A zálogjoggal kapcsolatos törvényi szabályozás módosításáról szóló T/2947. számú törvényjavaslat indokolása
INDOKOLÁS
Általános indokolás
A Polgári Törvénykönyv zálogjogi szabályait módosító - 1996. évi XXVI. törvény (a továbbiakban: Zn.) alapján megalkotott - zálogjogi novella a gazdaság működéséhez szükséges hitellehetőségek bővítése érdekében az egyik legfontosabb hitelbiztosíték, nevezetesen a zálogjog intézményének korszerűsítését és a piacgazdaság követelményeihez való igazítását célozta. A megújult szabályozás az önálló zálogjog intézményének újbóli meghonosításán túlmenően a járulékos zálogjogok terén is érdemi változásokat hozott. A követelést vagy jogot terhelő zálogjog sajátos szabályainak módosítása mellett új, egységes alapokra helyezte a zálogjog rendszerét, meghatározta a dolgokon fennálló zálogjog két alaptípusát (kézizálogjog, jelzálogjog), és létrehozta a jogi személyek, illetve jogi személyiség nélküli gazdasági társaságok vagyonára az azt alkotó egyes dolgok, jogok meghatározása nélkül alapítható ún. vagyont terhelő zálogjog intézményét. Ezzel egyidejűleg a jövőre nézve megszüntette a bankhitelt biztosító zálogjog alapításának lehetőségét.
A Zn. talán legfontosabb újdonsága tehát a jelzálogjog intézményének az ingókra és a vagyonra történő kiterjesztése volt, amely értelemszerűen a jelzáloghitelezés körének bővülését eredményezte, és ráirányította a figyelmet a jelzálogjog intézményére, amelynek gazdasági előnye abból fakad, hogy a jelzálogjog tárgya az adós birtokában maradhat, aki annak hasznosításával elért jövedelmét a hitel visszafizetéséhez szükséges anyagi források előteremtésére használhatja fel.
A Zn. által bevezetett új szabályok alkalmazása során - a részben kedvező tapasztalatok mellett - azonban egyértelművé vált, hogy az új zálogjogi rendelkezések megfelelő hatályosulásához a szabályozás további módosítása szükséges (mind anyagi jogi, mind pedig eljárásjogi értelemben, ez utóbbin a zálogjogi nyilvántartásba vételre vonatkozó szabályokat értve). A Zn. hatályba lépése óta szerzett gyakorlati tapasztalatok a szabályozás belső logikai, szerkezeti hiányosságaira, bizonyos körben pedig a Zn. alapkoncepciójának rugalmatlan, a zálogtárgyak egyes típusainak sajátos jogi természete iránt érzéketlen megvalósításából adódó fogyatékosságaira hívták fel a figyelmet. Minthogy a felmerült problémák egy része a jogalkalmazás szintjén nem, vagy csak hosszabb időszakon át tartó jogbizonytalanságot eredményezve lenne megoldható, ezek rendezése a jogalkotóra hárult.
A benyújtott törvényjavaslat (a továbbiakban: Javaslat) ezért a zálogjogi szabályozás módosítása során a következő általános elveket tartotta szem előtt:
1) Mivel a Zn. által bevezetett új intézmények ma már a hitelezési gyakorlat részét képezik, és további fedezetbiztosítási elemekkel gazdagítják a hiteléletet, a Javaslat mindenekelőtt megtartja, ugyanakkor azonban polgári jogunk tradicionális elemeihez jobban illeszkedő, valamint a jogalkalmazás értelmezési gondjait is enyhítő formában továbbfejleszti az érintett intézményekre vonatkozó szabályozást.
2) A Javaslat a Zn-hez képest nagyobb gondot fordít a Ptk. zálogjogi alcímének a Zn-t megelőző szabályozás által követett - komoly tradícióval rendelkező - szabályozási elveire, vagyis a zálogjog közös és e körben általános szabályainak rögzítését követően külön-külön állapítja meg a zálogtárgyak egyes típusaira vonatkozó, azok jogi természetéhez jobban igazodó sajátos, az általánostól eltérő zálogjogi szabályokat.
3) A szerződések teljesítésének biztonságát szolgáló zálogjog intézményrendszere esetében különösen fontos, hogy a szabályozás lehetőség szerint minimalizálja a jogalkalmazás során meghozott döntésekben rejlő kockázatokat, mert ezek az érintett intézményekbe vetett bizalom csökkenését eredményezik. Ezért a Javaslat az ésszerűség figyelembevételével csökkenti azon vitás kérdések számát, amelyeknek eldöntése a jogalkalmazásra várt volna, illetve az egyes szabályok újrafogalmazásával megfelelő kereteket, támpontokat biztosít a jogalkalmazás számára.
Részletes indokolás
Az 1. §-hoz
Amint arra az általános indokolás körében utaltunk, a Javaslat megújított formában ugyan, de visszatér ahhoz a szabályozási struktúrához, amelyet a Ptk. a zálogjogi szabályok körében korábban - az 1996-os módosítást megelőzően - alkalmazott, vagyis a Javaslat mindenekelőtt a zálogjog közös és e körben általános szabályait rögzíti, ezt követően pedig a zálogtárgyak egyes típusaira vonatkozó eltérő, sajátos szabályokat állapítja meg. Ez a szerkesztési mód nemcsak követhetőbbé, áttekinthetőbbé teszi a szabályozást, nemcsak formai jellegű, hanem - értelemszerűen - tartalmi változásokra is utal, nevezetesen arra, hogy a zálogjog alapvetően egységes intézményi rendjén és a zálogjogra vonatkozó eminensen egységes szabályok rendszerén belül nem hagyhatók figyelmen kívül azok a sajátosságok, eltérő szabályozást igénylő vonások, amelyek az egyes zálogtárgy-típusok sajátos jogi természetéből következnek. Könnyen belátható például, hogy a jogok, illetve a követelések elzálogosítására vonatkozó szabályozás nem illeszthető be egy olyan dichotomikus zálogjogi rendszerbe, amelyben az alkalmazandó rendelkezések elsősorban attól függenek, hogy a zálogjogosult a zálogtárgy birtoklására jogosult-e, vagy sem. Ez a körülmény természetesen fontos megkülönböztető ismérv lehet, de csak a dolgok elzálogosítása körében, amint ezt a Javaslat is - az alkalmazott szabályozási szerkezet lehetőségeit kihasználva - egyértelművé teszi.
Minthogy a zálogjogi szabályok szerkezeti változtatása - annak jellegéből következően - a Ptk. zálogjogi alcímének egészét érinti, a tervezet 1. §-a az egész alcím helyébe új szabályokat léptet. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban bevált, módosítást nem igénylő rendelkezések ne lennének megtalálhatók az új szabályozásban is, legfeljebb arról van szó, hogy ezek más helyre, illetve más szabályok társaságába kerültek. Annál is inkább így kellett lennie, mert a zálogjog közös és az ezen belül kialakított általános (alapvető, az intézmény egészének lényegét hordozó) szabályai tekintetében érdemi változtatást a Javaslat nem tartalmaz. Az új szerkezet kialakítása során a Javaslat arra törekedett, hogy a szabályozás zárt logikai egysége - a jogalkalmazás megkönnyítése érdekében - az egyes zálogtárgy-típusok szerint differenciált előírások ellenére is megmaradjon, sőt mi több, az a hatályos szabályozáshoz képest még világosabbá, határozottabbá és egyértelműbbé váljon.
A Ptk. - jelenleg hatályos - 253. §-ának (2) bekezdése alapján a zálogjog kiterjedhet olyan dologra vagy jogra is, amelyre a kötelezett a zálogszerződés megkötése után szerez rendelkezési jogot. E megfogalmazásból olyan következtetés is levonható volt, hogy a zálogjog a zálogtárgyon már azt megelőzően létrejön, mielőtt azon a zálogkötelezett a rendelkezési jogot megszerezné. Nem járt volna elfogadható eredménnyel az olyan tartalmú módosítás sem, amely szerint az ilyen jövőbeni zálogjog csak a zálogkötelezett rendelkezési jogának megszerzésétől függő hatállyal jön létre. Ezért a Javaslat a zálogjog tárgyára vonatkozó közös szabályok köréből elhagyta az ún. jövőbeni zálogjogra vonatkozó szabályozást. Ennek oka - egyebek között - pl. az. hogy az egyik legjelentősebb zálogfedezet, nevezetesen ingatlan esetében az elzálogosításnak ilyen jövőbeni módja megvalósíthatatlan, hiszen ingatlanra vonatkozó, az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezhető - jelzálogjogot csak az ingatlan-nyilvántartás szerinti tulajdonos engedhet, más személy - mint pl. az ingatlan leendő tulajdonosa - részéről megtett, az ingatlan megterhelésére irányuló szerződéses jognyilatkozat azonban nyilvánvalóan nem képezheti jelzálogjogi bejegyzés tárgyát. Kézizálogjog sem jöhet létre a rendelkezési jog megszerzésétől függő hatállyal, ugyanis a kézizálogjog létrejöttéhez az ingó átadása szükséges, az átadásnak pedig - bármely módon is teljesítsék azt - a rendelkezésre jogosult részéről kell történnie. Meghatározott feltételek mellett ugyan kereskedelmi forgalomban nem tulajdonostól is szerezhető kézizálogjog, erről az esetről azonban a Ptk. - Javaslat szerinti - 265. §-a (1) bekezdésének utolsó mondata szól (ilyen esetben egyébként a kézizálogjog az átadással azonnal létrejön, függetlenül attól, hogy a rendelkezési jog megillette-e az átadót vagy sem). Kizárólag a zálogjogi nyilvántartásba bejegyezhető zálogjogok esetében képzelhető el a jövőbeni zálogjog létesítésének konstrukciója, e körben viszont szükségtelen a szabályozás, mert e nélkül is mód van olyan zálogszerződések (illetve az abban kikötött zálogjogok) nyilvántartásba vételére, amelyeknek hatálya - valamely jövőbeni vagy feltételes eseményként - az elzálogosított vagyontárgyak feletti rendelkezési jog megszerzésétől függ.
