Neill és D. Anderson, meghatalmazotti minőségben,

- az izlandi kormány képviseletében F. Birgisson, meghatalmazotti minőségben,

- a norvég kormány képviseletében K. Waage és E. Jarbo, valamint, F. Sejersted meghatalmazotti minőségben,

- az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében J. Enegren, E. Traversa és K. Simonsson, meghatalmazotti minőségben,

- az EFTA Felügyeleti Hatóság képviseletében A. T. Andersen, N. Fenger és B. Alterskjær, meghatalmazotti minőségben,

a főtanácsnok indítványának a 2007. május 23-i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1 Az előzetes döntéshozatali kérelem az EK 12. cikk és az EK 49. cikk, valamint a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16-i 96/71/EK parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1997. L 18., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.) értelmezésére vonatkozik.

2 E kérelmet a lett jog hatálya alá tartozó, Rigában (Lettország) székhellyel rendelkező társaság, a Laval un Partneri Ltd (a továbbiakban: Laval) és a Svenska Byggnadsarbetareföbundet (a svéd építőipari munkavállalók szakszervezete, a továbbiakban: Byggnads), a Svenska Byggnadsarbetareförbundet avdelning 1, Byggettan (az említett szakszervezet 1. számú szakszervezeti egysége, a továbbiakban: Byggettan), valamint a Svenska Elektrikerförbundet (a svéd villanyszerelők szakszervezete, a továbbiakban: Elektrikerna) közötti azon eljárás tárgyában terjesztették elő, amelyet az említett társaság indított egyrészt annak megállapítása iránt, hogy mind a Byggnads és a Bygettan által kezdeményezett, az e társaság tevékenységével érintett valamennyi építési területre kiterjedő kollektív fellépés, mind pedig az Elketrikerna által kezdeményezett, a folyamatban lévő összes villanyszerelési munka blokádjának alakját öltő szolidaritási fellépés jogellenesnek minősül, másrészt annak elrendelése iránt, hogy szüntessék be ezeket a fellépéseket, harmadrészt pedig az említett szakszervezetek arra kötelezése iránt, hogy térítsék meg a társaságot ért kárt.

Jogi háttér

A közösségi szabályozás

3 A 96/71 irányelv (6), (13), (17) és (22) preambulumbekezdése szerint:

"mivel a foglalkoztatási viszony nemzetközivé tétele a munkaviszonyra alkalmazandó jogszabályokat illetően problémákat vet fel; mivel a felek érdeke a tervezett munkaviszonyra vonatkozó szabályok és feltételek [helyesen: munkaviszonyra vonatkozó munka- és foglalkoztatási feltételek] meghatározása;"

"mivel a tagállamok jogszabályait össze kell hangolni, hogy meghatározzák a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok magját, amelyet a fogadó ország munkáltatóinak, akik munkavállalókat ideiglenes munkavégzés céljából egy olyan tagállam területére küldenek ki, ahol a szolgáltatásokat nyújtják, be kell tartaniuk; [helyesen: mivel a tagállamok jogszabályait össze kell hangolni annak érdekében, hogy meghatározzák a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályoknak azt a legalacsonyabb mértékét, amelyet a fogadó országban azoknak a munkáltatóknak, akik munkavállalókat ideiglenes munkavégzés céljából egy olyan tagállam területére küldenek ki, ahol a szolgáltatásokat nyújtják, be kell tartaniuk; ezt az összehangolást csak a közösségi jog által lehet biztosítani;]"

"mivel a befogadó országban hatályos minimális védelemre vonatkozó kötelező szabályok nem akadályozhatják a munkaviszonyra vonatkozó, a munkavállalókra kedvezőbb szabályok [helyesen: mivel a fogadó országban hatályos minimális védelemre vonatkozó kötelező szabályok nem akadályozhatják a munkavállalókra nézve kedvezőbb munka- és foglalkoztatási feltételek] alkalmazását;"

"mivel ez az irányelv nem érinti a szakmai érdekek védelmét szolgáló kollektív fellépésre vonatkozó tagállami jogszabályokat".

4 A 96/71 irányelv 1. cikke alapján:

"(1) Ezt az irányelvet arra, a tagállamban letelepedett vállalkozásra kell alkalmazni, amely a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében munkavállalókat küld egy másik tagállam területére a (3) bekezdéssel összhangban.

[...]

(3) Ezt az irányelvet akkor kell alkalmazni, ha az (1) bekezdésben említett vállalkozás az alábbi transznacionális [határon átnyúló] intézkedések valamelyikét megteszi:

a) [...]

vagy

b) munkavállalókat küld ki a tagállam területén a csoport tulajdonában lévő telephelyre vagy vállalkozáshoz, feltéve hogy a kiküldő vállalkozás és a munkavállaló a kiküldetés idején munkaviszonyban áll egymással

[...]"

5 Ezen irányelv 3. cikke így rendelkezik:

"A munkaviszonyra vonatkozó szabályok [helyesen: Munka- és foglalkoztatási feltételek]

(1) A tagállamok biztosítják, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, az 1. cikk (1) bekezdésében említett vállalkozások biztosítják a területükön kiküldetésben lévő munkavállalóknak az alábbi kérdésekkel kapcsolatos, munkaviszonyra vonatkozó szabályokat [helyesen: az alábbi kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket], amelyeket a munkavégzés helye szerinti tagállamban:

- törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezés, illetve

- olyan kollektív megállapodás vagy választottbírósági határozat állapít meg, amelyet a (8) bekezdés értelmében általánosan alkalmazandónak nyilvánítottak, amennyiben azok a mellékletben említett tevékenységekre vonatkoznak:

a) maximális munkaidő és minimális pihenőidő;

b) minimális éves szabadság;

c) minimális bérszint, beleértve a túlóradíjakat; ez a pont nem vonatkozik a kiegészítő foglalkozási nyugdíjrendszerekre;

d) munkavállalók rendelkezésre bocsátásának feltételei, különösen a munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások esetében;

e) munkahelyi egészség, biztonság és higiénia;

f) védintézkedések a várandós vagy gyermekágyas nők, gyermekek és fiatalok munkaviszonyára vonatkozó szabályokat illetően;

g) férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód és más megkülönböztetést tiltó rendelkezések.

Ennek az irányelvnek az alkalmazásában az 1. cikk c) pontjában említett minimális bérszint fogalmát annak a tagállamnak a nemzeti jogszabályai, illetve gyakorlata határozzák meg, amelynek a területén a munkavállaló kiküldetésben tartózkodik.

[...]

(7) Az (1)-(6) bekezdés nem akadályozza a munkaviszonyra vonatkozó, a munkavállalók számára kedvezőbb szabályok [helyesen: nem akadályozza a munkavállalók számára kedvezőbb munka- és foglalkoztatási feltételek] alkalmazását.

A kiküldetéshez tartozó juttatásokat a minimálbér részének tekintik, kivéve, ha azokat a kiküldetés kapcsán ténylegesen felmerült költségek, mint például utazás, lakás és ellátás megtérítésére fizetik ki.

(8) »Általánosan alkalmazandónak nyilvánított kollektív megállapodás vagy választottbírósági határozat« az a kollektív megállapodás vagy választott bírósági határozat, amelyet a területi hatálya alá tartozó valamennyi vállalkozásnak be kell tartania az érintett szakmában vagy iparágban.

A kollektív megállapodásokat vagy választottbírósági határozatokat az első albekezdés értelmében általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszer hiányában a tagállamok, ha úgy döntenek, a következőket veszik alapul:

- kollektív megállapodások vagy választottbírósági határozatok, amelyeket ezek területi hatálya alá és az érintett szakmába vagy iparágba tartozó hasonló vállalkozásokra alkalmaznak, illetve

- kollektív megállapodások, amelyeket a szociális partnerek legreprezentatívabb szervezetei nemzeti szinten kötöttek, és amelyeket az egész ország területén alkalmaznak;

feltéve hogy az 1. cikkben említett vállalkozásokra való alkalmazásuk biztosítja az e cikk (1) bekezdésének első albekezdésében felsorolt ügyek tekintetében az említett vállalkozások közötti, valamint az ebben az albekezdésben említett más, hasonló helyzetben lévő vállalkozások közötti egyenlő bánásmódot.

A bánásmód akkor tekintendő egyenlőnek e cikk értelmében, ahol a hasonló helyzetben lévő hazai vállalkozásokra:

- a kérdéses helyen vagy az érintett ágazatban ugyanazok a kötelezettségek vonatkoznak, mint a kiküldő vállalkozásokra az (1) bekezdés első albekezdésében felsorolt ügyek tekintetében, és

- amelyeknek ugyanolyan következményekkel kell teljesíteniük e kötelezettségeket.

[...]

(10) Ez az irányelv nem zárja ki, hogy a tagállamok a Szerződésnek megfelelően, a hazai vállalkozásokra és más államok vállalkozásaira az egyenlő bánásmód alapján alkalmazzák:

- a munkaviszonyra vonatkozó szabályokat [helyesen: munka- és foglalkoztatási feltételeket] az (1) bekezdés első albekezdésében említetteken kívüli ügyek tekintetében, amennyiben a közrendre vonatkozó rendelkezésekről van szó,

- a (8) bekezdés szerinti kollektív megállapodásokban vagy választottbírósági határozatokban megállapított és a mellékletben említetteken kívüli tevékenységekkel kapcsolatos, munkaviszonyra vonatkozó szabályokat [helyesen: tevékenységekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket]."

6 A 96/71 irányelv 4. cikke alapján:

"Tájékoztatási együttműködés

(1) Ennek az irányelvnek a végrehajtása céljából a tagállamok a nemzeti jogszabályoknak, illetve gyakorlatnak megfelelően kijelölnek egy vagy több kapcsolattartó hivatalt vagy egy vagy több illetékes nemzeti szervet.

(2) A tagállamok rendelkeznek a hatóságok közötti együttműködésről, amelyek a nemzeti jogszabályok értelmében felelősek a 3. cikkben említett, munkaviszonyra vonatkozó szabályok [helyesen: a 3. cikkben említett munka- és foglalkoztatási feltételek] ellenőrzéséért. Az ilyen együttműködés különösen e hatóságoknak a munkavállalók nemzetközi rendelkezésre bocsátására vonatkozó tájékoztatás iránti indokolt kérelmének megválaszolásában áll, beleértve a nyilvánvaló visszaélésekre vagy a jogellenes transznacionális [határon átnyúló] tevékenységek esetleges eseteire vonatkozó tájékoztatást.

A Bizottság és az első albekezdésben említett hatóságok szorosan együttműködnek azoknak a nehézségeknek a vizsgálatában, amelyek a 3. cikk (10) bekezdésének alkalmazása során esetlegesen felmerülnek.

Kölcsönös közigazgatási segítségnyújtásra díjmentesen kerül sor.

(3) Minden tagállam megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy a 3. cikkben említett, munkaviszonyra vonatkozó szabályokkal és feltételekkel [helyesen: a 3. cikkben említett munka- és foglalkoztatási feltételekkel] kapcsolatos információt általánosan elérhetővé tegye.

(4) Minden tagállam értesíti a többi tagállamot és a Bizottságot az (1) bekezdésben említett kapcsolattartó hivatalról, illetve illetékes szervekről."

