EH 2013.09.K42 Az ügyvédi tevékenység ellátása során az ügyvéd véleménynyilvánítási joga nem terjed ki a bíró munkájának és személyének a becsmérlésére [1998. évi XI. tv. 111. § (2) bek., 3. § (2) bek., 1993. évi XXXI. tv. 1. §; 1949. évi XX. tv. 2. §, 8. § (2) bek., 61. §].
A felperessel szemben a Baranyai Megyei Bíróság egyik bírája 2009. március 31. napján a Pécsi Ügyvédi Kamaránál panaszt terjesztett elő, kifogásolva, hogy a panaszos előtt folyamatban volt és a folyamatban lévő peres eljárásokban a panaszolt ügyvéd (felperes) ügyvédi tevékenységének ellátása során az általa képviselt peres felek nevében előterjesztett beadványaiban olyan állításokat tett, amelyek a panaszos bíró személyére és tevékenységének pártalanságára, tisztességére nézve sértőek voltak, többek között állítva, hogy elfogult, hatalmi pozícióból leckéztette őt, kigúnyolta, hogy az eljárása felveti a hivatali visszaélés bűncselekményének gyanúját, a közokirat-hamisítás bűncselekményét. Álláspontja szerint a felperes nemcsak nem tartotta tiszteletben a bíróság méltóságát, hanem az eszközökben sem válogatva igyekezett aláásni azt.
A Pécsi Ügyvédi Kamara megismételt eljárásában 2010. október 21. napján kelt határozatában a felperest vétkesnek nyilvánította egy rendbeli, szándékosan elkövetett fegyelmi vétségben, és vele szemben 120 000 forint pénzbírságot szabott ki. Az eljáró kamarai tanács álláspontja szerint a felperes megsértette az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ütv.) 3. § (2) bekezdésében, valamint az ügyvédi hivatás etikai szabályairól és elvárásairól szóló, a Magyar Ügyvédi Kamara 5/2008. (X. 27.) MÜK Szabályzattal módosított 8/1999. (III. 22.) MÜK Szabályzat (továbbiakban: Etikai Szabályzat) 12/1., 15/2. és 15/7. pontjában foglaltakat azzal, hogy fellebbezéseiben és később szerkesztett beadványaiban egyre élesebb hangú, személyeskedésig menő kijelentésekre ragadtatta magát, az eljáró bíróval szembeni személyes ellenszenvét is kifejezésre juttatva, továbbá beadványaiban az eljáró bíróval szemben olyan állításokat engedett meg magának, mely állítások jogkövetkezményei igen súlyosak. A Fegyelmi Tanács álláspontja szerint a felperes által használt hangvétel egyetlen beadványban sem engedhető meg, annak indokoltságát, jogszerűségét, alaposságát semmi nem támasztja alá, az a bírósággal szemben durva, tiszteletlen megnyilvánulásként értékelhető. Kifejtette azt is, hogy a jogi képviselő által szerkesztett okirat nem a szabad véleménynyilvánítás körébe tartozó irat és nyilatkozat, ezen beadványokban a jogi képviselő az egyéni véleményének nem adhat hangot, hanem tárgy- és tényszerűen, jogilag pontosan kell, hogy fogalmazzon.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes 2011. március 30. napján kelt határozatában az elsőfokú határozatot helyben hagyta. Megállapította, hogy az elsőfokú fegyelmi tanács a tényállást feltárta, részletesen ismertette azokat a kijelentéseket, amelyeknek stílusa, valamint a bíróra és a bíróságra vonatkozó tartalma nem megengedhető. Nem fogadta el azt az álláspontot, hogy kifogásolt írásbeli nyilatkozatok lényegében az ügyvéd által megfogalmazott vélemény kinyilvánítására szolgáltak.
A fegyelmi határozatok törvényességét és megalapozottságát vitató felperesi keresetet az elsőfokú bíróság jogerős ítéletében elutasította.