A Ptk. - jelenleg hatályos - 255. §-a (1) bekezdésének szövege egyrészt a zálogtárgyak meghatározott körére, nevezetesen a dolgokra, másrészt viszont - már általánosságban - a zálogtárgyra (mint bármely zálogul leköthető vagyontárgyra) utal. Minthogy zálogtárgy alatt a törvény nemcsak a dolgokat, hanem az átruházható jogot és követelést is érti (Ptk. 252. § (1) bek.), a Javaslat a zálogtárgy kifejezést csak abban a körben használja, ahol az adott rendelkezés bármely elzálogosítható vagyontárgy tekintetében alkalmazásra kerülhet, vagy egyébként egyértelmű - pl. a szabályok felett lévő alcímből, vagy a szövegkörnyezetből -, hogy az adott esetben a "zálogtárgy" szó alatt milyen típusú vagyontárgy értendő. Példaként egyfelől a Ptk. - Javaslat szerinti - 253. §-ának rendelkezéseire utalunk, amely - szemben a fentebb hivatkozott hasonló tartalmú rendelkezéssel - egységesen a zálogtárgy kifejezést használja, másfelől a "2. Zálogjog dolgokon" címre, amelyen belül több rendelkezésben is előfordul ugyan a "zálogtárgy" kifejezés, de a címből következően mégis egyértelmű, hogy az adott szabály csak dologra vonatkozhat.
A Ptk. - jelenleg hatályos - 264. §-ának (1) bekezdése szerint a kielégítési jog megnyílta után a felek írásban - a legalacsonyabb eladási ár és a határidő meghatározásával - megállapodhatnak a zálogtárgy közös értékesítésében. E szabállyal kapcsolatban vetődött fel az a lehetőség, hogy a felek a kielégítési jog megnyílta előtt is megállapodhassanak a zálogtárgy közös értékesítésében. A felvetést a Javaslat is ésszerűnek tartotta, hiszen ha a Zn. a zálogadósra nézve ennél súlyosabb konzekvenciákkal járó módon - bizonyos értelemben az általa továbbra is fenntartott lex comissoria tilalmának (Ptk. - jelenleg hatályos - 263. § (1) bek.) áttörésével - már megnyitotta a felek számára a kielégítési jog megnyíltát megelőző (a zálogtárgynak a jogosult vagy megbízottja által történő értékesítését megengedő) megállapodás lehetőségét (Ptk. - jelenleg hatályos - 264. § (2)-(3) bek.), nincs ésszerű indoka annak, hogy a felek az adósra nézve nagyobb biztonságot nyújtó, számára kevésbé kockázatos közös értékesítésben csak a kielégítési jog megnyílta után állapodhassanak meg. Meg kell tehát engedni, hogy a felek a közös értékesítésre irányuló megállapodásukat a zálogjogosult kielégítési jogának megnyílta előtti időpontban is megköthessék, természetesen azzal a feltétellel, hogy ilyen esetben az értékesítés határidejét a kielégítési jog megnyíltához képest (ahhoz viszonyítottan) kell megjelölni.
Ezért a Ptk. - Javaslat szerinti - 257. §-ának (1) bekezdése a fentieknek megfelelően kimondja, hogy a felek - a legalacsonyabb eladási ár, illetve ennek számítási módja és a zálogjogosult kielégítési jogának megnyíltától számított határidő meghatározásával - írásban a kielégítési jog megnyílta előtt is a megállapodhatnak a zálogtárgy közös értékesítésében. Ezzel a Javaslat tehát kiküszöböli a hatályos szabályozásnak azt a fogyatékosságát, amely a közös értékesítésben való megállapodás lehetőségét - a jogosultat megillető egyéb értékesítési lehetőségektől eltérően - a kielégítési jog megnyíltát követő időszakra korlátozta.
A Ptk. - jelenleg hatályos - 264. §-ának (2)-(3) bekezdése szerint, ha a zálogtárgynak hivatalosan jegyzett piaci ára van, vagy ha a jogosult záloghitel nyújtásával üzletszerűen foglalkozik, a felek a kielégítési jog megnyílta előtt írásban megállapodhatnak abban, hogy a jogosult a zálogtárgyat bírósági végrehajtás mellőzésével maga is értékesítheti, ilyen feltételek hiánya esetén pedig abban, hogy a dolog értékesítésére záloghitel nyújtásával vagy árverés szervezésével üzletszerűen foglalkozó személynek adjon megbízást. Az e rendelkezésekben írt "záloghitel nyújtásával", illetve "záloghitel nyújtásával vagy árverés szervezésével" üzletszerűen foglalkozó személyek körét illetően a gyakorlatban eltérő nézetek alakultak ki, indokoltnak tűnt ezért e fogalmak jelentését, és ezzel az értékesítésre jogosultak körét egyértelművé tenni, illetve az e rendelkezések által szerezhető jogok gyakorlásának módját is részletesebben szabályozni.
A módosítás előkészítése során felmerült az alanyi kör olyan tartalmú meghatározása, amely a jelenleg is alkalmazott szóhasználatnak megfelelően kizárólag a záloghitel nyújtására alapított jogi személyeket, vagyis a klasszikus értelemben vett záloghitelezéssel foglalkozókat (zálogházakat, jelzálog-hitelintézeteket) jogosította volna fel arra, hogy a rendelkezésben megfogalmazott lehetőséggel élhessenek. Felvetődött azonban egy ezzel éppen ellenkező elképzelés is, amely a pénzügyi intézmények teljességét sorolta volna a kedvezményezettek körébe. A Javaslat az előbbit ésszerűtlenül szűkre szabottnak, az utóbbit pedig túlságosan tágnak ítélte meg. Úgy vélekedett, hogy ilyen széles intézményi spektrumban csupán garanciális megfontolásokból sem volna célszerű a bírósági végrehajtás mellőzésével történő értékesítést megengedni. Ezért a Javaslat végül is úgy döntött, hogy a záloghitel nyújtásával üzletszerűen foglalkozó, a szűkebb értelemben vett záloghitelezésre szakosodott intézményeken kívül a pénzügyi szolgáltatások széles körének végzésére jogosult hitelintézetek számára kell biztosítani a kielégítési jog gyakorlásának ezt a lehetőségét. A Ptk. - jelenleg hatályos - 264. §-ának (2) bekezdése által megcélzott alanyi körbe ugyanis csak azokat az intézményeket érdemes bevonni, amelyek mind gazdasági, mind pedig jogi szervezettségük (szabályozottságuk) folytán képesek az adósvédelmi garanciák biztosítására, tőkeerejüknél fogva pedig arra, hogy e garanciák esetleges megsértése esetén a sérelmet szenvedett zálogkötelezett számára teljes körű helytállást (kártérítést) nyújtsanak.
Támogathatónak tűnt az a javaslat is, amely a Ptk. - jelenleg hatályos - 264. §-ának (3) bekezdése szerint a felek által értékesítéssel megbízható személyek körét a bírósági végrehajtókra, illetve a felszámolókra is kiterjesztené, mivel ezek is rendelkeznek azzal a speciális szakértelemmel és garanciális feltételekkel, amelyek a szóban forgó feladat megfelelő ellátásához szükségesek.
A kifejtettekre tekintettel a Ptk. - Javaslat szerinti - 257. §-ának (2)-(3) bekezdése egyfelől úgy szélesíti a bírósági végrehajtás mellőzésével történő kielégítésre feljogosítottak körét, hogy - zálogjoggal biztosított követelései tekintetében - minden hitelintézetet a záloghitelezéssel üzletszerűen foglalkozó szervezetek körébe sorol. Másfelől pedig úgy, hogy az árverés szervezésével üzletszerűen foglalkozó személyek mellett a felszámolók és az önálló bírósági végrehajtók számára is lehetővé teszi, hogy - a felszámolási eljárás, illetve a bírósági végrehajtás körén kívül - megbízást kaphassanak a zálogtárgyak értékesítésére.