A nemzeti szabályozás

A 96/71 irányelv átültetése

7 Az ügyiratból kiderül, hogy a Svéd Királyságban nem létezik a kollektív megállapodásokat általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszer, és hogy a hátrányos megkülönböztetést eredményező helyzetek elkerülése érdekében a törvény nem írja elő a külföldi vállalkozások számára a svéd kollektív szerződések alkalmazását, mivel nem minden svéd munkáltatót köt kollektív szerződés.

8 A 96/71 irányelvet a munkavállalók kiküldetéséről szóló 1999. december 9-i (1999:678) sz. törvénnyel (lag [1999:678] om utstationering av arbetsagare, a továbbiakban: a munkavállalók kiküldetéséről szóló törvény) ültették át a svéd jogrendszerbe. Az eljárási iratokból következik, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésén belül az a) és b), valamint a d)-g) pont szerinti kérdésekkel kapcsolatos, a kiküldött munkavállalókra alkalmazandó munka- és foglalkoztatási feltételeket az ugyanezen irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésén belül az első francia bekezdés értelmében vett törvényi rendelkezések határozzák meg. A svéd jogszabály ugyanakkor nem rendelkezik a minimális bérszintről, vagyis az említett irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) pontja szerinti kérdésről.

9 Az ügy irataiból kiderül, hogy a 96/71 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének alkalmazásával létrehozott kapcsolattartó hivatalnak (Arbetsmiljöverket) többek között az a feladata, hogy jelezze az érdeklődők számára az olyan kollektív szerződések fennállását, amelyeket a munkavállalók Svédországba történő kiküldetése esetén alkalmazni lehet, és az említett érdeklődőket a kollektív szerződésben részes felekhez irányítsa bővebb felvilágosításért.

A kollektív fellépéshez való jog

10 A svéd Alkotmány (Regeringsformen) 2. fejezete felsorolja az állampolgárokat megillető szabadságokat és alapvető jogokat. Az Alkotmány 17. cikke értelmében a munkavállalók érdekképviseleti szervezeteit, valamint a munkáltatókat és a munkáltatók érdekképviseleti szervezeteit megilleti a kollektív fellépés joga, kivéve ha azt jogszabályban vagy megállapodásban előírt rendelkezések tiltják.

11 A munkavállalók döntéshozatalban való részvételi jogairól szóló, 1976. június 10-i (1976:580) sz. törvény (lag [1976:580] om medbestämmande i arbetslivet, a továbbiakban: az MBL) rendelkezik a szervezkedés és tárgyalás szabadságára, a kollektív szerződésekre, a kollektív munkaügyi viták esetén igénybe vehető közvetítésre, valamint a munkabéke fenntartásának kötelezettségére vonatkozó szabályokról, továbbá olyan rendelkezéseket tartalmaz, amelyek korlátozzák a szakszervezetek kollektív fellépéshez való jogát.

12 Az MBL 41. cikkéből következik, hogy a kollektív szerződésben részes felek kötelesek a munkabékét fenntartani, és különösen tilos az olyan kollektív fellépés, amely a megállapodástól való eltérés elérésére irányul. A kollektív fellépések ugyanakkor megengedettek, ha a partnerek nem kötöttek egymással kollektív szerződést.

13 Az MBL 42. cikke így rendelkezik:

"A munkáltatók vagy a munkavállalók érdekképviseleti szervezetei nem jogosultak arra, hogy jogellenes kollektív fellépést szervezzenek vagy bármely egyéb módon létrehívjanak. Nem jogosultak arra sem, hogy támogatás formájában vagy bármely egyéb módon jogellenes kollektív fellépésben vegyenek részt. A kollektív szerződésben részes érdekképviseleti szervezet abban az esetben, ha a saját tagjai jogellenes kollektív fellépés folytatására készülnek, vagy jogellenes kollektív fellépést folytatnak, maga is köteles törekedni arra, hogy meghozza az e fellépés megakadályozására irányuló intézkedéseket, vagy eljárjon az e fellépés beszüntetése érdekében.

Ha valaki jogellenes kollektív fellépést kezdeményez, másoknak tilos abban részt venniük.

Az első albekezdés első két mondatában foglalt rendelkezések kizárólag arra az esetre alkalmazandók, ha valamely érdekképviseleti szervezet olyan munkafeltételekre vonatkozóan kezdeményez fellépéseket, amelyek közvetlenül e törvény hatálya alá tartoznak."

14 Az MBL 42. cikke első albekezdésének az ítélkezési gyakorlatban kialakított értelmezése szerint tilos az olyan kollektív fellépés, amely a más felek között kötött kollektív szerződés megszüntetésére vagy az attól való eltérésre irányul. Az Arbetsdomstolen az úgynevezett "Britannia"-ügyben hozott ítéletében (1989., 120. sz.) kimondta, hogy ez a tilalom kiterjed a Svédországban kezdeményezett olyan kollektív fellépésekre, amelyek a külföldi felek között, külföldön lévő munkahelyen megkötött kollektív szerződés megszüntetésére vagy az attól való eltérésre irányulnak, amennyiben az ilyen kollektív fellépés az e kollektív szerződésben részes felekre alkalmazandó külföldi jog szerint tilos.

15 A jogalkotó az úgynevezett "lex Britannia"-val, amely törvény 1991. július 1-jén lépett hatályba, a Britannia-ügyben hozott ítéletben lefektetett elv alkalmazási körét kívánta korlátozni. A lex Britannia az MBL szövegébe iktatott három rendelkezést tartalmaz, mégpedig a 25a. cikket, a 31a. cikket, valamint a 42. cikk harmadik albekezdését.

16 A kérdéseket előterjesztő bíróság által nyújtott ismertetésekből kiderül, hogy az MBL 42. cikke fent említett harmadik albekezdésének bevezetése óta a Svédországban ideiglenesen tevékenységet folytató külföldi munkáltató elleni kollektív fellépések nem tiltottak, ha a tényállás egészének mérlegelése alapján arra lehet következtetni, hogy az e tagállammal fennálló kapcsolat túl csekély ahhoz, hogy az MBL közvetlenül alkalmazhatónak bizonyuljon a szóban forgó munkafeltételekre.

Az építőipari kollektív szerződés

17 A Byggnads olyan szakszervezet, amely Svédországban az építési ágazat munkavállalóit tömöríti. A Byggnads által benyújtott írásbeli észrevételekből kiderül, hogy e szakszervezet 2006-ban 31 helyi egységgel rendelkezett, amelyek egyikét képezte a Byggettan, valamint 128 000 tagja volt, akik közül 95 000-en voltak munkaképes korban, és többek között a fa- és betonipari ágazat munkavállalóit, a kőműveseket, a parkettafektetőket, az építési munkák és az útépítési ágazat munkavállalóit, valamint a vízvezeték-szerelőket fogta össze. Az építőipar munkavállalóinak mintegy 87%-a tagja volt e szervezetnek.

18 Egyrészt a Byggnads mint az építőipar munkavállalóit képviselő központi szervezet, másrészt pedig a Sveriges Byggindustrier (az építőipari munkáltatók központi szervezete) között kollektív szerződés megkötésére került sor (a továbbiakban: az építőipari kollektív szerződés).

19 Az építőipari kollektív szerződés különleges szabályokat tartalmaz a munkaidőre és az éves szabadságra, vagyis olyan kérdésekre vonatkozóan, amelyekben a kollektív szerződések eltérhetnek a jogszabályi rendelkezésektől. Az említett szerződés ezenkívül az ideiglenes munkanélküliségre és a várakozási időre, az útiköltségek és az üzemi költségek megtérítésére, a felmondási védelemre, a tanulmányi szabadságra, valamint a szakképzésre vonatkozó rendelkezéseket is tartalmaz.

20 Az építőipari kollektív szerződéshez történő csatlakozás az érintett vállalkozások számára több, anyagi természetű kötelezettség vállalását is jelenti. Így e vállalkozásoknak át kell utalniuk a Byggettan részére a bértömeg 1,5%-ának megfelelő összeget az e szakszervezeti egység által a díjazás fölött gyakorolt ellenőrzés jogcímén, továbbá a FORA biztosítótársaság részére egyrészt a bértömeg 0,8%-ának megfelelő összeget egy "arányosított pótadónak" vagy "építőipari különleges pótléknak" nevezett díj jogcímén, másrészt pedig a bértömeg 5,9%-ának megfelelő összeget különböző biztosítási díjak jogcímén.

21 Az "arányosított pótadónak" vagy "építőipari különleges pótléknak" nevezett díj arra szolgál, hogy abból fedezzék a csoportos életbiztosításokat, a munkaidőn kívül bekövetkezett balesetekre vonatkozó tartalékalapot és biztosítást, a svéd építőipari vállalkozások kutatási alapját (Svenska Byggbranschens Utvecklingsfond), a Galaxen nevű, a munkáltatók összessége által kezelt szervezetet, amelynek célja a munkahelyek mozgáskorlátozott személyek szükségleteinek megfelelő átalakítása, valamint ez utóbbi személyek átképzése, fedezzék továbbá az építőipari foglalkozások terén a képzés fejlesztésének előmozdítását, valamint az igazgatási és ügyviteli kiadásokat.

22 A FORA által ajánlott különböző biztosítási szerződések kiegészítő nyugdíjbiztosítást, betegség esetén ellátások folyósítását, munkanélküli-ellátásokat, üzemi baleset esetén kártalanítást, valamint a munkavállaló halála esetén a túlélő eltartott hozzátartozóknak nyújtott anyagi támogatást garantálnak a munkavállalók számára.

23 Az építőipari kollektív szerződéshez történő csatlakozás esetén a munkáltatókra, beleértve azokat is, akik kiküldik a munkavállalóikat Svédországba, főszabályként e kollektív szerződés valamennyi kikötése kötelező erővel bír, bizonyos szabályokat ugyanakkor eseti alapon kell alkalmazni, lényegében az építési terület sajátosságai és a munkák elvégzésének módja szerint.

A munkabérek meghatározása

24 A svéd kormány észrevételeiből kiderül, hogy Svédországban a munkavállalók díjazásának meghatározása teljes egészében a szociális partnerekre van bízva, arra kollektív tárgyalás útján kerül sor. A kollektív szerződések általában nem tartalmaznak a minimálbért mint olyat előíró rendelkezéseket. A számos kollektív szerződésben szereplő legalacsonyabb munkabér a képesítéssel és szakmai tapasztalattal nem rendelkező munkavállalókra vonatkozik, ami magában foglalja, hogy általános szabályként ez csak nagyon kisszámú személyt érint. Ami a többi munkavállalót illeti, az ő munkabérüket a munkavégzés helyén folytatott tárgyalások keretében határozzák meg, tekintettel a munkavállaló képesítéseire és az általa ellátott feladatokra.

25 Az alapeljárásban alperesként részt vevő három szakszervezet által a jelen ügyben benyújtott észrevételek szerint az építőipari kollektív szerződésben foglalt teljesítménybér megfelel az építési ágazatban általánosan alkalmazott díjazási formának. A teljesítménybérre épülő rendszer magában foglalja, hogy minden építési projekt vonatkozásában újabb bérmegállapodásokat kell kötni. A munkáltatók és a szakszervezet helyi egysége ugyanakkor megállapodhatnak abban, hogy egy meghatározott építési terület vonatkozásában időbért alkalmaznak. Az alapeljárás által érintett munkavállalók csoportjára nem alkalmazandó semmilyen, havi munkabérre épülő rendszer.

