1814/B/1991. AB határozat
a szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. törvény 30. § (2) bekezdése és a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1991. évi XC. törvény 37. § (3) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatáról
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálata iránt kezdeményezett eljárásban meghozta az alábbi
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. törvény 30. § (2) bekezdése és a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1991. évi XC. törvény 37. § (3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
INDOKOLÁS
I.
Indítványozó a szerencsejáték szervezéséről szóló 1991. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: T.) 30. § (2) bekezdését és a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1989. évi XLV. törvény (a továbbiakban: SzJA.) 37. § (2) bekezdését alkotmányellenesnek tartja és annak megsemmisítését kérte.
Indítványozó álláspontja szerint a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelmének, illetve a vállalkozás jogának és a gazdasági verseny szabadságának alkotmányos alapelvét sérti:
1. a T. azon rendelkezése, amely a lottó, a bingó játék, a totó és a lóversenyfogadás esetében a nyereményalap kiszámítását az egyéb sorsolásos és totalizatőri rendszerű fogadások nyereményalapjának kiszámításától eltérően, kedvezőbb módon szabályozza,
2. az SzJA. azon rendelkezése, amely a totó-lottó árusításából származó jövedelem esetére eltérő, kedvezőbb adómértéket állapít meg.
Indítványozó megítélése szerint, mivel e játékok szervezője végső soron az állam, a kifogásolt törvényhelyek e kiemelt játékok szervezőinek - tehát az államnak - kívánnak alkotmányellenesen gazdaságilag előnyösebb helyzetet teremteni.
II.
Az Alkotmánybíróság 59/1991. (XI. 19.) AB határozatában (ABH 1991. 293, 295.) elvi jelentőséggel mutatott rá a következőkre: "A piacgazdaság plurálisan tagolt tulajdoni szerkezetű gazdaság, amely a különböző tulajdoni formák egyenrangúságának, valamint a vállalkozás és verseny szabadságának alkotmányosan elismert elve alapján működik.
A piacgazdaság körülményei között a versenyszférában következetesen el kell határolni egymástól az állam közhatalmi és tulajdonosi minőségét, illetve az állam (államigazgatási) és a vállalkozói gazdálkodási szférát". Erről az elvi alapról kiindulva az Alkotmánybíróság következetes álláspontja, hogy a versenyszféra körében a tulajdonosként megjelenő állam ugyanolyan résztvevője a gazdasági életnek mint bárki más, ezért alkotmányellenes, ha az állam közhatalmi eszközökkel önmaga számára előnyösebb feltételeket teremt, mint a gazdasági élet többi résztvevője számára [50/1991. (XI. 19.) AB hat. ABH. 1991. 254-255., 59/1992. (XI. 6.) AB hat. ABH. 1992. 271-273.].
A jelen ügyben valójában azt kellett eldönteni: az állam kizárólagos gazdasági tevékenysége a versenyszféra részének tekinthető-e, s ettől függően vonatkoztatható-e rá a versenyszférára nézve megfogalmazott elvi tétel.
Etekintetben a kiinduló pontot az Alkotmány 10. §-ának (2) bekezdése jelenti, amelynek értelmében "az állam kizárólagos tulajdonának, valamint kizárólagos gazdasági tevékenységének körét törvény határozza meg." Ez a szabály minden kétséget kizáró módon azt jelenti, hogy maga az alaptörvény korlátozza az Alkotmány 9. §-ának (1) bekezdésében, illetőleg (2) bekezdésében foglalt rendelkezések érvényesülési körét (azaz a tulajdonjog alanyainak egyenjogúságát és a gazdasági verseny szabadságát), amikor bizonyos körben alkotmányos lehetőséget teremt arra nézve, hogy az állam tulajdonosként, illetőleg bizonyos gazdasági tevékenységre jogosultként előnyösebb helyzetbe kerülhessen, mint más tulajdonos, illetőleg a gazdasági élet más résztvevője. Nem az Alkotmányon belüli ellentmondásról van szó, hanem mindössze arról, hogy az Alkotmány egyik rendelkezése - a 10. § (2) bekezdése - lehetőséget teremt az Alkotmány két másik rendelkezése - a 9. § (1) és (2) bekezdése - alóli kivételekre. (E kivétel-teremtés lehetősége azonban nem parttalan: annak is megvannak a jelen határozat további részében konkrétan megjelölt alkotmányos korlátai.)
