37/1998. (IX. 23.) AB határozat
a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény egyes rendelkezései alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény 31. § (3) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt 1999. szeptember 30. napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. A lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Lt.) 31. §-a a következő előírásokat tartalmazza:
"(1) A szerződés megszűnése után a lakásban visszamaradó személy - az e törvény alapján bérleti jog folytatására jogosult kivételével - másik lakásra akkor tarthat igényt, ha a bérbeadó, illetőleg a bérlőkijelölésre vagy a bérlőkiválasztásra jogosult erre kötelezettséget vállalt.
(2) Önkormányzati lakás esetén a másik lakásban való elhelyezési kötelezettség vállalásának feltételeit önkormányzati rendelet szabályozza.
(3) Ha a bíróság a házasság felbontása során valamelyik felet saját elhelyezési kötelezettség kimondása nélkül kötelezi az önkormányzati lakás elhagyására, elhelyezéséről az önkormányzat gondoskodik. Az önkormányzat rendeletében határozza meg, hogy az elhelyezésre jogosultat milyen lakás illeti meg."
2. Az Alkotmánybírósághoz az Lt. 31. § (3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt két indítvány érkezett. Az indítványokat az Alkotmánybíróság azonos tárgykörükre tekintettel egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
Az indítványozók álláspontja szerint az Lt. 31. § (3) bekezdése alkotmányellenesen korlátozza az Alkotmány 44/A. § b) és c) pontjában rögzített önkormányzati alapjogokat és sérti az Alkotmány 9. § (1) bekezdését, 12. § (2) bekezdését, 13. §-át és 57. § (1) és (5) bekezdését.
Az indítványozók elsődlegesen arra hivatkoztak, hogy az önkormányzatok lakástulajdonának jelentős része, Budapesten döntő többsége a korábbi hatályos lakásügyi jogszabályok, majd pedig az Lt. által bevezetett vételi jog alapján elidegenítésre került. Ennek következtében az önkormányzatok csak a valóban és vitathatatlanul közérdekű és szociális célú lakásgazdálkodási feladatokat kötelesek és képesek ellátni. Ebbe a körbe szerintük a kifogásolt elhelyezési kötelezettség nem tartozhat, mert az nem minősül közfeladatnak, s az önkormányzati tulajdon ilyen korlátozását pedig az egyébként méltánylást érdemlő egyéni érdek nem indokolhatja. Ilyen kötelezettséget csak abban az esetben lehet alkotmányosan megállapítani, ha az valamennyi tulajdonformára kiterjed.
Álláspontjuk szerint az önkormányzatok csökkent lakásvagyona nem terhelhető olyan feladattal, amelynek kielégítési fedezetét a jogalkotók már korábban elvonták, és e feladat végrehajtásához semmilyen forrást vagy támogatást nem biztosítanak. Ezért az önkormányzatok az elhelyezési kötelezettségüknek csak töredékét tudják teljesíteni, a végrehajtás általában lehetetlen.
Az indítványozók végül kifogásolták azt is, hogy mivel az önkormányzat a házasság felbontása iránti perben félként vagy egyéb módon nem vehet részt, arról tudomást sem szerez, ezért ebben a tekintetben sérül az Alkotmány 57. §-ában meghatározott nyilvánosság elve és a jogorvoslathoz való jog is.
II.
Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglalt döntését az alábbiakban indokolja:
1. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése szerint "Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül".
Az Alkotmány 12. § (2) bekezdése megállapítja, hogy "az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát".
Az Alkotmány 13. § (1) bekezdése alapján "a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot". E § (2) bekezdése pedig előírja, hogy "tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet".
Az Alkotmány 44/A. § b) pontja értelmében a helyi képviselő-testület "gyakorolja az önkormányzati tulajdon tekintetében a tulajdonost megillető jogokat, az önkormányzat bevételeivel önállóan gazdálkodik, saját felelősségére vállalkozhat", a c) pontja szerint pedig "az önkormányzat törvényben meghatározott feladatainak ellátásához megfelelő saját bevételre jogosult, továbbá e feladatokkal arányban álló állami támogatásban részesül".
Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése kimondja, hogy "a Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el". E § (5) bekezdése értelmében "a Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot - a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan - a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja".
2. A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvénynek (a továbbiakban: Ötv.) az önkormányzati alapjogokat, így az önkormányzat gazdálkodását is szabályozó előírásai - összhangban az Alkotmány idézett rendelkezéseivel - biztosítják többek között az önkormányzati tulajdonnal való önálló rendelkezést. Az önkormányzat rendelkezési joga azonban nem korlátlan.
Az Ötv. 1. § (6) bekezdés b) pontja alapján a helyi önkormányzat a törvény keretei között: "önkormányzati tulajdonával önállóan rendelkezik, bevételeivel önállóan gazdálkodik, az önként vállalt és kötelező önkormányzati feladatok ellátásáról egységes költségvetéséből gondoskodik. Saját felelősségére vállalkozói tevékenységet folytathat. Kiegészítő állami támogatásra jogosult az önhibáján kívül hátrányos helyzetben levő települési önkormányzat".
Az Ötv. 80. § (1) bekezdése pedig kimondja, hogy "a helyi önkormányzatot - e törvényben meghatározott eltérésekkel - megilletik mindazok a jogok és terhelik mindazok a kötelezettségek, amelyek a tulajdonost megilletik, illetőleg terhelik. A tulajdonost megillető jogok gyakorlásáról a képviselő-testület rendelkezik".
Az Ötv. 1. § (1) bekezdése szerint "a község, a város, a főváros és kerületei, valamint a megye önkormányzata (a továbbiakban: helyi önkormányzat) a feladat- és hatáskörébe tartozó helyi érdekű közügyekben (a továbbiakban: helyi közügy) önállóan jár el". A (2) bekezdés alapján "a helyi közügyek a lakosság közszolgáltatásokkal való ellátásához, a közhatalom önkormányzati típusú helyi gyakorlásához, valamint mindezek szervezeti, személyi és anyagi feltételeinek helyi megteremtéséhez kapcsolódnak". Az (5) bekezdés pedig kimondja, hogy "törvény a helyi önkormányzatnak kötelező feladat- és hatáskört is megállapíthat. A kötelezően ellátandó önkormányzati feladat- és hatáskörök meghatározásával egyidejűleg az Országgyűlés biztosítja az ellátásukhoz szükséges anyagi feltételeket, dönt a költségvetési hozzájárulás mértékéről és módjáról".
Az Ötv. 8. § (1) bekezdése értelmében a települési önkormányzat feladata a helyi közszolgáltatások körében - egyebek mellett - a lakásgazdálkodás biztosítása és a szociális ellátásról való gondoskodás.
Az Ötv. alapján tehát törvény a települési önkormányzatokat kötelezheti arra, hogy egyes közszolgáltatásokról és közhatalmi helyi feladatok ellátásáról gondoskodjanak.
3. A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) 31/A. § és a 31/B. §-a a házastársak lakáshasználatának rendezéséről a következő előírásokat tartalmazza.
"31/A. § (1) A házasulók a házasságkötés előtt, valamint a házastársak a házasság felbontása esetére rendezhetik a közös lakás további használatát, így megállapodhatnak abban is, hogy az egyik házastárs a lakást elhelyezési és térítési igény nélkül elhagyja. A megállapodást közokiratba vagy jogi képviselő által ellenjegyzett magánokiratba kell foglalni.
(2) A házasság felbontása esetén a bíróság csak a kiskorú gyermek lakáshasználati jogára figyelemmel rendezheti a lakás használatát a házastársak megállapodásától eltérően.
31/B. § (1) Ha a lakásban a házastársak egyikőjük vagy mindkettőjük tulajdonjoga vagy bérleti joga alapján laknak, a házasság felbontása esetén - kérelemre - a bíróság dönt a lakás használata felől.
(2) A házastársak kiskorú gyermekének lakáshasználati jogát - életkörülményeinek megfelelően - általában a volt közös lakásban kell biztosítani, kivéve, ha más állandó lakása van.
(3) Ha a közös lakás valamelyik házastárs különvagyona vagy önálló bérlete, a lakáshasználati jog ezt a házastársat illeti meg. A bíróság a másik házastársat kivételesen és csak abban az esetben jogosíthatja fel a lakás megosztott vagy kizárólagos használatára, ha a lakáshasználatra jogosult gyermek nála van elhelyezve. Szolgálati lakás esetében azonban a bérlőt a lakás elhagyására nem lehet kötelezni.
(4) A bíróság a házastársak közös tulajdonában vagy közös bérletében levő lakásának használatát megosztja, ha azt a lakás alapterülete, alaprajzi beosztása és a helyiségeinek száma lehetővé teszi. Nem osztható meg a lakás használata, ha a házastárs korábbi magatartására figyelemmel a közös használat a másik házastárs vagy a kiskorú gyermek érdekeinek súlyos sérelmével jár.
(5) Ha a lakás használata nem osztható meg, a bíróság közös tulajdonban álló lakás esetében az egyik házastársat az egész lakás kizárólagos használatára jogosítja fel, illetve bérlakás esetében a bérlőtársi jogviszonyt megszünteti, és az egyik házastársat a lakás elhagyására kötelezi.
(6) A bíróság - a házastársak egyikének kérelmére - a bérlőtársi jogviszonyt akkor is megszüntetheti, ha a közös lakást két másik lakásra el lehet cserélni, és a lakáscsere folytán mindkét házastárs megfelelő lakáshoz jut. Ilyen esetben a bíróság meghatározza, hogy melyik lakásba, melyik volt házastárs költözzék. Ilyen kérelemnek akkor is helye van, ha a bíróság a lakás használatáról már egyéb módon döntött. A 18. § (3) bekezdését ilyen kérelemre nem kell alkalmazni."
4. Az Lt. hatálybalépését megelőzően a lakások elosztásáról és a lakásbérletről szóló 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Lr.) 47. § (2) bekezdése alapján a bérlőnek a lakásban lakó házastársát akkor is bérlőtársnak kellett tekinteni, ha a házastárs a lakásbérleti szerződés megkötésében nem vett részt. Ez a rendelkezés valamennyi bérlakásra - tulajdonformától függetlenül - irányadó volt.
Az Lt. 76. § (5) bekezdése kifejezetten az Lr. alapján már megszerzett bérlőtársi pozíció elismeréséről rendelkezik, amely szerint "e törvény a hatálybalépésekor már fennálló bérlőtársi jogviszonyt nem érinti".
Az Lt. 4. §-a a bérlőtársi jogviszonyról így rendelkezik:
"(1) A lakást több bérlő együttesen is bérelheti (bérlőtársak).
(2) Önálló bérlet esetén bérlőtársi jogviszony akkor létesíthető, ha ebben a bérbeadó és a bérlő, valamint a leendő bérlőtárs megállapodnak.
(3) Önkormányzati lakásra bérlőtársi szerződés önkormányzati rendeletben meghatározott feltételekkel köthető.
(4) Önkormányzati lakásra - ha a bérlőkijelölésre jogosult eltérően nem rendelkezik - a házastársak közös kérelmére, bérlőtársi szerződést kell kötni.
(5) A bérlőtársak jogai és kötelezettségei egyenlőek, jogaikat együttesen gyakorolhatják. Kötelezettségük a bérbeadóval szemben egyetemleges."
Az Lt. a bérlőtársi jogviszony létesítése tekintetében általános szabályként a felek megállapodását írja elő. Kizárólag az önkormányzati lakásokra és csak a házastársak vonatkozásában tartalmazza azt a kötelezettséget, amely szerint: bérlőtársi szerződés csak az önkormányzati rendeletben meghatározott feltételekkel köthető, továbbá az önkormányzat a házastársak közös kérelmére - bizonyos kivételtől eltekintve - köteles a bérlőtársi szerződést megkötni. Az Lt. tehát garantálja az önkormányzati bérlakásban élő házastársak bérlőtársi pozícióját, amennyiben azt együttesen kérik. Az Lt. 21. § (2) bekezdése és 32. § (2) bekezdése alapján az együttes kérelem hiánya esetén a bérlő halála után az önkormányzati bérlakásban visszamaradó házastárs a bérleti jogviszonyt törvény erejénél fogva folytathatja.
Az Lt. hatálybalépését megelőzően az Lr. 118. § (2) bekezdése értelmében a jóhiszemű jogcím nélküli személlyé vált volt bérlőtárs - tehát az olyan volt házastárs is, akinek akár magántulajdonban, akár az önkormányzati (tanácsi) tulajdonban (kezelésben) fennállott bérlőtársi jogviszonyát a bontóper során a Csjt. rendelkezései figyelembevételével a bíróság megszüntette -, az Lr.-ben meghatározott követelmények szerinti másik bérlakásra tarthatott igényt. A másik bérlakást - a bíróság ítéletében foglaltak figyelembevételével - az Lr. 120. §-a (1) bekezdésének d) pontjában meghatározottak alapján a lakásügyi hatóságnak kellett biztosítania.
Az Lt. kifogásolt 31. § (3) bekezdése alapján - a korábbi hatályos szabályozástól eltérően - az önkormányzatnak kizárólag akkor áll fenn az elhelyezési kötelezettsége, ha a volt házastárs önkormányzati tulajdonú bérlakásban lakott. Az önkormányzatnak ez a kivételes elhelyezési kötelezettsége is csak akkor áll fenn, ha a bíróság a Csjt. 31/B. §-ának előírásaira tekintettel az érintett bérlőtárs bérlőtársi jogviszonyát megszünteti és saját elhelyezési kötelezettség kimondása nélkül kötelezi az önkormányzati lakás elhagyására. Ezen túlmenően a kifogásolt rendelkezés alapján az önkormányzat rendeletében önállóan - a lakásállományának összetételéhez, a település adottságaihoz képest - határozhatja meg, hogy az említett és lényegesen szűkebb körben fennálló elhelyezési kötelezettségét milyen másik lakás felajánlásával teljesíti.
5. Az Alkotmánybíróság az Alkotmánynak az önkormányzati tulajdon tartalmára és annak védelmére vonatkozó rendelkezéseit már több határozatában elemezte.
Az Alkotmánybíróság a 4/1993. (II. 12.) AB határozatában kifejtette, hogy az Alkotmány 44/A. § (1) bekezdés b) pontjában rögzített "ez az alapjog az önkormányzatok tulajdonosi jogállását, s így autonómiáját biztosítja, különös tekintettel arra, hogy az önkormányzatok tulajdonát az önkormányzatok megalakulásával egy időben az Alkotmány, illetve az Ötv. hozta létre, a tanácsok korábbi (állami tulajdon) kezelői joga helyett. Az Ötv. megfogalmazása az Alkotmánynál is világosabban kifejezi ennek az alapjognak a lényegét. A helyi önkormányzat a törvény keretei között ... önkormányzati tulajdonával önállóan rendelkezik. [1. § (6) bekezdés b) pont.] Az Alkotmány 12. § (2) bekezdésében foglalt ama megállapításnak, amely szerint "az állam tiszteletben tartja az önkormányzatok tulajdonát", ez az új helyzet ad értelmet. Az alapjog tehát a tulajdonosi jogállás teljességére irányul, de nem az önkormányzati tulajdonnak ad kiemelt védelmet. Nem is adhat, mert az az Alkotmány 9. § (1) bekezdésével ellenkezne, amely szerint minden tulajdoni forma egyenjogú és egyenlő védelmet élvez. Helyes értelmezéssel tehát az alapjog korlátozása akkor valósul meg, ha az önkormányzat tulajdonosi jogállására irányul". (ABH 1993, 71, 72.)
Az Alkotmánybíróság a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatával vizsgálta és bírálta el az Lt. egyes rendelkezéseinek alkotmányosságát. E határozat - többek között - a következőket állapítja meg. "A törvényhozó viszonylag nagy szabadsággal szabályozhatja a lakásgazdálkodással összefüggő kérdéseket. A lakáspolitika megállapítása, a lakáshoz jutás, a lakásbérlet feltételeinek megállapítása a jogalkotó kötelessége és hatásköre. Alapvető szociális kérdés a lakástulajdon és lakásbérlet feltételeinek szabályozása is. ...
