45/1997. (IX. 19.) AB határozat

a hajózásról szóló 1973. évi 6. törvényerejű rendelet alkotmányellenességének vizsgálatára, a Közlekedési Főfelügyelet Hajózási Felügyelet által hozott 297/8/1993. számú I. fokú, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium Hajózási Önálló Osztálya által hozott 355.267/1993. Ho.: 568/93. számú II. fokú határozatok alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány, valamint a törvényi rendelkezések bírói eljárásban történő alkalmazhatóságának kizárására irányuló kérelem tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló eljárásban meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a hajózásról szóló 1973. évi 6. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Htvr.) 20. § (4) bekezdés a) pontjában foglalt rendelkezés alkotmányellenes, ezért e rendelkezést 1992. július 1. napjára visszamenő hatállyal megsemmisíti.

Az Alkotmánybíróság a Htvr. 20. § (2) és (3) bekezdésében, továbbá a 20/A. §-ában foglalt rendelkezések alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

Az Alkotmánybíróság a Közlekedési Főfelügyelet Hajózási Felügyelet által hozott 297/8/1993. számú I. fokú, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium Hajózási Önálló Osztálya által hozott 355.267/1993. Ho.: 568/93. számú II. fokú határozatok alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt, valamint a törvényi rendelkezések bírói eljárásban történő alkalmazhatóságának kizárására irányuló kérelmet visszautasítja.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

1. A vízügyi és egyes közlekedési törvények, törvényerejű rendeletek módosítása a koncesszióról szóló 1991. évi XVI. törvénnyel összefüggésben című 1992. évi XXXIX. törvény több vonatkozásban módosította a hajózásról szóló 1973. évi 6. törvényerejű rendeletet - egyebek között - az alábbiak szerint:

A Htvr. 20. § (2) bekezdése a kikötők minősítése tekintetében úgy rendelkezik, hogy: "A kikötőt a hajózási hatóság - rendeltetése szerint - közforgalmú, országos közforgalmú, üzemi vagy szükségkikötőnek minősíti." A (3) bekezdés szerint: "Azokat a kikötőket, amelyek átrakodási és elosztási központként lehetővé teszik a vízi, a közúti és a vasúti személy- és áruforgalom összekapcsolását (átszállás, átrakodás) és vonzáskörzetük az ország egész területére kiterjed, országos közforgalmú kikötőnek kell minősíteni."

A Htvr. 20. § (4) bekezdése konkrétan meghatározza, hogy e szabályra tekintettel mely kikötőket kell országos közforgalmú kikötőnek besorolni. Eszerint: "E törvény hatálybalépését követő három hónapon belül országos közforgalmú kikötőnek kell minősíteni:

a) a Csepeli Nemzeti Szabadkikötőt és fejlesztési területét;

b) a szegedi ATIVÍZIGTIG Kikötőt és fejlesztési területét;

c) a bajai ATI Kikötőt és fejlesztési területét;

d) a dunaújvárosi Érc Kikötőt és fejlesztési területét."

A módosító törvény 14. §-a értelmében a Htvr. a következő 20/A. §-sal egészül ki:

"20/A. § (1) Az országos közforgalmú kikötők létesítését, fejlesztését, felújítását, karbantartását és üzemeltetését, ezen belül a hajó-kiszolgálási, hajójavítási, hajó- és személyzetellátási tevékenységet (a továbbiakban: működtetés) az állam többségi részesedésével e célra létrehozott gazdálkodó szervezet [Ptk. 685. § c) pontja], vagy költségvetési, illetőleg önkormányzati intézmény útján, továbbá a működtetés jogának koncessziós szerződés keretében történő átengedésével látja el." A Htvr. 20/A. § (2)-(6) bekezdései a továbbiakban a koncessziós pályázatról, annak tartalmi kellékeiről, a pályázatok elbírálásának főbb szempontjairól, a koncessziós szerződés időtartamának meghosszabbíthatóságáról és a koncessziós társaságról tartalmaznak rendelkezéseket.

2. Az indítványozó álláspontja szerint a Htvr.-nek e rendelkezései több vonatkozásban is ellentétesek az Alkotmánnyal.

Az indítványozó előadta, hogy a tulajdonában álló ingatlanilletőség - amelyen raktározási és kikötői tevékenységet végez - a Csepeli Nemzeti Szabadkikötő, illetőleg annak fejlesztési területén fekszik. Az ingatlan a MAHART Rt.-vel áll közös tulajdonában, a tulajdonszerzésre a cégalapításkor részben apportba adás, részben pedig adásvételi szerződés útján került sor. A tulajdonostársak a közös tulajdonú ingatlan használatát és birtoklását természetben egymás között megosztották, így az indítványozót egy 35 470 m2-es terület kizárólagos használati és birtoklási joga illeti meg.