A zálogtárgyak bírósági végrehajtáson kívüli értékesítésére feljogosítottak körének bővítésével párhuzamosan igény merült fel az értékesítés módjára és gyakorlásának feltételeire vonatkozó szabályozás további garanciális elemekkel történő kiegészítése iránt.
Ebben a körben a Javaslat nemcsak a közös értékesítésre irányuló, hanem a zálogjogosultat, vagy annak megbízottját értékesítésre feljogosító megállapodásnak is kötelező tartalmi kellékévé teszi a legalacsonyabb eladási ár, illetve ennek számítási módja meghatározását (257. § (2) és (3) bek.). Ugyancsak az értékesítési jog gyakorlását segíti elő az a rendelkezés is, amely egyértelműen kimondaná, hogy az értékesítésre feljogosított hitelező a tulajdonos helyett és nevében eljárva - annak mintegy törvényes képviselőjeként - jogosult a zálogtárgy tulajdonjogának átruházására (258. § (1) bek.). Végül a Javaslat arra is lehetőséget ad, hogy - amennyiben az szükségessé válik - jogszabály a bírósági végrehajtás mellőzésével történő értékesítés módjára vonatkozóan további szabályokat is megállapítson (258. § (4) bek.). A zálogtárgyból való kielégítésnek a Ptk. 257. §-ában szabályozott módja a zálogjog - mint dologi jog - érvényesítésének integráns része, amely a felek erre irányuló megállapodásával annak törvényes tartalmává válik. Ebből következik, hogy a szóban forgó kielégítési lehetőség a zálogtárgy tulajdonjogának átruházása esetén értelemszerűen az új tulajdonossal szemben is hatályos, függetlenül attól, hogy a megállapodásról tudott-e vagy sem.
A Ptk. - jelenleg hatályos - 266. §-ának (4) bekezdése szerint megszűnik a zálogjog, ha a zálogjogosult a zálogtárgy tulajdonjogát megszerzi; a jelzálogjog azonban a rangsorban hátrább álló zálogjogosultak irányában fennmarad. E szabály tehát a zálogjog megszűnésének csak arról az esetéről rendelkezik, amikor a zálogjogosult megszerzi a zálogtárgy tulajdonjogát, amely azonban a zálogkötelezett és a zálogjogosult egy személyben való egyesülésének (Ptk. 322. §-ában szabályozott confusio-nak) csak az egyik esete, hiszen elfordulhat az is, hogy a zálogtárgy tulajdonosa szerzi meg (pl. öröklés vagy engedményezés folytán) a zálogjog alapjául szolgáló követelést. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben is indokolt a hivatkozott rendelkezésben megfogalmazott jogkövetkezmények alkalmazása, vagyis a zálogjoggal biztosított követelésnek a zálogkötelezett általi megszerzése esetére is ki kell mondani, hogy a zálogkötelezettre átszálló, de ezáltal egyben meg is szűnő jelzálogjog fennmarad a rangsorban hátrább álló zálogjogosultak irányában. Ez a lehetőség értelemszerűen csak a dologi kötelezettet illetheti meg, a zálogtárgynak az a tulajdonosa azonban, aki egyben személyes adós is, e lehetőséggel természetesen nem élhet, már csak azért sem, mert ebben az esetben a zálogjoggal biztosított követelés is megszűnik.
Ennek a követelménynek a Javaslat a zálogjogra vonatkozó közös szabályok, ezen belül is a zálogjog megszűnésére vonatkozó rendelkezések körében - a Ptk. 259. §-ának (4) bekezdésében megfogalmazottak szerint - tesz eleget. Ezzel a zálogkötelezetti és zálogjogosulti pozíció egyesülésének mindkét esetköre tekintetében lehetővé válik az ún. tulajdonosi zálogjogra való hivatkozás (természetesen csak az eddigi korlátozott formában, nevezetesen a rangsorban hátrább álló hitelezőkkel szemben).
A Ptk. - Javaslat szerinti - 261. §-a rendelkezik a jelzálogjogra vonatkozó közös szabályokról, a hivatkozott § (3) bekezdése pedig e körben - így az ingók elzálogosításának esetére is - kimondja, hogy bár a dolog egy részén jelzálogjogot alapítani nem lehet, a közös tulajdonban álló dolognak a zálogkötelezettet megillető egész tulajdoni illetősége azonban éppúgy elzálogosítható, mint ahogy erre ingatlan esetében is lehetőség van. Hangsúlyozni kell, hogy ebben az esetben is csak egész tulajdoni illetőség (vagyis a zálogkötelezett tulajdoni illetőségének egésze) zálogosítható el, arra azonban már nincs mód, hogy a tulajdonostárs zálogkötelezett a dolog (ingó vagy ingatlan) tulajdonában levő illetőségének csak valamely meghatározott hányadát (az illetőség illetőségét) terhelje meg.
A Ptk. - jelenleg hatályos - 260. §-ának (2) bekezdése értelmében az ingatlanon kívüli más zálogtárgyat terhelő jelzálogjog, valamint a vagyont terhelő zálogjog alapításához - amennyiben jogszabály eltérően nem rendelkezik - a zálogszerződés közjegyzői okiratba foglalása és a jelzálogjognak a Magyar Országos Közjegyzői Kamaránál (a továbbiakban: MOKK) külön törvény rendelkezései szerint vezetett nyilvántartásba való bejegyzése szükséges. E szabály alkalmazása során az értékpapírok elzálogosításával összefüggésben merültek fel gondok, mert a Ptk. 260. §-ának (2) bekezdésében foglalt generális megfogalmazás nincs összhangban a Ptk. értékpapírokra vonatkozó szabályaival (Ptk. 338/A-338/C. §). A Ptk. 338/B. §-ának (1) bekezdése értelmében ugyanis az értékpapírban meghatározott követelést érvényesíteni, arról rendelkezni, azt megterhelni - ha törvény ettől eltérően nem rendelkezik - csak az értékpapír által, annak birtokában lehet. Ez a szabály tehát megköveteli, hogy az értékpapír elzálogosítására csakis általa - arra rávezetve vagy annak birtokba adásával - kerülhessen sor, hiszen az értékpapír alapvető funkciójából következően a jóhiszemű szerzőt feltétlenül biztosítani kell arról, hogy vele szemben csak az értékpapír tartalma alapján lehet fellépni. Törvény azonban e szabály alól is tehet kivételt, ezért kérdésként merült fel, hogy vajon nem tekinthető-e a törvényi kivételek egyikének az értékpapír jelzálogjoggal való megterhelése. A jelenlegi jogi helyzet tehát az érintett körben meglehetősen bizonytalan, nem lehet ugyanis egyértelműen megállapítani, hogy a két speciális törvényi rendelkezés közül melyik alapján kell eljárni, hiszen mindkettő lehetővé teszi a másiknak - mint eltérő szabálynak - az alkalmazását. A gyakorlat számára nem ad megnyugtató eredményt az annak megállapítására irányuló törekvés sem, hogy az idézett rendelkezések közül melyik az általános, és melyik a speciális szabály, mivel mindkét tárgyalt rendelkezés más-más szempontból ugyan, de a különös szintjén nyert megfogalmazást.
A fentiek mellett nyilvánvalóvá vált az is, hogy az értékpapírok elzálogosításának kérdésében - ugyancsak a zálogjog tárgyának sajátos jogi természetéből fakadóan - speciális jogi szabályozásra van szükség, amely adott esetben a Ptk. kereteit is meghaladja. Ezért a Ptk-ban csak azoknak a szabályoknak a kimondása szükséges, amelyek egyértelművé teszik, hogy a zálogjog szóban forgó szabályai mennyiben lehetnek irányadók az értékpapírok elzálogosítása esetén.
Ezeket a megfontolásokat vette alapul a Javaslat is, amikor a Ptk. 261. §-ának (4) bekezdésében világossá teszi, hogy pénz és értékpapír nem lehet jelzálogjog tárgya. Ebből pedig az is következik, hogy a MOKK által vezetett zálogjogi nyilvántartás keretei között értékpapírt elzálogosítani nem lehet (más kérdés, hogy a vagyont terhelő zálogjoggal terhelt vagyonba, illetve vagyoni körbe természetesen az értékpapír is beletartozhat, így a vagyont terhelő zálogjog ún. opciós joghatása az értékpapírra is kiterjed). Ami pedig a dematerializált értékpapírt illeti, a szabály második mondata kifejezetten is kimondja, hogy ilyen értékpapírra zálogjog kizárólag az erre irányadó külön jogszabályok rendelkezései szerint alapítható. A Javaslatnak ez a szabálya a fizikai papírok tekintetében nem zárja ki ugyan a kézizálogjog alapításának lehetőségét, tisztában van azonban azzal, hogy az ilyen értékpapírok biztosítékul adása tekintetében továbbra sem a kézizálogjog, hanem az óvadék intézményének lesz gyakorlati jelentősége.
