EH 1999.82 Az 1956. október 23. és november 4. között Magyarországon lezajlott nem nemzetközi jellegű fegyveres konfliktus idején, 1956. október 27-én Berzence községben a békésen tüntető tömegre leadott lövésekkel elkövetett, a szándékos emberölés bűntettének törvényi tényállását megvalósító cselekmények el nem évülő emberiség elleni bűntettnek minősülnek [az 1954. évi 32. tvr.-rel kihirdetett, a háború áldozatainak védelméről szóló genfi egyezmény 3. cikke, az 1977. évi II. genfi jegyzőkönyv 1. cikkének 1. és 2. pontja, az 1971. évi 1. tvr.-rel kihirdetett, a háborús és az emberiség elleni bűntettek elévülésének kizárásról szóló New York-i egyezmény, BHÖ. 352. pont, Btk. 33. §].
A megyei bíróság katonai tanácsa az 1998. november 30-án kelt végzésével I. L. volt határőr terhelt ellen a több emberen elkövetett emberölés bűntette miatt indított büntetőeljárást megszüntette.
A katonai ügyészség a terhelttel szemben azért emelt vádat, mert - a vádirati tényállás szerint - a terhelt, aki a Nagykanizsai Határőr Kerület Parancsnoksághoz tartozó somogyudvarhelyi őrsön teljesített szolgálatot, a N. J. határőr főhadnagy őrsparancsnok által összeállított riadócsoport tagjaként 1956. október 27-én este Berzence községben a békésen tüntető tömegbe géppisztolyával sorozatlövést adott le annak ellenére, hogy N. J. határőr főhadnagy a levegőbe történő riasztólövések leadására adott parancsot. A terhelt által leadott lövések következtében négy személy életét veszítette, öt személy pedig nyolc napon túl, illetőleg nyolc napon belül gyógyuló sérülést szenvedett, s ezen túlmenően a lövedékek közeli becsapódása által több személy élete, illetve testi épsége közvetlen veszélybe került.
A megyei bíróság katonai tanácsa a tárgyaláson felvett bizonyítás eredményeként lényegén a következő tényállást állapította meg:
A terhelt 1956. októberében a somogyudvarhelyi határőr őrsön sorállományúként teljesített határőri szolgálatot. Az őrs parancsnoka N. J. határőr főhadnagy volt. Ebben az időben az őrs állományába tartozott Á. A. ÁVH-s főhadnagy is, aki az őrs felderítő tisztjeként teljesített szolgálatot, s az onnan mintegy 3 km-re lévő Berzence községben lakott feleségével és négy kiskorú gyermekével.
1956. október 23-án Budapesten rendszerellenes tüntetés kezdődött, amely az esti órákra a létszámát tekintve jelentősen kiszélesedett, s a fennálló hatalmi rendszer ellen irányuló tömegmegmozdulássá vált. Az elégedetlen és fegyvertelen tüntetésben résztvevő tömeg a Magyar Rádió épületéhez vonult, ahol a rádió védelmére kirendelt ÁVH-s karhatalmisták fegyverüket használták és lövéseket adtak le a tömegre. Ennek hatására a tömegtüntetés résztvevői közül fegyveres csoport szerveződött, amely október 23-áról 24-re virradó éjszaka tűzharcot folytatott a rádió védőivel, majd a rádiót elfoglalták.
Ennek hatására 1956. október 24-én, 25-én, 26-án és 27-én először Budapesten, majd rövid időn belül több vidéki nagyvárosban a fennálló hatalmi rendszerrel elégedetlen lakosok köréből spontán szerveződő kisebb-nagyobb létszámú fegyveres csoportok jöttek létre. Ezek többségükben egymástól elszigetelten működtek mind Budapesten, mind pedig vidéken. Tevékenységük során támadásokat intéztek telefonközpontok, nyomdák, párt- és belügyi épületek, valamint fegyvergyártással foglalkozó üzemek, katonai és félkatonai intézmények ellen. A felfegyverkezett csoportok - többnyire elszigetelten és egymástól függetlenül - harcot folytattak a hatalmon lévő kormány fegyveres erőivel és az időközben Budapestre bevonuló szovjet katonai egységekkel. A fegyveres csoportok még Budapesten is csupán laza, többnyire csak információs kapcsolatot tartottak fenn egymással, s ennek következtében összehangolt, tervezett és szervezett fegyveres tevékenységet ez időszakban egyáltalán nem fejtettek ki. A csoportok tagjai nem viseltek megkülönböztető jelvényt vagy ruházatot. A kormány e fegyveres csoportokat felkelőként, vagy hadviselő félként nem ismerte el. A fegyveres csoportok a fővárosban is csupán 3-4 négyzetkilométeres területet tartottak ellenőrzésük alatt. Nagyobb területeket nem vontak ellenőrzésük alá. Az általuk ellenőrzött területeken nem törekedtek a hatalom gyakorlására.
