EH 2007.1737 A vallásgyakorlás részét képező harangozással kapcsolatban a zaj- és rezgésvédelemre vonatkozó jogszabályok alapján zajkibocsátási határérték nem állapítható meg [1995. évi LIII. tv. 31. §].[1]

A megyei jogú város jegyzőjéhez (a továbbiakban: elsőfokú hatóság) 2006. március hónapban lakossági panaszbejelentések (közöttük a felperesé is) érkeztek, amelyben a bejelentők a város J. terén lévő új építésű római katolikus templomban a plébánia által folytatott harangozás gyakoriságát, továbbá hangerejét sérelmezték.

Az elsőfokú hatóság helyszíni szemle, a templom plébánosának nyilatkozata, akusztikai szakértői vélemény, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának jelentése, továbbá a zaj- és rezgésvédelemről szóló 12/1983. (V. 12.) MT rendelet (a továbbiakban: MT r.) 6. §-a és 12. §-a, a zaj- és rezgésterhelési határértékek megállapításáról szóló 8/2002. (II. 22.) KÖM-EüM együttes rendelet (a továbbiakban: KÖM-EüM r.) 1. §-ának (1) bekezdése, 1. és 4. számú melléklete, a megyei jogú város közgyűlésének a környezetvédelemről szóló 12/2000. (IV. 7.) KR számú rendeletének (a továbbiakban: Helyi r.) 13. §-a, 14. §-ának (4) bekezdése, valamint 2. számú melléklete alapján a 2006. július 12. napján kelt 15460-6/2006. számú határozatával a templom harangja részére zajkibocsátási határértéket állapított meg azzal, hogy annak betartása a határozat jogerőre emelkedésétől folyamatosan kötelező. A plébánost egyben kötelezte arra, hogy a harangozás zajterhelési határérték túllépését megfelelő intézkedésekkel csökkentse.

A határozat be nem tartása esetén egymillió Ft-ig terjedő bírság kiszabását helyezte kilátásba.

A fellebbezés folytán eljárt alperes jogelődje (a továbbiakban: alperes) a 2006. augusztus 17. napján kelt 03/3261-1/2006. számú határozatával a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 105. §-ának (1) bekezdése, 121. §-ának (1) bekezdés b) pontja alapján az elsőfokú határozatot megsemmisítette és az eljárást megszüntette. Indokolása szerint a szellemi kulturális örökség megőrzéséről szóló, Párizsban, 2003. október 17. napján elfogadott UNESCO Egyezmény kihirdetéséről megalkotott 2006. évi XXXVIII. törvény az Egyezményt (a továbbiakban: Egyezmény) a belső jog részévé tette. Az Egyezmény 2. cikk 1. pontja szerint "szellemi kulturális örökség" többek között az olyan szokás, valamint ezzel összefüggő eszköz, tárgy, amelyet a közösségek - az identitás és a folytonosság érzését is nyújtóan - elismernek. Ezen örökség az Egyezmény elsődleges céljaként megjelölve - az Egyezmény kihirdetésével Magyarországon is - törvényi védelemben részesült. A harangszó Szent István király óta a keresztény valláshoz szétszakíthatatlan szálakkal kötődik, az európai kultúra részét képezi, így az Egyezmény által védendő "szellemi kulturális örökség" integráns része. Az alperes szerint a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Ktv.) 31. §-ának (1) bekezdésében szabályozott környezeti zaj és rezgés elleni védelem körébe a harangszó nem tartozik. Az Egyezmény és a Ktv. alapján tehát a harangszóra a környezeti zaj elleni védelem nem terjed ki, a harangok használatát az egyház belső előírásai szabályozzák, ezért arra állami, önkormányzati szervnek ráhatása nincs. A jegyző, mint zajvédelmi hatóság határozatát ezért hatáskör nélkül hozta meg.

A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú hatóság hatáskörét a határozatában megjelölt jogszabályok megalapozták, ezért a másodfokú határozat jogsértő. Hivatkozott arra, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (a továbbiakban: Alkotmány) nemcsak a vallásszabadságot védi, hanem a lehető legmagasabb szintű testi, és lelki egészséghez való jogot is. A templom egy völgyben helyezkedik el, és csak közút választja el a mellette megépített 10, illetve 4 emeletes lakóházaktól, amelyekben élőket zavarja hétköznaponként a reggel 6 órai és hétvégenként a 6 órás, 7 óra 30 perces, 8 órás és 9 órás harangozás.

Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát hatályon kívül helyezte. Indokolása szerint a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény (a továbbiakban: Lv. tv.) 2. §-a, továbbá 15. §-ának (2) bekezdése alapján a harangozás szabadsága a vallásszabadság részére, a harangozás jogát köteles mindenki tiszteletben tartani és gyakorlását tűrni, azonban a harang által kibocsátott zajra a hatályos állami jogi normák vonatkoznak. Az Alkotmány 60. §-ában biztosított lelkiismereti és vallásszabadságnak lehetnek bármely más hasonló cselekvésre is érvényes korlátai, amelyek közé tartozik a harang zajhatárértékének megállapíthatósága. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az MT r. melléklete felsorolja a jegyző hatáskörébe tartozó zaj- és rezgésvédelmi ügyeket, közéjük tartozik az a) pont szerint, mint gazdasági tevékenység a TEÁOR 91. érdekképviselet, amelyen belül a 91.31 pontban található az egyházi tevékenység is. A KÖM-EüM r. 1. §-ának (1) bekezdése megnevezi azokat a forrásokat, amelyek terhelési határértékeitől a védendő területeket védeni kell, külön nem nevesíti az egyházi harangot, mint zajforrást, azonban az elsőfokú bíróság álláspontja szerint egyéb helyhez kötött külső zajforrásnak minősül. Az alperes határozata jogsértő volt, mert a jegyzőnek a templomi harang, mint zajforrás zajkibocsátási határértékének megállapítására a védendő területeknél van hatásköre.

Az alperes felülvizsgálati kérelmében az ítélet hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének elutasítását kérte. Álláspontja szerint jogszabálysértő az elsőfokú bíróság ítélete, mivel rendelkezése alapján az elsőfokú hatóság határozata maradt hatályban, amely határozatban azonban az elsőfokú hatóság döntését egy olyan akusztikai szakvéleményre alapította, amely szakvélemény a környezet, zaj vizsgálata és értékelése című MSZ 18150-1 jelű Magyar Szabvány alapján készült, a Szabvány pedig a harangozás zajkibocsátási határértékének meghatározására nem alkalmas. Az ítélet sérti a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 221. §-ának (1) bekezdését, mivel az elsőfokú bíróság nem indokolta meg, hogy a templomi harangot mi alapján minősítette egyéb helyhez kötött külső zajforrásnak, továbbá a Ket. 121. §-ának (1) bekezdés b) pontját, mert a jegyző hatáskör nélkül hozta meg határozatát. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság az Alkotmány 70/D. §-ában szabályozott testi és lelki egészséghez való jogot tévesen értelmezte. E jog többek között az épített és természetes környezet védelmével valósítható meg. D. település rendezési terve a templom helyét meghatározta, a hatóság a templomra építési, majd használatbavételi engedélyt adott, a templom rendeltetésszerű használatához pedig a harangok liturgikus és az egyházi jog előírásai szerinti használata hozzátartozik.

Az alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelmében az ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását, illetve az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte. Álláspontja szerint jogszabálysértő az ítélet, ugyanis az MT r. a jegyző hatáskörét a vallásgyakorlás mikéntjére, a szakrális harangozásra nem állapítja meg, ez ellentétes lenne az Alkotmány 8. §-ának (2) bekezdésében foglaltakkal is. Az ítélet sérti továbbá a KÖM-EüM r. 1. §-át is, ugyanis a templomi harangozás nem egyéb helyhez kötött külső zajforrás, nem üzemi létesítmény. A templom felépítését, amely magában foglalja a két harangtornyot is, az elsőfokú hatóság a 17/859/1993. számú határozatával engedélyezte, a Ket. 1. §-ának (4) bekezdése, 114. §-ának (2) bekezdése, 123. § (1) bekezdése nem ad lehetőséget utólag az építési, és használatbavételi engedélyek megváltoztatására. Az alperesi beavatkozó szerint az elsőfokú bíróság az alperest új eljárásra jogsértő módon nem kötelezte, az elsőfokú határozat jogszerűségét a jegyző hatáskörének megléte esetén is vitatta, ezért az alperesnek megismételt eljárásban el kell járnia.

A felperes érdemi ellenkérelmében az ítélet hatályában fenntartását kérte.

Az alperes és az alperesi beavatkozó felülvizsgálati kérelme alapos.

Az Alkotmány 60. §-ának (1)-(3) bekezdései alapján a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa, vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa. A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. Az Lv. tv. 2. §-ának (1) bekezdése és 15. §-ának (1) bekezdése az Alkotmány idézett rendelkezéseit megismételve rendelkezik a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, az egyházak és az állam kapcsolatáról. E jogszabályhelyek alapján az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a vallásszabadság, mint az Alkotmányban rögzített alapjog, magában foglalja a vallásgyakorlás jogát, ennek azonban része az államtól elválasztva működő egyház belső törvénye, rendje által szabályozott harangozás is.

Az elsőfokú bíróság a Ktv., az MT r., a KÖM-EüM r. alkalmazott rendelkezéseinek értelmezése során tévedett abban, hogy az elsőfokú hatóság a konkrét ügyben zajhatóságként a vallásgyakorlás részét képező harangozásra e jogszabályok alkalmazásával zajvédelmi határértékeket előírhatott.