Alkotmányértelmezési kérdés, hogy az alaptörvény 10. §-ának (2) bekezdése mire hatalmazza fel az államot: csak arra, hogy bizonyos gazdasági tevékenységek tekintetében állami monopóliumot létesítsen, avagy ezen túlmenően arra is, hogy a monopoltevékenységre nézve speciális - a piaci szférára általában irányadóktól eltérő, s esetleg az állam számára az általánosnál kedvezőbb - szabályokat állapítson meg. Más megfogalmazásban: a monopoltevékenység része-e a piaci szférának, s ekként irányadó-e reá az 59/1991. (XI. 19.) AB határozatban kifejtett elvi tétel, avagy a monopoltevékenységgé nyilvánítás egyszersmind automatikusan kivonja a szóbanforgó tevékenységet a piaci szférából, amely utóbbi esetben nem kérhető számon az államon a piaci szférára irányadó szabályok maradéktalan megtartása.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állami monopólium körébe vont tevékenység nem része a piaci szférának. A monopólium alapításának ugyanis éppen az a lényege, hogy valamely tevékenységi kört az állam kizárólag önmaga számára tart fenn, ami eleve kizárja a gazdasági versenyt. Az már valójában részletkérdés, hogy az állam miként gyakorolja monopoljogát: kizárólag állami tulajdonban álló szervezetek útján, avagy belátása szerint más szervek részére történő koncesszióba adás útján, amikor is az állam tetszése szerint állapítja meg a koncesszióba adás feltételeit.
Mindez kimutatható a szerencsejáték szervezésére irányadó hatályos jogszabályi rendelkezésekből is. A T. 1. §-a határozza meg a törvény hatálya alá tartozó szerencsejáték fogalmát. Ezen belül az 1. § (3) bekezdése kimondja: "A koncesszióról szóló 1991. évi XVI. törvény (1) bekezdésében meghatározott szerencsejáték szervezésére irányuló tevékenységnek minősül
a) sorsolásos játék szervezése,
b) pénznyerő automaták üzemeltetése,
c) szerencsejátékok lebonyolítására szervezet alapítása, működtetése,
d) a lóversenyfogadás és az a)-c) pontok alá nem tartozó, e törvényben meghatározott egyéb, szerencsejáték szervező tevékenység."
A T. 2. §-ának (2) bekezdése szerint "Szerencsejáték szervező tevékenység folytatásához - az e törvényben meghatározott kivétellel - a Szerencsejáték Felügyelet engedélye szükséges."
Végül a T. 3. §-ának (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik: "Az állam a lottó, a bingó játék, a totó, valamint a lóversenyfogadás szervezésére kizárólagos állami részesedésű gazdálkodó szervezetet hoz létre." Ugyanezen § (2) bekezdése szerint pedig "az (1) bekezdésben meghatározott tevékenység gyakorlásának jogát az állam - a lottó, a bingó játék, a totó és a lóversenyfogadás kivételével - koncessziós szerződés alapján másnak engedheti át."
Az ismertetett rendelkezésekből az alábbi következtetéseket lehet levonni:
- Az állam - élve az Alkotmány 10. §-a (2) bekezdésének fogalmazásával - a T. hatálya alá tartozó szerencsejáték szervező tevékenység egészét az állam kizárólagos gazdasági tevékenysége körébe utalta.
- Ezáltal a szerencsejáték szervezése kikerült a versenyszférából: nem tekinthető egyneműnek és emiatt nem is hasonlítható össze a versenyszféra körébe tartozó tevékenységi fajtákkal.
- A monopoljog gyakorlása szempontjából a szerencsejáték szervezése sem homogén kategória: bizonyos tevékenységi fajtákat csak állami szervek végezhetnek, míg más tevékenységi fajtákat engedély vagy koncessziós szerződés alapján bárki más is, aki megfelel a T. által szabott feltételeknek.
Mindezekkel kapcsolatban az Alkotmánybíróság a következőkre mutat rá: a) Az állam az Alkotmány 10. §-ának (2) bekezdése alapján viszonylag széleskörű döntési szabadsággal rendelkezik atekintetben, hogy mit nyilvánít az állam kizárólagos gazdasági tevékenysége körébe tartozónak. Egy-egy konkrét tevékenységi kör megítélése tekintetében a hozott döntés elbírálása nem alkotmányjogi probléma, csupán akkor válik azzá, ha a monopol-tevékenység a maga összességében már veszélyezteti az Alkotmány 9. §-ának (1) bekezdésében deklarált piacgazdaságot.
b) Hasonlóan széles körű az állam döntési szabadsága atekintetben, hogy a monopol-tevékenység köréből mit tart fenn önmaga számára, illetőleg mit és milyen feltételekkel enged át másoknak. (Nem lett volna alkotmányellenes pl. ha a T. a szerencsejáték szervezésének valamennyi formáját kizárólagos állami részesedésű gazdálkodó szervezetek számára tartja fenn, de a T. 3. §-ának (2) bekezdése sem jelent az állam számára átengedési kötelezettséget, csupán az átengedés lehetőségét.)