Miután a fegyveres felkelés eseményeinek híre a Somogy megyei Berzence községbe is eljutott, a lakosság egy része a budapesti eseményekkel szimpatizáló gyűlést, illetve felvonulást szervezett. Október 27-én a délutáni órákra a tanácsháza előtti térségre nagygyűlést hirdettek. E napon, még délelőtt Á. A.-nét a falu szövetkezeti boltjában nem szolgálták ki, az ott lévők életveszélyesen megfenyegették. Miután Á. A. határőr főhadnagy a feleségével történtekről az őrsön beszámolt, az őrs parancsnoka két határőrt küldött lakására a család védelmére.
Napközben 10-20 fős ittas csoport a tanácsháza épületének ajtaját betörve az ott lévő begyűjtési íveket, birtokíveket elégette. A község főterén pedig ledöntötték a szovjet emlékművet.
Az esti órákban a meghirdetett nagygyűlésre 500-1000 fő ment el. A gyülekezés során néhány ittas személy megjelent Á. főhadnagy lakásánál, hogy felelősségre vonják, leszámoljanak vele. Á. főhadnagy és a két határőr felszólítására azonban eltávoztak.
Á. főhadnagy a fentiek miatt segítséget kért a nagykanizsai kerületparancsnokság ügyeletétől. A hadműveleti ügyeletesi szolgálatot teljesítő T. L. hőr. százados N. J. főhadnagyot arra utasította, hogy riadócsoporttal menjen ki Á. főhadnagy lakására.
N. J. határőr főhadnagy 8-10 fős riadócsoportot alakított, amelynek tagja volt a terhelt is. A sorkatona határőröket PPS. típusú 7.62 mm kaliberű géppisztollyal és a hozzátartozó tárral látták el. A csoport tagjainak elindulás előtt a főhadnagy eligazítást tartott, s felhívta a figyelmüket, hogy amennyiben a helyszínen intézkedésüket akadályozzák, figyelmeztető lövést kell leadniuk a levegőbe. Felhívta a figyelmüket továbbá arra is, hogy az ilyen jellegű fegyverhasználatra is csak támadás esetén és parancsra kerülhet sor.
A riadócsoport este 19-20 óra tájban érkezett lovas szekéren a község főterére, ahol már csak mintegy 100-200 fő tartózkodott, s egy gyermek szavalatát hallgatták. Mivel a kövezett úton a lovas szekér nagy zajt csapott, s a jelenlévőket ez zavarta, R. J. lámpával a kezében a szekér felé fordult, de a csoportból többen is elindultak a szekér irányába. N. J. határőr főhadnagy mindezt fenyegetésként értékelte, a tömegtől mintegy 20-40 méterre a szekeret megállíttatta, s a közeledőket megállásra szólította fel.
Eközben rakétapisztollyal fehér fényű fényjelző rakétát lőtt ki, majd a riadócsoport tagjait leszállította a kocsiról. Azok leugrálva fekvő, illetőleg térdelő helyzetet felvéve lőállást foglaltak el, s fegyvereiket kezükben tartották.
A hangzavar miatt a közeledő emberek a határőr főhadnagy felszólításának nem tettek eleget. Ezért N. főhadnagy tűzparancsot adott figyelmeztető lövés leadására. A riadócsoport tagjai közül néhányan több lövést, s rövid sorozatokat is adtak le a levegőbe a tömeg irányába. Egy vagy több személy viszont - kétséget kizáróan meg nem állapítható helyről - a közvetlenül előttük elhelyezkedő tömeg irányába mell-, illetőleg fejmagasságban adott le rövid sorozatlövéseket. A leadott lövések száma mintegy 20-40 lövésre tehető.