A korábbi szabályozástól eltérően a Zn. kifejezetten nem zárta ki az ingatlan kézizálogjog útján történő elzálogosításának lehetőségét, az ingatlanra vonatkozó bármilyen zálogjog alapításához azonban megkívánta annak az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését (Ptk. - jelenleg hatályos - 260. § (1) bek.). Ezt azonban kézizálogjog formájában az ingatlan-nyilvántartásra vonatkozó (sem a korábbi, sem pedig a jelenleg hatályos) szabályok nem teszik lehetővé. Minthogy e kérdésben a Zn. megalkotása óta folytatott vita mindeddig nem jutott nyugvópontra, határozottan állást kell foglalni abban, hogy van-e egyáltalán jogi lehetőség ingatlannak kézizálogba adására. Igenlő válasz esetén ugyanis meg kellene alkotni az e megoldásnak megfelelő ésszerű szabályokat annak érdekében, hogy világossá váljon: milyen feltételekkel adható az ingatlan kézizálogba, és milyennel lehet arra jelzálogjogot létesíteni, továbbá milyen jogkövetkezmények alkalmazására kerülhet sor akkor, ha az ingatlanra az előbbi, és milyenre, ha arra az utóbbi típusú zálogjogot alapították. A kétféle elzálogosítás lehetővé tételének tehát csak akkor van értelme, ha a kétféle zálogfajtához az ingatlan elzálogosítása körében is eltérő jogkövetkezmények fűződnének. Ellenkező esetben ugyanis a két zálogjogi forma megkülönböztetésének elvi alapja pusztán az a ténykérdés lenne, hogy a zálogjogosult birtokban van-e, vagy nincs. E ténynek azonban sem az ingatlanra vonatkozó zálogjog keletkezése, tartalma, illetve megszűnése, sem pedig az ingatlan forgalma szempontjából az ingatlanra vonatkozó dologi jogszerzés tradícióin alapuló jelenlegi jogunk szerint - a többszöri eladás kivételével (Ptk. 117. § (4) bek.) - nincsen relevanciája. Ugyanakkor az a megoldás, amely ingatlannak az ingatlan-nyilvántartáson kívüli elzálogosítását tenné lehetővé, nyilvánvalóan elfogadhatatlan, nemcsak azért, mert az ellentmondásban állna az ingatlanra vonatkozó dologi jogszerzés eddigi rendszerével, hanem azért is, mert az e rendszer alapját képező ingatlan-nyilvántartás alapvető elvein, egyebek között az ingatlan-nyilvántartáshoz fűződő közbizalom elvén ejtene gyógyíthatatlan sebet. A kérdésben kialakult többségi álláspont szerint ezért egyértelművé kell tenni, hogy ingatlant kizárólag az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jelzálogjog útján lehet elzálogosítani.
Ezt a nézetet tette magáévá a Javaslat is, amikor annak 262. §-ának (1) bekezdésében ismét egyértelműen kimondja, hogy ingatlant csak jelzálogjog alapítása útján lehet elzálogosítani, és az ingatlanra vonatkozó jelzálogjog alapításához az erre irányuló szerződésen felül a jelzálogjognak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése is szükséges. Ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy ingatlanra vonatkozóan kézizálogjog alapítására nemcsak az ingatlan-nyilvántartásra vonatkozó jogszabályok, de maga a Ptk. - mint anyagi jogszabály - sem ad lehetőséget. Ez a szabály természetesen nem zárja ki, hogy az ingatlan - mint a vagyon részét képező vagyontárgy - egyedi meghatározással történő elzálogosítása (vagyis jelzálogjog létesítése) nélkül a vagyont terhelő zálogjog tárgya lehessen, ilyen esetben azonban a vagyont terhelő zálogjog jogosultja nem élvezhet kielégítési elsőbbséget a vagyont terhelő zálogjog megalapítását követően az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett zálogjogosultakkal szemben (lásd ezzel öszszefüggésben a Ptk. - Javaslat szerinti - 266. § (3) bekezdésének b) pontját).
Minthogy az ingók és a vagyonba tartozó egyes vagyonelemek forgalma - szemben az ingatlanoknak az ingatlan-nyilvántartásból is kitűnő forgalmával - a zálogjogi nyilvántartáson kívül zajlik, a forgalom biztonságának és a fogyasztók védelmének követelménye megköveteli, hogy a zálogjogi nyilvántartásba bejegyzett zálogjogokhoz fűződő dologi joghatások csak szűkebb körben érvényesülhessenek, vagyis az ilyen zálogjogra a kereskedelmi forgalomban fogyasztó részére eladott dolgon jóhiszeműen tulajdont szerző féllel szemben ne lehessen hivatkozni (Ptk. 262. § (5) bek.). A Ptké. 47. §-a - Javaslat szerinti - (2) bekezdésének második mondata a Ptk. előbbiekben hivatkozott új rendelkezésének alkalmazása szempontjából értelmezi a jóhiszeműség fogalmát. Ez utóbbi szabály korábban csak a vagyont terhelő zálogjog körében volt alkalmazható, hatókörét tehát a Javaslat a jelzálogjoggal terhelt ingók forgalmára is kiterjesztette. Ami a fogyasztó fogalmát illeti, azt a Ptk. 685. §-ának d) pontja határozza meg, viszonylag széles körűen. A tehermentes tulajdonszerzés ennél szélesebb körben való biztosításának igényét a Javaslat elvetette, mivel az ilyen megoldás az ingót, illetve a vagyont terhelő zálogjog dologi joghatásának, illetve a zálogjogi nyilvántartás szerepének jelentéktelenné válását eredményezné.
A Ptk. - jelenleg hatályos - 268. §-ának (2) bekezdése szerint a tulajdonos a megszűnő jelzálogjog rangsorban elfoglalt helyén és a megszűnés terjedelmében a bejegyzett zálogjog törlésével egyidejűleg, annál nem terhesebb új jelzálogjogot alapíthat, vagy a törölt bejegyzés ranghelyét egy év tartamára fenntarthatja. E rendelkezés ugyanakkor azt is kimondja, hogy a tulajdonos erről a jogáról csak harmadik személy javára mondhat le. Ez a megfogalmazás azonban - az elmúlt időszakban szerzett tapasztalatok szerint - félreértésekre adott okot. A megszűnő jelzálogjog ranghelyével való rendelkezés körében a tulajdonos által harmadik személy javára történő lemondást sokan úgy értelmezik, hogy ezzel a zálogkötelezett a dolog megterhelésére vonatkozó jogát engedi át a harmadik személynek. A zálogjog ranghelyével való rendelkezés jogáról történő lemondás azonban nem jelenti a ranghely betöltési jogának átengedését a leendő hitelező vagy valamely harmadik személy javára, az csupán annyit jelent, hogy a zálogkötelezett a megüresedő ranghelyen újabb zálogjogot nem létesíthet, és ezzel a lemondással érintett személy - aki rendszerint a soron következő ranghely szerinti zálogjogosult - egy ranghellyel előbbre léphet. A rendelkezés módosítása során tehát mindenekelőtt ezt a tartalmat kellett egyértelműbbé tenni.
A Ptk. - Javaslat szerinti - 264. §-ának (2) bekezdése ezért a hatályos szabállyal szemben hangsúlyosabbá teszi, hogy a tulajdonos a ranghellyel való rendelkezés, illetve a ranghely fenntartásának jogáról harmadik személlyel vagy a lemondással érintett ranghelyet követő ranghelyen bejegyzett zálogjogosulttal (vagyis a későbbi hitelezővel) szemben mondhat le. Kiemeli továbbá, hogy ilyen esetben a tulajdonos a ranghellyel kapcsolatos jogait csak annak hozzájárulásával gyakorolhatja, akivel szemben arról lemondott. Ezzel a szabályozással a Javaslat félreérthetetlenné teszi a ranghellyel való rendelkezés, illetve a ranghely fenntartásának jogáról történő lemondás intézményének fentiekben megfogalmazott lényegét, és egyben világos útmutatást ad arra vonatkozóan is, hogy a jogról való lemondásnak ez az esetköre valójában milyen jogkövetkezménnyel jár.