26 Ugyanezen szakszervezetek szerint a bértárgyalások a kollektív szerződés megkötéséből kötelezően eredő munkabéke keretében zajlanak. A munkabérre vonatkozó megállapodás megkötésére főszabályként helyi szinten, a szakszervezet és a munkáltató között kerül sor. Ha a szociális partnereknek nem sikerül megállapodniuk ezen a szinten, a bértárgyalások a központi szinten folytatott egyeztetések tárgyát képezik, amelyek során a Byggnads a munkavállalók oldalán álló legfőbb tárgyalófél minőségében jár el. Ha a szociális partnereknek ez utóbbi tárgyalások keretében sem sikerül megállapodniuk, a személyi alapbért az ún. "jobb híján"-záradéknak megfelelően határozzák meg. Az említett szakszervezetek szerint az ún. "jobb híján járó" munkabér, amely valójában nem más, mint egy végső esetben alkalmazott tárgyalási mechanizmus, és amely nem képez minimálbért, a 2004. év második felében óránként 109 SEK (hozzávetőleg 12 euró) összegnek felelt meg.

Az alapeljárás

27 Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kiderül, hogy a Laval a lett jog hatálya alá tartozó társaság, amelynek székhelye Rigában található. A társaság 2004 májusa és decembere között hozzávetőleg 35 munkavállalót küldött Svédországba az L & P Baltic Bygg AB (a svéd jog hatálya alá tartozó társaság, amelynek tőkéje 100%-át a Laval birtokolta a 2003. év végéig; a továbbiakban: Baltic) által elvállalt építési munkák elvégzése, többek között egy vaxholmi oktatási létesítmény felépítése céljából.

28 A Lavalt, amely Lettországban 2004. szeptember 14-én és október 20-án kollektív szerződéseket írt alá az építőipari munkavállalók lett szakszervezetével, nem kötötte semmilyen kollektív szerződés a Byggnadsszal, a Byggettannal vagy az Elektrikernával szemben, amelyek tagjai közül senki nem tartozott a Laval személyi állományához. Az érintett lett munkavállalók hozzávetőleg 65%-a volt tagja az építőipari munkavállalók szakszervezetének a származási országukban.

29 Az ügyiratokból kiderül, hogy 2004 júniusában kapcsolatfelvételre került sor egyrészt a Byggettan, másrészt pedig a Baltic és a Laval között, és tárgyalások kezdődtek abból a célból, hogy a Laval csatlakozzon az építőipari kollektív szerződéshez. A Laval azt kérte, hogy a munkabéreket és az egyéb munkafeltételeket e tárgyalásokkal párhuzamosan határozzák meg annak érdekében, hogy az e szerződéshez történő csatlakozás idejére a díjazások szintje, valamint a munkafeltételek már rögzítve legyenek. A Byggettan hozzájárult ehhez a kéréshez, jóllehet a kollektív szerződéssel kapcsolatos tárgyalást főszabályként először végig le kell folytatni annak érdekében, hogy ezt követően a munkabérek és az egyéb munkafeltételek megvitatására a kötelező munkabéke idején kerülhessen sor. A Byggettan elutasította a havi munkabér rendszerének bevezetését, de elfogadta a Laval javaslatát az időbér elvére vonatkozóan.

30 Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, hogy a 2004. szeptember 15-i tárgyalás során a Byggnads azt követelte a Lavaltól, hogy egyrészt csatlakozzék a vaxholmi építési területre vonatkozó építőipari kollektív szerződéshez, másrészt pedig biztosítékot követelt arra vonatkozóan, hogy a kiküldött munkavállalók óránként 145 SEK (hozzávetőleg 16 euró) munkabérben részesülnek. Ez az órabér a stockholmi régióban (Svédország) a 2004. év első harmadévében a beton- és a faipari szakmunkásokra vonatkozó bérezési statisztikákon alapult. A Byggettan kijelentette, hogy az erre irányuló megállapodás hiánya esetén kész azonnal kollektív fellépést kezdeményezni.

31 Az ügyirat részét képező dokumentumok szerint a Laval az Arbetsdomstolen előtti eljárás során akként nyilatkozott, hogy a munkavállalói számára 13 600 SEK (hozzávetőleg 1500 euró) havi munkabért fizet, amelyhez hozzáadódnak az étkezéssel, a szállással és az utazással kapcsolatos természetbeni juttatások, havonta 6000 SEK (hozzávetőleg 660 euró) értékben.

32 Az építőipari kollektív szerződéshez történő csatlakozás esetén a Lavalra főszabályként annak minden kikötése kötelező erővel bírt volna, beleértve azokat is, amelyek a jelen ítélet 20. pontjában említett, a Byggettannal és a FORA-val szemben fennálló anyagi kötelezettségekre vonatkoznak. A biztosítási szerződéseknek a FORA-nál történő megkötését egy formanyomtatvánnyal ajánlották fel a Lavalnak, amelyet 2004 decemberében küldtek meg részére.

33 Mivel a fent említett tárgyalás nem járt eredménnyel, a Byggettan felkérte a Byggnadst, hogy hozza meg a 2004. szeptember 15-i tárgyalás során bejelentett kollektív fellépésnek a Lavallal szembeni végrehajtására irányuló intézkedéseket. 2004 októberében előzetes figyelmeztetést nyújtottak be.

34 Ezt követő november 2-án kezdetét vette a vaxholmi építési terület blokádja. Ez a blokád többek között abban nyilvánult meg, hogy megakadályozták az áruknak az építési területre történő szállítását, sztrájkőrséget állítottak fel, valamint megtiltották a lett munkavállalók és járművek belépését az építési területre. A Laval a rendőri erők segítségét kérte, amelyek arról értesítették őt, hogy mivel a kollektív fellépés a nemzeti jogszabályok szerint jogszerű, nem megengedett számukra a beavatkozás, sem az építési területre történő belépést gátló fizikai akadályok eltávolítása.

35 A Laval 2004 novemberének végén a jelen ítélet 9. pontjában említett kapcsolattartó hivatalhoz fordult annak érdekében, hogy felvilágosítást kapjon a Svédországban alkalmazandó munka- és foglalkoztatási feltételekről, továbbá arról, hogy létezik-e minimálbér, vagy sem, valamint az általa fizetendő járulékok természetéről. E szervezet jogi ügyekért felelős igazgatója 2004. december 2-i levelében arról értesítette a Lavalt, hogy a társaság köteles alkalmazni azokat a rendelkezéseket, amelyekre a munkavállalók kiküldetéséről szóló törvény utal, valamint hogy a bérezéssel kapcsolatos kérdésekről a szociális partnereknek kell megállapodniuk, továbbá hogy a kollektív szerződésekben előírt minimális feltételeket a kiküldött külföldi munkavállalókra is alkalmazni kell, és végül, ha valamely külföldi munkáltató kétszeresen fizetett járulékokat, az üggyel kapcsolatban bírósághoz fordulhat. Az alkalmazandó kollektív szerződési rendelkezések megismerése érdekében a Lavalnak az érintett iparág szociális partnereihez kell fordulnia.

36 A 2004. december 1-jén szervezett közvetítés, valamint az Arbetsdomstolen előtt ugyanezen hónap 20-án tartott békéltető tárgyalás során a Byggettan felhívta a Lavalt, hogy a bérezéssel kapcsolatos kérdés megtárgyalása előtt csatlakozzék az építőipari kollektív szerződéshez. Ha a Laval elfogadta volna ezt az ajánlatot, a kollektív fellépést azonnal beszüntették volna, és hatályba lépett volna a kötelező munkabéke, amely lehetővé tette volna a munkabérekkel kapcsolatos tárgyalások megkezdését. A Laval ugyanakkor megtagadta az említett kollektív szerződéshez történő csatlakozást, mivel nem ismerhette meg előre a bérezés területén rá háruló kötelezettségeket.

37 A Lavallal szembeni kollektív fellépések 2004 decemberében felerősödtek. Az Elektrikerna 2004. december 3-án szolidaritási fellépésbe kezdett. Ez az intézkedés azzal a hatással járt, hogy megakadályozta a villanyszerelők munkáltatói szervezetéhez tartozó svéd vállalkozásokat abban, hogy a Laval részére szolgáltatásokat nyújtsanak. Karácsonykor a Laval által kiküldött munkavállalók visszatértek Lettországba, és nem jöttek vissza az érintett építési területre.

38 2005 januárjában további szakszervezetek jelentettek be szolidaritási fellépéseket, amelyek a Laval által Svédországban felállított valamennyi építési területet érintő bojkottban nyilvánultak meg, annak ellenére, hogy e társaságnak már nem állt módjában folytatni a tevékenységét e tagállam területén. Vaxholm városa 2005 februárjában a Baltickal fennálló szerződésének megszüntetését kezdeményezte, 2005. március 24-én pedig megállapították ez utóbbi társaság fizetésképtelenségét.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

39 A Laval 2004. december 7-én keresetet nyújtott be az Arbetsdomstolen-hez a Byggnads, a Byggettan és az Elektrikerna ellen annak megállapítása iránt, hogy mind a blokád, mind pedig a valamennyi építési területét sújtó szolidaritási fellépés jogellenes, és a bíróság rendelje el azok beszüntetését. A társaság azt is kérte, hogy e szakszervezeteket kötelezzék az általa elszenvedett károk megtérítésére. A kérdéseket előterjesztő bíróság 2004. december 22-i határozatával elutasította a Laval ideiglenes intézkedés iránti kérelmét, amely arra irányult, hogy szüntessék be e kollektív fellépéseket.

40 Az Arbetsdomstolen, azt a kérdést vizsgálva, hogy az EK 12. cikkel és az EK 49. cikkel, valamint a 96/71 irányelvvel ellentétes-e, ha egyes szakszervezetek kollektív fellépés útján megpróbálnak valamely, a munkavállalóit Svédországba kiküldő külföldi vállalkozást egy svéd kollektív szerződés alkalmazására kényszeríteni, 2005. április 29-én úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a Bírósághoz fordul. E bíróság a 2005. szeptember 15-én meghozott előzetes döntéshozatalra utaló végzésével a következő kérdéseket terjeszti elő:

"1) Összeegyeztethető-e az EK-Szerződés szolgáltatásnyújtás szabadságáról, valamint az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szóló rendelkezéseivel, továbbá a 96/71 [...] irányelvvel az, ha a szakszervezetek megpróbálják blokád alakját öltő kollektív fellépéssel a külföldi szolgáltatásnyújtót a fogadó országban arra kényszeríteni, hogy csatlakozzék valamely olyan, a munka- és foglalkoztatási feltételekre vonatkozó kollektív szerződéshez, mint [az építőipari kollektív szerződés], ha a fogadó országban a fenti irányelvet átültető jogszabályok nem tartalmaznak semmilyen kifejezett rendelkezést a kollektív szerződésekben foglalt munka- és foglalkoztatási feltételek alkalmazásáról?

