EH 2003.863 Vérátömlesztéssel okozott Hepatitis C vírusfertőzés esetében az állam kártalanítási kötelezettsége. Vagyoni és nem vagyoni károk [1972. évi II. tv. 40. §, 58. §, Ptk. 76. §, 355. §, 359. §].

A felperes 1986. július 14-én személygépkocsi vezetőjeként súlyos közlekedési balesetet szenvedett, amelynek következtében mindkét lábán többszörös törések alakultak ki. Szeptember 4-ig kórházban kezelték, és az elvégzett műtétek során "0" RH pozitív mosott-választott VVT-massa transzfúziót kapott. A helyreállító műtéteket 1988-ban és 1993-ban végezték el és e műtétek során is kapott vértranszfúziót.

A felperes a baleset időpontjában középiskolai nevelőtanárként dolgozott. A balesetből eredő munkaképesség-csökkenése miatt 1990. június 4-én rokkantsági nyugállományba helyezték.

A felperest 1999. október 25-én hányingerrel és szédüléssel járó rosszullétei miatt vették fel kórházi kezelésre és az akkori vizsgálatok Hepatitis C vírus ellenanyagra pozitivitást mutattak ki, de a májenzim értékei nem voltak kórosak. Az 1999. november 24-én elvégzett PCR vizsgálat Hepatitis C víruspozitivitást igazolt. A májfunkciós vizsgálat eredménye is kóros eltérést mutatott.

A 2000. év szeptemberében elvégzett májbiopszia kórszövettani vizsgálata a máj gyulladásos folyamatát mutatta ki, majd 2001. év márciusában megkezdték a felperes Interferon injekcióval való kezelését.

A felperes jelenlegi munkaképesség-csökkenése 100%-os.

A felperes a keresetében 60 000 000 forint általános kártérítés, valamint 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és kamata megfizetésére kérte az alperes kötelezését.

A keresetét az egészségkárosodást okozó beavatkozáskor hatályban volt, az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény (továbbiakban: Eü. tv.) 58. §-ának (3) bekezdésére, és 22. §-ának (2) bekezdésére alapította.

Az alperes arra hivatkozással kérte a kereset elutasítását, hogy a felperes gyógyszernek minősülő vérkészítménytől való fertőződése nem állapítható meg, így kártalanítási kötelezettség nem terheli.

Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és ennek 2001. év május hó 4. napjától járó évi 20%-os kamata, valamint 390 000 forint vagyoni kártérítés és ennek 2000. év augusztus hó 1. napjától járó évi 20%-os kamata, továbbá 2001. év május hó 1. napjától kezdődően havi 25 000 forint járadék megfizetésére. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította, rendelkezett a perköltségek viseléséről és az ítéletnek a járadékot érintő részét fellebbezésre tekintet nélkül végrehajthatónak nyilvánította.

Az elsőfokú bíróság a perben rendelkezésre álló bizonyítékok egybevetése és a maguk összességében való értékelése alapján tényként állapította meg, hogy a felperes a Hepatitis C vírusfertőzést az 1986-ban vagy az 1988-ban alkalmazott vérátömlesztés során kapta meg. Ekkor még nem szűrték a véradóktól levett vért erre a vírusra, és a vírus az esetek 90-95%-ában vérkészítmény adásával vagy vérrel történő fertőzés útján terjed. Mivel a felperes esetében a vírusátvitel szempontjából csak a vérátömlesztés merült fel, az 1993 előtt alkalmazott vérátömlesztések és a Hepatitis C vírusfertőzöttség között az okozati összefüggés fennáll.

Az elsőfokú bíróság a jogvita eldöntése szempontjából nem tulajdonított jelentőséget a stabil és a labilis vérkészítmények közötti különbségtételnek, mert az alperes álláspontja szerinti labilis vérkészítményt - a teljes vért, friss, fagyasztott plazmát - is gyógyszerként használták fel. A kétfajta vérkészítmény közötti szakmai megkülönböztetést az alperes kártalanítási kötelezettsége szempontjából közömbösnek tartotta és kifejtette, hogy az akkori szűrés hiányában a gyógyszernek minősített ún. stabil vérkészítményeknél sem tudták biztosítani a vírusmentességet.