A tömegre leadott lövések következtében a helyszínen életét veszítette három személy, a kórházban pedig a lövési sérülésben elhunyt még egy személy. Emellett többen megsérültek, illetve a közelükben csapódtak be a lövedékek.
A megyei bíróság katonai tanácsa arra a következtetésre jutott, hogy az általa felvett bizonyítás adatai alapján nem nyert bizonyítást az a körülmény, hogy I. L. határőr terhelt a nála lévő géppisztollyal akár szándékosan, akár pedig gondatlanul a békés gyűlésen résztvevő polgári lakosság közé lőtt volna, s ezáltal azok közül bárki életét veszítette, illetőleg sérülést szenvedett.
Az elsőfokú bíróság vizsgálta azt a körülményt is, hogy a tényállásában megállapított cselekmény - bebizonyítottság esetén - emberiség elleni bűntettnek, vagy pedig több emberen elkövetett emberölés bűntettének minősülne-e.
Mivel a polgári lakosság háború idején való védelméről szóló 1949. évi genfi nemzetközi egyezmények 3. cikke a nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés fogalmát nem határozza meg, ezért a katonai tanács az 1977. évi genfi kiegészítő jegyzőkönyv ide vonatkozó rendelkezéseit tekintette irányadónak. A kiegészítő jegyzőkönyv rendelkezései pedig nem vonatkoznak a belső zavargások és feszültségek során előálló helyzetre, mint például a zendülések, elszigetelt vagy szórványos erőszakos cselekmények, valamint egyéb hasonló természetű cselekmények, tekintettel arra, hogy ezek nem fegyveres konfliktusok.
Az elsőfokú bíróság vizsgálta, hogy a vád tárgyát képező cselekmények időszakában, 1956. október 23-a és 28-a között a Magyarországon megalakult és működő fegyveres csoportok, amelyek a hatalmon lévő kormány fegyveres erőivel fegyveres konfliktusban álltak, felelős parancsnokság alatt működtek-e, ellenőrzést gyakoroltak-e az ország egy része felett, amely lehetővé tette volna számukra, hogy folyamatosan összehangolt harci tevékenységet fejtsenek ki.
Miután az eljárás során beszerzett történésszakértői vélemény kellő és megfontolt indokát adta annak, hogy miért nem állapítható meg e feltételek megvalósulása az 1956. október 27-én a berzencei tanácsháza előtti cselekmény vonatkozásában, a megyei bíróság katonai tanácsa e szakértői megállapítások figyelembevételével arra a következtetésre jutott, hogy 1956. október 27-én Magyarországon nem volt a nemzetközi jog által meghatározott és szigorú feltételekhez kötött fegyveres összeütközés.
A katonai tanács tehát arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vádbeli cselekmény bebizonyítottsága esetén is az elkövetéskor hatályos jogszabályok alapul vételével a BHÖ 352. pontjába felvett több emberen elkövetett emberölés bűntettének minősülne. Mivel pedig a katonai tanács megállapította, hogy I. L. határőr vonatkozásában minden kétséget kizáróan nem volt bizonyítható a vádban terhére rótt bűncselekmény elkövetése, így őt a több emberen elkövetett emberölés bűntettének vádja alól bizonyítottság hiányában fel kellene menteni. Azonban a vádbeli cselekmény idején hatályban lévő 1950. évi II. törvény 25. §-ának a) pontja szerint a BHÖ 352. pontjában felvett emberölés bűntette tizenöt év alatt elévült. Erre tekintettel az eljáró tanács megállapította, hogy a vádban szereplő bűncselekmény 1971. október 27. napjával elévült. Minthogy az elévülés büntethetőséget megszüntető ok, ezért megelőzi annak megállapítását, hogy valamely cselekmény egyébként sem bizonyított. A megyei bíróság katonai tanácsa ezért a büntetőeljárást megszüntette.