2) Az [MBL] tiltja a szakszervezet olyan kollektív fellépését, mely a más szociális partnerek között kötött kollektív szerződéstől való eltérésre irányul. Ez a tilalom azonban a lex Britanniában található különleges rendelkezés értelmében csak akkor alkalmazható, ha a szakszervezet kollektív fellépése olyan munkafeltételekre vonatkozik, amelyekre az [MBL] közvetlenül alkalmazandó, amely gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tilalom nem vonatkozik azokra a kollektív fellépésekre, amelyek a Svédországban csak ideiglenesen működő, személyi állományukat maguk biztosító külföldi vállalkozások ellen irányulnak. Ellentétes-e az EK-Szerződésnek a szolgáltatásnyújtás szabadságáról, valamint az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szóló rendelkezéseivel, továbbá a 96/71 irányelvvel ez utóbbi rendelkezés alkalmazása - amely a lex Britannia egyéb rendelkezéseivel együtt a gyakorlatban azzal a következménnyel jár, hogy a svéd kollektív szerződések alkalmazandók a már megkötött külföldi kollektív szerződések ellenében - a svéd szakszervezeteknek a Svédországban ideiglenesen tartózkodó külföldi szolgáltatásnyújtóval szembeni, blokád alakját öltő kollektív fellépésére?"

41 A Bíróság elnöke 2005. november 15-i végzésével elutasította a kérdéseket előterjesztő bíróság 2005. szeptember 15-i kérelmét, amely arra irányult, hogy a jelen ügyben az eljárási szabályzat 104a. cikke szerinti gyorsított eljárást alkalmazzák.

Az elfogadhatóságról

42 A Byggnads, a Byggettan és az Elektrikerna kétségbe vonják az előzetes döntéshozatali kérelem elfogadhatóságát.

43 Először is arra hivatkoznak, hogy nem áll fenn összefüggés a feltett kérdések és az alapeljárás tényállása között. A kérdéseket előterjesztő bíróság ugyanis a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezések, valamint a 96/71 irányelv értelmezését kéri a Bíróságtól, miközben a Laval esetében a leányvállalata, a Baltic útján - amelynek tőkéje 100%-át birtokolta a 2003. év végéig - az EK 43. cikk értelmében Svédországban letelepedett társaságról van szó. Mivel a Laval és a Baltic jegyzett tőkéjét ugyanazon személyek birtokolták, továbbá e társaságoknak ugyanazok voltak a képviselői, és ugyanazon jelképet használták, közösségi jogi szempontból egy és ugyanazon gazdasági egységnek kell tekinteni őket, annak ellenére, hogy két különálló jogi személyt képeznek. A Laval ezért az EK 43. cikk második bekezdése értelmében köteles lett volna olyan feltételek szerint folytatni Svédországban a tevékenységét, amelyeket e tagállam joga a saját állampolgáraira előír.

44 Másodszor, a fent említett szakszervezetek azt állítják, hogy az alapeljárás arra irányul, hogy a Laval kivonja magát a svéd jogszabályok alól, és ezért, legalábbis részben, mesterségesnek bizonyul. A Laval, amelynek tevékenysége abban állt, hogy svédországi származású munkaerőt helyezett ki ideiglenesen a tevékenységüket a svéd piacon folytató társaságokhoz, a kollektív szerződésekre vonatkozó svéd törvényekből és rendeletekből eredő összes kötelezettség megkerülésére törekedett, és a Szerződés szolgáltatásokkal kapcsolatos rendelkezéseire, valamint a 96/71 irányelvre hivatkozva, nem megengedett módon próbált a közösségi jog által kínált lehetőségekkel élni.

45 E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EK 234. cikkben említett eljárás keretében, amely a nemzeti bíróságok és a Bíróság feladatainak világos szétválasztásán alapul, az ügy konkrét tényállásának megítélése a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik. Ugyancsak kizárólag az ügyben eljáró és határozathozatalra hivatott nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik annak megítélése is, hogy - tekintettel az ügy különleges jellemzőire - ítélete meghozatalához szükségesnek tartja-e az előzetes döntéshozatalt, és ha igen, a Bíróságnak feltett kérdései relevánsak-e. Következésképpen, amennyiben a feltett kérdések a közösségi jog értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság - főszabály szerint - köteles határozatot hozni (lásd különösen a C-326/00. sz. IKA-ügyben 2003. február 25-én hozott ítélet [EBHT 2003., I-1703. o.] 27. pontját; a C-145/03. sz. Keller-ügyben 2005. április 12-én hozott ítélet [EBHT 2005., I-2529. o.] 33. pontját, valamint a C-419/04. sz., Conseil général de la Vienne ügyben 2006. június 22-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-5645. o.] 19. pontját).

46 A Bíróság mindazonáltal azt is kimondta, hogy kivételes esetekben jogosult saját hatáskörének megállapítása céljából megvizsgálni azokat a körülményeket, amelyek mellett a nemzeti bíróság hozzá fordult (lásd ebben az értelemben a 244/80. sz. Foglia-ügyben 1981. december 16-án hozott ítélet [EBHT 1981., 3045. o.] 21. pontját). Csak akkor utasíthatja el a határozathozatalt a nemzeti bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről, ha a közösségi jog kért értelmezése nyilvánvalóan nem áll kapcsolatban az alapjogvita tényeivel vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azon ténybeli és jogi körülmények, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a feltett kérdésekre hasznos módon válaszolhasson (lásd különösen a C-379/98. sz., PreussenElektra-ügyben 2001. március 13-án hozott ítélet [EBHT 2001., I-2099. o.] 39. pontját és a C-390/99. sz., Canal Satélite Digital ügyben 2002. január 22-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-607. o.] 19. pontját, valamint a fent hivatkozott Conseil général de la Vienne ügyben hozott ítélet 20. pontját).

47 Továbbá emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság köteles figyelembe venni - a közösségi és nemzeti bíróságok hatáskörmegosztásának keretén belül - azt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban meghatározott ténybeli és szabályozási hátteret, amelybe az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések illeszkednek (lásd különösen a C-475/99. sz., Ambulanz Glöckner ügyben 2001. október 25-én hozott ítélet [EBHT 2001., I-8089. o.] 10. pontját, a C-136/03. sz., Dörr és Ünal ügyben 2005. június 2-án hozott ítélet [EBHT 2005., I-4759. o.] 46. pontját, és a fent hivatkozott Conseil général de la Vienne ügyben hozott ítélet 24. pontját).

48 Jelen esetben, mint azt a főtanácsnok az indítványa 97. pontjában megjegyezte, a kérdéseket előterjesztő bíróság a kérdéseivel az EK 12. cikk és az EK 49. cikk, valamint a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71 irányelv értelmezését kéri. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, hogy ezek a kérdések a Laval, valamint a Byggnads, a Byggettan és az Elektrikerna között folyamatban lévő, az utóbbiak által azt követően kezdeményezett kollektív fellépésekkel kapcsolatos jogvitában merültek fel, hogy a Laval megtagadta az építőipari kollektív szerződéshez történő csatlakozást, továbbá hogy e jogvita azokra a lett munkavállalókra alkalmazandó munka- és foglalkoztatási feltételekkel kapcsolatos, akiket a Laval egy Svédországban található és a Laval csoporthoz tartozó vállalkozás által felállított építési területre küldött ki, és végül hogy e kollektív fellépéseket és a munkák félbeszakítását követően a kiküldött munkavállalók visszatértek Lettországba.

49 Ezért úgy tűnik, hogy az előterjesztett kérdések kapcsolatban vannak az alapügy tárgyával, ahogy azt a kérdéseket előterjesztő bíróság meghatározta, és a ténybeli háttér alapján, amelybe ezek a kérdések illeszkednek, nem vonható le a következtetés, hogy ez a jogvita mesterséges természetű lenne.

50 Ebből következik, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

Az első kérdésről

51 A kérdéseket előterjesztő bíróság az első kérdésével arra vár választ, hogy összeegyeztethető-e az EK-Szerződés szolgáltatásnyújtás szabadságáról, valamint az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szóló rendelkezéseivel, továbbá a 96/71 irányelvvel az, ha a szakszervezetek megpróbálják blokád alakját öltő kollektív fellépéssel a külföldi szolgáltatásnyújtót a fogadó tagállamban arra kényszeríteni, hogy csatlakozzék valamely olyan, a munka- és foglalkoztatási feltételekre vonatkozó kollektív szerződéshez, mint az építőipari kollektív szerződés, amennyiben az említett tagállamban a fenti irányelvet átültető jogszabályok nem tartalmaznak semmilyen kifejezett rendelkezést a kollektív szerződésekben foglalt munka- és foglalkoztatási feltételek alkalmazásáról.

52 Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kiderül, hogy a Byggnads és a Byggettan által megkezdett kollektív fellépést éppúgy indokolta az, hogy a Laval megtagadta a Svédországba kiküldött munkavállalói részére az e szakszervezetek által követelt órabér biztosítását, miközben az érintett tagállam nem ír elő minimális bérszinteket, mint az, hogy e vállalkozás megtagadta az építőipari kollektív szerződéshez történő csatlakozást, amelynek kikötései a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésén belül az első francia bekezdés a)-g) pontja szerinti kérdések közül egyesek vonatkozásában kedvezőbb feltételeket állapítanak meg azoknál, amelyek a releváns jogszabályi rendelkezésekből következnek, míg más kikötései az említett cikkben nem szabályozott kérdésekre vonatkoznak.

53 Ezért a kérdéseket előterjesztő bíróság első kérdését úgy kell érteni, hogy az arra irányul, hogy az EK 12. cikket és az EK 49. cikket, valamint a 96/71 irányelvet akként kell-e értelmezni, hogy azokkal ellentétes, ha valamely olyan tagállamban, amelyben az említett irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket a minimális bérszintek kivételével jogszabályi rendelkezések tartalmazzák, valamely szakszervezet az építési területek blokádjának alakját öltő, az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló kollektív fellépéssel megpróbálhatja arra kényszeríteni a más tagállamban letelepedett szolgáltatásnyújtót, hogy tárgyalásba bocsátkozzék vele a kiküldött munkavállalókat megillető munkabérszintekről, valamint csatlakozzék valamely olyan kollektív szerződéshez, amelynek kikötései az említett kérdések közül egyesek vonatkozásában kedvezőbb feltételeket állapítanak meg azoknál, amelyek a releváns jogszabályi rendelkezésekből következnek, míg más kikötései az említett irányelv 3. cikkében nem szabályozott kérdésekre vonatkoznak.

A vonatkozó közösségi jogi rendelkezések

54 Az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló ügyre vonatkozó közösségi jogi rendelkezések meghatározása érdekében emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében az EK 12. cikkben megfogalmazott, az állampolgárság alapján történő bármely hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános elve csak a közösségi jog által szabályozott azon esetekben alkalmazható önállóan, amelyekre a Szerződés nem tartalmaz a hátrányos megkülönböztetést tiltó különös szabályt (lásd a C-100/01. sz. Oteiza Olazabal-ügyben 2002. november 26-án hozott ítélet [EBHT 2002., I-10981. o.] 25. pontját, valamint a C-387/01. sz. Weigel-ügyben 2004. április 29-én hozott ítélet [EBHT 2004., I-4981. o.] 57. pontját).