Miután a felperes egészségkárosodását a vérkészítményre vezette vissza, az alperes objektív kártalanítási kötelezettségét az Eü. tv. 58. §-a alapján megállapította.

Kifejtette, hogy a kártalanításra az Eü. tv. 22. §-ában foglalt rendelkezések alkalmazandók, s mert a felperes károsodása 1992. június 1-je előtt következett be, a nem vagyoni kárigényére a Ptk. 354. §-ának akkori szabályai az irányadók.

Megállapította, hogy a felperes a Hepatitis C vírusfertőzés folytán súlyos és maradandó egészségkárosodást szenvedett, ezért nem vagyoni kárpótlásra tarthat igényt. Ennek mértéke körében értékelte a betegség gyógyíthatatlanságát, a kezeléssel járó mellékhatásokat, a felperes életkorát és egész jövőbeli életvitelének megváltozását, az emiatt kialakult pszichés károsodását. Azt a tényt azonban, hogy a felperes a pedagógusi hivatását nem gyakorolhatja, nem vette figyelembe, mert a felperes már 1990. év óta rokkantnyugdíjas, a Hepatitis C vírusfertőzöttségét pedig 1999-ben állapították meg, tehát a kereső tevékenység folytatásának hiánya nincs okozati összefüggésben a vírusfertőzéssel.

Az értékelendő tényezők alapján 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítést tartott indokoltnak az ítélethozatalkori ár- és értékviszonyok alapján, ezért késedelmi kamatot csak ettől kezdődően ítélt meg.

A vagyoni károk körében a Ptk. 355. §-ának (3) és (4) bekezdése alapján döntött, és megállapította, hogy a felperes betegségével együtt járó diéta folytán a többletköltsége havi 15 000 forint, amelyre a betegség megállapításától kezdődően, 1999. november 1-jétől tarthat igényt. A vitaminkészítmények szedésével, gyógyteával és a tisztítószerek beszerzésével kapcsolatos többletköltségei havi 10 000 forintra tehetők, és 1999. november 1-jétől merültek fel. Ezt a két kárigényt járadék formájában ítélte meg havi 25 000 forint összegben, de a felperes további kárigényét alaptalannak tartotta.

Megállapította, hogy a felperes az otthoni ellátásával, a közlekedési többletköltséggel és a kísérő költségével felmerülő kiadásokat nem háríthatja át az alperesre, mert a Hepatitis C vírusfertőzés nem teszi alkalmatlanná az önmaga ellátására, a háztartási munkák elvégzésére is képes, legfeljebb korlátozottan, mert többet kell pihennie. A munkaképességét befolyásoló mozgáskorlátozottsága sincs okozati összefüggésben a vírusfertőzéssel, mert ez az állapotjavító csípőprotézis műtét lehetőségét nem zárja ki.

A közlekedési többletköltség felmerülését nem látta bizonyítottnak, miután a felperes szállítását az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (továbbiakban: Et.) 97. §-a (1) bekezdésének c) pontja biztosítja, a háziorvosi ellátás pedig az otthonában is biztosítható.

A telefonhasználattal kapcsolatos többletköltség iránti igényt bizonyítottság hiánya okából, a kulturális többletkiadás, a gyógytornász és a gyógymasszőr igénybevételével kapcsolatos kárigényt pedig azért utasította el, mert arra nem a vírusfertőzés, hanem a mozgásszervi betegség miatt van szükség.

Alaptalannak tartotta a felperesnek a magánorvosi ellátás igénybevételével kapcsolatos többletkiadásait is, mert a Hepatitis C vírusfertőzött betegek ellátása a kijelölt egészségügyi intézményekben történik.

Elutasította az elsőfokú bíróság a felperesnek a jövedelemkiesés megítélése iránti igényét is, mert megállapította, hogy a mozgáskorlátozottsága miatt nem tud munkát végezni, és önmagában a májbetegsége nem zárja ki a tanári munkakörének a betöltését, annak közegészségügyi akadálya sincs.

A megítélt és az ítélethozatalig lejárt járadékok összegébe beszámította az ideiglenes intézkedés alapján kifizetett 60 000 forintot és az alperest a különbözet megfizetésére kötelezte.