A Ptk. - jelenleg hatályos - 254. §-ának (1) bekezdése szerint a követelés biztosítékául a kötelezett jogi személy, illetve jogi személyiség nélküli gazdasági társaság vagyona vagy annak meghatározott része is szolgálhat, a vagyont alkotó egyes dolgok, jogok meghatározása nélkül. A hivatkozott § (2) bekezdése értelmében pedig az ilyen vagyont terhelő zálogjog a kielégítési jog megnyíltával a zálogjogosult által a zálogkötelezetthez intézett írásbeli nyilatkozatban meghatározott vagyontárgyakat terhelő zálogjoggá alakul át. Arról azonban nem volt rendelkezés, hogy a vagyont terhelő zálogjog keletkezése, majd annak meghatározott vagyontárgyakat terhelő zálogjoggá történő átalakulása közötti időszakban az elzálogosított vagyonba tartozó egyes vagyontárgyakon keletkezett esetleges további zálogjogok kielégítési elsőbbséget élveznek-e, vagy ez utóbbival a vagyont terhelő zálogjog rendelkezik. Ennek megfelelően felvetődött olyan javaslat is, amely - a jelenlegi szabályozást kiegészítve - egyértelművé tenné, hogy a vagyont terhelő zálogjog átalakulásával keletkező, meghatározott vagyontárgyakat terhelő zálogjog az átalakulás időpontjában jön létre, és az ilyen zálogjog ranghelye is ehhez az időponthoz kötődik, tekintet nélkül arra, hogy a vagyont terhelő zálogjogot eredetileg mikor és milyen ranghelyen alapították, illetve jegyezték be a zálogjogi nyilvántartásba. E megoldást - elsősorban a bankszféra részéről - arra hivatkozva kifogásolták, hogy az kiüresíti, értéktelenné teszi a vagyont terhelő zálogjog intézményét. E kifogás nemcsak azért érdemelt megfontolást, mert - főként a banki hitelezés élénkítése szempontjából - valóban célszerű lenne kiaknázni e zálogjogi konstrukcióban rejlő előnyöket, hanem mert dogmatikai szempontból is indokoltnak tűnt ezt az intézményt az elnevezéséből kitűnő zálogjogi státusszal felruházni (egyes értelmezések szerint ugyanis magához a vagyont terhelő zálogjoghoz tényleges dologi joghatások jelenleg nem kapcsolódnak, az csak sajátos "zálogjogi opciót" biztosít az elzálogosított vagyon alkotóelemeire).
A Javaslat ezért egyfelől arra törekedett, hogy érvényesítse a vagyont terhelő zálogjog intézményével szemben támasztott azokat a követelményeket, amelyekre - a zálogfedezet biztonsága érdekében - feltétlenül szükség van, másfelől pedig arra, hogy olyan szabályozást alakítson ki, amely az intézménnyel kapcsolatos - fentiekben jelzett - igényeket elvi (dogmatikai) és gyakorlati szempontból egyaránt kielégíti. A Javaslat mindemellett olyan kompromisszumos megoldást kínál, amely egyrészt megőrzi az intézmény - jelenleg hatályos szabályok szerinti - előnyös vonásait, másfelől valóságos, dologi jogi tartalmú biztosítékká teszi azt. A Ptk. - Javaslat szerinti - 266. §-ában szabályozott vagyont terhelő zálogjog alapvető vonásai ennek megfelelően a következők:
a) A vagyont terhelő zálogjog alapvetően csak az elzálogosítandó vagyontárgyak körében és az elzálogosítás módjában különbözik a meghatározott vagyontárgyakat terhelő zálogjogtól. Ez a jelenleg hatályos szabályozással ellentétben azt jelenti, hogy főszabályként a vagyont terhelő zálogjoghoz is kapcsolódhatnak dologi jogi vonások, legalábbis annyiban, amennyiben
aa) joghatásait tekintve ebben az esetben is a vagyont alkotó dolgok (ide értve természetesen az ingatlanokat is), jogok és követelések kerülnének elzálogosításra, ám ezek egyedi meghatározása (kiválasztásra alkalmas megjelölése) nélkül, de
ab) azzal a további jogkövetkezménnyel, hogy e zálogjog kiterjedne a fennállása alatt megszerzett dolgokra, jogokra és követelésekre is,
ac) megszűnne viszont azokon a dolgokon, jogokon és követeléseken, amelyek a kötelezett vagyonából a rendes gazdálkodás során kikerülnek.
b) A Javaslat megerősíti a vagyont terhelő zálogjog jogosultjának pozícióját annyiban, amennyiben az néhány - a rendszer lényegéből adódó kivételtől eltekintve - kielégítési elsőbbséget kapna más zálogjogosultakkal szemben. Így a vagyont terhelő zálogjog fennállása alatt megterhelhetők lennének ugyan a vagyonba tartozó ingóságok, ez a teher azonban nem akadályozhatná meg a vagyont terhelő zálogjog jogosultját abban, hogy a kielégítési joga megnyíltakor elsőbbségi jogát gyakorolja, ha a terhelt ingó még a vagyon része. Ha nem az, és az elidegenítés egyébként a rendes gazdálkodás körében történt, akkor a jogosult az ilyen - kötelezetti vagyonból kikerült - vagyontárgyból értelemszerűen már nem kereshet kielégítést. Ezzel és a következő pontban tárgyalt jogi konstrukcióval szükségtelenné válik az elidegenítési és terhelési tilalom (főként az utóbbi) - dologi hatállyal történő - kimondása. A vagyont terhelő zálogjog ugyanakkor a vagyonba tartozó vagy oda kerülő és a kielégítési jog megnyíltakor a vagyon részét képező ingatlanokra is kiterjedne, azzal azonban, hogy e körben a vagyont terhelő zálogjog jogosultja az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett más zálogjogosultakkal szemben nem hivatkozhatna az egyébként őt megillető, fentebb említett kielégítési elsőbbségére.
c) A vagyont terhelő zálogjog új szabályozása is fenntartja az intézmény zálogjogi opciós jellegét, vagyis azt a lehetőséget, hogy a vagyont terhelő zálogjogot annak jogosultja egyoldalú jognyilatkozattal meghatározott vagyontárgyakat terhelő zálogjoggá alakíthassa át. A szabályozás az opció gyakorlását továbbra sem csak a kielégítési jog megnyíltához kötné (amikor annak már nem feltétlenül van értelme), hanem a zálogjogviszony egy korábbi létszakához is, nevezetesen ahhoz, amikor a kielégítés joga ugyan még nem nyílt meg, de a kielégítés veszélyeztetettsége már fennáll. Mindenekelőtt ebben az esetben van ugyanis értelme annak, hogy a jogosult a vagyont terhelő zálogjogot - a kielégítési joga megnyíltáig terjedő időszakra - egyoldalú nyilatkozattal meghatározott vagyontárgyakat terhelő zálogjoggá változtassa. A Javaslat - gondos mérlegelés eredményeként - végül is elvetette azt a lehetőséget, hogy a vagyont terhelő zálogjog a kielégítési jog megnyíltával automatikusan - vagyis minden további jogcselekmény nélkül - alakuljon át a vagyont alkotó vagyontárgyakat egyedileg is terhelő zálogjoggá. A zálogjogosult egyoldalú jognyilatkozata hiányában ugyanis nincs kellő biztosíték arra, hogy a kielégítési jog megnyílta és az annak gyakorlása közötti időszakban az egyes vagyontárgyak megváltozott dologi jogi helyzete harmadik személyek számára is felismerhető legyen. A Javaslat ezért fenntartotta az ún. átalakító ("kristályosító", "fixáló") nyilatkozat szükségességét a vagyont alkotó egyes vagyontárgyak zálogjogi helyzetében bekövetkező jogi változások kiváltására, azzal azonban, hogy egyúttal azt is kimondta: ez a jognyilatkozat nem csupán a vagyont terhelő zálogjognak egyedileg meghatározott vagyontárgyakat terhelő zálogjoggá történő átalakítását biztosítja, de - a jogosult választása szerint - egyben alkalmat ad a kielégítési jog azonnali gyakorlására is. Ugyanakkor a Javaslat azt is egyértelművé teszi, hogy az átalakító jognyilatkozattal egyidejűleg a vagyont terhelő zálogjog is megszűnik, nincs tehát mód arra, hogy a vagyont terhelő zálogjog fennállása alatt annak jogosultja többször is igénybe vegye ezt a számára egyoldalú "hatalmasságként" biztosított jogi aktust. Ez természetesen nem zárja el a feleket attól, hogy kétoldalú (szerződéses) megállapodással további, a vagyonba újonnan kerülő vagyontárgyakat is - azok egyedi meghatározásával - elzálogosítsanak.