A bíróság eljárása során az Etikai Szabályzat 12/1., 15/2., 15/7. pontjára, az Ütv. 3. § (2) bekezdésének rendelkezéseire utalva, továbbá a Magyar Köztársaság 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én kelt Emberi Jogok Európai Egyezményének (továbbiakban: EJEE) 10. cikk 2. pontjában foglaltakat elemezve vizsgálta, hogy a határozatokban idézett és kifogásolt felperesi kijelentések a szabad véleménynyilvánítás keretén belül értelmezendők-e. Kiemelte, hogy kizárólag az képezheti az eljárás tárgyát, hogy az eljárás alá vont ügyvéd a beadványaiban idézett kifejezésekkel, mondatokkal megsértette-e az Etikai Szabályzat idézett pontjait. Rögzítette, hogy a vizsgálódása nem terjedhet odáig, hogy a bíróság állást foglaljon a bíró elfogultsága, az általa meghozott ítéletek ténybeli és jogi megalapozottsága körében. Az Alaptörvény 25. cikk (1) bekezdésére, továbbá a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 3. §-ára utalással kifejtette, hogy a bíróság méltósága nem az egyes eljáró bírónak, hanem annak az igazságszolgáltatási szervezetnek szól, melynek keretében a bíró ítélkező tevékenységét végzi. Az ügyvéd részéről a hivatáshoz méltó magatartás tanúsítása ez okból nem ahhoz kell, hogy igazodjon, hogy az egyes peres ügyekben eljáró bíró tiszteletreméltó vagy sem. Az elsőfokú bíróság nem fogadta el a felperes azon okfejtését, hogy véleménynyilvánítási szabadságát nem az EJEE 10. cikk 2. pontja szerinti módon, törvényben meghatározottak szerint korlátozták.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben a jogerős ítélet "megváltoztatását", a jogerős fegyelmi határozatok hatályon kívül helyezését és az ügyvédi kamara új eljárásra "utasítását" kérte azzal, hogy az új eljárás során vegyék figyelembe az általa kifejtett alkotmányos és nemzetközi elveket, különös tekintettel az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésére. Másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el és a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálva azt állapította meg, hogy a felülvizsgálati kérelem alaptalan.
Elsődlegesen azt emeli ki a Kúria, hogy az elsőfokú bíróságnak a felperes kereseti kérelme alapján a felperest elmarasztaló kamarai határozatok és nem az Etikai Szabályzat törvényességét kellett vizsgálni, ezért alaptalan az a felülvizsgálati kifogás, amely ez okból tartja sérelmesnek a bíróság eljárását. Az Ütv. 121. § (1) bekezdése értelmében a bíróság ilyen törvényességi ellenőrzést nem is folytathat, tekintve, hogy az igazságügyért felelős miniszter gyakorol törvényességi felügyeletet a területi kamarák és a Magyar Ügyvédi Kamara (a továbbiakban: kamara) működése felett, melynek keretében - a (2) bekezdés alapján - ellenőrzi a kamarák alapszabályait, szabályzatait, iránymutatásait és határozatait, továbbá azt, hogy a működésük megfelel-e a jogszabályoknak, az alapszabálynak és a szabályzatoknak.
A Pp. 339/A. §-a alapján a bíróság a közigazgatási határozatot [lásd Pp. 324. § (2) bekezdés c) pontja és Ütv. 60. § (5) bekezdése szerint a kamarai határozat is közigazgatási határozat a Pp. XX. fejezete szerint] - jogszabály eltérő rendelkezése hiányában - a meghozatalakor alkalmazandó jogszabályok és fennálló tények alapján vizsgálja felül. Ez okból alaptalan a felperesnek az Alaptörvény rendelkezéseinek megsértésére vonatkozó hivatkozása, mivel az alperes határozatának meghozatalára 2011. március 30-án, azaz az Alaptörvény hatályba lépése (2012. január 1-je) előtt került sor, így e rendelkezések - alkalmazhatóság hiányában - relevanciával sem bírnak a törvényességi vizsgálat során.
Az elsőfokú bíróság az EJEE 10. cikk 2. pontjában foglaltakat helyesen értelmezve mutatott rá arra, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága törvényben meghatározott, szükséges intézkedéssel, és a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából korlátozható. Ezt felperes is elismerte felülvizsgálati kérelmében ("nyilvánvalóan alkotmányos érték a bíróság tekintélye, aminek védelmében a véleménynyilvánítási jog korlátozható"- 8. oldal utolsó bekezdése).
