22/1998. (VI. 9.) AB határozat
a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény hatálybalépése és végrehajtása, valamint a személyi jog egyes kérdéseinek szabályozása tárgyában hozott 1952. évi 23. törvényerejű rendelet alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására irányuló bírói kezdeményezés és indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény hatálybalépése és végrehajtása, valamint a személyi jog egyes kérdéseinek szabályozása tárgyában hozott 1952. évi 23. törvényerejű rendelet 54. § (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezések alkotmányellenesek, ezért e rendelkezéseket a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság a visszamenőleges hatályú megsemmisítésre irányuló indítványt elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. A Budai Központi Kerületi Bíróság az előtte folyamatban levő 12.P.XI.20.462/1996. számú perben - a tárgyalás felfüggesztése mellett - az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 38. § (1) bekezdése alapján kezdeményezte a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény hatálybalépése és végrehajtása, valamint a személyi jog egyes kérdéseinek szabályozása tárgyában hozott 1952. évi 23. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Csjté.) 54. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.
A kezdeményező bíróság előtt folyamatban levő per alperese ugyancsak indítványt terjesztett elő, amelyben kérte, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg a Csjté. 54. § (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezések alkotmányellenességét és azokat visszamenőleges hatállyal semmisítse meg. Az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezéssel és az indítvánnyal indult eljárásokat - tartalmi összefüggésük folytán - egyesítette, és azokat egységesen, egy eljárás keretében bírálta el.
2. A Csjté. bírói kezdeményezéssel és indítvánnyal támadott rendelkezései a következők:
54. § (1) Mindaz ami a Csjt. hatálybalépésekor a házastársak tulajdonában van és a Csjt. értelmében nem tartozik egyikük vagy másikuk vagyonához, a Csjt. hatálybalépésével közös vagyonukká válik.
(2) Az előbbi rendelkezés akkor is irányadó, ha a házastársak a szerzeményi közösséget szerződésben kizárták.
3. A bírói kezdeményezésben összefoglalt perbeli tényállás szerint a felperes és a II. rendű alperes az I. rendű alperes gyermekei. A I. rendű alperes 1941. március 31-én kötött házasságot gyermekei édesapjával. A kezdeményezés szerint a házasfelek 1950. október 23-án vásároltak az I. rendű alperesnek egy ingatlant, amely 1/1 arányban az I. rendű alperes telekkönyvi tulajdonába került. Az I. rendű alperes házastársa 1986-ban elhalálozott. Hagyatékában, amelyet a Budapesti Állami Közjegyzők Irodája 7.Kjő.XI.12.926/1986/3. számú hagyatékátadó végzésével a törvényes öröklés rendjén a felperesnek és a II. rendű alperesnek - az I. rendű alperes özvegyi jogával terhelten - egymás között egyenlő arányban adott át, más ingatlan mellett a perbeli ingatlan nem szerepelt; vagyis a felperes a hagyatéki eljárás során nem kérte annak megállapítását, hogy a perbeli ingatlan - a telekkönyvi állapottól eltérően - szülei közös vagyonában volt. 1995. június 1-jével az I. és II. rendű alperesek életjáradéki szerződést kötöttek egymással, amely szerződéssel az I. rendű alperes az egész perbeli ingatlan tulajdonjogát átruházta a II. rendű alperesre. Az ingatlan-nyilvántartásba ezt a tulajdonváltozást is bejegyezték.
A felperes keresetében az alperesek között megkötött életjáradéki szerződés érvénytelenségének a megállapítását kérte, mert álláspontja szerint a szerződéssel érintett ingatlan - figyelemmel a Csjté. támadott rendelkezéseire - a házastársak közös vagyonának minősült, így annak 1/2-ed illetőségét - testvérével közösen - édesapja halálával a törvényes öröklés rendje szerint megörökölte. Az alperesek ezért az egész ingatlan tekintetében érvényes életjáradéki szerződést nem köthettek.