A jog vagy követelés elzálogosítására vonatkozó hatályos szabályokból nem derül ki, hogy azok miként illeszkednek a zálogjog intézményének megújított rendszerébe (ez változatlanul sajátos zálogjogi típus maradt, vagy - a jogosult választásától függően - jelzálogjogként és kézizálogjogként egyaránt alapítható). A Zn. által kialakított új zálogjogi rendszer ebben a vonatkozásban semmiféle eligazítást nem adott, így a szabályozás egyes elemeinek diszkrecionális felhasználásával tág tere nyílott a különböző, egymástól alapvetően eltérő értelmezéseknek. Ebben a körben ezért mindenekelőtt annak eldöntése vált szükségessé, hogy a jogon vagy követelésen alapított zálogjogra - sajátos zálogjogi típusként nevesítve azt - speciális szabályok legyenek-e irányadók, vagy a kézizálogjog és a jelzálogjog kettősségét fenntartó és ahhoz illeszkedő alternatív szabályozás vonatkozzék. Egyértelművé kellett tenni továbbá, hogy a jogra vagy követelésre (mint nem dologi jellegű zálogtárgyra) vonatkozóan miként létesíthető a zálogjog, a Ptk. - jelenleg hatályos - 261. § (2) bekezdése ugyanis csupán az ilyen zálogjog érvényesítéséről szól, keletkezésének körülményeit azonban "homályban" hagyja. A szabályozás során világos választ kell adni ezen túlmenően egyfelől arra az esetkörre, amikor az elzálogosított jog gyakorlása már a kielégítési jog gyakorlásának megnyílását megelőzően lehetővé, illetve az elzálogosított követelés a kielégítési jog gyakorlásának megnyílását megelőzően esedékessé válik, másfelől arra, amikor mindez csak a kielégítési jog gyakorlásának megnyílását követően történik meg. A hatályos szabályozás ebből a szempontból sem igazán következetes, sőt az előbbiekben említett egyik esetkör tekintetében - a korábbi szabályozáshoz képest - útmutatást sem adott (így pl. nem mondja meg, hogy milyen szabályok irányadók arra az esetre, amikor valamely dolog szolgáltatására irányuló elzálogosított követelés a kielégítési jog megnyílta előtt esedékessé válik, és a szolgáltatást - a felek megállapodásának megfelelően - a zálogjogosult kezéhez teljesítik).
Nyilvánvaló, hogy a jogon vagy követelésen alapuló zálogjog sajátos szabályozásának alapja e zálogtárgyaknak a dolgokétól eltérő természetéből fakad (ti. esetükben nem lehet szó birtokba vételről, illetőleg birtokban tartásról, a követelés elzálogosítása pedig - annak jellegéből adódóan - többalanyú kötelmet feltételez). A Javaslat szerint ezért a jog vagy a követelés megterhelésére speciális, viszonylag gyors, biztonságos és költségkímélő megoldást kell választani, erre pedig az a szabályozás a legalkalmasabb, amelyet a zálogtárgyak e körére vonatkozóan a Ptk. a Zn-t megelőzően tartalmazott. Eszerint zálogjog jogon vagy követelésen úgy létesíthető, hogy annak megalapítását a követelés vagy jog kötelezettjével közlik, és ha az elzálogosított követelésről vagy jogról okiratot állítottak ki, azt a zálogjogosultnak átadják. A kötelezettnek a zálogalapításról való értesítése, és a követelésről vagy jogról kiállított okiratnak a zálogjogosult részére történő átadása tehát a jog vagy követelés elzálogosításának szükséges, de egyben elégséges feltétele.
A Ptk. - Javaslat szerinti - 267-268. §-a külön alcímként szabályozza a jogon és követelésen alapítható zálogjogot. A Ptk. - Javaslat szerinti - 267. § (1)-(2) bekezdése a fentebb kifejtettekkel megegyező szabályt fogalmaz meg a jogot vagy követelést terhelő zálogjog kikötésére, illetve keletkezésére vonatkozóan. Kimondja azonban azt is, hogy ha a jog vagy követelés fennállását közhiteles nyilvántartás tanúsítja, és az erről szóló jogszabály elzálogosításukat e nyilvántartásba való bejegyzéshez köti (ez a helyzet pl. a szabadalmi és védjegy jogok esetén), a zálogjog is ebbe a nyilvántartásba való bejegyzéssel keletkezik. A Javaslat a korábbival ellentétben - és a fentiekben megfogalmazott követelményekkel összhangban áttekinthetően szabályozza egyrészt azt az esetet, ha az elzálogosított követelés a zálogtárgyból való kielégítési jog megnyílta előtt válik esedékessé, másfelől pedig azt, amikor utána. A szabályok természetesen aszerint is különböznek, hogy az adott esetben pénzkövetelés, vagy valamely dolog szolgáltatására irányuló követelés elzálogosításáról van-e szó, továbbá, hogy az elzálogosított követelést a felek megállapodása, illetve a törvény rendelkezése szerint a zálogjogosult kezéhez kell-e teljesíteni, vagy sem. A fenti szempontok figyelembevételével a Javaslat egyértelmű és előremutató szabályozást kínál a jogok, illetve a követelések elzálogosításának különböző eseteire.
A Javaslat előkészítése során felmerült a Ptk. 269. §-ában foglalt önálló zálogjog részletesebb szabályozásának igénye, elsősorban abból a megfontolásból, hogy a részletesebb szabályozás vélhetően elősegíthetné e zálogjogi intézmény, és alkalmazási lehetőségeinek jobb megismerését. Szükségessé vált ugyanakkor annak kifejezett kimondása, hogy az önálló zálogjog átruházható, mert önmagában a Ptk. - jelenleg hatályos - 269. §-ának (3) bekezdéséből, amely szerint az önálló zálogjog átszállása esetén a zálogjog megszerzőjével szemben a zálogkötelezett a zálogjog alapjául szolgáló követelésből származó kifogásait csak akkor érvényesítheti, ha a zálogjog megszerzője rosszhiszemű volt, vagy reá nézve a szerzésből ingyenes előny származott, ez nem következik. Elfogadható érv szól amellett is, hogy a Ptk. 269. § (1) bekezdésében írt "követelés nélkül" kifejezés helyett a "személyes követelés nélkül" kifejezés pontosabban kifejezi a célzott tartalmat, ezért az ilyen tartalmú módosítás is indokolt. Tény az is, hogy a Ptk. 269. §-ának (3) bekezdésében szereplő "a zálogjog alapjául szolgáló követelésből származó kifogásait" szövegrész pontatlan, ezért az önálló zálogjog szabályozása során ezt a megfogalmazást is szabatossá kell tenni.
Az önálló zálogjog szabályozása körében a Ptk. 269. §-ának a Javaslat szerint módosított (3) bekezdése a tézisben foglaltakkal összhangban kifejezetten is kimondja, hogy az önálló zálogjog átruházható, ezáltal a vonatkozó szabályozás kétségtelenül egyértelműbbé válhat, akárcsak e bekezdésnek az a része, amely a kifogások érvényesíthetősége körében teszi a jelenleginél nemcsak szabatosabbá, de - a pozitív módon történő megfogalmazás eredményeként - érthetőbbé is a rendelkezés (és ebből következően az egész intézmény) lényegét.
A 2. §-hoz
A Javaslat nem érinti azt a szabályt, amely a zálogjogi nyilvántartás tekintetében az ingatlanon kívüli más dolgot terhelő jelzálogjog alapításához - eltérő jogszabályi rendelkezés hiányában - a zálogszerződés közjegyzői okiratba foglalását és a jelzálogjognak a MOKK-nál külön törvény rendelkezései szerint vezetett nyilvántartásba való bejegyzését írta elő. A zálogjogi nyilvántartásra vonatkozó külön törvény rendelkezéseit továbbra is a Ptké. tartalmazza. Míg azonban a Ptké. - jelenleg hatályos - 47. §-a csupán a nyilvántartás vezetésére feljogosított szervről, a nyilvántartás közhitelűségéről és nyilvánosságáról szól, a nyilvántartás vezetésének részletes szabályait valójában a Zn-ben kapott felhatalmazás alapján kormányrendelet szabályozza. Ezt az ellentmondást - nem csupán adatvédelmi okokból - kezdettől fogva számos kritika érte. Ami a zálogjogi nyilvántartás - számos tekintetben személyes - adatainak kezelésére vonatkozó rendelkezések jelenlegi, kormányrendeleti szintű szabályozását illeti, az nem felel meg minden tekintetben a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény előírásainak. Indokolt ezért, hogy az adatkezelés módja, illetve az adatkezelés alapvető szabályai törvényben kerüljenek megfogalmazásra. Ennek a követelménynek tesz eleget a Javaslat 2. §-ának (1)-(2) bekezdése, amikor részleteiben a jelenleg hatályos szabályokkal lényegében megegyezően, de törvényi szinten rendezi a zálogjogi nyilvántartás körében történő adatkezelést.
Bár a MOKK-nál vezetett zálogjogi nyilvántartás is közhitelű, és abba bárki betekinthet, kétségtelen, hogy e nyilvántartás és például az ingatlan-nyilvántartás közhitelességének terjedelme között alapvető különbség van. A zálogjogi nyilvántartás ugyanis - ellentétben az ingatlan-nyilvántartással - nem a real folium, hanem az ún. personal folium elvén alapul, vagyis nem dolognyilvántartás, amely a dologra vonatkozó jogokat és tényeket tartalmazza, hanem zálogadós-nyilvántartás, amely meghatározott körben a zálogszerződésre, és a zálogadós abban vállalt zálogkötelezettségére vonatkozó adatokat, valamint a vállalt zálogkötelezettségek rangsorát képes közhitelesen tanúsítani, legalábbis abban az értelemben, amennyiben a közhitelességhez bizonyos anyagi joghatások is fűződnek. Joggal merült fel ezért az a követelmény, hogy a törvény a zálogjogi nyilvántartás körében pontosan határozza meg, hogy a nyilvántartás közhitelessége a bejegyzett adatok milyen körére terjed ki. Ezért a javaslat a jelenleg hatályos szabályozáshoz képest körülhatároltabbá teszi azt az adatkört, amelyet a zálogjogi nyilvántartás - az ehhez fűződő fokozott közbizalomra figyelemmel - közhitelesen képes tanúsítani (Ptké. jelenleg hatályos 47. §-ának (1) bekezdése).
