BH 2009.1.22 A helyi önkormányzat a tulajdoni igényét az önkormányzati törvény alapján - amennyiben azt a vagyonátadó bizottságnál 1995. március 31-éig nem terjesztette elő - bírósági eljárásban is érvényesítheti, ha bizonyítani tudja, hogy az alperes kizárólagos tulajdonába adott szennyvízelvezető rendszer olyan több helyi önkormányzat szükségletét kielégítő, jelentősebb közcélú vízi létesítmény, amelyet a vagyonátadó bizottságnak az állam tulajdonából az érintett települések önkormányzati közös tulajdonába kellett volna adnia [1991. évi XXXIII. tv. 11. §; 1990. évi LXV. tv. 107. §; Ptk. 115. §].

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint 1990-ben az F. községben keletkező szennyvizek összegyűjtésére és a szennyvíztisztító telepre történő elvezetésére szennyvízcsatorna hálózatot építettek. A csatornázás a Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság vízjogi létesítési engedélye alapján, a Szennyvízelvezető Társulat

beruházásában valósult meg, amely a Vízikönyvben Sajó/469. szám alatt a Magyar Állam tulajdonaként és Megyei Vízművek Vállalat kezelői jogának feltüntetése mellett volt nyilvántartva. A hivatkozott szennyvízelvezető rendszert a megyei Vagyonátadó Bizottság (továbbiakban: VÁB) az alperes önkormányzat kizárólagos tulajdonába adta a Megyei Vízművek Vállalat vagyonának önkormányzati tulajdonba adása iránt folyamatba tett vagyonátadási eljárás keretében, az 1992. október 5-én meghozott 26.012-1/1992. VÁB/I. számú részhatározatával és az azt követően meghozott további részhatározataival, az 1990. évi LXV. törvény (továbbiakban: Ötv.) 107. § (1) bekezdésének c) pontja, (3) és (6) bekezdései, illetőleg a vízügyről szóló 1964. évi IV. törvény (továbbiakban: Vt.) 11. § (1) és (3) bekezdései, valamint 12. § (5) bekezdései alapján.

A Vízügyi Igazgatóság az 1995. június 30-án meghozott, utóbb módosított és kiegészített határozatával hivatalból elrendelte a vízjogi létesítési engedély alapján megépült szennyvízhálózat rácsatlakozását a szennyvízhálózatra, a meghatározott helyen lévő aknába, annak megállapítása után, hogy a rácsatlakozás feltételei biztosítottak.

A felperes önkormányzat keresetében az alperes önkormányzat tulajdonába adott szennyvízelvezető rendszer 4/100 tulajdoni hányadára kérte tulajdonjogának megállapítását és annak vízjogi nyilvántartásba történő bejegyzését, valamint ennek tűrésére az alperes kötelezését. Keresetének indoka szerint az 1992. október 28-án kiadott vízjogi létesítési engedély alapján a felperes is megvalósította saját beruházásként az A. község szennyvízelvezetését biztosító létesítményekből álló szennyvízelvezetési rendszerét, amelyre vonatkozóan a vízügyi hatóság az alperes kizárólagos tulajdonaként nyilvántartott vízhálózatra történő rácsatlakozását rendelte el. Álláspontja szerint a perbeli szennyvízelvezető rendszernek a rácsatlakozással érintett - a keresetlevélhez mellékelt műszaki rajzon megjelölt - része olyan több helyi önkormányzat szükségletét kielégítő, jelentősebb közcélú vízi létesítmény, amelyet az Ötv. 107. § (6) bekezdése és az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonba adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény (továbbiakban: Övt.) 11. § (1) és (2) bekezdése szerint a megyei Vagyonátadó Bizottságnak a megyei önkormányzat tulajdonába, vagy az érintett két település közös tulajdonába kellett volna adnia. A felperes a perben a Ptk. 115. § (1) bekezdése szerinti el nem évülő tulajdoni igényét kívánta érvényesíteni az Ötv. 107. § (7) bekezdésére hivatkozással.

Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetét elutasította és a felperest az alperes javára 425 000 Ft perköltség megfizetésére kötelezte. Döntésének indoka szerint az Ötv. 107. § (1) és (6) bekezdései, valamint az Övt. 11. § (2) bekezdései összevetésével az állapítható meg, hogy az önkormányzatok tulajdoni igényei az Ötv. 107. § (7) bekezdése alapján indítható perben is kizárólag az állami tulajdonban álló vagyonra vonatkozóan és kizárólag az állammal szemben érvényesíthetők. Az Ötv. 107. § (7) bekezdését módosító 1994. évi LXIII. törvény 59. §-ának (2) bekezdése valóban lehetővé tette, hogy a helyi önkormányzatok 1995. március 31-ét követően tulajdoni igényeiket bírósági eljárásban érvényesíthessék, azonban ez a jogszabály módosítás sem változtatott a tulajdoni igény érvényesítésének törvényi feltételein. Nem terjesztette ki azt az állami tulajdonból kikerült vagyontárgyakra, nem nyújtott igényérvényesítési lehetőséget az új tulajdonossal szemben, illetve nem kívánt rendkívüli jogorvoslatot biztosítani a VÁB határozatával szemben. Miután pedig a Vagyonátadó Bizottság jogerős határozattal már döntött az érintett állami tulajdon helyi önkormányzati tulajdonba adásáról, és ezáltal az érintett vagyon állami tulajdoni jellege megszűnt, a felperes az alperessel, mint új tulajdonossal szemben jogszabályi felhatalmazás hiányában tulajdoni igényt nem érvényesíthet. Megjegyezte az elsőfokú bíróság, hogy a felperes keresete érdemben sem lenne alapos azért, mert az adott esetben a közös tulajdonba adás jogszabályi feltételeként megkívánt közös szükséglet-kielégítés ténye sem nyert bizonyítást. Ehhez a felperesnek az Ötv. hatálybalépésekor fennálló tényleges közös használatot kellett volna igazolnia, nem pedig az arra való műszaki alkalmasságot tényleges közös használat nélkül. A felperes szennyvízrendszere azonban az Ötv. hatálybalépésekor, illetve a VÁB döntésekor még nem is létezett, tényleges közös használatról tehát nem lehetett szó.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes nyújtott be fellebbezést, melyben annak keresete szerinti megváltoztatását kérte.

A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta és a felperest az alperes részére 15 nap alatt 212 500 Ft másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte. Megállapította, hogy a feljegyzett kereseti és fellebbezési eljárási illetéket az állam viseli.

Döntésének indoka szerint az elsőfokú bíróság a tényállást a jogvita elbírálásához szükséges mértékben feltárta, azt helyesen állapította meg, s abból érdemben helytálló jogi következtetést levonva utasította el a felperes keresetét. A sérelmezett határozat indokaival azonban a másodfokú bíróság nem minden tekintetben értett egyet, ezért a keresetet elutasító ítéleti rendelkezés jogi indokolását módosította az alábbiak szerint:

Egyetértett az elsőfokú bíróságnak azzal a megállapításával, hogy az Ötv.-nek a keresetlevélben hivatkozott rendelkezései az önkormányzatok számára speciális tulajdonszerzési lehetőséget biztosítottak. Az Ötv. 11. és 107. §-án alapuló tulajdoni igény kizárólag a jogszabályi feltételek fennállása esetén és csak az előírt eljárási keretek között volt érvényesíthető. Az Ötv. 107. § (7) bekezdése módot ad arra, hogy a helyi önkormányzat a tulajdon igényét bírósági eljárásban érvényesítse, amennyiben azt a Vagyonátadó Bizottságnál 1995. március 31-éig nem terjesztette elő. Az igény érvényesítését azonban korlátozta azzal, hogy az állami tulajdonú vagyonra vonatkozó tulajdonjog fennállása, vagy fenn nem állása csak annyiban vizsgálható, amennyiben arra a Vagyonátadó Bizottság előtti eljárásban is lehetőség lett volna. (Utalt arra, hogy ezt a jogi álláspontot fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság az EBH 2001/539. számon közzétett elvi határozatában a kezelői joggal összefüggésben.)