Mivel a Htvr. 20. § (4) bekezdés a) pontja szerint a törvény hatálybalépését követő 3 hónapon belül a Csepeli Nemzeti Szabadkikötőt és fejlesztési területét országos közforgalmú kikötőnek kell minősíteni, a törvényi rendelkezés alkalmas arra, hogy azonnali, teljes és feltétlen kártalanítás nélkül elvonja az indítványozó tulajdonát, ezért az alkotmányellenes.

Az indítványozó az indítvány mellékleteként előterjesztette a Közlekedési Főfelügyelet Hajózási Felügyelet által hozott 297/8/1993. számú I. fokú, továbbá a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium Hajózási Önálló Osztálya által kiadott 355.267/93. Ho.: 568/93. számú II. fokú határozatot, amely határozatok a törvény végrehajtásaként a Csepeli Nemzeti Szabadkikötőt országos közforgalmú kikötőnek minősítették. E jogerős közigazgatási határozatok szerinti minősítés alapján az indítványozó résztulajdonában álló, továbbá általa kizárólagosan használt ingatlan részévé vált a Csepeli Nemzeti Szabadkikötőnek mint országos közforgalmú kikötőnek. Az indítványozó a jogerős közigazgatási határozatot a Fővárosi Bíróságnál keresettel támadta meg, a per I.K.36.115/1992. szám alatt van folyamatban.

Az indítványozó álláspontja szerint a támadott törvényi rendelkezések - így a Htvr. 20. § (2) és (3) bekezdése is - elsősorban azért sértik az Alkotmánynak a tulajdonjog védelmére vonatkozó rendelkezéseit, mert a kifogásolt szabályok nem tartalmaznak előírást a jogalkalmazók részére atekintetben, hogy az ilyen kikötővé minősítéssel érintett ingatlanok tulajdoni viszonyait vizsgálják, különös figyelemmel arra, hogy a Ptk. 172. § d) pontja értelmében - ha törvény eltérően nem rendelkezik - ezek a kikötők kizárólag az állam tulajdonában vannak. A Ptk. 173. § (1) bekezdés a) pontja alapján pedig a kizárólag állami tulajdonban álló dolgok forgalomképtelenek, melyek elidegenítése a (2) bekezdés értelmében semmis.

Hivatkozott az indítványozó arra, hogy az országos közforgalmú kikötővé minősítés meghatározóan befolyásolja az ingatlan tulajdonosának jogi helyzetét, és befolyással van az ingatlan tulajdoni viszonyaira is. A minősítéssel ugyanis az ingatlan tulajdonosa elveszti a tulajdonjogához kapcsolódó valamennyi részjogosítványát, így gyakorlatilag "a tulajdonjoga kiüresedik". Utalt az indítványozó arra, hogy a sérelmezett törvényi rendelkezések és az azok alapján megszületett közigazgatási határozatok "kvázi államosításnak" minősülnek, éspedig az Alkotmányban előírt azonnali, feltétlen és teljes kártalanítás, valamint az abban rögzített egyéb garanciális szabályok alkalmazása és betartása nélkül.

Az indítványozó előadta azt is, hogy a minősítést nem lehet önmagában szemlélni, hanem azt az ugyancsak támadott Htvr. 20/A. §-sal összefüggésében kell vizsgálni. Eszerint az országos közforgalmú kikötőt nem a tulajdonosa, hanem csak az állam többségi részesedésével e célra létrehozott és a törvényben pontosan meghatározott gazdálkodó szervezet vagy költségvetési, önkormányzati intézmény, illetőleg koncesszióba adás útján valamely más gazdálkodó szervezet üzemeltetheti, illetőleg működtetheti. Ha pedig a tulajdonos a kikötő üzemeltetését saját maga nem gyakorolhatja, ezzel lényegileg elveszti a tulajdonjogát alkotó valamennyi tartalmi jogosultságot, tulajdonjoga formálissá, kizárólag az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetetté válik.

Álláspontja szerint a kifogásolt törvényi rendelkezések ellentétesek az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamisággal is, mert annak legfőbb követelményét, a jogbiztonságot sértik. A jogbiztonság sérelmét jelenti mindenekelőtt a törvényi kollízió, amely nem egyedül a Ptk.-nak a már ismertetett rendelkezései vonatkozásában, hanem a külföldiek magyarországi befektetéseinek védelméről szóló 1988. évi XXIV. törvény tekintetében is fennáll. De ellentétes a jogbiztonság alkotmányi követelményével az is, hogy a minősítés az érintett területek tulajdonjogi vizsgálata és rendezése nélkül történt meg. Az indítványozó tulajdonjogi helyzete ezáltal teljesen bizonytalanná vált. Tulajdonjogát formálisan a minősítés ugyan nem érintette, ténylegesen azonban a kizárólagos állami tulajdonról rendelkező Ptk.-beli szabály, továbbá a hasznosításról rendelkező Htvr. 20/A. §-a folytán tulajdonjogával már nem élhet.

Ezekre az indokokra figyelemmel az indítványozó kérte a támadott törvényi rendelkezések alkotmányellenességének a megállapítását és a módosító törvényi rendelkezések hatálybalépésének időpontjára visszamenő hatályú megsemmisítését, mert azok ellentétesek az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében, a 13. §-ában, továbbá 2. § (1) bekezdésében foglaltakkal.

3. Az indítványozó álláspontja szerint a minősítést elrendelő államigazgatási határozatok az állami irányítás egyéb jogi eszközeinek minősülnek, ezért mind az I. mind a II. fokú határozatok tekintetében is kérte az alkotmányellenesség megállapítását és a megsemmisítést. Álláspontja szerint, ha az Alkotmánybíróság a támadott módosító törvényi rendelkezéseket önmagukban nem is minősítené alkotmányellenesnek, az államigazgatási határozatok mindenképpen azok. A határozatok ugyanis többszörösen megsértették az Alkotmánynak a tulajdonjog védelmére és a jogbiztonságra vonatkozó rendelkezéseit. A kifogásolt határozatok alapul szolgálhatnak a tulajdonjog elvonására, az ingatlanok állami tulajdonba kerülésére, éspedig az ilyen esetekre előírt alkotmányos garanciák megteremtése nélkül.

Végül kérte az indítványozó annak kimondását is, hogy a támadott törvényi rendelkezések az államigazgatási határozatokat megtámadó, a Fővárosi Bíróság előtt folyamatban levő 1.K.30.929/1993. számú perben nem alkalmazhatók.

4. Az indítvány elbírálása során az Alkotmánybíróság által vizsgált alkotmányi rendelkezések a következők: az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése arról rendelkezik, hogy Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. Az Alkotmány 13. § (1) bekezdése a tulajdonhoz való jogot deklarálja, ugyane § (2) bekezdése pedig arról rendelkezik, hogy tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet. Az indítvány tartalma alapján az Alkotmánybíróság a vizsgálat körébe vonta az Alkotmány 57. § (5) bekezdését, amely úgy rendelkezik, hogy a törvényekben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogát vagy jogos érdekét sérti.

II.

Az Alkotmánybíróság az indítványt részben megalapozottnak találta.

1. A Htvr. 20. § (1) bekezdése a kikötő - jog szerinti - fogalmi elemeit határozza meg. Eszerint: "A kikötő a hajóút mentén a vízi járművek kikötésére kijelölt partterület, amely rendeltetésének megfelelő hajózási és egyéb műszaki létesítményekkel lehetővé teszi, hogy személyek, illetve áruk a vízi járműre eljussanak, vagy azt elhagyják." A Htvr. 20. § (2) bekezdésének támadott szabálya arról rendelkezik, hogy az egyes kikötőket rendeltetésük szerint különböző - közforgalmú, országos közforgalmú, üzemi vagy szükségkikötő - kategóriákba kell besorolni. Az ugyancsak sérelmezett (3) bekezdés pedig meghatározza azokat a követelményeket, amelyek fennállása mellett az (1) bekezdés szerinti kikötőt országos közforgalmú kikötőnek kell minősíteni.

A Htvr.-nek ezek a kifogásolt rendelkezései az Alkotmánynak az indítványozó által felhívott szabályaival közvetlen, értékelhető összefüggésben nem állnak. A kikötő besorolásának meghatározása nem tulajdoni, hanem elsődlegesen műszaki, technikai és közlekedéspolitikai kérdés. A minősítés feltételeit a kikötőnek az adott vízi úton betöltött szerepe, infrastruktúrája, megközelíthetősége, vonzáskörzetének kiterjedése és egyéb, nem alkotmányossági kritériumok határozzák meg. Ennek folytán az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Htvr. támadott rendelkezései önmagukban nem hozhatók összefüggésbe az Alkotmánynak sem a tulajdoni formák egyenlő védelmére, sem pedig a tulajdonhoz való jogra vonatkozó rendelkezéseivel, de a jogállamiság lényeges tartalmi elemét adó jogbiztonság követelményeivel sem.