c) Diszkrecionális joga van az államnak atekintetben: A monopoljogot milyen feltételekkel gyakorolja, illetőleg milyen feltételek mellett engedi át. A monopoltevékenység nem lévén része a versenyszférának, sem az nem alkotmányellenes, ha a monopoljog gyakorlásának egyes részletszabályai eltérnek a versenyszféra szabályaitól, sem pedig az, ha bizonyos tevékenységi fajtákra nézve mások a koncessziós pályázat (és szerződés) feltételei, mint más tevékenységi fajtákra. A diszkrecionális jogkör gyakorlásának is megvannak azonban az alkotmányos korlátai: így pl. sem a jogi szabályozás, sem a koncessziós pályázat nem tartalmazhat az Alkotmány 70/A. §-ával ellentétes diszkriminatív elemeket. Önmagában véve azonban az semmiképpen sem alkotmányellenes, ha a kizárólagos állami részesedésű gazdálkodó szervezetek számára fenntartott tevékenységfajták gyakorlásának jogszabályi feltételei eltérnek a koncesszióba adott tevékenységi fajták szabályaitól: a koncesszió jogosultja vagy az engedélyes ugyanis nem versenytársa az államnak.
A kifejtettek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott: nem alkotmányellenes a T. ama rendelkezése, amely a lottó, a bingó játék, a totó és a lóversenyfogadás esetében a nyereményalap kiszámítására nézve más szabályokat állapít meg, mint az egyéb sorsolásos és totalizatőri rendszerű fogadások tekintetében.
E két tevékenységi kör ugyanis a T. rendelkezései folytán nem homogén, másrészt a monopol-tevékenység jogi jellege kizárja, hogy az adott esetben az eltérő szabályozást az Alkotmány 9. § (2) bekezdésébe ütközőnek lehessen nyilvánítani. Az Alkotmánybíróság arra is rámutat: az imént nevesített játékokra vonatkozó jogi szabályozás alapvetően más, mint a nem nevesített játékokra vonatkozó. E "másság" nem szükségképpen előnyös az állam számára, mert bizonyos - pl. a nyereményalapokra vonatkozó - előnyös rendelkezések hatását részben vagy egészben ellensúlyozhatja más, így pl. a társasági adóra vonatkozó rendelkezések kifejezett hátrányossága. A kizárólag állami tulajdonú totó és lottó szervezőjét pl. a játékokkal kapcsolatos költségek 20%-nál magasabb mértéke után 40%-os mértékű társasági adó terheli, míg a nem kizárólag állami tulajdonú sorsolásos játékok szervezőinek költségei a 30%-os mértéket is elérhetik - esetenként meg is haladhatják - hasonló jogkövetkezmény nélkül. Azt tehát, hogy az eltérő szabályozás a maga összességében előnyösebb-e az állami szerencsejáték-szervezőkre, csak valamennyi részletszabály gondos egybevetése nyomán lehetne megállapítani, de a kifejtettek miatt ennek a részletekbemenő összehasonlításnak alkotmányjogi szempontból nincs jelentősége.
Nem alkotmányellenes az SzJA. ama rendelkezése sem, amely a totó-lottó árusításból származó jövedelem esetére az árusok számára az általánosnál kedvezőbb adómértéket állapít meg. Az Alkotmánybíróság 458/1991. AB számú (ABH 1993. 552, 553.) határozatában rámutatott: az adókedvezményre senkinek sincs alanyi joga, s az államnak viszonylag széleskörű "mozgástere" van atekintetben, hogy gazdaságpolitikai vagy egyéb megfontolásokból kiknek vagy mely tevékenységek után nyújt adókedvezményt. A hivatkozott határozatban kifejtettek értelemszerűen irányadók a jelen ügyre is.
Végezetül az Alkotmánybíróság megjegyzi: bizonyos esetekben egyes tevékenységi körök állami monopóliummá nyilvánítása kifejezetten azt a célt szolgálja, hogy az államkincstár olyan bevételekre tegyen szert, amelyeket meghatározott közérdekű feladatok fedezetéül tud felhasználni. így pl. az Országos Játék Alapról szóló 1993. évi XXVIII. törvény értelmében pl. a szerencsejátékokkal kapcsolatos bevételekből az Alap egészségügyi, szociális, oktatási-kulturális, ifjúsági célú támogatásokat nyújt. Mivel a részletesen kifejtettek miatt a szerencsejátékok szervezésére vonatkozó hatályos jogi szabályozásnak az indítványozó által kifogásolt rendelkezései sem a gazdasági verseny szabadságára, sem a tulajdonosok egyenjogúságára vonatkozó alkotmányi szabályokkal nem ellentétesek, nem kerülhet sor megsemmisítésükre pusztán amiatt, mert az Országgyűlés a T. kialakításánál bizonyos előnyök kilátásba helyezésével igyekezett növelni az említett közérdekű célokra fordítható pénzalapot.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.
Budapest, 1994. szeptember 13.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza. s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró