BH 2004.9.369 A külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló - az 1962. évi 25. tvr.-rel kihirdetett - New York-i Egyezmény alkalmazása során a kereskedelmi jogviszony fogalmát a hatályos Ptk. 7. § (2) bekezdésében foglaltakkal összhangban kell értelmezni [1962. évi 25. tvr.; 1994. évi LXXI. tv. 64. § d) pont, 65. §; Ptk. 7. § (2) bekezdés].

Az elsőfokú bíróság végzésével elutasította a végrehajtási tanúsítvány kiadása iránti kérelmet arra figyelemmel, hogy a választottbírósági ítélet alapjául szolgáló csatolt bérleti és garanciavállalási szerződés nem minősül az általános szóhasználat szerint kereskedelmi jogviszonynak, mert kereskedelmi jogviszonynak csak azok a jogviszo­nyok minősülnek, amelyek rendjén szükségképpen tulajdonosváltozás következik be. Ez a perbeli esetben nem valósult meg, így az 1962. évi 25. tvr.-rel kihirdetett New York-i Egyezmény XVI. cikkében foglalt alkalmazhatósági feltételek nem állnak fenn.

A végzés ellen a végrehajtást kérő terjesztett elő fellebbezést, kérte az elsőfokú bíróság végzésének a megváltoztatását és a választottbírósági ítélet végrehajtási tanúsítvánnyal való ellátását. A végrehajtást kérő hivatkozása szerint okiratokkal igazolta, hogy a felek az Osztrák Gazdasági Kamara Választottbíróságának hatáskörét kötötték ki a jogvita elbírálására. Hivatkozott továbbá arra, hogy az eljárás során becsatolta az 1962. évi 25. tvr. IV. cikk 1. pontjában előírt dokumentumokat és hogy a választottbírósági ítélet végrehajtható az 1962. évi 25. tvr. XVI. cikk ellenére. Utalt arra is, hogy nem helytálló az adós és a Fővárosi Bíróság azon jogi okfejtése, miszerint a kereskedelmi jogviszony szükségképpeni tulajdonosváltozást kell, hogy eredményezzen. Előadta, hogy az 1875. évi XXXVII. törvény (Kereskedelmi törvény) volt hatályban, amikor 1962-ben Magyarország csatlakozott a New York-i Egyezményhez. Ez a jogszabály pedig meghatározta a kereskedelmi ügyletek fogalmát. Az 1988. évi VI. törvény hatályon kívül helyezte a Kereskedelmi törvényt, azonban új tételes rendelkezésekkel nem pótolta azt. Így a történeti jogértelmezés módszerével lehet meghatározni, hogy mi volt a nemzetközi szerződéshez tett fenntartás tényleges tartalma. Hivatkozott még arra is, hogy a felek közötti jogviszony alapjául annak tartalmát tekintve lízingszerződés szolgált.

Az adósok kérték, hogy a másodfokú bíróság hagyja helyben az elsőfokú bíróság végzését annak helyes indokai alapján és a bíróság kötelezze a végrehajtást kérőt az adósok eljárási költségeinek megfizetésére. Érvelésük szerint Magyarország olyan fenntartással csatlakozott a New York-i Egyezményhez, amely kizárja az egyezmény jelen eljárásban történő alkalmazhatóságát. Fenntartották azt a jogi álláspontot, amely szerint a kereskedelmi jogviszonyok következménye, hogy törvényszerűen tulajdonosváltozást eredményeznek. Az adósok hivatkoztak arra is, hogy nem lízingszerződés, hanem bérleti szerződés jött létre. A szerződés 13. pontja kifejezetten arra utal, hogy a bérleti szerződést 11 hónap eltelte után a bérbeadó leányvállalatával, nem pedig a bérbeadóval lízingszerződéssé lehet módosítani.

A fellebbezést a másodfokú bíróság az alábbiak szerint találta alaposnak.

A másodfokú bíróság elsődlegesen az 1962. évi 25. tvr.-rel kihirdetett, a külföldi választottbírósági határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló New York-i Egyezmény alkalmazhatóságát vizsgálta, tekintettel arra, hogy a tvr. XVI. cikke akként rendelkezik, hogy a Magyar Népköztársaság az Egyezményhez az alábbi fenntartással csatlakozott: A Magyar Népköztársaság az Egyezményt csak valamelyik másik szerződő állam területén hozott és csak a magyar jog szerint kereskedelminek tekintendő jogviszonyokból eredő vitákra vonatkozó határozatok elismerésére és végrehajtására fogja alkalmazni.

Helytállóan utalt a végrehajtást kérő arra, hogy az 1962. évi 25. tvr. megalkotása idején hatályban volt az 1875. évi XXXVII. törvény második része, amely meghatározta, hogy mely jogviszonyok minősülnek kereskedelmi ügyleteknek, továbbá arra is, hogy az 1988. évi VI. törvény 370. § a) pontja hatályon kívül helyezte a kereskedelmi törvénynek a még hatályban volt rendelkezéseit.

Figyelemmel kell lenni azonban arra, hogy a New York-i Egyezmény kihirdetéséről szóló 1962. évi 25. tvr. végrehajtásáról szóló 12/1962. (X. 31.) IM rendelet 2. §-a kimondta, hogy az egyezmény alkalmazásában kereskedelmi jogviszonyból eredő vitának minősülnek azok a viták, amelyek a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatból származnak [1/1960. (V. 10.) KkM rendelet]. Ez utóbbi jogszabály 1. § (1) bekezdés a) pontja kimondta, hogy külkereskedelmi szerződésnek minősül az árura vonatkozó bérleti megállapodás is. A 3. § (1) bekezdése értelmében e rendelet alkalmazásában árunak minősült minden olyan ingó dolog, amely kereskedelmi forgalom tárgya. A rendelet 5. §-a azonban külkereskedelmi szerződés megkötésére kizárólag külkereskedelmi vállalatot és a kormány által külkereskedelmi tevékenység folytatására felhatalmazott egyéb állami vagy szövetkezeti vállalatot jogosított fel éspedig kizárólag az alapító levélben (a külkereskedelmi tevékenységet engedélyező határozatban), valamint a jogszabályokban és a külkereskedelmi miniszter rendelkezéseiben meghatározott áruk, illetve tevékenység tekintetében.

A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény 64. § d) pontja a választottbíráskodásról szóló törvény hatálybalépésével egyidejűleg hatályon kívül helyezte a 12/1962. (X. 31.) IM rendelet 2. §-át, valamint az 5. és 6. §-át is. A törvény a 62. § (1) bekezdése értelmében 1994. december 13-án lépett hatályba.