A bírói kezdeményezés szerint az alkotmányossági problémát az okozza, hogy az 1953. január 1-jével hatályba lépett, a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) a házastársak szerzeményi, illetőleg vagyonközösségét a korábbi szabályozástól eltérő elvi alapokra helyezte, és azokkal részben ellentétesen szabályozta, illetőleg szabályozza. A Csjt. hatálybalépése előtti magyar jog ugyanis lehetővé tette, hogy valamelyik házastárs különvagyonának minősüljön az a vagyontárgy is, amelyet a másik házastárs a házassági életközösség fennállása alatt - ajándékozás jogcímén, akár a közszerzemény terhére is - házastársának juttatott. Ezzel szemben a Csjté. támadott 54. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés a Csjt. hatálybalépésével csak azt a vagyont ismeri el valamelyik házastárs különvagyonának, amely a Csjt. szerint is különvagyonnak minősül, míg a korábban különvagyonnak elismert egyéb vagyont - a jogszabályi rendelkezés erejénél fogva - a közös vagyon körébe utalja.
A bírói kezdeményezés szerint a kifogásolt rendelkezés a Csjt. vagyonjogi szabályait visszamenőlegesen léptette hatályba, ezért az alkotmányellenes. Sérti a támadott rendelkezés az Alkotmány 2. §-ában deklarált jogállamiság elvét és ezen belül a jogbiztonságot. Különösen sérelmes e rendelkezés azért, mert az 1986. évi IV. törvénnyel módosított Csjt. 27. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés már ismét lehetővé teszi, hogy a házasulók, illetve a házastársak egymás közötti vagyoni viszonyaikat a házassági életközösség tartalmára szerződésben szabadon, a Csjt.-ben foglalt rendelkezésektől eltérően rendezzék. Így ma már annak sincs akadálya - ahogy ez a Csjt. előtti magyar jogban is volt -, hogy a házastársi életközösség fennállása alatt az egyik házastárs ajándékozás útján a másik házastárs javára különvagyont hozzon létre. A Csjt. azonban eredetileg ezt a jogot nem ismerte el, a kifogásolt törvényi rendelkezés pedig az így keletkezett különvagyont is a házastársi közös vagyon körébe vonta. Ennek folytán a támadott szabály sérti az Alkotmány 13. §-ában biztosított tulajdonhoz való jogot, és ezért is alkotmányellenes.
4. A bírói kezdeményezéshez egyesített, utólagos normakontrollra irányuló indítvány szerint a Csjté. 54. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés is sérti az Alkotmányt. Az indítványozó hivatkozott arra, hogy a támadott rendelkezések ellentétesek a tulajdonhoz való alkotmányos alapjoggal, ugyanis alkalmasak a tulajdonjog elvonására abban az esetben, ha a Csjt. hatálybalépése előtt - az akkor hatályos jognak megfelelően - a házastársak szerződéssel rendezték a házastársi életközösség fennállása alatt vagyoni viszonyaikat. Az indítványozó szerint ez történt a konkrét perbeli esetben is, amikor az ingatlanszerző férj az ingatlant feleségének ajándékozta, akinek ezáltal az ajándékozás tárgya különvagyonába került. Minthogy azonban a Csjt. 28. §-a ezt a szerzést eredetileg nem ismerte el a házastárs különvagyonának, a támadott rendelkezés annak kimondásával, hogy az így szerzett különvagyon a Csjt. hatálybalépésével közös vagyonná vált, a házastárs tulajdonjogát elvonta. Ez a rendelkezés pedig az Alkotmány 13. §-ába ütközik és ezért alkotmányellenes.
5. Az Alkotmánybíróság által vizsgált alkotmányi rendelkezések a következők:
2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.
13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.
II.
Az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést és az indítványt az alábbiak szerint megalapozottnak találta.