Az ítélet ellen a felperes és az alperes is fellebbezett.

A felperes fellebbezésében sérelmezte a 2001. év április hó 27. napján tartott tárgyalásról készített jegyzőkönyv pontatlanságait és megkérdőjelezte a szakértők véleményének helyességét. Hiányosnak tartotta a megállapított tényállást, mert az általa kért bizonyítási indítványokkal nem foglalkozott a bíróság, és elutasította a vagyoni kárainak nagy részét. Előadta, hogy a vírusfertőzés miatt tömegközlekedést nem tud igénybe venni, a mentőszolgálat pedig elzárkózik a májcentrumba való szállítása elől. A gyógytornász, a gyógymasszőr és az uszoda igénybevétele valóban a mozgásszervi betegsége miatt lenne szükséges, de e betegség kezeléséhez szükséges műtétet a vírusfertőzés miatt nem vállalják az orvosok.

Előadta, hogy az állapota miatt képtelen az önmaga ellátására, a 100%-os munkaképesség-csökkenése és a fertőzése is kizárja, hogy segítség nélkül az alapvető élelmiszereket és az egyéb háztartási eszközöket beszerezze. Kísérővel kell mennie mindennap az orvoshoz a szükséges injekció beadása végett, a nap nagy részét ágyban tölti, ami további többletköltségeket okoz. Nem mehet színházba, könyvtárba, moziba, hangversenyre, ezért a napi 300 forint fedezné a minimális kulturális igénnyel kapcsolatos költségeit, de a bíróság ezt is elutasította.

Jövedelemkiesése abból adódik, hogy a fertőző betegség miatt a pedagógus pályán nem alkalmazhatják, a mozgáskorlátozottságát javító műtétet pedig a vírusfertőzés miatt nem tudják elvégezni.

A diétával kapcsolatban megítélt havi 15 000 forint járadékot nem tartja elegendőnek, miután az nem tartalmazza az ételkészítéshez szükséges eszközök, anyagok beszerzését. Az évi gyümölcs- és zöldségszükséglete biztosítására 2 db nagy űrmértékű fagyasztószekrény beszerzése lenne indokolt.

A telefon többletköltsége abból adódik, hogy kísérleti gyógyszert kap ((Roferon injekció), amelynek hatásairól naponta kell tájékoztatnia a kezelőorvost. A külvilággal való kapcsolattartása is egyedül telefonon keresztül oldható meg.

Álláspontja szerint mindezek miatt indokolt a vagyoni károkra az általános kártérítés megítélése, mert a betegség jellege olyan, hogy pontosan nem ítélhető meg, mikor, milyen összeget emészt fel a betegséggel kapcsolatos ellátás. Számára a járadék megítélése elfogadhatatlan.

Kérte ezért az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltozatását, és a 60 000 000 forint egyösszegű általános kártérítés megítélését.

Az alperes fellebbezésében az ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte.

Álláspontja szerint a felperes nem bizonyította a perben, hogy a Hepatitis C vírusfertőzését az 1986-ban vagy 1988-ban történt vérátömlesztés során kapta meg. A tanúként kihallgatott infektológus szakorvos szerint is a Hepatitis C ellenanyaga a fertőzés után két hónappal jelentkezik, így 1988-ban vagy 1993-ban a műtétjei előtti vérvizsgálatok alapján kimutatható lett volna. A bíróság nem vizsgálta azt sem, hogy az 1993-ban felhasznált vérkészítményeket bevizsgálták-e, a vérellátó állomás eleget tett-e az őt terhelő előírásoknak.

Hivatkozott arra is, hogy az Eü. tv. végrehajtásáról szóló 20/1972. (XII. 20.) EüM rendelet 1. §-ának (3) bekezdése értelmében az egészségügyi miniszter feladata a gyógyszerek körének meghatározása, a szakminiszter állásfoglalása szerint pedig gyógyszernek csak az ún. stabil vérkészítmények tekinthetők. Az 1997. szeptember 1-jétől hatályos Magyar Gyógyszerkönyv nem tesz ugyan különbséget a vérkészítmények között, de a károkozás időpontjában hatályos könyv megkülönböztette a gyógykészítményeket és a vérkészítményeket.