A katonai ügyész által a terhelt terhére bejelentett fellebbezés folytán a Legfelsőbb Bíróság az 1999. május 10-én kelt végzésével felülbírálva a megyei bíróság katonai tanácsának végzését, azt helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság másodfokon eljáró tanácsa a jogi indokolás köréből - többek között - a következőket tartotta kiemelendőnek:
Az alkotmánybíróság az 53/1993. (X. 13.) AB határozatában egyebekben a következőkre mutatott rá:
A nullam crimen sine lege garanciáját a nemzetközi jog magára érti, nem a belső jogra. "A nemzetközi szokásjog", "a civilizált nemzetek által elismert jogelvek", "a nemzetek közössége által elismert jogelvek" az a lex, amely a magatartást a nemzetek közössége által (nemzetközi szervezetek vagy a közösségbe tartozó államok útján) üldözendőnek és büntetendőnek minősíti - függetlenül attól, hogy a belső jog tartalmaz-e hasonló bűncselekményeket, vagy a megfelelő egyezményeket az egyes országok belső joggá tették-e. Ezeket a cselekményeket a nemzetközi jognak kellett az elkövetés idején büntetendőnek nyilvánítani és nem a belső jognak.
A genfi egyezmények közös 3. cikkében meghatározott cselekmények emberiség elleni bűncselekménynek minősülnek, és azokat a minimális követelményeket tartalmazzák, amelyeket nem nemzetközi fegyveres összeütközés esetén mindegyik összeütköző fél köteles megtartani, amelyek mindenkor és mindenütt tilosak (szemben a háborús jogsértések meghatározott alkalmazási körével).
Az Alkotmánybíróság arra is felhívta a figyelmet, hogy a New York-i Egyezmény szerinti visszaható hatályú el nem évülés kizárólag az egyezményben felsorolt, a nemzetközi jogban meghatározott bűncselekményekre vonatkozik. Az ezek által védett tárgy megkülönbözteti őket a belső jog hasonló tényállású bűncselekményeitől, pl. az emberölés csak akkor minősül emberiség elleni bűntettnek, ha tömegesen, illetve széleskörű és rendszeres támadás részeként követték el.
Az Alkotmánybíróság a 36/1996. (IX. 4.) AB határozatában arra is rámutatott, hogy a nemzetközi jog maga határozza meg a nemzetközi jog szerint üldözendő és büntetendő cselekményeket és büntethetőségük összes feltételét. Mindezeknek a tényálláselemeknek és feltételeknek fent kell állniuk ahhoz, hogy a hazai jog valamely bűncselekménye a nemzetközi jog szerinti bűncselekménnyé minősüljön.
Ezen alkotmányossági követelményekre figyelemmel a jelen ügyben azt kellett vizsgálni, hogy az 1956 októberi forradalom és szabadságharc első időszakában, az október 27-én megvalósult több emberen elkövetett emberölés az 1949. évi genfi egyezmények közös 3. cikkében tilalmazott módon valósult-e meg.
Az ott rögzített tényálláselemek és feltételek hiánytalan fennforgása esetén ugyanis a nemzetközi jog megsértésével véghezvitt szándékos emberölés emberiség elleni bűntett, és büntethetősége - az 1971. évi 1. tvr.-rel kihirdetett, a háborús és emberiség elleni bűntettek elévülésének kizárásáról, az Egyesült Nemzetek Szövetségének Közgyűlése által New Yorkban 1968. november 26. napján elfogadott nemzetközi egyezmény I. cikkének a) és b) pontja értelmében - az elkövetés időpontjától függetlenül nem évülhet el.
Amennyiben viszont a nemzetközi jog által meghatározott tényállási elemek és feltételek maradéktalanul nem valósultak meg, úgy a cselekmény a belső jog alapján emberölésnek minősül.
Az 1949. évi genfi egyezmények sem a közös 3. cikkben, sem pedig egyéb rendelkezéseikben nem határozzák meg, hogy mit kell nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközésnek tekinteni. Nem jelölik meg azt sem, hogy polgárháború esetén a különböző felek közötti belső jellegű fegyveres összeütközést mely pillanattól kell ilyennek tekinteni. Az 1949. évi genfi egyezményeket kiegészítő, a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló és ugyancsak Genfben, 1977. június 8-án kelt jegyzőkönyv (II. jegyzőkönyv) 1. §-a továbbfejlesztette és kiegészítette a genfi egyezmények közös 3. cikkét anélkül, hogy módosította volna annak fennálló rendelkezéseit.