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Csjt. hatálybalépését megelőzően a házastársak vagyoni viszonyait rendező törvényi, illetőleg egyéb tételesjogi szabályok egyáltalában nem, illetőleg csak részlegesen voltak. A házassági jogról szóló 1894. évi XXXI. törvénycikk csak a házassági ún. köteléki jogot szabályozta, és a volt rendi megkülönböztetésekből eredő egyes házassági vagyonjogi és öröklési jogi szabályok hatályának megszüntetéséről szóló 1946. évi XII. törvénycikk is csak a nemesek, a honoráciorok, valamint a jászkun férjek különleges jogállását biztosító és házastársi vagyonjogi jogállásukat privilegizáló korábbi törvényi rendelkezéseket helyezte hatályon kívül.
A házastársak vagyonjogi jogállását a Polgári Törvénykönyv különböző tervezetei, az 1928. évi Magyar Magánjogi Törvényjavaslat, illetőleg az ezek nyomán kialakult bírói gyakorlat szokásjogi - bírói jogi - úton rendezte. Eszerint a házassági vagyonjog alapja az ún. szerzeményi közösség volt, amelynek keretében a házastársak a házassági életközösség fennállása alatt gyakorlatilag, harmadik személyek irányában megtartották vagyoni különállásukat, a házastársi életközösség megszűnése után pedig a házasság fennállása alatt szerzett meglevő vagyonukat - a különvagyonok és a harmadik személyek irányában fennálló tartozások levonása után - fele-fele arányban voltak jogosultak szétosztani. A vagyonelosztás során a házastársak egymással szembeni követelése kötelmi jogi alapú volt.
Az ún. közszerzemény mégis a Csjt. előtti magyar házassági vagyonjog legeredetibb és legfontosabb intézménye volt, mert ennek további lényegei eleme szerint: a házasság megkötésével a házastársak között szerzeményi közösség keletkezett, amelynél fogva a házasság megszűnésekor mindegyik házastársat kölcsönösen a fele része illette meg annak, ami a vagyonukban közszerzeménynek minősült. Közszerzeménynek pedig az a tiszta vagyonérték volt tekinthető, amely mindegyik házastársnak a szerzeményi közösség megszűntekor meglevő vagyonában különvagyonának és adósságának levonása után fennmaradt. A házassági életközösség fennállása alatt a közszerzeményre nézve azonban dologi hatályú vagyonközösség a házastársak között nem keletkezett. A korábbi házassági vagyonjog szerint tehát dologi hatálya csak a különvagyonnak volt, amely elsősorban a házastárs házasságkötésekor megvolt, illetőleg a házastársi életközösség fennállása alatt harmadik személyektől ingyenesen szerzett vagy öröklött vagyontárgyak tekintetében állt fenn.
Mindazonáltal az állandó bírói gyakorlat a házastárs különvagyonának ismerte el azt a vagyont is, amelyet házastársától az életközösség fennállása alatt ajándékul kapott. A Polgárijogi Határozatok Tára című hivatalos kiadványban közzétett 418. számú kir. Kúriai határozat szerint "...a házastárs különvagyonának tekintendő és mint különvagyon közszerzeményi megosztás alá nem esik az az ingatlan, amelyet a házasság tartalma alatt házastársától ajándékozás címén kapott". A 419. számú kir. Kúriai határozat pedig kimondta: "Jogszabály, hogy a különvagyont a házastársak összvagyonából ki kell adni és csak ami megmarad, az a közszerzemény." A házastársak által közösen szerzett vagyon azon részére, melyet az egyik házastárs később a másiknak ajándékozott, "az ajándékozó közszerzeményi jogosultsága elenyészik és többé már nem érvényesíthető". Végül a 417. számú kir. Kúriai határozat arról rendelkezett, hogy a házastársak a közszerzeményi vagyont közös megállapodással - szerződéssel - már a házasság tartalma alatt is megoszthatták, vagy egyébként a közszerzeménnyel kapcsolatos vagyonjogi helyzetüket megállapodásukkal rendezhették, csupán ez "nem járhatott azoknak a hitelezőknek a sérelmével, akiknek a követelése a házastársak szerződését megelőzően keletkezett".
