1240/B/1993. AB határozat
a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény 104. § (1) bekezdése és a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény 30. §-a alkotmányellenességének vizsgálatáról
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság törvények alkotmányellenességének utólagos megállapítására irányuló eljárásban meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény 104. § (1) bekezdése és a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény 30. §-a alkotmányellenességének megállapítására és e rendelkezés megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
INDOKOLÁS
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz indítvány érkezett a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény (a továbbiakban: Szvt.) 104. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt. Az indítványozó az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében szabályozott tulajdonhoz való joggal és a 12. § (1) bekezdésében rögzített rendelkezésbe foglalt önkéntesség elvével ellentétesnek tartja a Szvt. lakásszövetkezetekről szóló X. Fejezetének azon rendelkezését, mely lehetővé teszi azt, hogy amennyiben a "lakásszövetkezetben a lakások a tagok magántulajdonában állnak, az alapszabály határozza meg, hogy az épülethez tartozó földrészlet, a lakóház épületszerkezetei, a közös használatra szolgáló helyiségek, területek, a központi berendezések, a házfelügyelői lakás, továbbá a lakásszövetkezet célját szolgáló más létesítmények (pl. iroda, műhely, raktár stb.) a szövetkezet tulajdonába vagy a tagok közös tulajdonába kerülnek." [104. § (1) bekezdés].
Indítványozó szerint abban az esetben, ha tagi közös tulajdonban lévő épületrészek vagy lakóházrészek a közgyűlés többségi szavazatával a szövetkezet tulajdonába kerülhetnek, akkor a megszerzett tulajdon tekintetében a tulajdonosok helyett más - a közgyűlés többsége - dönthet a tulajdoni hányaduk átruházásáról. Márpedig indítványozó szerint a lakásszövetkezet csak azután jöhetett létre, hogy a tagok a lakóépület fent leírt részeit is megvásárolták, azaz a vizsgálat alá vont rendelkezés alkalmazása során megszerzett tulajdon elvonása történik meg. További érve indítványozónak, hogy a szövetkezetnek íly módon a tulajdonába került épületrészek után a kilépő tagot semmilyen juttatás nem illeti meg és korábbi közös tulajdoni hányadát nem kapja vissza.
2. Az Alkotmánybírósághoz indítvány érkezett az Szvt. 104. § (1) bekezdése alkalmazásához szorosan kapcsolódó szabály, a szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény hatálybalépéséről és az átmeneti szabályokról szóló 1992. évi II. törvény (a továbbiakban: Ámt.) 30. §-a alkotmányellenességének megállapítása és a rendelkezés megsemmisítése iránt is. A két összefüggő indítványt az Alkotmánybíróság egyesítette és egy eljárásban bírálta el. Az Ámt. 30. §-ával összefüggésben a tulajdonhoz való alkotmányos jog sérelmére, illetve ennek akadályozására hivatkozva az indítványozó azt kifogásolta, hogy a Szvt. 104. §-ában írt - fent ismertetett - lehetőség, amely szerint a lakásszövetkezethez tartozó épületszerkezetek, közös használatra szolgáló helyiségek, stb. a tagok közös tulajdonába kerülhetnek, nem élvez adó- és illetékmentességet. Álláspontja szerint e folyamat tulajdonképpen a lakásszövetkezeti vagyon nevesítését jelenti és mint ilyen - a vagyonnevesítés többi formájához hasonlóan - mivel nem visszterhes vagyonátruházásról van szó, meg kellett volna, hogy kapja az említett mentességet. Ugyanakkor azonban az Ámt. 30. §-a csak a szervezeti változásokkal összefüggő vagyonmegosztásból eredő vagyonátruházást tekinti adó- és illetékmentesnek, így e rendelkezés - indítványozó szerint - hiányos voltára tekintettel, az Alkotmány 13. § (1) bekezdésébe ütközése miatt alkotmányellenes.
Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy az Ámt. az általa szabályozott átmeneti időszakra a szövetkezetek szervezeti változásainak átmeneti szabályait is megállapította. Ezen szervezeti változások [szövetkezetek egyesülése, szétválása, beolvadása, gazdasági társasággá alakulása, megszűnése és a kiválás: Ámt. 28. § (1) bekezdése és a 29. §-a] nem azonosak a vagyonnevesítéssel. A vagyonnevesítés tekintetében az adó- és illetékmentességről az Ámt. 3. § (4) bekezdése) rendelkezik. Az indítványozó azonban - bár a fent ismertettek szerint egyszerre hivatkozik a Szvt. 104. §-ába foglalt rendelkezés vagyonnevesítéshez, illetve szervezeti változásokhoz hasonló voltára - kifejezetten az Ámt. 30. §-át kérte megsemmisíteni. Az Alkotmánybíróság ezért e rendelkezés tekintetében folytatta le az eljárást.
3. Az Alkotmány 12. § (1) bekezdése értelmében "az állam támogatja az önkéntes társuláson alapuló szövetkezeteket, elismeri a szövetkezetek önállóságát." A 13. § (1) bekezdése szerint "a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot."
II.
1. Az indítványok nem megalapozottak.
1.1. Az Szvt. 104. §-ba foglalt rendelkezés jellegének megítélésénél - amelynek az alkotmányossági kérdés megválaszolásánál döntő jelentősége volt - az Alkotmánybíróság megelőző ügyekben hozott határozatai közül a 64/1993. (XII. 22.) AB határozatba foglaltakra volt tekintettel. E határozat központi kérdése volt az, hogy meghatározott tulajdoni tárgyakra törvénnyel alapított vételi jog a tulajdon elvonásának vagy megterhelésének tekintendő-e. A határozat által a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatra (ABH 1991, 63.) visszamutatólag elfoglalt álláspont szerint - tekintettel arra, hogy a tulajdonváltozás attól függ, hogy a vételi jog jogosultja gyakorolja-e vételi jogát - a vételi jog nem tulajdonelvonás, hanem annak korlátozása (ABH 1993, 379.). A jelen indítvány nyomán vizsgált jogszabály hasonló rendelkezést tartalmaz. Az Szvt. 104. § (1) bekezdése önmagában nem vonja el a tagok közös tulajdoni hányadait, hanem egyoldalú jogalakító hatalmasságot biztosít a szövetkezet alapszabályát megállapító szerv (közgyűlés) az adott tulajdoni tárgyak feletti tulajdonjog megszerzéséhez, a szövetkezet vagy a tagok tulajdonközössége által.
1.2. Az említett határozatában az Alkotmánybíróság az önkormányzati lakástulajdonnak a vételi joggal való megterhelését önmagában nem, hanem annak az akkor vizsgált lakástörvényben szabályozott módját találta alkotmánysértőnek. Az egyik alkotmányellenességhez vezető jellemző vonás a vételi jog gyakorlására nyitva álló aránytalanul hosszú idő volt, a másik pedig az, hogy a vételi jog ellentételeként szabályozott kártalanítás nem állt közel a klasszikus kisajátításhoz alkotmányosan megkövetelt teljes kártalanításhoz (ABH 1993, 387.).