Ezen túlmenően a bíróság arra is helyesen utalt - elemezve az EJEB ítélkezési gyakorlatát -, hogy mit takar a "törvényben kell meghatározni" kitétel. A felperes saját jogi álláspontjának ismétlésén kívül semmilyen, az eltérő értelmezést igazoló hivatkozást nem tett, ezzel érdemben nem cáfolta azt az ítéleti megállapítást, hogy az Etikai Szabályzat, az abban szereplő korlátozás megfelel a törvényalkotótól származó felhatalmazáson alapuló norma, a pontos meghatározás, a hozzáférhetőség követelményének, amely jellemzők a foglalkozás-etikai kódexeket egy tekintet alá emelik - e szabályozás tükrében - a törvénnyel. Az Ütv. 111. § (2) bekezdés e) pontjának azon rendelkezése, mely a teljes ülést jogosítja fel a szabályzatok és iránymutatások megalkotására, kiadására egyértelmű és világos törvényi felhatalmazás, az így megalkotott Etikai Szabályzat előírásai az ügyvédi hivatásrend, szakmagyakorlás jellegzetességéből fakadnak, és erre vezethető vissza a felperes által kifogásolt normák tartalma is.
Lényegesnek tartja a Kúria e körben kiemelni, hogy az ügyvédi kamara nem az egyesülési szabadság jogán alapított személyegyesülés, egyesület, hanem köztestület, amelynek létrehozását törvény rendelte el. Az egyesülési szabadság lényeges eleme a szabadon megválasztott cél és a csatlakozás önkéntessége, az egyesülés szabadsága és a gondolatszabadság. A szabadon létesített egyesület és ennek önkéntessége, kényszermentessége ugyanis garantálja egyúttal a meggyőződés, szólás, lelkiismeret és véleménynyilvánítási szabadságot is.
Ezzel szemben a szakmai kamara, mint köztestület keretében végzett tevékenység esetében eltérő szabályok érvényesülnek, így a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása szükségszerű, indokolt figyelemmel az adott szakma sajátosságaira is.
Az ügyvédekről szóló törvény általános elvként rögzíti (1. §), hogy az ügyvéd a hivatásának gyakorlásával elősegíti a megbízója jogainak érvényesítését és kötelezettségeinek teljesítését. Ezek során törvényes eszközöket vesz igénybe, segítségét törvényes módon nyújtja. Az ügyvéd az Ütv. 5. § (1) bekezdése alapján a bíróságok, továbbá más hatóságok előtt képviseli ügyfelét, eljár ügyfele védelmében; jogi tanácsokat és tájékoztatást ad, beadványokat, szerződéseket és egyéb okiratokat készít, továbbá ellátja az 5. § (3) bekezdésében biztosított tevékenységeket is. Mindezek alapján a felperes ügyvédi tevékenysége folytatása során nem magánemberként jelenik meg a hatóság (így jelent meg a Baranya Megyei Bíróság) előtt, és a szakma szabályai szerint nem saját (magán)véleményét fogalmazhatta meg, mivel tevékenységére vonatkozó törvényi előírások szerint és speciális (jogi) tudása folytán a megbízása arra terjedt ki, hogy szakszerű, eljárásjogi és anyagi jogi ismereteinek, tapasztalatainak felhasználásával tegyen jognyilatkozatot és ezzel segítse az általa képviselt fél jogainak érvényesítését.