55 Márpedig a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozóan az EK 49. cikk szabályozza és konkretizálja ezt az elvet (lásd a C-22/98. sz., Becu és társai ügyben 1999. szeptember 16-án hozott ítélet [EBHT 1999., I-5665. o.] 32. pontját és a C-55/98. sz. Vestergaard-ügyben 1999. október 28-án hozott ítélet [EBHT 1999., I-7641. o.] 17. pontját). Az EK 12. cikkel kapcsolatban tehát nem határozhat a Bíróság.

56 A munkavállalók más tagállamba történő ideiglenes kihelyezésével kapcsolatban, amelyre azért kerül sor, hogy a munkáltatójuk által nyújtott szolgáltatások keretében építési munkákat vagy közmunkákat végezzenek, a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az EK 49. cikk és az EK 50. cikk kizárja azt, hogy valamely tagállam megtiltsa valamely másik tagállamban letelepedett szolgáltatónak, hogy az teljes személyi állományával együtt szabadon mozogjon e tagállam területén, illetve hogy ez a tagállam az érintett személyi állomány mozgását szigorúbb feltételekhez kösse. Az a tény, hogy valamely másik tagállambeli szolgáltatásnyújtóval szemben ilyen feltételeket támasztanak, számára hátrányos megkülönböztetést jelent a fogadó országban letelepedett versenytársaihoz képest, akik saját személyi állományukkal szabadon rendelkezhetnek, és ráadásul a szolgáltatásnyújtási képességét is hátrányosan befolyásolja (lásd a C-113/89. sz., Rush Portuguesa ügyben 1990. március 27-én hozott ítélet [EBHT 1990., 1417. o.] 12. pontját).

57 Ezzel szemben nem ellentétes a közösségi joggal, ha a tagállamok a jogszabályaik vagy a szociális partnerek között létrejött, a minimálbérekre vonatkozó kollektív szerződések hatályát minden személyre kiterjesztik, aki a területükön ellenszolgáltatás fejében - akár időleges jelleggel - munkát végez, bármely államban is legyen a munkáltató székhelye (lásd a 62/81. és 63/81. sz., Seco és Desquenne & Giral egyesített ügyekben 1982. február 3-án hozott ítélet [EBHT 1982., 223. o.] 14. pontját és a C-164/99. sz., Portugaia Construçőes ügyben 2002. január 24-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-787. o.] 21. pontját). Az ilyen szabályok alkalmazásának ugyanakkor alkalmasnak kell lennie az általuk követett cél megvalósítására, azaz a kiküldött munkavállalók védelmére, és nem terjedhet túl az annak eléréséhez szükséges mértéken (lásd ebben az értelemben többek között a C-369/96. és a C-379/96. sz., Arblade és társai egyesített ügyekben 1999. november 23-án hozott ítélet [EBHT 1999., I-8453. o.] 35. pontját és a C-341/02., Bizottság kontra Németország ügyben 2005. április 14-én hozott ítélet [EBHT 2005., I-2733. o.] 24. pontját).

58 Ebben az összefüggésben a közösségi jogalkotó megalkotta a 96/71 irányelvet abból a célból, mint annak (6) preambulumbekezdéséből is következik, hogy a munkáltatók és az általuk foglalkoztatott személyi állomány érdekében meghatározza a munka- és foglalkoztatási feltételeket arra az esetre, ha valamely adott tagállamban letelepedett vállalkozás ideiglenesen, szolgáltatások nyújtása keretében kiküldi a munkavállalóit valamely másik tagállam területére.

59 A 96/71 irányelv (13) preambulumbekezdéséből következően a tagállamok jogszabályait össze kell hangolni, hogy meghatározzák a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok legalacsonyabb mértékét, amelyet a fogadó országban be kell tartaniuk azoknak a munkáltatóknak, akik munkavállalókat küldenek ki oda.

60 Ugyanakkor a 96/71 irányelv nem harmonizálta e minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok tartalmát. E tartalmat ennélfogva szabadon határozhatják meg a tagállamok, a Szerződés és a közösségi jog általános elvei tiszteletben tartásával (lásd a C-490/04. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2007. július 18-án hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé] 19. pontját).

61 Következésképpen, mivel az alapeljárásban tárgyalt tények, ahogy azokat az előzetes döntéshozatalra utaló végzés bemutatja, a 2004. év során, azaz a tagállamoknak a 96/71 irányelv átültetésére szabott határidő - 1999. december 16. - lejárta után történtek, és ezek a tények ezen irányelv hatálya alá tartoznak, az első kérdést az említett irányelvnek az EK 49. cikk figyelembevételével értelmezett rendelkezéseire (a C-60/03. sz., Wolff & Müller ügyben 2004. október 12-én hozott ítélet [EBHT 2004., I-9553. o.] 25-27., valamint 45. pontja), adott esetben pedig magára az EK 49. cikkre tekintettel kell megvizsgálni.

A tagállamoknak a kiküldött munkavállalókra alkalmazandó munka- és foglalkoztatási feltételek - ideértve a minimális bérszinteket - meghatározására rendelkezésükre álló lehetőségek

62 A nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EK 234. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében, valamint abból a célból, hogy a nemzeti bíróság részére olyan hasznos választ lehessen adni, amely annak lehetővé teszi az előtte folyamatban lévő ügy elbírálását (lásd a C-334/95. sz. Krüger-ügyben 1997. július 17-én hozott ítélet [EBHT 1997., I-4517. o.] 22. pontját; a C-88/99. sz., Roquette Frères ügyben 2000. november 28-án hozott ítélet [EBHT 2000., I-10465. o.] 18. pontját, valamint a C-393/04. és C-41/05. sz., Air Liquide Industries Belgium egyesített ügyekben 2006. június 15-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-5293. o.] 23. pontját), meg kell vizsgálni a tagállamok rendelkezésére álló lehetőségeket a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdésekkel kapcsolatos azon munka- és foglalkoztatási feltételek - ideértve a minimális bérszinteket - meghatározására, amelyeket a vállalkozásoknak biztosítaniuk kell a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében általuk kiküldött munkavállalók számára.

63 Mind az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, mind pedig a jelen eljárásban előterjesztett észrevételekből kiderül ugyanis, hogy egyrészt, a kiküldött munkavállalókra vonatkozó, az említett kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételek meghatározását illetően a minimális bérszintek képezik az egyetlen olyan feltételt, amelynek rögzítése Svédországban nem a 96/71 irányelvben előírt módok valamelyikének megfelelően történik, másrészt pedig az alapeljárás alapjául a Laval részére előírt azon kötelezettség szolgál, hogy tárgyalásokat folytasson a szakszervezetekkel a munkavállalóit megillető munkabér megismerése érdekében, valamint az a kötelezettség, hogy csatlakozzék az építőipari kollektív szerződéshez.

64 A 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésén belül az első és második francia bekezdés értelmében az e rendelkezés a)-g) pontja szerinti kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket, ami az építési munkák területén a határon átnyúló szolgáltatásnyújtásokat illeti, akár törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezésekkel, akár pedig általánosan alkalmazandónak nyilvánított kollektív megállapodással vagy választottbírósági határozattal kell megállapítani. Az e rendelkezés értelmében vett kollektív megállapodásoknak és választottbírósági határozatoknak azok minősülnek, amelyeket a területi hatályuk alá tartozó valamennyi vállalkozásnak be kell tartania az érintett szakmában vagy iparágban.

65 Az irányelv 3. cikke (8) bekezdésének második albekezdése ezenkívül biztosítja a tagállamoknak a lehetőséget arra, hogy a kollektív megállapodásokat vagy választottbírósági határozatokat általánosan alkalmazandónak nyilvánító rendszer hiányában azokat a kollektív megállapodásokat vagy választottbírósági határozatokat vegyék alapul, amelyeket az érintett iparágba tartozó hasonló vállalkozásokra alkalmaznak, illetve azokat, amelyeket a szociális partnerek legreprezentatívabb szervezetei nemzeti szinten kötöttek, és amelyeket az egész ország területén alkalmaznak.

66 E rendelkezés megfogalmazásából következik, hogy ez utóbbi lehetőség igénybevétele megköveteli egyrészt, hogy a tagállam ekként határozzon, másrészt pedig hogy a kollektív megállapodásoknak a munkavállalókat kiküldő vállalkozásokra történő alkalmazása biztosítsa ez utóbbiak számára, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdésén belül az a)-g) pontban felsorolt kérdések tekintetében egyenlő bánásmódban részesülnek az érintett szakmába vagy iparágba tartozó, hasonló helyzetben lévő nemzeti vállalkozásokkal. A bánásmód akkor tekinthető egyenlőnek az említett irányelv 3. cikkének (8) bekezdése értelmében, ha ez utóbbi vállalkozásokra az említett kérdések tekintetében ugyanazok a kötelezettségek vonatkoznak, mint a kiküldő vállalkozásokra, és amelyeknek ugyanolyan következményekkel kell teljesíteniük e kötelezettségeket.

67 Tény, hogy Svédországban a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket a minimális bérszintek kivételével törvényi rendelkezésekben határozták meg. Tény az is, hogy a kollektív szerződéseket nem nyilvánították általánosan alkalmazandónak, valamint hogy e tagállam nem élt az irányelv 3. cikke (8) bekezdésének második albekezdésében biztosított lehetőséggel.

68 Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy mivel a 96/71 irányelvnek nem célja az egyes tagállamokban a munka- és foglalkoztatási feltételek meghatározására irányuló rendszerek harmonizációja, a tagállamok nemzeti szinten továbbra is szabadon választhatnak olyan rendszert, amely nem szerepel kifejezetten az említett irányelvben szabályozott rendszerek között, amennyiben ez a rendszer nem akadályozza a tagállamok közötti szolgáltatásnyújtást.

69 Az ügyiratokból kiderül, hogy Svédországban a nemzeti hatóságok a szociális partnerekre bízták, hogy kollektív tárgyalás útján gondoskodjanak azoknak a munkabérszinteknek a meghatározásáról, amelyeket a nemzeti vállalkozásoknak a munkavállalóik számára nyújtaniuk kell, az építési munkákkal foglalkozó vállalkozások esetében pedig ez a rendszer magában foglalja, hogy a tárgyalásokra eseti alapon, a munkavégzés helyén, az érintett munkavállalók képesítéseinek és feladatainak figyelembevételével kerül sor.

70 A más tagállamokban letelepedett szolgáltatásnyújtók számára előírható, bérezéssel kapcsolatos kötelezettségek tekintetében emlékeztetni kell arra, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) pontja csak a minimális bérszintekre vonatkozik. Ezért erre a rendelkezésre nem lehet hivatkozni e szolgáltatásnyújtók azon kötelezettségének igazolása érdekében, hogy olyan munkabérszinteket tartsanak be, mint amilyeneket az alapeljárásban alperesként részt vevő szakszervezetek a svéd rendszer keretében kívánnak kikényszeríteni, amelyek nem minimálbéreket képeznek, és amelyeket egyébként nem az említett irányelv 3. cikkének (1) és (8) bekezdésében ezzel kapcsolatban előírt módszerek szerint határoztak meg.