1.3. A fenti határozat tükrében mindazonáltal a most vizsgált jogintézmény más megítélés alá esik.
A 64/1993. (XII. 22.) AB határozatban komoly szerepet játszott az, hogy az önkormányzatok a később vételi joggal terhelt tulajdoni tárgyakat törvény erejénél fogva, de a törvényben előre jelzett, elvont teherrel együtt kapták meg (ABH 1993, 383.). Ez a jellemző a tagi közös tulajdonban álló közös használatú épületrészekre nem állapítható meg. További eltérés az, hogy az önkormányzati lakásokat terhelő vételi jog mögött az Alkotmánybíróság megfelelő szintű értékgaranciát követelt meg, csak ezzel együtt tudta elfogadni az intézményt alkotmányosnak (ABH 1993, 387.). A vizsgált tulajdonszerzési jogcím és jogintézmény mögött (tehát amikor szövetkezeti közgyűlési határozattal a tagok közös tulajdoni hányadát szövetkezeti tulajdonná alakítják át) közvetlenül nem áll ilyen garancia. Sem a szövetkezeti tulajdonszerzés során, sem a szövetkezeti tagsági viszony megszűnésekor a korábbi tulajdonos, aki a szövetkezeti közgyűlés döntése folytán elvesztette tulajdoni hányadát, e hányad ellenértékét közvetlenül nem kapja meg, üzletrésszel sem rendelkezik az alapszabály módosítása útján átruházott vagyonról. A szövetkezeti tag mivoltból következően azonban a közös használatú helyiségek a tag lakásával tulajdonjogilag változatlanul - mégha közvetetten is - szervesen összefüggenek. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor rámutat arra is, hogy az Szvt. 20. § (1) bekezdése értelmében az alapszabály elfogadása és módosítása a közgyűlés, mint legfőbb önkormányzati szerv hatáskörébe tartozik, amely döntését a 17. § (4) bekezdése alapján a közgyűlésen jelenlévő tagok kétharmadának szavazatával hozza. Azaz a korábban egyoldalú jogalakító hatalmasságként megjelölt jogintézmény egyik és másik oldalán is egy összetételében gyakorlatilag azonos személyösszesség áll. Az egyik esetben ez a személyösszesség az adott épületrészek közös tulajdonosait (szövetkezeti tagokat) jelenti, a másik esetben az épületrészek tulajdonosa a szövetkezet, melynek legfőbb akaratképző szerve a közgyűlés (a tagok összessége). Ez alapvető eltérés az alapul fekvő 64/1993. (XII. 22.) AB határozattól, ahol magánszemély bérlő volt a vételi jog jogosultjaként a jogalakító pozícióban. Ott a tulajdonos helyi önkormányzat tulajdonát egy teljesen más jogalany nyilatkozata (vételi igénye) vonta el, jelen vizsgálat tárgyát képező ügyben lényegileg azonos tulajdonosi akarat áll mindkét oldalon más jogi formában érvényesülvén, melynek megítélése során tekintettel kell lenni többek között arra is, hogy a lakásszövetkezetek közhasznú tevékenységet ellátó kommunális szervezetek [Szvt. 92. § (2) bekezdés], azaz a tulajdonszerzésük támogatása kedvező jogi megoldásokkal közérdeket elégít ki.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Szvt. 104. § (1) bekezdésébe foglalt tulajdonszerzési mód nem tekinthető a szövetkezeti tag tulajdonosok tulajdonhoz való joga sérelmének.
Fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a vonatkozó rendelkezés tekintetében az indítvány elutasítása mellett döntött.
2. Az Ámt. 30. §-a tekintetében előterjesztett indítványt az Alkotmánybíróság a következők miatt nem találta megalapozottnak.
2.1. Az indítványozó az Szvt. 104. § (1) bekezdésének az 1. pontban vizsgált tulajdonszerzési jogcímének a fordítottjával, azaz azzal az esettel kapcsolatban vet fel alkotmányossági kérelmet, amikor a szövetkezeti tulajdonban lévő vagyontárgyak a szövetkezet közgyűlésének döntése alapján a tagok közös tulajdonába kerülnek át. Indítványozó ezt kvázi vagyonnevesítésnek tartja, ezért állítása szerint e tulajdonszerzésnek illetékköteles volta alkotmányellenes. Az alkotmányellenességet okozó rendelkezésként azonban indítványozó a szervezeti változásokat adó- és illetékmentességben részesítő rendelkezést jelölte meg. Ebből következik, hogy indítványozó részben szervezeti változásként, részben vagyonnevesítésként értékeli a kérdéses jogintézményt és ahhoz szükségképpen hozzákapcsolja az említett köztehermentességet. Az Alkotmánybíróság formailag az Ámt 30. §-a vizsgálatával, tartalmilag mindkét érvelésre utalva fejti ki álláspontját, melynek lényege, hogy az Szvt. 104. § (1) bekezdésébe foglalt jogintézmény - még ha az nem is klasszikusan visszterhes vagyonátruházásról szól - adó- és illetékmentességének hiánya nem alkotmányellenes.