Miután a felperes nem bizonyította, hogy gyógyszernek minősülő vérkészítménytől fertőződött meg, az állam kártalanítási kötelezettsége nem áll fenn. Kérte az Országos Gyógyszerészeti Intézet (OGYI) megkeresését aziránt, hogy a felperesnek adott vérkészítmény gyógyszernek minősíthető-e. Arra az esetre amennyiben a Legfelsőbb Bíróság a kártalanítási kötelezettségét megállapítaná, úgy a nem vagyoni kár összegének a mérséklését kérte a bírói gyakorlatra és a jelenlegi ár- és értékviszonyokra figyelemmel.

Utóbb előkészítő iratot csatolt, amelyben az okozati összefüggés körében kiegészítette a fellebbezésében foglaltakat és mellékelte az Egészségügyi Tudományos Tanács 2000. év április hó 10. napján tartott elnökségi ülésén felvetett orvosszakmai kérdésekről kialakult álláspontot tartalmazó iratot. Amellett kifejtette, hogy a kártalanítási kötelezettsége még a bizonyított vértranszfúzió okozta egészségkárosodás esetén sem állana fenn, mert az Eü. tv. a vérkészítményt nem gyógyszernek, a beadását pedig emberi szövet-átültetésnek tekintette, és más fejezetében szabályozta.

A felperes fellebbezése az alábbiak szerint alapos, az alperes fellebbezése azonban alaptalan.

A felperes fellebbezése kapcsán elöljáróban utal a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a felperes a másodfokú eljárásban már nem hivatkozhat a tárgyalásról felvett jegyzőkönyv pontatlanságaira; ezt a Pp. 118. §-ának (2) bekezdéséből következően az elsőfokú bíróságnál tehette volna meg, és kérhette volna a jegyzőkönyv kiegészítését vagy módosítását. A szakértői vélemény pedig a bizonyítékok körében mérlegelendő.

A felperes az Eü. tv. 58. §-ára hivatkozással kérte az alperes kártalanításra való kötelezését, ezért őt terhelte a bizonyítási kötelezettség abban a körben, hogy olyan anyagtól (készítménytől) fertőződött meg és következett be az egészségkárosodása, amely az Eü. tv. hatálya alá tartozik és az állam kártalanítási kötelezettségének körébe esik. Ennek bizonyítása esetén az alperes kimentése nem jöhet szóba, mert a helytállási kötelezettsége vétkességtől független, objektív alapon áll fenn.

A perben a felperes Hepatitis C vírusfertőzöttsége és az ezzel összefüggő egészségkárosodása nem volt vitás, vita csak abban volt, hogy a vírusfertőzést az egészségügyi beavatkozások során alkalmazott vérátömlesztés okozta-e.

E körben abból kell kiindulni, hogy orvosszakmai tény: a Hepatitis C vírusfertőzés kialakulásának és átvitelének alapvető - bár nem egyedüli és lehetséges - útja a vér vagy vérkészítmény. A fertőzés forrása egzakt, természettudományos módon teljes bizonyossággal nem határozható meg, ezért a vérkészítmény transzfúziójával való megfertőződés általában nem zárható ki, de nem is bizonyítható. Mindezek alapján a jogi megítélés szempontjából az a helyes megközelítés, hogy mi az, ami kizárható, és ami a bizonyossággal határos valószínűséggel megállapítható.

Ennek körében értékelendő, hogy a felperes szabályosan elvégzett műtétjeinél semmi adat nincs arra, hogy a fertőzés a vérkészítményt felhasználó kórházak hibájára, az ő felróható magatartásukra lenne visszavezethető, de olyan további bizonyíték sincs, amely bármely más fertőzési forrás megállapítására alapot adna. Ami viszont a bizonyossághoz közeli valószínűséggel megállapítható, hogy a felperes 1986-ban és 1988-ban olyan vérből kapott transzfúziót, amelyeknél a véradóktól levett vért erre a vírusra még nem szűrték. Ez csak 1993 januárjától történt meg, de ha az alperes tényállítása ezzel ellentétes, továbbá, hogy az 1993-ban történt műtéti beavatkozásnál fertőzött szert használtak fel, ezek tekintetében a bizonyítási kötelezettség őt terheli.