Ahogy arra a felperes is hivatkozott az ügyvéd az Ütv. 3. § (1) bekezdése szerint e tevékenységében szabad és független. Ahogy a törvényi indokolás is kiemeli az ügyvédi tevékenység függetlenségének leszögezése garanciális szabály. A függetlenség egyrészt azt jelenti, hogy az ügyvéd nem utasítható, és nem vállalhat olyan kötelezettségeket, amelyek a függetlenségét veszélyeztetik. Másrészt ez a függetlenség nem korlátlan, hiszen az ügyvédnek a hivatását mindig a legjobb tudása szerint, lelkiismeretesen, a jogszabályok megtartásával kell gyakorolnia. E szabad és független hivatáshoz az ügyvédnek a tevékenységében is méltó magatartást kell tanúsítania. Ezért az Ütv. ezen garanciális szabálya nem jelenti azt, hogy az ügyvéd szabadon becsmérelheti a bírót, irányában bármikor személyeskedhet, és különféle hivatkozásaival megkérdőjelezheti a bírói függetlenséget. A tevékenység szabad folytatása körében az ügyvéd minden törvényes lehetőséget megragadhat kifogásainak és ellenkező jogi álláspontjának kifejtésére, érvényesítésére, így élhet az eljárás szabálytalansága, vagy elhúzódása miatt kifogással, a bíró pártatlanságába vetett bizalom megingásakor elfogultságot jelenthet be, a bírósághoz beadványokat intézhet jogi álláspontjának bemutatására, és élhet a törvényben biztosított jogorvoslat lehetőségével. E jogi eszközök kellő garanciát biztosítanak az ügyvéd által képviselt fél jogainak érvényesítésére, védelmére.
Az ügyvédi foglalkozás elsősorban az igazságszolgáltatáshoz és a jogalkalmazáshoz kapcsolódó tevékenység. Az igazságszolgáltatásban védőként vagy jogi képviselőként való közreműködése alkotmányos követelmény és az eljárási törvények kötelező előírása. Az ügyvéd (a jogi képviselő) eljárásjogi státusát és helyzetét törvény szabályozza, eljárásbeli jogait és kötelességeit ugyancsak törvény írja elő. Az ügyvéd tevékenységét és feladatait tehát nem lehet önmagában megítélni és önmagában szabályozni, hanem csak annak az eljárásjogi rendszernek a függvényében, amelyben tevékenysége, feladata magának a rendszernek része, és amely rendszerből, a rendszer munkamegosztásából következik a foglalkozás sajátossága is. Az ügyvédi tevékenység jellegzetessége az igazságszolgáltatás és jogalkalmazás rendszeréből folyik azon túl, hogy az igazságszolgáltatáshoz és jogalkalmazáshoz kapcsolódik. Az ügyvédi foglalkozásgyakorlás szabályai közjogi tartalmú, illetve vonatkozású normák. Az ügyvédi hivatás megkülönböztető jegye, hogy szellemi szabad foglalkozásként olyan magántevékenység, amely a közhatalmi szervek működési körében garanciális okokból hangsúlyozottan magántevékenységként különül el a közhatalomtól. Garanciális okok és az alkotmányos jogbiztonság szükségessé teszik és indokolják, hogy a magántevékenységként folytatott jogvédő, jogképviselő feladatok ellátása a szervezett közhatalommal szemben a magántevékenységnek intézményes tekintélyt, intézményes jogvédelmet, intézményes ellensúlyt biztosítson. Az ügyvédi kamara köztestületként a jogkereső közönség számára intézményesen garantálja tagjainak szakmai hozzáértését, a jogvédelem és jogi képviselet lege artis ellátását. Ezek érdekében - többek között - ellenőrzi az ügyvédi kamara fegyelmi jogkörében a hivatásgyakorlás szabályainak betartását.
A fentiekre tekintettel alaptalan a felperes azon hivatkozása, hogy az alkalmazott etikai szabályzati előírások (12/1., 15/2. pont) révén sérült a véleménynyilvánítási szabadsága, ezzel az állam jogállami, demokratikus működésének követelménye. Ahogy arra az elsőfokú bíróság helyesen utalt a szakmai szabályzat által felállított korlátozás megfelelt az EJEE 10. cikk 2. pontjában foglaltaknak, hiszen az a bíróságok tekintélyének fenntartását célozta. Megjegyzi a Kúria, hogy a felperest, mint az ügyvédi hivatásrend képviselőjét ugyanúgy megilleti a védelem, hiszen a bíró sem fejtheti ki magánvéleményét egy folyamatban lévő perben (de még a lezárult eljárásban sem) a jogi képviselet minőségével és ellátásával kapcsolatban, kizárólag a féli hivatkozások eljárási és anyagi jogi normáknak való megfeleléséről dönthet, bírálhatja el azok jogszerűségét, megalapozottságát.