A Csjt. előtti magyar házassági vagyonjog eszerint egyfelől elismerte a házassági szerződés intézményét, amely szerződésben a házastársak vagyoni viszonyaikat az életközösség fennállása idejére - harmadik személyek már fennálló követelésének sérelme nélkül - megállapodással szabadon rendezhették, másfelől a különvagyon körébe utalta azt a vagyont is, amelyet az életközösség fennállása alatt az egyik házastárs a másik házastársnak ajándékozott, végül az ún. szerzeményi közösséget nem dologi hatállyal, hanem kötelmi jogi alapon szabályozta, és ennek keretében feljogosította a házastársakat, hogy az életközösség megszakadását követően a közszerzeményi vagyon fele részét egymással szemben kötelmi jogcímen követeljék.
2. A Csjt. a házassági vagyonjognak egy merőben új rendszerét vezette be. Ez az új vagyonjogi megoldás a vagyonjog alapjává a vagyonközösséget - tulajdonközösséget - tette. Eszerint minden vagyon, amelyet a házastársak a házasság fennállása alatt akár közösen, akár külön-külön szereznek, kettőjük osztatlan közös tulajdonába kerül, és a házasság megszűnése után azt közöttük - a tulajdonközösség megszüntetésére vonatkozó szabályok szerint - kell megosztani. A Csjt. új konstrukciója tehát egyfelől dologi jogilag különítette el egymástól a házastársak különvagyonát és közös vagyonát, ezáltal a házastársak összes vagyonán belül sajátos helyzetű alvagyonokat hozott létre; másfelől a közszerzeményt is dologi jogi alapokra helyezte, amelynek megosztására nem kötelmi jogcímen, hanem csak dologi jogi jogcímen kerülhetett sor. Eredetileg nem ismerte el a házassági szerződés intézményét, egyszersmind kogens rendelkezéssel kimondta azt is, hogy a házasságkötés előtt, illetőleg alatt a vagyonközösséget sem egészében, sem részben nem lehet érvényesen kizárni. A szabályozás nem tette lehetővé a közös vagyon terhére - ajándékozás jogcímén - a különvagyon növelését, illetőleg a Csjt. 28. § (2) bekezdése eredetileg úgy rendelkezett, hogy "a házastársak olyan megállapodása, amellyel a vagyonközösségbe tartozó egyes vagyontárgyakat valamelyikük különvagyonába utalnak, harmadik személyekkel szemben hatálytalan". Ez a rendelkezés tehát a harmadik személyek irányában fennálló hatálytalanságot általános érvénnyel mondta ki, és azt nem korlátozta a házastársak megállapodás előtti tartozásaira, illetőleg azokra a hitelezőkre, akiknek követelése a házastársak megállapodását megelőzően keletkezett. Vagyis a különvagyonnak ez a formája kizárólag a házastársak egymás közötti relációjában volt érvényesíthető, így a különvagyonnak e vonatkozása nem vált dologi hatályúvá.
A Csjt. 28. §-a a házastársi különvagyon körét a Csjt. hatálybalépését megelőző magyar jogban alkalmazott szabályokhoz képest egyidejűleg szűkebben határozta meg. Eszerint a házastársak különvagyonába csak a házasságkötéskor már megvolt vagyontárgyak, továbbá azok a vagyontárgyak tartoztak, amelyeket valamelyik házastárs öröklés jogcímén szerzett vagy ajándékba kapott, végül azok a vagyontárgyak, amelyek a különvagyon helyébe léptek. Így a Csjt. hatálybalépésekor nem minősült különvagyonnak az egyik házastárs által a másik házastársnak a közös vagyon terhére ajándékozott vagyontárgya sem, legalábbis az harmadik személyek irányában semmiképpen sem volt érvényesíthető.