A Ptk. csak a zálogjog érvényesítésére vonatkozó alapvető szabályokat állapítja meg (lásd a Ptk. - Javaslat szerinti - 255-258. §-ait), annak részletes szabályozása azonban, hogy a végrehajtási, illetve a felszámolási eljárás során miként alakul a zálogjog sorsa az említett eljárásokra irányadó szabályokban nyer megfogalmazást. E körben is vannak azonban olyan anyagi jogi kérdések, amelyek a Ptk-ra tartoznak. Ezért a Javaslat a Ptk. 259. §-ának (5) bekezdésében kimondja, hogy a zálogjog megszűnik, ha törvény a végrehajtási vagy más eljárás körében így rendelkezik, a Ptké. 48. §-ának (2) bekezdésében pedig azt írja elő, hogy ha a zálogjog a zálogtárgynak felszámolási vagy végrehajtási eljárás keretében történő értékesítésével megszűnik, a zálogjogosult az eljárásra irányadó szabályok szerint - az értékesítés során befolyt vételár tekintetében - gyakorolhatja kielégítési jogát. E szabályok által a polgári jog tulajdonképpen meghatározza azokat az anyagi jogi kereteket, amelyek között a végrehajtási és felszámolási eljárásra irányadó - egyébként ugyancsak törvényi szintű szabályok - a zálogjogjogosult kielégítési jogáról, azoknak a jelzett eljárásokban történő érvényesítéséről rendelkezhetnek.
A jelenleg hatályos szabályok nem adtak egyértelmű útmutatást arra vonatkozóan, hogy a zálogjogosult a zálogtárgynak a bírósági végrehajtás mellőzésével történő értékesítésére irányuló jogát (Ptk. jelenleg hatályos 264. §-ának, illetve a javaslat szerinti 257. §-ának (2)-(3) bekezdése) meddig gyakorolhatja, illetve mi lesz a sorsa e megállapodáson alapuló jogosultságnak a felszámolási eljárás során, illetve akkor, ha az érintett zálogtárgyra végrehajtást vezetnek. A Ptké. - Javaslat szerinti - 48. §-ának (1) bekezdése ezt a hiányosságot is pótolja, amikor úgy rendelkezik, hogy ilyen esetben a zálogjogosult az említett jogait - felszámolási eljárás esetében a felszámolást elrendelő végzés közzétételétől, bírósági végrehajtás esetében pedig a zálogtárgy lefoglalásától kezdve - nem gyakorolhatja, vagyis ebben az esetben kielégítést már csak a felszámolási eljárás, illetve a bírósági végrehajtás körében és annak szabályai szerint kaphat. E szabályokból következik, hogy a zálogjogosult az őt megillető végrehajtáson kívüli értékesítési jogot csak addig gyakorolhatja (az értékesítésre irányuló szerződéseket csak addig az időpontig kötheti meg), ameddig a szóban forgó eljárások megindulásáról (illetve végrehajtás esetén a zálogjoggal terhelt vagyontárgynak a végrehajtás alá vonásáról) hivatalosan nem szerzett, illetve nem szerezhetett tudomást.
A lakóingatlanokkal kapcsolatos jelzálogjogok érvényesítése körében joggal vetődött fel, hogy az erre vonatkozó szabályokat - a jelenleg hatályos, és bizonyos tekintetben félreérthető rendelkezéssel ellentétben (az abban foglalt fő és kivételes szabályt az ellenkezőjére fordítva) - olyan tartalommal kell megfogalmazni, amelynek alapján a zálogjogosult a zálogjoga érvényesítése során főszabályként - ha tehát a zálogkötelezettel másként nem állapodott meg - az elzálogosított lakóingatlan kiürített állapotban való értékesítését igényelhesse. Mivel a kielégítési jog valóságos tartalmának alapvetően ez a szabályozás felel meg, így a Javaslat is ekként rendelkezik a Ptké. 47. §-ának (3) bekezdésében.
A 3. §-hoz
A zálogjogi szabályozás hatályosulásának (hatékonyságának) erősítéséhez, a zálogjog (óvadék) valódi tartalmának érvényre juttatásához szükségessé vált a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvény (a továbbiakban: Cstv.) megfelelő módosítása is.
A Cstv. jelenleg hatályos 57. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint a felszámolás költségeit követő második helyen (tehát viszonylag kedvező rangsorban) kell kielégíteni a zálogjoggal, óvadékkal biztosított követeléseket - ideértve az önálló zálogjogot is, feltéve, hogy a biztosítékot a felszámolási eljárás megindítása előtt legalább hat hónappal kikötötték. Ez a rendelkezés a zálogjoggal biztosított követelések viszonylag előnyös kielégítési rangsora ellenére több szempontból is kifogásolható, mivel nincs teljesen összhangban a zálogjogi szabályozás jellegével. Így például figyelmen kívül hagyja azt az esetet, amikor az ún. személyes és a dologi adós (a személyes és a dologi kötelezett) egymástól elkülönül, nem számol tehát azzal a gyakorlatban nem is ritkán előforduló esettel, amikor a zálogadós nem azonos a zálogjoggal biztosított követelés kötelezettjével és a zálogadóssal szemben indult felszámolási eljárás során a zálogkötelezettség érvényesítésére kerül sor. A szóban forgó szabály értelmében ugyanis - meghatározott feltételek mellett - csak az óvadékkal, illetve zálogjoggal biztosított követelések élvezik a kedvező kielégítés előnyét, az olyan dologi jellegű követelések azonban, amelyek csak a csődvagyonba tartozó dolgokkal szemben lennének érvényesíthetőek, ám a felszámolás alatt álló személlyel szembeni kötelmi követelésként nem, a kifejezetten megemlített önálló zálogjog kivételével figyelmen kívül maradnak. Ezt a helyzetet megszüntetve a felszámolási eljárás szabályainak biztosítania kell, hogy a felszámolás alá vont dologi adóssal szemben támasztható - zálogjogviszonyból eredő - követelések is kedvező kielégítési rangsort kapjanak. A Javaslat ezért lehetőséget ad az ilyen, vagyis a dologi kötelezettel szemben érvényesíthető hitelezői követelés (a zálogtárgy értékesítésére, és az annak során befolyt vételárból történő kielégítésre irányuló igény) figyelembe vételére is (Javaslat 3. § (3) bekezdése). A Cstv. fent hivatkozott rendelkezése azonban más vonatkozásban is problematikus, ugyanis jogbizonytalanságot teremt, amikor a zálogjog kedvező kielégítési lehetőségét olyan körülménytől teszi függővé, amely a zálogjog kikötésének időpontjában még nem ismert, és annak megvalósulásával ésszerűen számolni sem lehet. Ezért a Javaslat megszünteti a zálogjogi (óvadéki) fedezet biztonságát kiszámíthatatlanná tevő azt a korlátozást, amely a zálogjoggal (óvadékkal) fedezett követelések számára csak abban az esetben biztosít kedvező kielégítési rangsort, ha a zálogjogot (óvadékot) a felszámolás kezdő időpontját legalább 6 hónappal megelőzően kötötték ki. Ezzel párhuzamosan azonban a Javaslat gondoskodik a visszaélés lehetőségének megakadályozásáról is, amikor kimondja, hogy ez a kedvező kielégítési rangsor csak olyan zálogszerződések (óvadék kikötésére irányuló szerződések) esetében vehető igénybe, amelyek tekintetében - feltételezve azok fedezetelvonó jellegét - a Ptk. 203. §-ának (2) bekezdése szerint sem a rosszhiszeműséget, sem pedig az ingyenességet vélelmezni nem kell. Ez a követelmény valójában nem jelent mást, mint annak megállapítását, hogy a vélelem alapjául szolgáló körülmények (a hozzátartozói kapcsolat, illetőleg a gazdasági összefonódás) az adott szerződés tekintetében fennállnak-e, vagy sem. Ha fennállnak, úgy az érintett követelés nem sorolható be az előnyösen [az 57. § (1) bek. b) pontjában] kielégítendő követelések közé, még abban az esetben sem, ha a vélelem egyébként megdönthető lenne (e rendelkezés kontextusában ugyanis a vélelem megdönthetősége szóba sem kerülhet). Fontos annak hangsúlyozása is, hogy e szabály alkalmazása során a zálogszerződés fedezetelvonó jellegét vizsgálni nem kell, a vizsgálat tárgya csupán az lehet, hogy az ilyen esetben (vagyis fedezetelvonás esetén) irányadó, és a Ptk. 203. §-ának (2) bekezdésében foglalt) vélelem alapjául szolgáló körülmények az adott szerződés tekintetében megállapíthatók-e (Javaslat 3. § (3) bekezdése).
A Javaslat nem kerülhette meg a zálogjog - felszámolási eljárás során történő - érvényesítésére vonatkozó egyéb szabályok felülvizsgálatát sem. A Cstv. fentebb tárgyalt rendelkezése szerint ugyanis a zálogjogos követelést megelőzik azok a felszámolási költségek is (Cstv. 57. § (2) bek.), amelyek a zálogjoggal terhelt vagyontárggyal, illetve annak - felszámolási eljárás során történő - értékesítésével semmiféle kapcsolatban nem állnak. Ez a probléma általános jellegű ugyan, de legnagyobb nyomatékkal éppen a jelzálog-hitelintézetek zálogjoggal biztosított követelései tekintetében jelentkezik, mivel az ilyen követelések kielégítési bizonytalansága közvetett módon csökkenti a kibocsátott jelzáloglevelek mögött álló jelzáloghitelek fedezeti értékét, és ezáltal kedvezőtlenül befolyásolják a jelzáloglevelek befektetési szempontú minősítését. Ennek pedig - egyebek között - a lakásfinanszírozás jövője szempontjából lehet igen komoly jelentősége.
A fenti gondok enyhítésére többféle megoldás is elképzelhető, mindegyiküknek abban az irányban kell azonban hatnia, hogy a zálogjogosultak követeléseinek kielégítésére - amilyen mértékben csak lehetséges - a felszámolási eljárás során is az a zálogtárgy szolgáljon, amelyet annak biztosítására fedezetként lekötöttek. A Javaslat - kompromisszumos megoldást választva - a hosszú távú hitelezés biztonságának növelése érdekében lehetővé kívánja tenni, hogy a felszámolási eljárás megindítását legalább 1 évvel megelőzően létesített zálogjoggal terhelt (vagy óvadék tárgyául szolgáló) vagyontárgy értékesítéséből befolyt vételár legfeljebb 50 %-a elsősorban a zálogjoggal (óvadékkal) biztosított követelés fedezetéül szolgálhasson. Ezért a Cstv. módosítása körében a Javaslat kimondja, hogy az említett összeg erejéig kizárólag a zálogjoggal (óvadékkal) biztosított követelések elégíthetők ki, és a felszámolás alá eső vagyonból történő kielégítés általános szabályai csak az ezt követően megmaradt vételárrész tekintetében alkalmazhatók (Javaslat 3. § (2) bekezdése).
A fenti módosítás eredményeként a zálogjoggal (óvadékkal) biztosított követelések kielégítésére háromféle lehetőség kínálkozik, ennek megfelelően arra háromféle módon kerülhet sor: 1) meghatározott összeg (legfeljebb a zálogtárgy értékének 50 %-a) erejéig kizárólagosan és közvetlenül az adott követelés fedezetéül szolgáló zálogtárgyból; ha ennek a Cstv. 49/D. §-aként megfogalmazott feltételei fennállnak; 2) az előbbi követelések kielégítetlenül maradt része, vagy az előző pontban hivatkozott feltételek hiányában ki nem elégíthető követelések tekintetében a Cstv. 57. § (1) bekezdésének b) pontja szerinti kedvező rangsorban, a javasolt módosítás szerinti kiszámítható feltételek mellett; 3) végül, ha az adott zálogjoggal biztosított követelés vonatkozásában nem teljesültek az előbbi kategóriák feltételei, úgy az utolsó előtti helyen, az egyéb követelések között, hacsak a felszámoló az adott szerződést a Cstv. 40. §-ának (1) bekezdése alapján sikerrel meg nem támadta (vagy az egyébként a felszámoló által érvényesített valamely polgári jogi jogcímen érvénytelennek nem bizonyul).
A zálogjogi szabályozáshoz közvetlenül ugyan nem kötődik, de a gazdaságpolitikai szempontból - ma már törvényi szinten is megfogalmazottan (lásd a kis- és középvállalkozásokról, fejlődésük támogatásáról szóló 1999. évi XCV. törvényt) - preferált kis- és mikrovállalkozások számára rendkívüli fontosságú, hogy követeléseik (a kötvénykövetelés kivételével) a jelenleginél kedvezőbb rangsorban kaphassanak kielégítést a felszámolás körébe tartozó vagyonból. A Javaslat ezért a Cstv. kielégítési sorrendjét úgy módosítja, hogy az említett vállalkozások követelései a Cstv. 57. §-a (1) bekezdésének d) pontjában (a magánszemélyek nem gazdasági tevékenységből eredő - ugyancsak kedvezményezett - követeléseivel egy sorban) kerüljenek kielégítésre (Javaslat 3. § (4) bekezdés).
Végül, az Európai Parlament és a Tanács - a fizetési és értékpapír-elszámolási rendszerekben a kiegyenlítés véglegességéről szóló - 98/26/EK irányelvében foglaltaknak megfelelően a Javaslat nem teszi lehetővé az említett rendszerekben kikötött óvadéknak a rendszerből való kivonását, és annak a felszámolás hatálya alá tartozó vagyonként való felosztását a hitelezők között (Javaslat 3. § (1) bekezdése), mivel e fedezeti biztosítékok - a kockázatok minimalizálása érdekében - csak az értékpapír-elszámolási rendszerek biztonságát szolgálhatják, így csupán annak keretei között és szabályai szerint használhatók fel.
A 4. §-hoz
A még fennálló bankhitelt biztosító zálogjogok tekintetében szükségessé vált szabályozást - kissé megkésve - a Javaslat 3. §-a tartalmazza. E rendelkezés szerint a törvény hatályba lépésekor még fennálló bankhitelt biztosító zálogjog jogosultja a törvény hatályba lépésétől számított három hónapon belül köteles a bankhitelt biztosító zálogjogának fennállását a zálogjogi nyilvántartásba történő bejegyzés céljából bejelenteni. Ezáltal lehetővé válik az ilyen típusú zálogjogok fennállásának megismerhetősége a zálogjogi nyilvántartás keretei között. A bejelentési határidő elmulasztásához a tervezet jogvesztést írna elő ugyan, de ez csak a nyilvántartásba vételre irányuló jogot érintené, magát a bankhitelt biztosító zálogjogot - mint szerzett jogot - azonban nem. A bejelentés elmulasztásához mégis - a zálogjogi nyilvántartásba bejegyzett zálogjogok biztonsága érdekében, garanciális okokból - további szankció is fűződne, mégpedig az, hogy a bankhitelt biztosító zálogjog jogosultja e jogából eredő kielégítési elsőbbségére nem hivatkozhatna a zálogjogi nyilvántartásba bejegyzett más jogosultakkal szemben. Ez a szabályozás tehát nem alkalmazna jogfosztást a mulasztóval szemben, csupán zálogjogának eddigi rangsorán változtatna a zálogjogi nyilvántartásban bízó harmadik személyek jogainak megfelelő védelme érdekében. Hangsúlyozni kell azt is, hogy a zálogjogi nyilvántartásba történő bejegyzés csak a bankhitelt biztosító zálogjogra vonatkozó bejelentés nyilvántartásba vételét jelenti, alapvetően csupán regisztrációs, a harmadik személyeket tájékoztató jellegű, ahhoz a fentebb említetteken túlmenően további joghatások nem fűződnek, nem jelentik tehát a bankhitelt biztosító zálogjogoknak vagyont terhelő zálogjoggá történő átalakítását.
A 5. §-hoz
A Javaslat számos - ha nem is koncepcionális jellegű - változtatást tartalmaz a Zn-hez képest, ezért szabályainak alkalmazásához - figyelemmel a zálogjogi nyilvántartás elmúlt években kialakított rendszerének az új rendelkezésekhez való igazításának szükségességére - jelentős, mintegy 9 hónapos felkészülési időt biztosít annak kimondásával, hogy a törvény a kihirdetését követő 9. hónap első napján lép hatályba. A szerzett jogok védelmét szolgálja a javaslatnak az a rendelkezése, amely szerint az új zálogjogi szabályokat a törvény hatályba lépése után megkötött zálogszerződésekre, a Cstv. módosítását tartalmazó rendelkezéseket pedig a törvény hatályba lépését követően indult felszámolási eljárásokban kell alkalmazni.
Végül a Javaslat felhatalmazást ad az igazságügy-miniszter részére, hogy a MOKK-nál vezetett nyilvántartásnak a Ptké-ben foglalt alapvető szabályokon kívül szükségessé váló további - elsősorban technikai jellegű - részletszabályait, valamint a zálogjogi nyilvántartás igénybevételi díját rendelettel állapíthassa meg.