Mind az elsőfokú bíróság, mind az eljárt kamarai fegyelmi tanácsok helyesen állapították meg, hogy a bíró személyét becsmérlő, személyeskedő, a bíró eljárása tekintetében a szakmai és jogi érvelést háttérbe szorító és nem az adekvát jogi eszköz igénybe vételét célzó ügyvédi képviseleti eljárás az Etikai Szabályzat 12/1., 15/2. és 15/7. pontjában foglaltakat sérti. Az ilyen ügyvédi tevékenység nem tartja tiszteletben a bíróság méltóságát, nem tanúsít sem megbecsülést, sem tiszteletet, ezzel aláássa a bíróságok működésébe vetett közbizalmat. Azzal, hogy a személyeskedés és becsmérlés eszközével él, nem alkalmazza az eljárásrend szabályait, nem él a jogszerűen biztosított eljárási lehetőségekkel (pl. kifogás, elfogultság bejelentése), sőt a választott formában - fellebbezésben való előterjesztéssel - megfosztja a bírót annak szabályos és objektív kivizsgálásától, e "vádak" alóli mentesüléstől, így a szakmaiság, megalapozottság követelményét sem elégíti ki.
A felperes állításával ellentétben a bíróság részletes válaszokat adott a felperes kereseti kifogásaira, kellően összefoglalva a felperes beadványaiban foglaltakat, így nem sértette meg a Pp. 221. § (1) bekezdésében foglaltakat.
A fentiekre tekintettel a Kúria azt állapította meg, hogy a jogerős ítélet nem jogszabálysértő a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott okokból, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria a Fővárosi Törvényszék 2012. február 22. napján kelt 5.K.32.977/2011/4. számú jogerős ítélete ellen a felperes által 5. sorszám alatt benyújtott felülvizsgálati kérelme folytán az alulírott napon - tárgyaláson kívül - meghozta az alábbi
í t é l e t e t :
A Kúria a Fővárosi Törvényszék 5.K.32.977/2011/4. számú ítéletét, valamint az alperes 2011. március 7-én kelt 21000/00335744/14/2010. ált. számú határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezi.
Kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 20 000 (húszezer) forint elsőfokú és 20 000 (húszezer) forint felülvizsgálati eljárási költséget.
A le nem rótt 20 000 (húszezer) forint kereseti és 70 000 (hetvenezer) forint felülvizsgálati illetéket az állam viseli.
Az ítélet ellen további felülvizsgálatnak helye nincs.
I n d o k o l á s
Az első fokon eljárt Vas Megye Rendőrfőkapitánya 2010. augusztus 9. napján kelt határozatával a ... forgalmi rendszámú gépjárművel 2010. július 10. napján elkövetett szabályszegés miatt annak üzembentartóját, a perben nem álló C. Kft.-t közlekedési szabályszegés miatt 30 000 forint közigazgatási bírság megfizetésére kötelezte. Az üzembentartó 2010. szeptember 8. napján benyújtott beadványában bejelentette, hogy a szabályszegés időpontjában a gépjárművet a felperes vezette, ezért az első fokon eljárt hatóság a korábbi határozatát visszavonta és a felperest 2010. szeptember 17. napján kelt határozatával 30 000 forint közigazgatási bírság megfizetésére kötelezte. A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes 2011. március 7. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Határozatát a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény (a továbbiakban: Kkt.) 21. § (1) és (4) bekezdéseire, a 21/A. § (2) bekezdésére alapította és arra hivatkozott, hogy az elsőfokú hatóság által kézbesített közigazgatási eljárás megindításáról szóló értesítő tartalmazza, hogy az ügyfélnek az értesítő kézhezvételétől számított 5 munkanapon belül kell megküldenie a mentesülésről szóló okiratot. Amennyiben a megadott határidőn túl kerül megküldésre az ügyfél nyilatkozata, akkor az elsőfokú hatóság a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 51. § (2) bekezdése alapján a rendelkezésre álló adatok alapján dönt. Amennyiben az ügyfél részéről a rendelkezésre álló adatok alapján meghozott, a közigazgatási bírság kiszabásáról szóló elsőfokú határozat kézhezvétele után kerül sor a mentesülés igazolására, akkor az ügyintézési határidő nem a közigazgatási bírsággal sújtandó közlekedési szabályszegések köréről, az e tevékenységekre vonatkozó rendelkezések megsértése esetén kiszabható bírságok összegéről, felhasználásának rendjéről és az ellenőrzésben történő közreműködés feltételeiről szóló 410/2007. (XII. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kr.) 9. § (4) bekezdése szerinti, a Kkt. 21. § (4) bekezdésében meghatározott jogvesztő határidő. Ezen esetekben az ügyintézési határidő a Ket. 33. § (5) bekezdése alapján, a kérelemnek az eljárásra hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatósághoz történő megérkezése napján kezdődik. Arra is hivatkozott, hogy a rendelkezésre álló iratok alapján megállapítható, hogy az üzembentartó a közigazgatási eljárás megindításáról szóló értesítő átvétele (2010. augusztus 3.) után nyújtotta be a mentesülésről szóló nyilatkozatot, amely 2010. szeptember 8. napján érkezett meg az elsőfokú hatósághoz. A nyilatkozat alapján a közigazgatási bírság kiszabására a Ket. 33. § (1) bekezdése szerinti 22 munkanapon belül került sor.