2. Önmagában nem jelent alkotmányossági problémát a kifogásolt törvényi rendelkezéseknek a Ptk. vonatkozó szabályával, illetőleg a külföldiek magyarországi befektetéseinek védelméről szóló 1988. évi XXIV. törvénnyel való, az indítványban állított kollíziója sem. Az Alkotmány 10. § (2) bekezdése szerint az állam kizárólagos tulajdonának, valamint kizárólagos gazdasági tevékenységének körét törvény határozza meg. Ennek az alkotmányi szabálynak a keretében rendelkezik a Ptk. 172. § d) pontja arról, hogy kizárólag az állam tulajdonában vannak az országos közforgalmú kikötők. Törvény azonban e szabálytól eltérően rendelkezhet.

Az Alkotmánybíróság a 35/1991. (VI. 21.) AB határozatában (ABH 1991, 153-154.) elvi éllel mutatott rá arra, hogy két vagy több törvényi rendelkezés összhangjának valóságos vagy vélt hiánya, a törvényi rendelkezések esetleges kollíziója önmagában nem elegendő feltétele az alkotmányellenesség megállapításának. A törvényhozás valamely, az Alkotmány sérelmét nem jelentő hibáját általában jogalkalmazói jogszabály-értelmezéssel kell feloldani, mert a jogalkalmazás hivatott eldönteni, hogy konkrét jogviszonyokban az ellentétet vagy látszólagos ellentétet hordozó rendelkezések közül melyik törvényi rendelkezés alkalmazásával kell eljárni. Ezért az Alkotmánybíróság a törvényi kollízió kérdését nem vizsgálta.

Utal azonban az Alkotmánybíróság arra, hogy a Ptk.-nak a kizárólagos állami tulajdonra vonatkozó rendelkezése önmagában nem törvényi tulajdonszerzési jogcím, vagyis a törvényi rendelkezés magában véve egy konkrét vagyontárgyra nézve nem teremti meg az állam tulajdonjogát. Nemcsak, mert a Ptk. eltérő törvényi szabályozást enged, hanem mert a kizárólagos állami tulajdonra vonatkozó felsorolás a kódexben deklaratív és nem konstitutív, azaz jogkeletkeztető hatályú.

Ezekre a körülményekre figyelemmel a sérelmezett törvényi rendelkezések alkotmányellenességét a hivatkozott törvényekkel való összhang állított hiányára tekintettel sem lehetett megállapítani.

3. Nem ellentétes az Alkotmány indítványban felhívott szabályaival a Htvr. 20/A. §-ának kifogásolt rendelkezése sem. Az Alkotmánybíróság a 33/1993. (V. 28.) AB határozatában kimondta, hogy az Alkotmány - a piacgazdaság deklarálásán túl - gazdaságpolitikailag semleges (ABH 1993, 247-249.). Az Alkotmányból az állam gazdaságba történő beavatkozásának nagysága, ereje, még kevésbé annak tilalma, illetőleg az állami vagyon nagysága közvetlenül nem vezethető le. Az állam gazdaságpolitikájára vonatkozó közvetlen alkotmányi rendelkezés a már hivatkozott Alkotmány 10. §-a, amelynek (2) bekezdése szerint az állam kizárólagos gazdasági tevékenységének és tulajdonának körét törvény határozza meg. Eszerint az állam gazdaságpolitikájának, kizárólagos tulajdonának meghatározása terén - az Alkotmány 9. §-ának korlátai között - igen nagy a jogalkotó szabadsága, ami egyúttal azt jelenti, hogy az Alkotmánybíróság kompetenciája ebben a körben igen korlátozott.

Mindez azt is jelenti, hogy általában nem alkotmányossági kérdés az állami tulajdon - ideértve az állam kizárólagos tulajdonát is - mikénti működtetése, hasznosítása. A Htvr. kifogásolt 20/A. §-a az országos közforgalmú kikötők gazdasági működtetéséről és a funkcionáltatás jogi formáiról rendelkezik. Mivel a Ptk. 172. § d) pontja szerint - hacsak törvény eltérően nem rendelkezik - az országos közforgalmú kikötők kizárólag az állam tulajdonában állnak, az államnak szabadságában áll annak eldöntése, hogy a kizárólagos tulajdonát milyen gazdasági és jogi feltételrendszerben hasznosítja. Önmagában tehát sem a gazdálkodó szervezet útján való hasznosítása, sem pedig a koncessziós szerződés keretében történő működtetése az országos közforgalmú kikötőknek, nem alkotmányossági kérdés.