A Hepatitis C vírusfertőzés megállapíthatósága körében az előbbiekben kifejtetteket a perben kirendelt szakértő véleménye, valamint az alperes által a másodfokú eljárásban csatolt, az Egészségügyi Tudományos Tanács Elnöksége által készített vélemény és a Hepatitis C vírusfertőzések megítélésének aktuális problémáiról készített javaslatot tartalmazó irat megállapításai is teljes mértékben megerősítik.

Miután orvosilag nincs kétségmentes megállapíthatóság, ezért a jogi bizonyítottság is ezen az alacsonyabb szinten értendő, és az okozati összefüggés jogi fogalmának bizonyítottságához, a fertőző forrás megállapításához, elegendő a kizáró, illetőleg a kizárható, valamint a valószínűsíthető okok bírói mérlegelése a Pp. 206. §-ának (1) bekezdése alapján.

Mindezek alapján megállapítható, hogy a felperes a Hepatitis C vírusfertőzést az 1986-ban, vagy 1988-ban alkalmazott vérátömlesztés során kapta meg. Alaptalanul hivatkozik az alperes arra, hogy az ekkor bekövetkezett fertőzést a következő műtétek előtti vérvizsgálatok során megállapították volna. Ilyen célzott vizsgálat kórházban való elvégezhetőségéről és tényleges elvégzéséről peradatok nincsenek, a fertőzöttség tünetei pedig több évtizeddel később is jelentkezhetnek (ETT állásfoglalás) és mutathatók ki.

A továbbiakban azt kellett vizsgálni, hogy a felperes vírusfertőzéséért az állam kártalanítási kötelezettsége megállapítható-e, és az alperes védekezéséhez képest a készítmény minősítése, valamint az ezzel kapcsolatos jogi kérdések mennyiben vehetők figyelembe.

A Legfelsőbb Bíróság a vért vagy a vérkészítményt orvosi és jogi értelemben sem tartja gyógyszernek, és a jogvita eldöntése szempontjából az e szerinti minősítésnek sem látja a jogi szerepét, miként e tekintetben a stabil és a labilis vérkészítmények közötti megkülönböztetésnek sem. Itt nem az volt a hiba, hogy a vérkészítmény nem mutatott - nem is mutathatott - állandóságot, hanem az, hogy instabil ugyan, de hibás volt.

A vérellátás kötelező biztosításáról az Eü. tv. 40. §-a rendelkezik, és az Eü. tv. végrehajtásáról szóló 16/1972. (IV. 29.) MT rendelet (továbbiakban: Vhr.) 21. §-ában foglaltakkal együtt állami feladattá teszi. Ehhez kifejezett, itt elhelyezett felelősséget nem rendel ugyan, de a jogszabály helyes értelmezése szerint ennek a feladatnak a minőségi teljesítéséhez felelősségnek, mégpedig objektív felelősségnek kell kapcsolódnia.

Miután a vér és a vérkészítmény jogilag sem minősülhet gyógyszernek - jóllehet a gyógyszer fogalmát az Eü. tv. sem határozza meg - az alkalmazása során a "termék" hibája miatt bekövetkezett károkért való felelősség körében abból kell kiindulni, hogy vannak olyan gyógyhatású készítmények, amelyeket a gyógyítás során használnak fel, ennek érdekében juttatják az ember szervezetébe. Ilyennek tekintendők a gyógyszernek nem minősülő, de a gyógyításnál felhasznált vérkészítmények mint gyógyhatású anyagok, amelyeket lényegében gyógyszerként használnak fel. Az ilyen anyagokra alkalmazni kell az Eü. tv. 58. §-ának (4) bekezdésében foglaltakat, amely utal az (1)-(2) bekezdés szerinti állami kártalanításra, úgy, mint a gyógyszereknél.