71 A jelen szakaszban tehát arra a következtetésre kell jutni, hogy valamely tagállam, amelyben a minimális bérszinteket nem a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) és (8) bekezdésében előírt módok valamelyikének megfelelően határozzák meg, ezen irányelv értelmében nem jogosult a más tagállamokban letelepedett vállalkozásokat rákényszeríteni, hogy a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében eseti alapon, a munkavégzés helyén, a munkavállalók képesítéseinek és feladatainak figyelembevételével folytassanak tárgyalásokat abból a célból, hogy megismerhessék a kiküldött munkavállalóikat megillető munkabéreket.

72 A jelen ítéletben szükségesnek bizonyul azon kötelezettségeknek az EK 49. cikkre tekintettel történő vizsgálata, amelyek a munkabérek meghatározásának ilyen rendszeréből a más tagállamban letelepedett vállalkozásokra hárulnak.

Azok a kérdések, amelyekre a kiküldött munkavállalókra alkalmazandó munka- és foglalkoztatási feltételek vonatkozhatnak

73 A minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok legalacsonyabb mértékét képező rendelkezések betartásának biztosítása érdekében a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének első albekezdése előírja, hogy a tagállamok gondoskodnak arról, hogy bármelyik állam jogát kell is alkalmazni a munkaviszonyra, a vállalkozások a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében biztosítják a tagállamok területén kiküldetésben lévő munkavállalóknak azokat a munka- és foglalkoztatási feltételeket, amelyek az e rendelkezésben felsorolt alábbi kérdésekkel kapcsolatosak: maximális munkaidő és minimális pihenőidő; minimális éves szabadság; minimális bérszint, beleértve a túlóradíjakat; munkavállalók rendelkezésre bocsátásának feltételei, különösen a munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások esetében; munkahelyi egészség, biztonság és higiénia; védintézkedések a várandós vagy gyermekágyas nők, gyermekek és fiatalok munkaviszonyára vonatkozó szabályokat illetően, valamint férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód és más megkülönböztetést tiltó rendelkezések.

74 A fenti rendelkezés egyrészt arra irányul, hogy biztosítsa a tisztességes versenyt a nemzeti vállalkozások és a határon átnyúló szolgáltatást nyújtó vállalkozások között, amennyiben ez utóbbiak részére előírja, hogy valamely zárt felsorolást képező kérdéscsoport tekintetében ismerjék el a munkavállalóik számára a fogadó tagállamban törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezések, illetve a 96/71 irányelv 3. cikkének (8) bekezdése értelmében vett kollektív megállapodások vagy választottbírósági határozatok által megállapított munka- és foglalkoztatási feltételeket, amelyek minimális védelmet nyújtó kötelező szabályokat képeznek.

75 Az említett rendelkezés így megakadályozza, hogy a más tagállamokban letelepedett vállalkozások azáltal, hogy e kérdéscsoport tekintetében a származás szerinti tagállamban hatályos munka- és foglalkoztatási feltételeket alkalmazzák a munkavállalóikra, a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében tisztességtelen versenyt folytathassanak a fogadó tagállam vállalkozásaival szemben, ha ez utóbbi tagállamban magasabb szintű a szociális védelem.

76 Másrészt ugyanez a rendelkezés arra irányul, hogy az említett kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételek vonatkozásában biztosítsa a fogadó tagállam minimális védelmet nyújtó szabályainak alkalmazását a kiküldött munkavállalók számára, mialatt ideiglenesen munkát végeznek az említett tagállam területén.

77 Az ilyen minimális védelem elismerése azzal a következménnyel jár, hogy - amennyiben a származás szerinti tagállamban a munkavállalóknak biztosított munka- és foglalkoztatási feltételekből eredő védelem szintje a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdések tekintetében alacsonyabb a fogadó tagállamban elismert minimális védelem szintjénél - lehetővé teszi e munkavállalók számára, hogy kedvezőbb munka- és foglalkoztatási feltételekben részesüljenek ez utóbbi államban.

78 Az alapeljárás kapcsán ugyanakkor a jelen ítélet 19. pontjából kiderül, hogy az alapeljárásban az építőipari kollektív szerződés bizonyos kikötései a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdések közül egyesek, különösen a munkaidő és az éves szabadság vonatkozásában eltérnek a kiküldött munkavállalókra alkalmazandó munka- és foglalkoztatási feltételeket meghatározó svéd jogszabályoktól, mivel azoknál kedvezőbb feltételeket állapítanak meg.

79 Igaz, hogy a 96/71 irányelv 3. cikkének (7) bekezdése szerint ugyanezen cikk (1)-(6) bekezdése nem akadályozza a munkavállalók számára kedvezőbb munka- és foglalkoztatási feltételek alkalmazását. Ezenkívül az irányelv (17) preambulumbekezdéséből kiderül, hogy a fogadó országban hatályos minimális védelemre vonatkozó kötelező szabályok nem akadályozhatják az ilyen feltételek alkalmazását.

80 Mindazonáltal a 96/71 irányelv 3. cikkének (7) bekezdését nem lehet akként értelmezni, hogy az lehetővé teszi a fogadó tagállam számára, hogy a területén történő szolgáltatásnyújtást olyan munka- és foglalkoztatási feltételek betartásától tegye függővé, amelyek túlmutatnak a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályokon. A 96/71 irányelv ugyanis a 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdések tekintetében kifejezetten előírja azt a védelmi szintet, amelynek betartását a fogadó tagállam jogosult megkövetelni a más tagállamokban letelepedett vállalkozásoktól, az említett fogadó tagállam területére kiküldött munkavállalóik javára. Másfelől az ilyen értelmezés megfosztaná az említett irányelvet a hatékony érvényesüléstől.

81 Mindezek alapján, valamint feltételezve a más tagállamokban letelepedett vállalkozások azon lehetőségét, hogy a fogadó tagállamban önként, különösen a saját kiküldött személyi állományukkal szemben vállalt kötelezettség keretében csatlakozzanak valamely, esetleg kedvezőbb kollektív szerződéshez, a fogadó tagállam területére kiküldött munkavállalók részére biztosítandó védelem szintje főszabály szerint a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontjában előírt szintre korlátozódik, hacsak az említett munkavállalók a származás szerinti tagállamban jogszabály vagy kollektív szerződés alkalmazásából eredően nem részesülnek már eleve olyan munka- és foglalkoztatási feltételekben, amelyek az említett rendelkezés szerinti kérdések vonatkozásában kedvezőbbek.

82 Másfelől ki kell emelni, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke (10) bekezdésének első francia bekezdése értelmében a tagállamok az irányelv hivatkozott 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontjában kifejezetten említetteken kívüli kérdésekre vonatkozó munka- és foglalkoztatási feltételeket is megkövetelhetnek, ha erre a Szerződésnek megfelelően kerül sor, és amennyiben a közrendre vonatkozó olyan rendelkezésekről van szó, amelyeket mind a nemzeti vállalkozásokra, mind pedig a más tagállamokból származó vállalkozásokra egyformán alkalmazni kell.

83 Az alapeljárásban az építőipari kollektív szerződés egyes kikötései olyan kérdésekre vonatkoznak, amelyeket nem szabályoz kifejezetten a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja. Ezzel kapcsolatban a jelen ítélet 20. pontjából kiderül, hogy az e kollektív szerződéshez történő csatlakozás a vállalkozások számára olyan anyagi természetű kötelezettségek vállalását jelenti, mint hogy át kell utalniuk a Byggettan részére a bértömeg 1,5%-ának megfelelő összeget az e szakszervezeti egység által a díjazás fölött gyakorolt ellenőrzés jogcímén, továbbá a FORA biztosítótársaság részére egyrészt a bértömeg 0,8%-ának megfelelő összeget "építőipari különleges pótlék" címén, másrészt pedig a bértömeg 5,9%-ának megfelelő összeget különböző biztosítási díjak jogcímén.

84 Mindazonáltal tény, hogy ezeket a kötelezettségeket anélkül írták elő, hogy ezt a nemzeti hatóságok a 96/71 irányelv 3. cikkének (10) bekezdésére alapították volna. Az építőipari kollektív szerződés vitatott kikötéseit ugyanis a szociális partnerek közötti tárgyalás során állapították meg, akik nem minősülnek közjogi jogalanyoknak, és akik a közrendi okokra hivatkozás végett nem hozhatják fel ezt a rendelkezést annak érdekében, hogy alátámasszák az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló kollektív fellépés közösségi joggal való összeegyeztethetőségét.

85 Szükségesnek bizonyul még az EK 49. cikkre tekintettel megvizsgálni az alapeljárásban alperesként részt vevő szakszervezetek által folytatott kollektív fellépést, mind annak kapcsán, hogy az a más tagállamban letelepedett szolgáltató arra kényszerítésére irányul, hogy tárgyalásokba kezdjen a kiküldött munkavállalókat megillető munkabérekről, mind pedig annak kapcsán, hogy e szolgáltatót olyan kollektív szerződéshez történő csatlakozásra próbálja kényszeríteni, amelynek kikötései a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdések közül egyesek vonatkozásában kedvezőbb feltételeket állapítanak meg azoknál, amelyek a releváns jogszabályi rendelkezésekből következnek, míg más kikötései az e rendelkezésben nem szabályozott kérdésekre vonatkoznak.

Az alapeljárás tárgyát képező kollektív fellépésnek az EK 49. cikkre tekintettel történő vizsgálata

86 A kollektív szerződéshez történő csatlakozás és a bértárgyalás kikényszerítése érdekében a szakszervezetek rendelkezésére álló nyomásgyakorlási eszközök alkalmazásával kapcsolatban az alapeljárás alperesei, valamint a dán és a svéd kormány arra hivatkoznak, hogy a munkáltatóval folytatott tárgyalás keretében a kollektív fellépések kezdeményezéséhez való jog kívül esik az EK 49. cikk hatályán, mivel a Nizzai Szerződéssel módosított EK 137. cikk (5) bekezdése értelmében a Közösségnek nincs hatásköre e jog szabályozására.

87 Ezzel kapcsolatban elegendő emlékeztetni arra, hogy jóllehet igaz, hogy a Közösség hatáskörébe nem tartozó területeken a tagállamok főszabály szerint továbbra is szabadon határozzák meg a szóban forgó jogok fennállásának feltételeit és e jogok gyakorlásának módjait, mindazonáltal az említett államok a közösségi jog tiszteletben tartásával kötelesek gyakorolni e hatáskörüket (lásd, értelemszerűen, a szociális biztonság területén a C-120/95. sz. Decker-ügyben 1998. április 28-án hozott ítélet [EBHT 1998., I-1831. o.] 22. és 23. pontját, valamint a C-158/96. sz. Kohll-ügyben 1998. április 28-n hozott ítélet [EBHT 1998., I-1931. o.] 18. és 19. pontját; a közvetlen adók területén a C-334/02. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 2004. március 4-én hozott ítélet [EBHT 2004., I-2229. o.] 21. pontját, valamint a C-446/03. sz., Marks & Spencer ügyben 2005. december 13-án hozott ítélet [EBHT 2005., I-10837. o.] 29. pontját).

88 Mindezek alapján az a körülmény, hogy az EK 137. cikk sem a sztrájkjogra, sem a kizárás jogára nem alkalmazható, nem alkalmas arra, hogy kivonja az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló kollektív fellépést a szolgáltatásnyújtás szabadságának területéről.