Az alperes határozata ellen benyújtott keresetében a felperes a Kkt. 21. § (4) bekezdésében foglalt 60 napos jogvesztő határidő elmulasztását sérelmezte, továbbá azt, hogy a Ket. 29. § (3) bekezdésének megsértésével az eljárás megindulásáról értesítést nem kapott, a hatóságtól legelőször az elsőfokú határozatot kapta meg, ezáltal sérült a Ket. 4. § (1) bekezdése is.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak találta. Ítéletében rámutatott arra, hogy a felperes munkáltatójának gépkocsijával a közúti szabályszegést 2010. július 10. napján követte el, ezért tisztában lehetett azzal, hogy az eljárás teljesen szabályszerűen a munkáltatója ellen megindult, és a munkáltató mentességi nyilatkozata alapján került sor, ugyanezen eljárás folytatásaként, ugyanazon ügyszám alatt a felperes terhére a közigazgatási bírság kiszabására. Ezt az eljárást folyamatában kell tekinteni, mely alapján a felperes részéről az ügyintézési határidő be nem tartására való hivatkozás nem tekinthető jóhiszeműnek. Megállapította, hogy az elsőfokú hatóság a határozatát az előírt határidőben hozta meg, nem lépte túl a jogvesztő ügyintézési határidőt.
Az ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalát kérte. Azt állította, hogy a jogerős ítélet sérti a Kkt. 21. § (4) bekezdésében foglalt jogvesztő határidő szabályát, álláspontja szerint ugyanis nincs jelentősége annak, hogy a C. Kft. a határozatot megkapta-e 60 napon belül, mivel ügyfélként a felperes szerepel az eljárásban, a felperes a határozatot pedig csak a 60 napos jogvesztő határidőn túl kapta meg. Arra is hivatkozott, hogy mindaddig, amíg a hatóság a felperest nem értesíti hivatalosan arról, hogy vele szemben eljárás indul, addig az eljárásban a felperes nem szerepel, ügyféli jogai nincsenek, az eljárásban nem érintett, így nem élhet iratbetekintési és nyilatkozattételi jogával sem. Álláspontja szerint ez az értelmezés ellentmondana a Ket. 2. § (1) bekezdésében foglaltaknak. Arra is hivatkozott, hogy téves az elsőfokú bíróság azon érvelése, hogy az eljárást folyamatában kell tekinteni, ugyanis a Kr. szerint a bírság akkor tekinthető kiszabottnak, ha a határozatot az ügyfélnek a Ket. szabályai szerint kézbesítették, mely feltétel a szabályszegés elkövetésétől számított 60 napon belül a felperessel szemben nem teljesült.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének hatályban tartását kérte. Hangsúlyozta, hogy a felperessel szemben lefolytatott eljárásban az elsőfokú hatóságnak már nem a 60 napos ügyintézési határidőre [Kkt. 21. § (4) bekezdés] hanem a Ket. általános ügyintézési határidőre vonatkozó rendelkezéseit (Ket. 33. § (1) és (5) bekezdései) kellett alkalmaznia; az üzembentartóval szemben kiszabott elsőfokú határozat meghozatala pedig a jogszabályban előírt 60 napos határidőn belül megtörtént. Az a tény, hogy a felperessel, mint a gépjármű használójával szemben a közigazgatási bírságot kiszabó elsőfokú határozat kézbesítésére 2010. október 11. napján került sor, ellentétes jogszabályi rendelkezés hiányában nem mentesíti a felperest a közigazgatási bírság megfizetése alól.