Ezért az Alkotmánybíróság a Htvr. 20/A. §-át sem látta az Alkotmány indítványban felhívott rendelkezéseivel ellentétben állónak, így az indítványt e vonatkozásban is elutasította.

III.

1. Az indítványozó tulajdonjogát közvetlenül a Htvr. támadott 20. §-ának (4) bekezdése érinti, amely rendelkezés egyenként felsorolja azokat a fontosabb folyami kikötőket, amelyeket a törvénymódosítás hatálybalépését követő három hónapon belül országos közforgalmú kikötőnek kell minősíteni. A 20. § (4) bekezdés a) pontja értelmében ezek között van a Csepeli Nemzeti Szabadkikötő és fejlesztési területe, amelyen az indítványozó ingatlana, illetőleg ingatlanilletősége fekszik. A sérelmezett rendelkezés a 20/A. § (1) bekezdésével összefüggésben az indítványozó tulajdonjogának korlátozásával jár, mert ez utóbbi szabály a kikötő működtetését az állam többségi részesedésével e célra létrehozott gazdálkodó szervezet vagy költségvetési, illetőleg önkormányzati intézmény útján, továbbá a működtetés jogának koncessziós szerződés keretében történő átengedése révén rendeli biztosítani. E két rendelkezés együttesen tehát az indítványozó tulajdonjogát már valóságosan érinti, éspedig korlátozó tartalommal, mert a kikötőnek minősített területen levő ingatlantulajdon birtoklásának, hasznosításának és az arról való rendelkezésnek a jogát a tulajdonostól elvonja, az ingatlant - közvetve - forgalomképtelenné nyilvánítja, így ez a szabály a tulajdonjog mint alkotmányos alapjog lényeges tartalmát korlátozó rendelkezés.

2. Az Alkotmánybíróság a tulajdonjog alapjogi védelméről vallott felfogását a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában fejtette ki. Többek között kimondta, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét: függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is (ABH 1993, 380.). Az alkotmányossági kérdés az, hogy milyen esetekben kell a tulajdonosnak a közhatalmi korlátozást minden ellenszolgáltatás nélkül eltűrnie, illetve mikor tarthat igényt kártalanításra. Így az állami beavatkozás alkotmányossága megítélésének súlypontja, az alkotmánybírósági értékelés voltaképpeni tere a cél és eszköz, a közérdek és a tulajdonkorlátozás alkotmányosságának megítélése lett. Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése szerint a tulajdonkorlátozáshoz elég a "közérdek". Ennek megítélése nem alkotmányossági kérdés, hanem a jogalkotó feladata. Az Alkotmánybíróság csak a közérdekre hivatkozás indokoltságát, továbbá azt vizsgálja, hogy a "közérdekű" korlátozás az elérni kívánt célhoz képest arányos-e (ABH 1993, 380-382.).

A Htvr. 20. § (4) bekezdés a) pontja szerint a törvény hatálybalépését követő három hónapon belül országos közforgalmú kikötőnek kell minősíteni - egyebek között - a Csepeli Nemzeti Szabadkikötőt és fejlesztési területét. E rendelkezés meghozatala során a jogalkotó figyelmen kívül hagyta a kikötő és fejlesztési területe tulajdoni viszonyait, és az átminősítésre hatáskörrel rendelkező szakmai hatóság részére sem írta elő azok vizsgálatát és a minősítéssel elérni kívánt célhoz igazodó rendezését. Ennek folytán a Htvr. 20/A. § (1) bekezdése - és az ennek alapján hozott hatósági határozatok - az indítványozó tulajdonjogának aránytalan korlátozásához vezettek. Az országos közforgalmú kikötővé minősítés mint közérdek ugyanis egyúttal - közvetve - az ingatlan forgalomképtelenségét és azt eredményezte, hogy a kikötő a jövőben kizárólag a Htvr. 20/A. § (1) bekezdésében meghatározott szervezetek útján működtethető, vagyis az indítványozó a résztulajdonában álló kikötő és fejlesztési területe hasznosítására sem jogosult. Ezzel a törvény az indítványozó tulajdonjogát az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe ütköző módon korlátozta.