A lakások biztosításával kapcsolatos feladatoknak az a része, amelyet korábban az állami bérlakásrendszerrel oldottak meg, ezeknek a lakásoknak önkormányzati tulajdonba adásával az önkormányzatokhoz került, míg a lakáspolitika továbbra is kormányzati és törvényhozói hatáskörben maradt. A lakás különleges helyet foglal el az önkormányzat vagyontárgyai között funkciója alapján, mert a helyi önkormányzat területén élő emberek legelemibb életfeltételének, a hajléknak a biztosítását szolgálja. Az állampolgárok megfelelő lakhatási lehetősége érdekében erőteljesebben korlátozhatja a törvényhozás az önkormányzat tulajdonosi szabadságát, mint más vagyontárgyak esetében.
Ennek megfelelően az Lt. esetében további szempontok indokolják a korlátozás szükségességét. A helyi önkormányzatok közszolgáltatási feladatokat látnak el, ezek keretében az Ötv. 8. § (1) bekezdése a lakásgazdálkodást kifejezetten ilyen feladatként írja elő. Az Lt. tehát az önkormányzati alapjogok szempontjából olyan törvény, amely az Alkotmány 44/A. §-a szerinti a tulajdonosi és rendeletalkotási szabadságnak kerete, azaz korlátja is. Az Lt. előírása az önkormányzatokra nem egyszerűen csak mint tulajdonosokra, hanem egyúttal mint alkotmányos közhatalmi szervekre is vonatkoznak, amelyek számára az Lt. kötelező feladatkört és hatáskört létesít." (ABH 1993, 385.)
6. Az Lt. sérelmezett rendelkezése az önkormányzatok tulajdonhoz való alapjogát, a lakástulajdonhoz való rendelkezési jogát kétségkívül korlátozza. E rendelkezés értelmében ugyanis az önkormányzat a bírósági ítélet alapján köteles az érintett fél elhelyezéséről gondoskodni. Az önkormányzat rendeletében csak azt szabályozhatja, s ennek alapján arról dönthet, hogy az elhelyezésre jogosultat milyen lakás illeti meg.
6.1. A lakás önkormányzati tulajdonba adása időpontjában hatályos Lr. korábbiakban már idézett rendelkezései alapján az önkormányzatot elhelyezési kötelezettség terhelte, ha a bontóper során a bíróság valamelyik fél bérlőtársi jogviszonyát megszüntette. Az önkormányzatokat terhelő ez az elhelyezési kötelezettség tehát átszálláskori tehernek minősül.
A 16/1991. (IV. 20.) AB határozat szerint: amennyiben a volt társadalmi tulajdonból valamely új tulajdonforma (a jelen esetben önkormányzati tulajdon) már létrejött, "az új tulajdon védelme természetesen teljes, azaz e vonatkozásban nincs alkotmányos lehetőség a társadalmi átalakulás terhének utólagos vagy visszamenőleges szétosztására". (ABH 1991, 64.)
A 64/1993. (XII. 22.) AB határozat pedig azt is megállapította, hogy
"Az önkormányzatoknak nem volt és nincs alanyi joga arra, hogy meghatározott tulajdoni tárgyakat vagy a tulajdont meghatározott feltételekkel szerezzék meg. (1582/B/1990. AB) Az önkormányzatok tulajdonnal való ellátása az állami tulajdonból ingyenes szerzés volt, amelyre érvényesek a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatban az ilyen tulajdon megterhelhetőségéről mondottak.
... Az átszálláskori teher másrészt nem szükségképpen változatlan. A körülmények megváltozásával és hosszabb idő után - rendszerint egy újabb szabályozás kapcsán, annak indítékait is figyelembe véve - a teher már felülvizsgálható. A teher súlyosbítása viszont azért lehet mindig alkotmányossági vizsgálat tárgya, mert ekkor már nem a megszerzéskori teherről van szó, hanem a már megszerzett tulajdonéról". (ABH 1993, 378.)