A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el, a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelemmel érintett körben vizsgálva azt állapította meg, hogy a felperes felülvizsgálati kérelme alapos.
A Kr. eljárás megindulásakor hatályos 9. § (4) bekezdése akként rendelkezett, hogy a Kkt. 21. § (4) bekezdésében meghatározott, a bírság kiszabására nyitva álló, a szabályszegés elkövetésétől számított 60 napos határidő jogvesztő, a határidő számítása során a bírság akkor tekinthető kiszabottnak, ha a határozatot az ügyfélnek a Ket. szerint kézbesítették.
A Kúria rámutat arra, hogy a Kr. 9. § (4) bekezdése folytán alkalmazandó Kkt. 21. § (4) bekezdésében meghatározott határidő anyagi jogi természetű, az a hatóság részére nyitva álló azon időtartam, amely alatt a szabályszegés miatti közigazgatási bírságot kiszabhatja, vagyis ez a határidő az érvényesíthetőség létszakába jutott szankcionálás idővetülete. A határidő anyagi jogi természetéből pedig az következik, hogy amennyiben a szabályszegéstől számított 60 napon belül a közigazgatási bírság kiszabása és a határozat kézbesítése az üzembentartó, illetőleg mentesség igazolása esetén a használatba vevő személy részére nem történik meg, a hatóságnak elenyészik a közigazgatási bírság kiszabására irányuló jogosultsága, vagyis a Kkt. 21. § (4) bekezdése szerinti 60 napon túl a határidő jogvesztő jellegéből következően joghatályosan közigazgatási bírságot nem lehet kiszabni.
Az alperes azon hivatkozása, miszerint a felperessel szembeni eljárásban már nem a Kkt. 21. § (4) bekezdése szerinti, hanem a Ket. 33. § (1) és (5) bekezdései szerinti határidőket kell alkalmazni, jogszabállyal alá nem támasztott hivatkozás, figyelemmel arra, hogy nincs olyan jogszabályi rendelkezés, mely szerint a Kkt. 21/A. § (2) bekezdése szerinti mentesülés igazolása esetén a Kkt. szerinti 60 napos jogvesztő határidőt figyelmen kívül lehetne hagyni, ahogyan arra vonatkozóan sincs jogszabályi előírás, hogy a mentesülés igazolását követően folytatott közigazgatási eljárás során nem a Kkt. 21. § (4) bekezdése, hanem a Ket. szerinti ügyintézési határidő lenne alkalmazandó. Megjegyzendő, hogy a Kr. 9. § (4) bekezdése kizárólag a határozat kézbesítésével összefüggésben rendelkezik a Ket. alkalmazásáról. Jogszabályi előírás hiányában tehát a mentesülés igazolását követően sem mellőzhető a Kkt. 21. § (4) bekezdésének alkalmazása, mely szerint a szabályszegés elkövetésétől számított 60 napos jogvesztő határidőn belül van csak helye a közigazgatási bírság kiszabásának, melynek során a Kr. 9. § (4) bekezdésében meghatározott kézbesítési szabályok sem hagyhatók figyelmen kívül.
Nem osztotta tehát a Kúria sem az eljárt hatóság határozatában, sem az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtetteket, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján, míg a közigazgatási határozatokat a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte.
A Kúria a pervesztes alperest a Pp. 270. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 78. § (1) bekezdése alapján kötelezte a felperes elsőfokú és felülvizsgálati eljárási perköltségének megfizetésére, annak összegét a Kúria a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. § (3) és (5) bekezdése alapján állapította meg.
A kereseti és a felülvizsgálati eljárási illetéket az alperes teljes személyes illetékmentessége folytán a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a alapján állam viseli.
Budapest, 2013. február 20.
Dr. Tóth Kincső sk. a tanács elnöke, Dr. Bögös Fruzsina sk. előadó bíró, Dr. Rothermel Erika sk. bíró