A Ktv. 4. §-ának z) pontja értelmében a környezetvédelem olyan tevékenységek és intézkedések összessége, amelyeknek célja a környezet veszélyeztetésének, károsításának, szennyezésének megelőzése, a kialakult károk mérséklése vagy megszüntetése, a károsító tevékenységet megelőző állapot helyreállítása. A zaj és rezgés elleni védelmet a törvény a környezeti elemek védelme és az elemeket veszélyeztető tényezők című II. fejezetében szabályozza, rögzítve [13. § (1) bekezdés], hogy minden környezeti elemet önmagában, a többi környezeti elemmel alkotott egységben és az egymással való kölcsönhatás figyelembevételével kell védeni. E törvény alkalmazásában [4. § a) pont] környezeti elem: a föld, a levegő, a víz, az élővilág, valamint az ember által létrehozott épített (mesterséges) környezet, továbbá ezek összetevői.

A Ktv. 31. §-ának (1) bekezdése alapján a környezeti zaj és a rezgés elleni védelem kiterjed mindazon mesterségesen keltett energia-kibocsátásokra, amelyek kellemetlen, zavaró, veszélyeztető vagy károsító hang-, illetve rezgésterhelést okoznak. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a felperes által sérelmezett vallási szertartásokhoz kapcsolódó harangozás a Ktv. által felsorolt kellemetlen, zavaró, veszélyeztető vagy károsító hang-, illetve rezgés közé nem tartozik, amelyből következően a Ktv. tárgyi hatálya alatt nem áll, és így reá e törvény szabályozása nem vonatkozhat.

Az MT r. 25. §-ának (1) bekezdése a)-c) pontok között sorolja fel a zaj- és rezgésvédelmi ügyek azon eseteit, amelyekben az elsőfokú hatósági jogkört - a (2) bekezdésben foglalt kivételekkel - a települési önkormányzat jegyzője gyakorolja. A melléklet szerinti tevékenységek 3 csoportba soroltak: a) gazdasági tevékenységek (TEÁOR szerint), b) 63.21.24.0 parkolási szolgáltatás (SZJ szerint), c) egyéb lakossági zajkeltés (szomszédsági zajok, hobbi-, szabadidős tevékenység). Az a) pont tartalmazza a TEÁOR 91 érdekképviseletet, amelyben a 91.31 az egyházi tevékenység. Az Lv. tv. a 18-19. §-aiban rendelkezik az egyházak gazdálkodásáról, többek között megengedve azt, hogy az egyházi jogi személy gazdasági-vállalkozási tevékenységet folytathat, a társadalmi szervezetekre vonatkozó szabályok szerint vállalatot alapíthat, továbbá gazdasági társaságot hozhat létre, illetve abban részt vehet. A vallásgyakorlás részét képező harangozás nem gazdasági tevékenység, ezért azt az MT r. mellékletének a) pontja alapján zaj- és rezgésvédelmi ügyként a jegyző nem kezelhette volna.

A KÖM-EüM r. 1. §-ának (1) bekezdése értelmében az üzemi telephelytől, berendezéstől, technológiától, valamint kulturális, szórakoztató, vendéglátó, sport-, reklámcélú, közösségi, továbbá minden hangosítást igénylő rendezvénytől és egyéb helyhez kötött külső zajforrástól (a továbbiakban: együtt: üzemi létesítmény) származó zaj terhelési határértékeit a zajtól védendő területeken az 1. számú melléklet tartalmazza. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a vallásgyakorlás részét képező harangozás és a templom nem e jogszabályhelyben felsoroltak közé tartozó üzemi létesítmény, ezért rá a KÖM-EüM r. nem alkalmazható.

Figyelemmel arra, hogy az MT r. 25. §-ának (1) bekezdésében szabályozott zaj- és rezgésvédelmi ügyekben a települési önkormányzat jegyzője hatósági jogkört gyakorol, az alperes tévedett abban, hogy az elsőfokú hatóság a lakossági panaszbejelentés alapján, mint kijelölt zajhatóság, el sem járhatott volna. Az elsőfokú hatóságnak vizsgálnia kellett, hogy a konkrét ügyben az MT r. 25. §-ának (1) bekezdése alapján zajhatóságnak minősül-e, avagy sem, továbbá azt is, hogy a zaj- és rezgésvédelemre vonatkozó hatályos jogi szabályozás a vallásgyakorlás részét képező harangozásra kiterjed-e. A Ket. alkalmazott jogszabályhelyei alapján az alperes helytállóan rendelkezett az elsőfokú határozat megsemmisítéséről és az eljárás megszüntetéséről, ugyanis az elsőfokú hatóság a konkrét ügyben nem volt zajhatóság, továbbá a vallásgyakorlás részét képező harangozásra a Ktv., az MT r. és a KÖM-EüM r. nem alkalmazható.

A keresetnek helyt adó ítéletében tévesen mellőzte a fellebbezési jogkörben eljáró alperes határozatának hatályon kívül helyezésével egyidejűleg az új eljárásra kötelezést, mert ezáltal a fellebbezés elbírálatlan maradt volna [Pp. 339. § (1) bek.].

Mindezek folytán a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította.

(Legf. Bír. Kfv. II. 39.166/2007.)