Az Alkotmánybíróság már a 21/1990. (X. 4.) AB határozatában úgy foglalt állást, hogy az Alkotmánynak a kisajátításról szóló 13. § (2) bekezdése olyan garanciális szabály, amely a tulajdonnak nemcsak egyedi hatósági határozattal, hanem törvénnyel való elvonására is irányadó (ABH 1990, 73.). Értelemszerűen alkalmazandó ez az alkotmányi rendelkezés arra az esetre is, amely esetben a tulajdonosnak a közhatalmi korlátozást ellenszolgáltatás nélkül már tűrnie nem kell, mert az aránytalan. Ezért az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Htvr. 20. § (4) bekezdésének a) pontjában alkalmazott konkrét megoldás - a 20/A. § (1) bekezdésének összefüggésében - alkotmánysértő.

3. A Htvr. támadott 20. § (4) bekezdése - mint nem a tulajdoni viszonyokkal foglalkozó normatív rendelkezés - tartalmilag a konkrét minősítések elrendelése folytán több egyedi döntés összesítését foglalja magában. A szabályozásnak ez a módszere lényegileg a jogorvoslati lehetőséget is elzárta az érintett ingatlantulajdonosok elől, amely ugyancsak alkotmányellenes helyzetet eredményezett. A minősítésre kötelezett hatóság feladatát a jogalkotó - a tulajdonjogi helyzeteket figyelmen kívül hagyva - műszaki-technikai ismérvek alapján, földrajzi fekvés szerint egyedileg határozta meg. A nem normatív tartalmú eseti döntések ellen viszont az Alkotmány 57. § (5) bekezdése értelmében a jog- vagy érdeksérelemmel érintett személyek jogorvoslattal élhetnek. A szabályozásnak ez a módja, azaz az ingatlantulajdont korlátozó egyedi döntés törvényi formában való megjelentetése kizárja a fellebbezés és a bírósági felülvizsgálat benyújtásának lehetőségét, és ezáltal sérti a tulajdonvédelemre is garanciát nyújtó jogorvoslat érvényesülési lehetőségét, ahogy ezt az Alkotmánybíróság a 6/1994. (II. 18.) AB határozatában kifejtette (ABH 1994, 65, 67.). Az Alkotmánybíróság a Htvr. 20. § (4) bekezdésének a) pontját ezért is alkotmányellenesnek ítélte és megsemmisítette.

4. Az Alkotmánybíróság hatáskörének hiányát állapította meg az indítványozó által kifogásolt közigazgatási határozatok alkotmányossági vizsgálatával kapcsolatban. Az államigazgatási határozat a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény szerint nem minősül az állami irányítás egyéb jogi eszközének, és nem is jogalkotói aktus, így a határozatok felülvizsgálata a rendes bíróságok hatáskörébe tartozik.

Mindezekre az indokokra figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt a közigazgatási határozatok alkotmánybírósági felülvizsgálata tekintetében - érdemi vizsgálat nélkül - visszautasította.

5. A Htvr. alkotmánysértő rendelkezését az Alkotmánybíróság korábbi - hasonló tárgyú - döntésével összhangban visszamenőlegesen, a módosítást tartalmazó törvény hatálybalépésének napjával semmisítette meg (ABH 1994, 65.). A visszamenőleges hatályú megsemmisítés nem eredményez jogbizonytalanságot, mert a Htvr. 20. §-ának (3) bekezdése a megsemmisített rendelkezés egyenkénti felsorolása nélkül is meghatározza azokat a tartalmi feltételeket, amelyek alapján az egyes kikötőket - így a 20. § (4) bekezdésében felsoroltakat is - a megfelelő közigazgatási eljárás lefolytatásával országos közforgalmú kikötővé lehet minősíteni. Ennek azonban alkotmányos feltétele a tulajdoni viszonyok előzetes rendezése. Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság - az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 43. § (4) bekezdésében foglalt rendelkezés alapján - az alkotmányellenes rendelkezést ex tunc, azaz kihirdetése napjáig visszamenő hatállyal semmisítette meg.

A visszamenőleges hatályú megsemmisítésre tekintettel az Alkotmánybíróságnak a konkrét ügyben történő alkalmazhatóság tilalmáról már nem kellett rendelkeznie, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt e vonatkozásban is visszautasította.

A határozat közzétételére vonatkozó rendelkezés az Abtv. 41. §-án alapul.

Dr. Sólyom László s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Ádám Antal s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bagi István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Németh János s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: 1201/B/1993/6.