Valamely szerződés továbbfejlesztése és kiegészítése - a másodfokú bíróság értelmezésében - pedig azt jelenti, hogy a két - az alap és a továbbfejlesztő, egyben kiegészítő - szerződés együttes vizsgálatával kell a felmerült jogkérdésekben állást foglalni, és amennyiben az alapszerződés valamely kérdésben nem foglalt állást, az esetleges jogalkalmazási kérdések az ilyen értelmezéssel oldhatók meg.
Ezen értelmezés során pedig a Legfelsőbb Bíróság másodfokú tanácsa irányadónak tekintette a szerződések jogáról szóló, Bécsben 1969. május 23-án kelt szerződést, amelyet az 1987. évi 12. számú törvényerejű rendelettel hirdettek ki, és a Magyar Népköztársaság vonatkozásában 1987. július 19. napjával lépett hatályba. E szerződés 3. cím 31. cikkében meghatározza a nemzetközi szerződés értelmezésének általános szabályait.
A Legfelsőbb Bíróság másodfokú tanácsa, az ott írtakra is figyelemmel, az 1949. évi genfi egyezmények közös 3. cikkének értelmezéséhez az 1977. évi II. kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkének 1. és 2. pontjában adott meghatározásokat alkalmazta. Álláspontja szerint a szerződő felek az 1949. évi egyezményben is olyan körben kívánták a felelősségre vonás lehetőségét, az egyezmény hatályát meghatározni, mint amelyet a kiegészítő jegyzőkönyv tartalmaz, bár azt akkor részletesebben nem szabályozták.
A másodfokon eljáró tanács az első fokú katonai tanács végzését elbírálva, ilyen értelmezéssel jutott maga is arra a következtetésre az 1956. október 27-én történt események megítélésénél, hogy nem volt olyan nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés, amelynek folytán a terheltnek a vád tárgyává tett cselekményét emberiség elleni bűncselekménynek lehetne minősíteni.
A katonai tanács által megállapított és irányadó tényállás azt tartalmazza ugyanis (9. és 10. oldal), hogy a forradalmi fegyveres csoportok felelős parancsnokság alatt nem álltak, nem gyakoroltak olyan ellenőrzést az ország területének egy része felett, ami lehetővé tette volna számukra, hogy folyamatos és összehangolt harci tevékenységet hajthassanak végre.
A másodfokon eljáró tanács többek között kifejtette, hogy a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága 1986-ban megjelent kommentárjában foglalt értelmezést a szabad bizonyítási rendszer alapelvét figyelembe véve értékelte, az abban foglalt magyarázatot a többi bizonyítékkal együtt a jogi következtetések levonásánál figyelembe vette. Kizárólagos és hiteles értelmezési súlyt azonban annak nem tulajdonított.
Ezekre is figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság másodfokon eljáró tanácsa megállapította, hogy az első fokon eljáró katonai tanács megalapozottan jutott arra a következtetésre, miszerint a tényállásban rögzített cselekmény a belső jog szerinti több emberen elkövetett emberölés bűntettét valósította meg, továbbá arra is, hogy a cselekmény tekintetében az elkövetéskor hatályban lévő büntető anyagi jogi szabályokat kell alkalmazni. Így pedig a katonai tanács helyesen járt el, amikor a büntető eljárást elévülés folytán - büntethetőséget megszüntető okból - megszüntette.
A Katonai Főügyészség 1999. július 27-én - a Be. 284/A. §-ának (4) bekezdésében megkívánt törvényes határidőn belül - a megyei bíróság katonai tanácsának másodfokon elbírált, s ez által jogerős végzése ellen a terhelt terhére, a Be. 284. §-a (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott okra hivatkozással felülvizsgálati indítványt terjesztett elő. Indítványában - és képviselője a nyilvános ülésen felszólalásában - a végzés hatályon kívül helyezését, s az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását indítványozta.
A védő a nyilvános ülésen a jogerős határozat hatályban tartását kérte.
A felülvizsgálati indítvány a következők szerint alaposnak bizonyult.
Az ügyben eljárt bíróságok helyes jogkövetkeztetéssel állapították meg az alábbiakat:
A polgári lakosság háború idején való védelméről szóló 1949. évi genfi egyezmények közös 3. cikkében meghatározott emberiség elleni bűncselekmények nem évülnek el.