89 A dán és a svéd kormány észrevételei szerint a kollektív fellépéshez való jog alapvető jogot képez, amely - mint ilyen - kívül esik az EK 49. cikk, valamint a 96/71 irányelv hatályán.

90 Ezzel kapcsolatban ki kell emelni, hogy a kollektív fellépéshez való jogot elismerik mind a különböző nemzetközi okmányok, amelyek kidolgozásában a tagállamok együttműködtek, vagy amelyekhez csatlakoztak, mint a Torinóban, 1961. október 18-án kelt Európai Szociális Charta, amelyet egyébként az EK 136. cikk kifejezetten említ, valamint a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 1948. július 9-i, az egyesülési szabadság és a szervezkedési jog védelméről szóló 87. számú egyezménye, mind pedig az említett tagállamok által közösségi szinten vagy az Európai Unió keretében kidolgozott okmányok, mint az Európai Tanács 1989. december 9-én Strasbourgban tartott ülésén elfogadott, a munkavállalók alapvető szociális jogairól szóló közösségi charta, amelyre szintén utal az EK 136. cikk, valamint az Európai Unió Nizzában 2000. december 7-én kihirdetett Alapjogi Chartája (HL C 364., 1. o.).

91 Jóllehet a kollektív fellépéshez való jogot eszerint a közösségi jog általános elveinek szerves részét képező alapvető jogként kell elismerni, amelynek betartását a Bíróság biztosítja, mindazonáltal e jog gyakorlása bizonyos korlátozások alá eshet. Mint azt ugyanis az Európai Unió Alapjogi Chartájának 28. cikke megerősíti, ez a jog az uniós joggal, valamint a nemzeti jogszabályokkal és gyakorlattal összhangban részesül védelemben.

92 Jóllehet igaz, hogy - mint arra a svéd kormány emlékeztet - a kollektív fellépéshez való jog Svédországban, mint más tagállamokban, alkotmányos védelemben részesül, mindazonáltal, mint a jelen ítélet 10. pontjából kiderül, a svéd Alkotmány szerint ez a jog - amely ebben a tagállamban az építési területek blokádját is magában foglalja - akkor gyakorolható, ha azt jogszabályban vagy megállapodásban előírt rendelkezések nem tiltják.

93 Ezzel kapcsolatban a Bíróság már kimondta, hogy az alapvető jogok védelme olyan jogos érdeket képez, amely elvileg igazolhatja a közösségi jog által megállapított kötelezettségek korlátozását még olyan, a Szerződésben biztosított alapvető szabadság esetében is, mint amilyen az áruk szabad mozgása (lásd a C-112/00. sz. Schmidberger-ügyben 2003. június 12-én hozott ítélet [EBHT 2003., I-5659. o.] 74. pontját) vagy a szolgáltatásnyújtás szabadsága (lásd a C-36/02. sz. Omega-ügyben 2004. október 14-én hozott ítélet [EBHT 2004., I-9609. o.] 35. pontját).

94 Mint a Bíróság a fent hivatkozott Schmidberger és Omega ügyekben hozott ítéletekben kimondta, a szóban forgó alapvető jogok - vagyis az egyik esetben a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadsága, a másik esetben pedig az emberi méltósághoz való jog - gyakorlása nem esik kívül a Szerződés rendelkezéseinek hatályán. E joggyakorlásnak összhangban kell állnia a Szerződés által védelemben részesített jogokra vonatkozó követelményekkel, és meg kell felelnie az arányosság elvének (ebben az értelemben lásd a fent hivatkozott Schmidberger ügyben hozott ítélet 77. pontját, valamint a fent hivatkozott Omega ügyben hozott ítélet 36. pontját).

95 Az előzőekből következik, hogy a kollektív fellépéshez való jog alapvető jellege nem minősül olyan természetűnek, amely a más tagállamban letelepedett, határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében munkavállalókat kiküldő vállalkozással szemben folytatott ilyen fellépést kivonná a közösségi jog hatálya alól.

96 Ezért meg kell vizsgálni, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának minősül-e az a tény, hogy valamely tagállam szakszervezetei a fent említett feltételek mellett kollektív fellépést folytathatnak, és ha igen, ez a korlátozás igazolható-e.

97 Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy az EK 49. cikket, amennyiben a szolgáltatásnyújtás szabadsága abból a körülményből eredő korlátozásainak megszüntetésére irányul, hogy a szolgáltatás nyújtása szerinti tagállamtól eltérő tagállamban letelepedett szolgáltatóról van szó, az átmeneti időszak lejártával a tagállamok jogrendjében közvetlenül kell alkalmazni, és olyan jogokat ruház a magánszemélyekre, amelyekre azok bíróság előtt hivatkozhatnak, és amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük (lásd különösen a 33/74. sz. van Binsbergen-ügyben 1974. december 3-án hozott ítélet [EBHT 1974., 1299. o.] 26. pontját; a 13/76. sz. Donà-ügyben 1976. július 14-én hozott ítélet [EBHT 1976., 1333. o.] 20. pontját; a 206/84. sz., Bizottság kontra Írország ügyben 1986. december 4-én hozott ítélet [EBHT 1986., 3817. o.] 16. pontját, valamint a C-208/05. sz. ITC-ügyben 2007. január 11-én hozott ítélet [EBHT 2007., I-181. o.] 67. pontját).

98 Emlékeztetni kell arra is, hogy az EK 49. cikk azokra a nem közjogi jellegű szabályozásokra is vonatkozik, amelyek kollektív módon rendelkeznek a szolgáltatásnyújtásról. A tagállamok között a személyek szabad mozgásával kapcsolatos akadályok megszüntetését ugyanis veszélyeztetné, ha az állami eredetű akadályok lebontását semlegesíthetnék a közjogi jelleggel nem bíró egyesületek és szervezetek jogi autonómiájának gyakorlásából eredő akadályok (lásd a 36/74. sz., Walrave és Koch ügyben 1974. december 12-én hozott ítélet [EBHT 1974., 1405. o.] 17. és 18. pontját; a C-415/93. sz. Bosman-ügyben 1995. december 15-én hozott ítélet [EBHT 1995., I-4921. o.] 83. és 84. pontját, valamint a C-309/99. sz. Wouters-ügyben 2002. február 19-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-1577. o.] 120. pontját).

99 Az alapeljárás kapcsán meg kell állapítani, hogy valamely tagállam szakszervezeteinek az olyan kollektív fellépések folytatásához való joga, amelyek következtében a más tagállamokban letelepedett vállalkozások kényszerítve érezhetik magukat, hogy csatlakozzanak az építőipari kollektív szerződéshez, amelynek bizonyos kikötései eltérnek a jogszabályi rendelkezésektől azáltal, hogy a 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdések vonatkozásában kedvezőbb munka- és foglalkoztatási feltételeket állapítanak meg, más kikötései pedig az említett rendelkezésben nem szabályozott kérdésekre vonatkoznak, kevésbé vonzóvá, sőt nehezebbé teheti e vállalkozások számára az építési munkák svéd területen történő kivitelezését, ebből következően pedig a szolgáltatásnyújtás szabadságának az EK 49. cikk értelmében vett korlátozását képezi.

100 Ez még inkább így van abból a körülményből eredően, hogy az említett vállalkozások a kollektív fellépések miatt kényszerítve érezhetik magukat, hogy a kiküldött munkavállalóikat megillető minimális bérszintek megismerése érdekében határozatlan időn át tárgyaljanak a szakszervezetekkel a szolgáltatásnyújtás helyén.

101 A Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy mivel a szolgáltatásnyújtás szabadsága a Közösség egyik alapvető elvét képezi (lásd különösen a 220/83. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1986. december 4-én hozott ítélet [EBHT 1986., 3663. o.] 17. pontját, valamint a 252/83. sz., Bizottság kontra Dánia ügyben 1986. december 4-én hozott ítélet [EBHT 1986., 3713. o.] 17. pontját), e szabadság korlátozása csak akkor fogadható el, ha az a Szerződéssel összeegyeztethető legitim célt szolgál és közérdeken alapuló kényszerítő indokok igazolják, amennyiben - ha fennáll ez az eset - a korlátozás az elérni kívánt cél megvalósítására alkalmas, és nem lépi túl az ahhoz szükséges mértéket (lásd különösen a C-398/05. sz. SETTG-ügyben 1997. június 5-én hozott ítélet [EBHT 1997., I-3091. o.] 21. pontját; a C-451/03. sz., Servizi Ausiliari Dottori Commercialisti ügyben 2006. március 30-án hozott ítélet [EBHT 2006., I-2941. o.] 37. pontját, valamint a C-94/04. és C-202/04. sz., Cipolla és társai egyesített ügyekben 2006. december 5-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-11421. o.] 61. pontját).

102 Az alapeljárásban alperesként részt vevő szakszervezetek, valamint a svéd kormány arra hivatkoznak, hogy a szóban forgó korlátozások indokoltak, mivel azok szükségesek a közösségi jog által elismert valamely alapvető jog védelmének biztosításához, a céljuk pedig a munkavállalók védelme, amely közérdeken alapuló kényszerítő indokot képez.

103 Ezzel kapcsolatban ki kell emelni, hogy a fogadó tagállam munkavállalóinak az esetleges szociális dömpinghelyzettel szembeni védelme céljából folytatott kollektív fellépéshez való jog a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében vett olyan, közérdeken alapuló kényszerítő indokot képezhet, amely elvileg igazolhatja a Szerződésben biztosított valamely alapvető szabadság korlátozását (ebben az értelemben lásd a fent hivatkozott Arblade és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 36. pontját; a C-165/98. sz., Mazzoleni és ISA ügyben 2001. március 15-én hozott ítélet [EBHT 2001., I-2189. o.] 27. pontját; a C-49/98., C-50/98., C-52/98-C-54/98. és a C-68/98-C-71/98. sz., Finalarte és társai egyesített ügyekben 2001. október 25-én hozott ítélet [EBHT 2001., I-7831. o.] 33. pontját, valamint a C-438/05. sz., International Transport Workers' Federation és Finnish Seamen's Union ügyben 2007. december 11-én hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé] 77. pontját).

104 Hozzá kell tenni, hogy az EK 3. cikk (1) bekezdésének c) és j) pontja értelmében a Közösség tevékenysége nemcsak a "belső piac[ot]" foglalja magában, "amelyet az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke tagállamok közötti szabad mozgását gátló akadályok eltörlése jellemez", hanem a "szociálpolitik[át]" is. Az EK 2. cikk szerint ugyanis a Közösség feladata, hogy többek között előmozdítsa "a gazdasági tevékenységek harmonikus, kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődését", valamint "a foglalkoztatottság és a szociális védelem magas szintjét".

105 Mivel tehát a Közösségnek nemcsak gazdasági, hanem szociális célja is van, az EK-Szerződésnek az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseiből származó jogokat egyensúlyba kell hozni a szociálpolitika célkitűzéseivel, amelyek között szerepel, mint az az EK 136. cikkből következik, többek között az élet- és munkakörülmények javítása, lehetővé téve ezáltal a fejlődési folyamat fenntartása mellett ezek összehangolását, a megfelelő szociális védelem, valamint a szociális partnerek közötti párbeszéd.