A vizsgált törvényi rendelkezés az Lt. hatálybalépésekor nem járt az önkormányzati lakások tulajdonára vonatkozó átszálláskori teher súlyosbításával. Megállapítható azonban, hogy a kapcsolódó körülmények jelentős mértékben megváltoztak. Ez a figyelmen kívül nem hagyható változás elsősorban az önkormányzati lakások bérlői számára az Lt. által biztosított vételi jog gyakorlása következtében az önkormányzati lakásállomány mennyiségének és minőségének nagymérvű csökkenésében tapasztalható. Az Alkotmánybíróság ezért a kifogásolt átszálláskori teher felülvizsgálatát indokoltnak tartotta. Ennek keretében úgy ítélte meg, hogy az Lt. 31. § (3) bekezdésének rendelkezése alapján az önkormányzat számára bírósági ítélettel előírt elhelyezési kötelezettség a körülmények jelzett változása folytán az alkotmányos tulajdonvédelmet sértő terhet ró az önkormányzatokra.
6.2. Az Alkotmánybíróság az indítványok alapján vizsgálta a kifogásolt tulajdoni korlátozás közérdekűségét. A 64/1993. (XII. 22.) AB határozat szerint "A tulajdonhoz való alapvető jog védelmében a minőségi határvonal ma már nem a tulajdon "korlátozása" és polgári jogi értelemben vett "elvonása" között húzódik. Az alkotmányossági kérdés az lett, hogy milyen esetekben kell a tulajdonosnak a közhatalmi korlátozást minden ellenszolgáltatás nélkül eltűrnie, illetve mikor tarthat igényt kártalanításra tulajdonosi jogai korlátozásáért.
Az alapjogi tulajdonvédelem sajátosságai miatt az állami beavatkozás alkotmányossága megítélésének súlypontja, az alkotmánybírósági értékelés voltaképpeni tere a cél és az eszköz, a közérdek és a tulajdonkorlátozás arányosságának megítélése lett. Az alapjogkorlátozás szükségessége, illetve elkerülhetetlensége vizsgálatánál itt eleve figyelembe kell venni, hogy az Alkotmány 13. § (2) bekezdése a kisajátításhoz csupán a "közérdeket" kívánja meg, azaz ha az értékgarancia érvényesül, ennél szigorúbb "szükségesség" nem alkotmányos követelmény. ... Demokratikus társadalomban természetes, hogy a tulajdont érintő gazdasági és szociális kérdésekben a "közérdeket" igen eltérően ítélik meg. A törvénnyel érvényesített "közérdek" alkotmánybírósági vizsgálata ezért nem a törvényhozó választásának feltétlen szükségességére irányul, hanem - még ha formálisan nem is a "közérdek" fennállására irányul, hanem a "szükségesség-arányosság" ismérveit alkalmazza - arra kell szorítkoznia, indokolt-e a közérdekre hivatkozás, illetve, hogy a "közérdekű" megoldás nem sérti-e önmagában is valamely más alkotmányos jogot (például a hátrányos megkülönböztetés tilalmát)." (ABH 1993, 381, 382.)
Az Alkotmánybíróság megállapítása szerint az Lt. vizsgált rendelkezését az indokolhatja, hogy a házasság felbontását követően az önkormányzati lakásban korábban bérlőtársként élő és az önkormányzati lakás elhagyására saját elhelyezési kötelezettség kimondása nélkül a bíróság által kötelezett házastárs szociális körülményei miatt ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy lakhatása ne legyen megoldott, s ezáltal szociális biztonsága veszélyeztetett legyen.
Az Lt. támadott rendelkezésében megállapított korlátozás közérdekűségét tehát csakis az érintett bérlőtárs hátrányos szociális helyzete, szociális biztonságának veszélyeztetettsége alapozhatja meg. Az Lt. e rendelkezése azonban nem állapít meg a bíróság részére ilyen feltételt és az érintett önkormányzat megkeresését sem írja elő, így a saját elhelyezési kötelezettség kimondása vagy mellőzése nem a szociális biztonság veszélyeztetése alapulvételével történik, hanem a bíróság teljesen szabad mérlegelési jogkörébe tartozik.