2.2. Az Ámt. a szövetkezeti vagyonnevesítésről szólva a következő alapvető szabályokat tartalmazza a 3. § (1) bekezdésben: "Az Szvt. hatálybalépésekor működő szövetkezetnek az 1991. december 31-i mérleg szerint, a részjegytőkével és a termőfölddel csökkentett vagyonát e törvény rendelkezései és a közgyűlés határozatai szerint fel kell osztani (vagyonnevesítés), és erről az érdekelteket értesíteni kell." Ugyanezen szakasz (4) bekezdése szerint a vagyonnevesítés (4-11. §, 25. §) adó- és illetékmentes. A 4. § (1) bekezdés b) pontja értelmében azonban a vagyonnevesítés során nem osztható fel a lakás, a takarék és az iskolai szövetkezet (szövetkezeti csoport) vagyona. Ezen utóbbi rendelkezés a lakásszövetkezet vagyonát kizárja a vagyonnevesítés, következésképpen a köztehermentesség köréből. E kizárás alkotmányellenessége csak akkor lenne felvethető, ha a köztehermentességet a törvény úgy tagadta volna meg, hogy egyszersmind a vagyonnevesítést a többi szövetkezeti formához hasonlóan elrendelte volna. Erről azonban nincsen szó.
Az Ámt.-nek a szervezeti változások átmeneti szabályairól szóló rendelkezéseivel (28. §-38. §) ellentétben az Szvt. 104. § (1) bekezdése nem átmeneti jellegű szabályt tartalmaz. E rendelkezés nemcsak a szövetkezetek átalakításának folyamatához kapcsolódó közgyűlési döntések körében, hanem az Szvt. hatályba lépése után bármikor lehetővé teszik a kérdéses alapszabály módosítást, méghozzá az általánostól nem eltérő (kétharmados) többséggel, míg az Ámt 40. § (1) bekezdése c) pontja alapján a szervezeti változáshoz egyes esetekben egyszerű többség is elegendő. Továbbá az Szvt. 104. § (1) bekezdése nem minősül sem üzletrész formájában történő vagyonnevesítésnek, sem a vagyontárgy tényleges kiadásának sem.
2.3. A fenti alapvető különbségek bemutatásán túl az Alkotmánybíróság figyelemmel volt a 12/1994. (III. 2.) AB határozatban elvi éllel megismételt álláspontjára is, mely szerint: amíg a közterhekhez való hozzájárulás - így az adózás is - az Alkotmány 70/I. §-ából eredő alapvető kötelezettség, addig e kötelezettség alóli mentesülésre vagy bizonyos mértékű kedvezményekre senkinek sincs az Alkotmányon alapuló joga. Azt tehát a törvényhozó dönti el - pénzügyi, gazdasági stb. szempontok alapján -, hogy mely adóalanyokra, illetve adótárgyra nézve nyújt adókedvezményt vagy mentességet (ABH 1994, 403.). Ugyanígy foglalt állást korábban az 1393/B/1992. AB hat. (ABH 1993, 629.), a 61/1992. (XI. 20.) AB határozat (ABH 1992, 281.). E határozatok tükrében a kérdéses köztehermentesség sem az adó- és illetékmentessé nyilvánított jogintézményekkel való azonosság, sem pedig az Alkotmány alapján kényszerítően nem következik. Az Alkotmánybíróság az indítványt emiatt elutasította.
Budapest, 1998. október 19.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Németh János s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
előadó alkotmánybíró