3. A Csjté. támadott 54. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezése ezért a házastársak különvagyonát - vagyis kizárólagos külön tulajdonát - mindazokban az esetekben a jogszabály erejénél fogva elvonta és a közös vagyon körébe - tehát osztatlan közös tulajdonba - utalta, amely esetekben a házastárs különvagyona a korábbi jog szerint érvényesen keletkezett ugyan, de az a Csjt. kogens rendelkezései szerint már nem minősülhetett különvagyonnak. A tulajdonjog elvonását eredményezte a Csjté. 54. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés is, mert eszerint a Csjt. hatálybalépésével a házastársak közös vagyonává - tehát közös tulajdonává - vált az a vagyon is, amelyre nézve a házastársak a szerzeményi közösséget egymással szemben - a korábbi jog szerint érvényesen megkötött - szerződésben kizárták.
A tulajdonhoz való jog az Alkotmány 13. § (1) bekezdése értelmében - ahogy erre az Alkotmánybíróság 7/1991. (II. 28.) AB határozatában rámutatott (ABH 1991, 25.) - alapvető jog. Az Alkotmánybíróság később ugyanakkor azt is kimondta, hogy az alkotmányi tulajdonvédelem köre és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat. A szükséges és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog lényeges tartalmának [Alkotmány 8. § (1) bekezdés] ugyanis nincs polgári jogi megfelelője. A tulajdon "elvonása" alkotmányjogi értelemben nem feltétlenül a polgári jogi tulajdon elvesztése; viszont az állagelvonás ellen az Alkotmány nem ad feltétlen védelmet [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 379-380.].
Az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre eszerint tehát nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét: függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése ugyanis kifejezetten lehetővé teszi a tulajdon közérdekből való kisajátítását, jelezve ezzel, hogy a tulajdon alkotmányos garanciájának határa a tulajdon értékének biztosítása, azaz az értékgarancia.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a törvénnyel érvényesített "közérdek" alkotmányosságának a megítélése során az alkotmánybírósági vizsgálatnak arra kell szorítkoznia, hogy indokolt-e a közérdekre hivatkozás, illetve, hogy a "közérdekű" megoldás nem sért-e önmagában is valamely más alkotmányos jogot (ABH 1993, 382.).
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a támadott rendelkezések tekintetében a közérdekre hivatkozás ma már alkotmányosan indokolatlan. Különösen azért, mert a támadott átmeneti szabályozás ellentétes a házastársak autonómiájával, amelynek alapján a Csjt. hatálybalépését megelőzően vagyoni viszonyaikat a közszerzeményi szabályoktól eltérően rendezték. A házassági vagyonjog új rezsimjének a kialakítása, dologi jogi alapokra helyezése érdekében a tulajdonjog elvonása az egyik házastárstól bárminemű értékgarancia nélkül - az Alkotmánybíróság álláspontja szerint - aránytalan alapjogkorlátozás is, amely alkotmányosan már nem indokolható. Ezért az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Csjté. támadott rendelkezései az Alkotmány 13. § (1) és (2) bekezdésébe ütköznek, ezért alkotmányellenesek.
4. A Csjté. támadott 54. § (2) bekezdése sérti továbbá a szerződési szabadság önálló alkotmányos jogát is. Az Alkotmánybíróság a 13/1990. (VI. 18.) AB határozatában kimondta, hogy a szerződési szabadság a piacgazdaság lényegi eleme, amelyet önálló alkotmányos jognak tekint (ABH 1990, 55.). Ennek az önálló alkotmányos jognak a tartalmi elemeit az Alkotmánybíróság a 32/1991. (VI. 6.) AB határozatában fejtette ki és elemezte (ABH 1991, 153-154.).
A kifogásolt rendelkezés a házastársak szerződési autonómiáját sérti, mert nem ismeri el a házastársaknak a szerzeményi közösség kizárására vonatkozó szerződési szabadságát, illetőleg azt, hogy az e szerződés alapján a házasfelek szerződési szabadságával kialakított különvagyoni viszonyok a Csjt. hatálybalépése után is fennmaradhatnak. A támadott szabályozás az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ez okból is alkotmányellenes. Időközben - a Csjt. 1986. évi módosításakor - a házasfelek szerződési autonómiáját kizáró e rendszerrel a törvényhozó szakított is, anélkül azonban, hogy az indítvánnyal támadott alkotmányellenes rendelkezéseket hatályon kívül helyezte volna. Ezért a házastársak autonómiáját átmeneti időre kizáró rendelkezések további hatálya alkotmányosan ma már tarthatatlan.
5. Az utólagos normakontroll indítványozója kérte, hogy az Alkotmánybíróság a sérelmezett jogszabályi rendelkezéseket visszamenőleges hatállyal semmisítse meg. Az Abtv. 42. § (1) bekezdése értelmében a határozat közzétételének napján veszti hatályát az Alkotmánybíróság által alkotmányellenesnek ítélt jogszabály vagy annak rendelkezése. E főszabálytól eltérő lehetőséget biztosít az Alkotmánybíróság számára az Abtv. 43. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezés, amely szerint az Alkotmánybíróság a 42. § (1) bekezdésében, valamint a 43. § (1)-(2) bekezdésében meghatározott időponttól eltérően is meghatározhatja az alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül helyezését vagy a konkrét esetben történő alkalmazhatóságát, ha ezt a jogbiztonság vagy az eljárást kezdeményező különösen fontos érdeke indokolja.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a támadott törvényi rendelkezések visszamenőleges hatályú megsemmisítése - az időközben lezárt és befejezett jogviszonyokra tekintettel - jogbizonytalanságot eredményezne. Márpedig az Alkotmánybíróság a 11/1992. (III. 5.) AB határozatában kifejtette, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogállam alapvető eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság pedig - többek között - megköveteli a szerzett jogok védelmét, a teljesedésbe ment, vagy egyébként véglegesen lezárt jogviszonyok érintetlenül hagyását. E határozatában az Alkotmánybíróság kifejtette a jog kontinuitását is, vagyis azt, hogy a rendszerváltással a régi jog továbbra is hatályban maradt. Érvényességét tekintve tehát nincs különbség az "alkotmány előtti" és "utáni" jog között. Keletkezési idejétől függetlenül minden hatályos jogszabálynak az új Alkotmánynak kell megfelelnie (ABH 1992, 81.).
A 10/1992. (II. 25.) AB határozatában pedig az Alkotmánybíróság arra mutatott rá, hogy a jogszabály alkotmányellenességének következményét elsősorban a jogbiztonságra figyelemmel kell levonni. Ez a követelmény vonatkozik az alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül helyezésének időpontjára. A jogbiztonság elvéből főszabályként az következik, hogy lezárt jogviszonyokat sem jogszabállyal, sem jogszabály hatályon kívül helyezésével nem lehet alkotmányosan megváltoztatni (ABH 1992, 74-75.).
A bírói kezdeményezés alapjául szolgáló konkrét perbeli tényállás is éppen azt mutatja, hogy a jog kontinuitása és a jogbiztonság alkotmányos követelménye e körben nem engedi meg a főszabálytól való eltérést, azaz a támadott alkotmányellenes rendelkezések visszamenőleges hatályon kívül helyezését. A konkrét ügyben nemcsak a törvény erejénél fogva - ex lege - bekövetkezett tulajdonszerzés, hanem a törvényes öröklés folytán ipso iure beállt öröklési - tulajdoni - jogviszony, esetlegesen még az elbirtoklással való tulajdonszerzés is lezárt és befejezett viszonyokat keletkeztethetett, amelyek eldöntésére a perbeli esetben kizárólag a bíróság rendelkezik hatáskörrel és a bíróság jogosult. Ezért az Alkotmánybíróság a visszamenőleges hatályú megsemmisítésre irányuló indítványt elutasította, és az Abtv. 43. §-ának (4) bekezdése alapján mellőzte az alkotmányellenesnek ítélt rendelkezések konkrét esetben való alkalmazása kizárásának kimondását is.
A határozat közzétételére vonatkozó rendelkezés az Abtv. 41. §-án alapszik.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Németh János s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 916/B/1996/4.