106 Az alapeljárásban a Byggnads és a Byggettan arra hivatkoznak, hogy a Lavallal szemben kezdeményezett blokáddal elérni kívánt cél a munkavállalók védelme volt.

107 Ezzel kapcsolatban ki kell emelni, hogy elvileg a munkavállalók védelmére irányuló célkitűzéshez tartozik a fogadó tagállam szakszervezete által annak érdekében alkalmazott blokád, hogy a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében kiküldött munkavállalók részére biztosítsanak egy bizonyos szinten rögzített munka- és foglalkoztatási feltételeket.

108 Ugyanakkor az építőipari kollektív szerződéshez történő csatlakozással járó azon sajátos kötelezettségekkel kapcsolatban, amelyeket a szakszervezetek az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló kollektív fellépéssel próbálnak a más tagállamokban letelepedett vállalkozásokra rákényszeríteni, figyelembe kell venni, hogy az e kollektív fellépésből származó korlátozás nem igazolható ilyen célkitűzéssel. Azonkívül ugyanis, ami a jelen ítélet 81. és 83. pontjából következik, a határon átnyúló szolgáltatásnyújtás keretében kiküldött munkavállalók kapcsán a munkáltatójuk a 96/71 irányelv által megvalósított összehangolásnál fogva köteles betartani a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok legalacsonyabb mértékét képező rendelkezéseket a fogadó tagállamban.

109 Végül azzal a bértárgyalással kapcsolatban, amelyet a szakszervezetek az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló kollektív fellépéssel kívánnak rákényszeríteni a más tagállamban letelepedett és a fogadó tagállam területére ideiglenesen munkavállalókat kiküldő vállalkozásokra, hangsúlyozni kell, hogy a közösségi jog kétségkívül nem tiltja, hogy a tagállamok a minimálbérre vonatkozó szabályaik betartását a megfelelő eszközökkel megköveteljék az ilyen vállalkozásoktól (lásd a fent hivatkozott Seco és Desquenne & Giral ügyben hozott ítélet 14. pontját; a fent hivatkozott Rush Portuguesa ügyben hozott ítélet 18. pontját, valamint a fent hivatkozott Arblade és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 41. pontját).

110 Az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló kollektív fellépések ugyanakkor nem igazolhatók a jelen ítélet 102. pontjában említett közérdeken alapuló célkitűzéssel, mivel az a bértárgyalás, amelyet a más tagállamban letelepedett vállalkozásra kívánnak rákényszeríteni, olyan belső jogi összefüggésbe illeszkedik, amelyből jellemzően hiányzik bármiféle olyan rendelkezés, amely kellően pontos és hozzáférhető lenne ahhoz, hogy az ilyen vállalkozás számára ne bizonyuljon gyakorlatilag lehetetlennek vagy rendkívül nehéznek azon kötelezettségek meghatározása, amelyeket a minimálbérrel kapcsolatban be kell tartania (ebben az értelemben lásd a fent hivatkozott Arblade és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 43. pontját).

111 A fentiekre tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EK 49. cikket, valamint a 96/71 irányelv 3. cikkét akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes, ha valamely olyan tagállamban, amelyben az említett irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket a minimális bérszintek kivételével jogszabályi rendelkezések tartalmazzák, valamely szakszervezet az építési területek blokádjának alakját öltő, az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló kollektív fellépéssel megpróbálhatja arra kényszeríteni a más tagállamban letelepedett szolgáltatásnyújtót, hogy tárgyalásba bocsátkozzék vele a kiküldött munkavállalókat megillető munkabérszintekről, valamint csatlakozzék valamely olyan kollektív szerződéshez, amelynek kikötései az említett kérdések közül egyesek vonatkozásában kedvezőbb feltételeket állapítanak meg azoknál, amelyek a releváns jogszabályi rendelkezésekből következnek, míg más kikötései az említett irányelv 3. cikkében nem szabályozott kérdésekre vonatkoznak.

A második kérdésről

112 A kérdéseket előterjesztő bíróság a második kérdésével lényegében arra vár választ, hogy ellentétes-e az EK 49. cikkel és az EK 50. cikkel, ha valamely tagállamban a más felek között kötött kollektív szerződés megszüntetésére vagy az attól való eltérésre irányuló kollektív fellépés kezdeményezésének a szakszervezetekkel szemben előírt tilalmát attól teszik függővé, hogy a fellépés olyan munka- és foglalkoztatási feltételekre vonatkozzék, amelyekre a nemzeti jogszabály közvetlenül alkalmazandó - amely a szolgáltatásnyújtás keretében e tagállam területére munkavállalókat kiküldő és valamely más tagállam joga szerinti kollektív szerződés által kötött vállalkozás számára lehetetlenné teszi, hogy az említett szervezetekkel szemben ilyen tilalomra hivatkozzék.

113 Ez a kérdés az MBL azon rendelkezéseinek alkalmazására vonatkozik, amelyek a szociális dömping elleni küzdelem rendszerét vezetik be, melynek értelmében a szolgáltatásnyújtó a szolgáltatás nyújtása szerinti tagállamban nem várhatja el, hogy bármilyen módon figyelembe vegyék az olyan kollektív szerződésekből eredő kötelezettségeket, amelyeknek ő már alá van vetve abban a tagállamban, ahol letelepedett. Az ilyen rendszerből következik, hogy a valamely más tagállam szerinti kollektív szerződés által kötött vállalkozásokkal szembeni kollektív fellépések megengedettek, ugyanazon az alapon, mint ahogy megengedettek az olyan vállalkozásokkal szemben, amelyeket semmilyen kollektív szerződés nem köt.

114 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a szolgáltatásnyújtás szabadsága magában foglalja többek között minden olyan hátrányos megkülönböztetés megszüntetését, amely a szolgáltatót állampolgárságánál/honosságánál vagy annál a ténynél fogva érinti, hogy más tagállamban nyújtja szolgáltatását, mint amelyben letelepedett (lásd különösen a C-154/89. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1991. február 26-án hozott ítélet [EBHT 1991., I-659. o.] 12. pontját; a C-180/89. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 1991. február 26-án hozott ítélet [EBHT 1991., I-709. o.] 15. pontját; a C-198/89. sz., Bizottság kontra Görögország ügyben 1991. február 26-án hozott ítélet [EBHT 1991., I-727. o.] 16. pontját, valamint a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 2007. július 18-án hozott ítélet 83. pontját).

115 A hasonlóan állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a hátrányos megkülönböztetés kizárólag különböző szabályoknak hasonló helyzetekre való alkalmazásában, vagy pedig ugyanazon szabálynak különböző helyzetekre történő alkalmazásában állhat (lásd különösen a C-279/93. sz. Schumacker-ügyben 1995. február 14-én hozott ítélet [EBHT 1995., I-225. o.] 30. pontját; a C-383/05. sz. Talotta-ügyben 2007. március 22-én hozott ítélet [EBHT 2007., I-2555. o.] 18. pontját, valamint a C-182/06. sz., Lakebrink és Peters-Lakebrink ügyben 2007. július 18-án hozott ítélet [az EBHT-ban még nem tették közzé] 27. pontját).

116 Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló nemzeti szabályozás, amely nem veszi figyelembe azokat a kollektív szerződéseket, bármi is legyen azok tartalma, amelyek a munkavállalókat Svédországba kiküldő vállalkozásokra nézve már kötelező erővel bírnak abban a tagállamban, amelyben e vállalkozások letelepedtek, hátrányos megkülönböztetést eredményez e vállalkozásokkal szemben, amennyiben ugyanabban a bánásmódban részesíti őket, mint azokat a nemzeti vállalkozásokat, amelyek egyáltalán nem kötöttek kollektív szerződést.

117 Márpedig a megszorítóan értelmezendő EK 46. cikkből következik, hogy a hátrányos megkülönböztetéshez vezető szabályokat csak közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okok igazolhatják (lásd a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 2007. július 18-án hozott ítélet 86. pontját).

118 Ezzel kapcsolatban az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, hogy e szabályozás azokra a más tagállamokban letelepedett vállalkozásokra történő alkalmazása, amelyekkel szemben olyan kollektív szerződések bírnak kötelező erővel, amelyekre nézve a svéd jogszabály nem alkalmazható közvetlenül, egyrészt arra irányul, hogy lehetővé tegye a szakszervezetek eljárását annak érdekében, hogy a svéd munkaerőpiacon jelen lévő valamennyi munkáltató olyan díjazást és egyéb alkalmazási feltételeket biztosítson, amelyek megfelelnek a Svédországban szokásosan alkalmazottaknak, másrészt pedig arra, hogy megteremtse a tisztességes verseny feltételeit, a svéd munkáltatók és a más tagállamokból érkező vállalkozók közötti egyenlő feltételek mellett.

119 Mivel az előző pontban említett egyik megfontolás sem sorolható az EK 55. cikkel együtt alkalmazott EK 46. cikk értelmében vett közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokhoz, meg kell állapítani, hogy az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló hátrányos megkülönböztetés nem igazolható.

120 A fentiekre tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy ellentétes az EK 49. cikkel és az EK 50. cikkel, ha valamely tagállamban a más felek között kötött kollektív szerződés megszüntetésére vagy az attól való eltérésre irányuló kollektív fellépés kezdeményezésének a szakszervezetekkel szemben előírt tilalmát attól teszik függővé, hogy a fellépés olyan munka- és foglalkoztatási feltételekre vonatkozzék, amelyekre a nemzeti jogszabály közvetlenül alkalmazandó.

A költségekről

121 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nagytanács) a következőképpen határozott:

1) Az EK 49. cikket, valamint a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16-i 96/71/EK parlamenti és tanácsi irányelv 3. cikkét akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes, ha valamely olyan tagállamban, amelyben az említett irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének a)-g) pontja szerinti kérdésekkel kapcsolatos munka- és foglalkoztatási feltételeket a minimális bérszintek kivételével jogszabályi rendelkezések tartalmazzák, valamely szakszervezet az építési területek blokádjának alakját öltő, az alapeljárás tárgyát képezőhöz hasonló kollektív fellépéssel megpróbálhatja arra kényszeríteni a más tagállamban letelepedett szolgáltatásnyújtót, hogy tárgyalásba bocsátkozzék vele a kiküldött munkavállalókat megillető munkabérszintekről, valamint csatlakozzék valamely olyan kollektív szerződéshez, amelynek kikötései az említett kérdések közül egyesek vonatkozásában kedvezőbb feltételeket állapítanak meg azoknál, amelyek a releváns jogszabályi rendelkezésekből következnek, míg más kikötései az említett irányelv 3. cikkében nem szabályozott kérdésekre vonatkoznak.

2) Ellentétes az EK 49. cikkel és az EK 50. cikkel, ha valamely tagállamban a más felek között kötött kollektív szerződés megszüntetésére vagy az attól való eltérésre irányuló kollektív fellépés kezdeményezésének a szakszervezetekkel szemben előírt tilalmát attól teszik függővé, hogy a fellépés olyan munka- és foglalkoztatási feltételekre vonatkozzék, amelyekre a nemzeti jogszabály közvetlenül alkalmazandó.

Aláírások

* Az eljárás nyelve: svéd.