A felperes esetében alkalmazott vérkészítmény tehát nem gyógyszer, de az állam kártalanítási felelőssége szempontjából azonos elbírálás alá esik a gyógyszerrel, és ezen nem gyengít az, hogy az egészségügyi igazgatás keretében a minősítés kérdése a szakminiszter feladata és jogköre. A jogi megítélés szempontjából ez a kérdés az állam felelősségét nem érintheti, az adott esetben például az, ha a vérkészítmény sehová sincs besorolva, de "forgalomban volt", amennyiben a gyógyításnál régtől alkalmazták, tehát engedélyezettnek kell tekinteni a következményeivel együtt. Ezért szükségtelennek tartotta a Legfelsőbb Bíróság az alperes bizonyítási indítványában foglaltak teljesítését - az OGYI megkeresését - a készítmény minősítése körében.

Ezzel a jogértelmezéssel áll összhangban a jelenleg hatályos szabályozás is, [Et. 227. §-ának (4) bekezdése], amely a vérkészítmény hibája által okozott károkért az állam kártalanítási kötelezettségét megállapítja.

Az alperesnek a gyógyszerek, valamint a szerv- és szövetátültetésre vonatkozó rendelkezések jogszabályon belüli eltérő elhelyezkedése körében kifejtett álláspontja a korábban előadottakhoz képest a jogvita eldöntése szempontjából közömbös, egyébként is a vérellátás kötelező biztosításáról szóló rendelkezés (40. §) és a gyógyszerellátással kapcsolatos rendelkezések (58. §) a gyógyító-megelőző ellátás alapelveinek érvényesülését (III. rész I. fejezet) szolgálják. E körben nem a rendszertani különállásnak, hanem az összetartozó tartalmi elemeknek van jelentőségük.

A kifejtettekből következően az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg az alperes kártalanítási kötelezettségét a felperes vérátömlesztés során kapott Hepatitis C vírusfertőzéséért, amely az Eü. tv. 58. §-ának (4) bekezdésén alapul.

A kártalanítás módjára és mértékére a Ptk.-nak a kártérítésre vonatkozó szabályait az Eü. tv. 22. §-ának (2) bekezdésében foglaltak alapján helyesen alkalmazta az elsőfokú bíróság, de tévedett, amikor a nem vagyoni kártérítés megítélésénél a Ptk. 354. §-ának a károkozás időpontjában hatályos, eredeti rendelkezéseit vizsgálta.

Az adott esetben ugyanis a károkozó cselekmény és a kár tényleges bekövetkezése időben nem esett egybe. A felperes az 1986-ban vagy 1988-ban kapott vérátömlesztések során fertőződött meg, de a tényleges károsodása csak az 1999. évre tehető. Ekkorra alakultak ki a gyógyíthatatlan betegség tünetei, és a baleseti eredetű munkaképesség-csökkenésen túl ekkor jelentkeztek azok a hátrányok, amelyek során a további - a baleset miatt amúgy is hátrányos - életvitelét is meg kellett változtatnia. Azóta állandó orvosi kezelésre, megfigyelésre szorul, nála a gyógyíthatatlan betegség tudata miatt pszichés károsodás is kialakult.

Nem lehet kétséges, hogy a felperesnek az egészségkárosodása folytán a testi épséghez, egészséghez fűződő személyiségi joga sérült meg (Ptk. 76. §), ezért a Ptk. 84. §-a (1) bekezdésének e) pontja alapján a polgári jogi felelősség szabályai szerint kártérítést követelhet.

A Hepatitis C vírusfertőzöttséggel a felperes élete súlyosan és véglegesen megnehezedett, az egészségkárosodása folytán a Ptk. 355. §-ának (4) bekezdése alapján követelheti a nem vagyoni hátrány ellensúlyozásához szükséges nem vagyoni kárpótlást, valamint a vagyonában beállott kár megtérítését.

A nem vagyoni kártérítés összegének megállapításakor helyesen értékelte az elsőfokú bíróság azokat a tényezőket, amelyek a felperest ért nem vagyoni hátrány ellensúlyozásánál figyelembe veendők. E körben kiemeli még a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperes a kívülállók személyében elrettentő, riasztó típusú, és veszélyesnek tekintett, gyakorlatilag gyógyíthatatlan betegséget kapott, amellyel a mindennapi élethelyzetekben szembe kell néznie, és meg kell küzdenie. Mindezeknek a tényezőknek az együttes és gondos mérlegelésével megállapított nem vagyoni kártérítés összege megfelel a hasonló ügyekben kialakult ítélkezési gyakorlatnak és az elsőfokú ítélet meghozatalakori ár- és értékviszonyoknak, így a mérséklésére nincs alap.