Megalapozottan hivatkoztak az Alkotmánybíróság idézett határozataira. Az alkotmány 7. §-a (1) bekezdésének 1. fordulata értelmében ugyanis a háborús és emberiség elleni bűncselekmények üldözése külön transzformáció vagy adaptáció nélkül is a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek közé tartozik, nemzetközi jogi szabályozás nincs tekintettel a belső jogban érvényesülő nullam crimen sine lege elvre, mivel az ilyen cselekményeket büntetni rendeli függetlenül attól, hogy az elkövetés idején a belső jog szerint büntethetők voltak-e vagy sem. A nemzeti jog idevonatkozó hiánya vagy eltérő volta tehát közömbös, mivel a nemzetközi jog saját rendszerében követeli meg, hogy e bűncselekmények az elkövetés időpontjában a nemzetek közössége által elismert általános elvek szerint háborús, vagy emberiség elleni bűncselekményeknek minősüljenek. A magyar állam csatlakozott a genfi egyezményekhez, azokat ratifikálta, s azok 1955. február 3-ával hatályba léptek. A háborús és emberiség elleni bűncselekmények elévülésének kizárásáról rendelkező 1968. évi New York-i egyezményekhez Magyarország szintén csatlakozott.
Az eljárt bíróságok a vádirati tényállásban leírt súlyos bűncselekményt megvalósultnak tekintették, jóllehet - álláspontjuk szerint - az nem nyert bizonyítást, hogy a bűncselekményt az eljárás alá vont terhelt követte el.
Tévedtek ellenben, amikor - e körben - arra az álláspontra helyezkedtek, miszerint a vád tárgyává tett cselekmény bebizonyosodás esetén is egyedül az elkövetés idején hatályos hazai büntető anyagi jog szabályai szerint, tehát a BHÖ 352. pontjában felvett, több emberen elkövetett emberölés bűntetteként minősülne, s ezért az a genfi egyezmények közös 3. cikkében irt emberiség elleni bűncselekményként nem volna értékelhető. Így pedig az 1950. évi II. törvény vonatkozó rendelkezései értelmében a büntethetőség elévült.
Mind az első fokon eljárt katonai tanács, mind pedig a másodfokú bíróság arra mutatott rá - téves értelmezéssel -, hogy miután a genfi egyezményeknek sem a közös 3. cikkében, sem pedig egyéb rendelkezéseiben nincs meghatározva a nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés fogalma, továbbá az sem, hogy polgárháború esetén a belső fegyveres összeütközést mely időponttól lehet ilyennek tekinteni, ezért a közös 3. cikk, valamint a nem nemzetközi fegyveres összeütközések áldozatainak védelméről szóló 1977. évi II. genfi jegyzőkönyv 1. cikkének 1. és 2. pontjában szereplő feltételek együttes vizsgálatával lehetséges csupán a felmerült jogkérdésben állást foglalni, az esetleges jogértelmezés csak együttes értékelés eredménye lehet.
Ugyanakkor az eljárt bíróságok kizárólagos és önmagában is téves nyelvtani értelmezéssel a II. jegyzőkönyv említett cikkében leírt továbbfejleszti és kiegészíti szavaknak nyelvtanilag és logikailag egyaránt helytelen értelmezését adták. Tévesen értelmezték a kiegészítő jegyzőkönyv azon szövegrészét is, amely szerint az az egyezmények közös 3. cikkét oly módon kívánja továbbfejleszteni és kiegészíteni, hogy "módosítaná annak fennálló alkalmazási feltételeit". E megfogalmazásból ugyanis helyes értelmezéssel csak az következik, hogy a genfi egyezmények hatálya, valamint alkalmazási feltételei változatlanul érvényesek.
A II. kiegészítő jegyzőkönyv alkalmazhatóságának feltételei ugyanakkor kizárólag magára a jegyzőkönyvre vonatkoztathatók, ami következik azon szövegrészből is, miszerint: "A jelen Jegyzőkönyv... továbbfejleszti és kiegészíti a ...Genfi Egyezmények közös 3. Cikkét anélkül, hogy módosítaná annak fennálló feltételeit..."