Az Lt. 3. § (1) bekezdése szerint "az önkormányzati rendeletben meg kell határozni az önkormányzati lakás szociális helyzet alapján történő bérbeadásának feltételeit". Az Lt. e rendelkezése alapján megállapított önkormányzati rendelet a helyi viszonyok alapján szabályozza az önkormányzati lakás szociális helyzet alapján történő bérbeadásának feltételeit. Ennek keretében biztosítható lenne a szociális helyzet alapján rászorult bérlőtárs elhelyezése. Az Lt. vizsgált rendelkezése azonban előírja a bírói ítélet alapján a bérlőtárs szociális helyzetére tekintet nélküli, kivételes elhelyezését, és ezáltal lehetővé teszi az adott településen szociális helyzet alapján rászorultabb önkormányzati bérlakást igénylők hátrányba kerülését.
A fentiekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Lt. vizsgált rendelkezésével összefüggésben a tulajdoni korlátozás közérdekűsége nem állapítható meg, ha nincs szociális rászorultság. Az Lt. vizsgált előírása a bírósági ítélet alapján az önkormányzat elhelyezési kötelezettségét állapítja meg, a végrehajtás tekintetében azonban nem tartalmaz rendelkezést. Az önkormányzatok lakástulajdona a korábbi lakásügyi jogszabályok, különösen pedig az Lt. által bevezetett vételi jog alapján jelentősen csökkent. Ezért fennáll annak a lehetősége, hogy egyes települések önkormányzatai az elhelyezési kötelezettségüknek nem tudnak eleget tenni. Mivel a kifogásolt rendelkezés nem biztosított az érintett önkormányzat tulajdonkorlátozásával szemben megfelelő ellenszolgáltatást, az önkormányzati tulajdon alkotmányellenes korlátozását tette lehetővé. Ezért az Lt. e rendelkezése sérti az Alkotmány 12. § (2) bekezdését, 13. § (1) bekezdését és 44/A. § b) pontját, s azt az Alkotmánybíróság megsemmisítette.
6.3. Az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdésével összefüggő indítványozói kifogással, illetve igénnyel kapcsolatban az Alkotmánybíróság utal arra, hogy a házassági bontóper nyilvánossága tekintetében a Pp. 284. § (1) bekezdése az Alkotmánybíróság által eddig felül nem vizsgált sajátos előírásokat tartalmaz, amelyeket az indítványozó nem támadott. Az Lt. 31. § (3) bekezdésének kifogásolt rendelkezése az önkormányzatokra, mint közhatalmi szervekre bírósági ítélet közvetítésével olyan sajátos közszolgáltatási feladatot hárít, amelynek bírósági előírásával összefüggésben a törvényalkotó nem kívánt jogorvoslati jogot biztosítani. Az Alkotmánybíróság ezt a megoldást önmagában tekintve nem minősítette alkotmányellenesnek. A kifogásolt megoldást előíró törvényi szabályozás alkotmánybírósági felülvizsgálatát pedig - amint ezt az elbírált ügy is kifejezi - az önkormányzatok is kezdeményezhették.
6.4. Az Alkotmánybíróság azért alkalmazta az alkotmányellenes rendelkezés későbbi időpontban történő megsemmisítését, hogy a törvényalkotó mérlegelhesse, milyen alkotmányos szabályozással kívánja felváltani a megsemmisített rendelkezést. Ha a törvényalkotó fenn kívánja tartani annak lehetőségét, hogy az önkormányzat a házasság felmondását kimondó ítélet keretében a saját elhelyezési kötelezettség kimondása nélkül az önkormányzati lakás elhagyására kötelezett fél elhelyezéséről gondoskodjék, nem hagyhatja figyelmen kívül az Lt.-nek azokat a rendelkezéseit, amelyek az önkormányzati lakás szociális helyzet alapján történő bérbeadására vonatkoznak. Az önkormányzat számára általános elhelyezési kötelezettséget előíró, megsemmisített rendelkezés visszaállítása esetén pedig a törvényalkotónak rendelkeznie kell a kötelezettség teljesítésének feltételeiről, illetve megvalósulási módjáról is.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglaltak szerint határozott.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Németh János s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 482/B/1997/5.