A Legfelsőbb Bíróság a felperes nem vagyoni kárigénye körében a Pp. 213. §-ának (2) bekezdése alapján részítélettel döntött, és ebben a részében az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.

Az alperest a Pp. 239. §-a folytán alkalmazott Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte a felperes fellebbezési eljárási költségének a megfizetésére, míg a le nem rótt fellebbezési illetéket a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a 14. §-a alapján az állam viseli.

A vagyoni károkról hozott rendelkezések körében a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság ítéletét, mert ebben a részében a tényállás még feltáratlan, az alperes által megtérítendő károk összege bizonyítatlan, tehát az ítélet megalapozatlan.

A felperes a Ptk. 359. §-a alapján általános kártérítés formájában érvényesítette azt az igényét is, amely valójában járadék természetű, a jövőben lejáró követelésekre vonatkozik, de ebben a 60 000 000 forintban megjelölt követelésben benne szerepel mindaz a kár is, amely a vagyonában beállott értékcsökkenéssel, illetőleg az elmaradt vagyoni előnnyel keletkezett.

A Ptk. 359. §-ának (1) bekezdése szerinti általános kártérítésre nem kerülhet sor, ha a lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján, mérlegeléssel megállapítható a kár mértéke. Ha azonban - akár csak részben is - pontosan nem számítható ki, de biztosan bekövetkezett a kár, az alperes olyan összegű általános kártérítés megfizetésére kötelezhető, amely alkalmas a felperes anyagi kárpótlására.

A felperesnek az újabb eljárásban pontosan és tételesen meg kell jelölnie az érvényesített vagyoni károk jogcímét és összegét; a Pp. 164. §-ának (1) bekezdéséből következően őt terheli annak bizonyítása is, hogy a követelt kára bekövetkezett. Az elsőfokú eljárásban már előterjesztett bizonyítási indítványait az érvényesített vagyoni károkhoz kapcsolódóan kell megtennie, és a bizonyítatlanság következményei őt terhelik.

A további bizonyítás körében külön is kiemeli a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperesnek nem elegendő az arra való hivatkozása, hogy a balesetéből visszamaradt mozgáskorlátozottságot javító műtétet a vírusfertőzöttsége folytán nem lehet elvégezni, ezt a tényt bizonyítania kell. Az eddigi peradatok a tényállításának bizonyítására nem alkalmasak.

Azt is bizonyítania kell, hogy a májcentrumba való szállítása az egészségügyi ellátás keretében mentőszállítással nem biztosítható, emiatt külön költségei vannak, illetőleg, hogy a Hepatitis C vírusfertőzött betegek ellátására megjelölt egészségügyi intézményben nem lehetséges a kezelése, pszichiátriai ellátása, ezért magánorvosi szolgáltatást kell igénybe vennie.

Az elsőfokú bíróság által járadékként megítélt étkezési többletköltségek körében alappal hivatkozott a felperes arra, hogy ezek a költségek csak az étkezési költségeket fedezik, de a dietetikus szakértő véleményéből következően lehetnek olyan eszközök és anyagok, amelyek a májkímélő diéta betartásával szükségképpen beszerzendők és ezek költségei kártérítésként érvényesíthetők. Ezeket az újabb eljárásban az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia kell.

A vitaminkészítmények, gyógyszerek és tisztítószerek beszerzésével kapcsolatos többletköltségekre a ténylegesen felmerülő kiadásokat kell vizsgálni, felmerülésüket pedig a felperesnek bizonyítania.

A külön megjelölt és érvényesített vagyoni károkra lefolytatott bizonyítási eljárás alapján lesz az elsőfokú bíróság abban a helyzetben, hogy a felperes e kárai felől megnyugtató döntést hozzon.

(Legf. Bír. Pf. III. 25.894/2001.)