A genfi egyezmények közös 3. cikke ugyanis eredetileg is rendelkezett tárgyi alkalmazási körrel, s a kiegészítő jegyzőkönyvnek olyan visszamenőleges vagy akár jövőbeni hatályt, amely ezt szűkítené, tulajdonítani nem lehet.
Mindezekből az is következik, hogy az elbírálás szempontjából a szerződések jogáról szóló, Bécsben 1969. május 23-án meghozott szerződésnek, s a nemzetközi szerződések általánosan elfogadott hierarchiájának ebben az esetben nincs jelentősége, szemben a másodfokú bíróság végzésében kifejtettekkel.
A nemzetek közössége a genfi egyezmények közös 3. cikke által a védett személyek számára kívánt védelmet nyújtani olyan polgárháborús esetben, amikor egy adott állam lakossága és az állam fegyveres ereje áll egymással szemben. Ezen túlmenően a normaszöveg nem tartalmaz egyéb feltételt. További kritériumok megkövetelése esetén ugyanis a szerződések humanitárius jellege szenvedne csorbát. Az egyezmények, valamint a kiegészítő jegyzőkönyv együttes értelmezése esetén, amennyiben az állam fegyveres ereje által megtámadott lakosság ellenállása a kiegészítő jegyzőkönyvben előírt szervezettségi fokot még nem érné el, a genfi egyezmények közös 3. cikke akkor sem lenne alkalmazható, ha ez a fegyveres erő a lakosság egy adott csoportját, vagy akár az egész lakosságot kiirtaná. A nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés fogalmának értelmezéséhez feltétlenül eligazítást nyújt a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága által szerkesztett 1949. évi genfi egyezmények kommentárja (Commentaire IV.), amikor egyrészt de facto ellenségeskedések, illetőleg az állam fegyveres erejének bevetése esetén lát lehetőséget a nem nemzetközi jellegű összeütközés megállapíthatóságára.
A magyar történelem, s azon belül az 1956-os forradalom és szabadságharc története szempontjából igen komoly jelentősége van a történészek, hadtörténészek tényfeltáró munkásságának. A nemzetközi egyezményekben szereplő nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés fogalmának értelmezéséhez azonban a szakvéleményük kizárólagos eligazítást nem nyújthat.
Az első fokú végzés tényállási részében leírtak mellett is közismert tény, hogy 1956. október 23. napjával kezdődően a diktatúra központi hatalma a fegyveres erejét bevetette a fegyvertelenül, békésen tüntető lakossággal, valamint a szerveződő fegyveres forradalmi csoportokkal szemben. Ennek során a fegyveres erők jelentős harceszközöket is felvonultattak, így például harckocsikat és repülőgépeket is, s a hatalommal szembenálló lakosság elleni tevékenységük lényegében az egész országra kiterjedt.
Gyakorlatilag háborút folytattak az ország lakosságának túlnyomó része ellen.
Mindezekre tekintettel megállapítható - amint arra a Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa korábban határozataiban is már rámutatott -, hogy az országon belül 1956. október 23. napjával kezdődően nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés zajlott mindaddig, amíg a diktatúra fegyveres ereje a lakossággal szemben tevékenykedett, továbbá addig, amíg a Szovjetunió hadserege az országot november 4-én megszállta, miáltal az összeütközés nemzetközi jellegűvé vált.
Az eljárt bíróságok így a büntető anyagi jogi szabályok helytelen alkalmazásával állapították meg, hogy a tényállásban leírt cselekmény emberiség elleni bűntettet nem, hanem egyedül a belső jog szerinti, már elévültnek tekintendő több emberen elkövetett emberölés bűntettét valósítaná meg, s ennek értelmében szűntették meg büntethetőséget kizáró okból a terhelttel szemben indított büntető eljárást.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa ezért a másodfokon eljárt tanács végzését a Be. 284/A. §-a (1) bekezdésének a) pontjában írt okból, a Be. 291. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján hatályon kívül helyezte, s a Legfelsőbb Bíróságot új másodfokú eljárás lefolytatására utasította.
A felülvizsgálati eljárás során felmerült bűnügyi költséget a Be. 291. §-ának (8) bekezdése értelmében az állam viseli. (Legf. Bír. Bfv. X. 1748/199. sz.)