Tippek

Tartalomjegyzék nézet

Bármelyik címsorra duplán kattintva megjelenítheti a dokumentum tartalomjegyzékét.

Visszaváltás: ugyanúgy dupla kattintással.

Bővebben

Mínusz jel keresésben

'-' jel szavak elé írásával ezeket a szavakat kizárja a találati listából.                               

Bővebben

Keresés "Elvi tartalomban"

A döntvények bíróság által kiemelt Elvi tartalmában közvetlenül kereshet.

Bővebben

104/2007. (XII. 13.) AB határozat

a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 245. § (4) bekezdése alkotmányellenességének utólagos megállapítására irányuló indítvány tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában - dr. Bihari Mihály és dr. Holló András alkotmánybírók különvéleményével -meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 245. § (4) bekezdésének "[... ], a tárgyalásról való kivezetése vagy kiutasítása esetén a rendzavarás napján tartott tárgyalás befejezéséig őrizetbe veheti" szövegrésze alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisíti.

A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 245. § (4) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban:

"(4) A bíróság a rendzavarót vagy azt, aki a tárgyalás szabályszerű menetét zavarja, rendbírsággal sújthatja. "

2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 245. § (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt egyebekben elutasítja.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

1. Az Alkotmánybírósághoz indítvány érkezett a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 245. § (4) bekezdése alkotmányellenességének utólagos megállapítása és megsemmisítése tárgyában.

Az indítványozó formailag a 245. § (4) bekezdésének egészét támadta, de érvelését lényegében a tárgyalás rendjét zavaró személy őrizetbe vételének lehetőségére vonatkozó szövegrész alkotmányellenességére alapította. Álláspontja szerint a támadott rendelkezés alkotmányellenes, mert sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését és az Alkotmány 8. § (l)-(2) bekezdésére figyelemmel az 55. § (1) bekezdését. Részletes indokolásában kifejtette, hogy a tárgyalási rendzavarás címén alkalmazható őrizetbe vétel szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a személyi szabadsághoz való alapjogot. Ezen kívül a jogalkotó nem határozta meg azokat a kritériumokat sem, melyek alapján a rendzavarás esetére fenntartott eszközök - köztük az őrizetbe vétel - között a bíróságnak választania kell, ami pedig a jogbiztonság elvét sérti.

II.

Az Alkotmánybíróság a következő jogszabályi rendelkezéseket vizsgálta:

1. Az Alkotmány rendelkezései:

"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. "

"8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja. "

"55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. "

2. A Be. érintett rendelkezései: "245. § (...)

(2) Azt, aki a tárgyalás rendjét zavarja, a tanács elnöke rendre utasítja, ismételt vagy súlyos rendzavarás esetén a tárgyalásról kiutasíthatja, illetőleg kivezettetheti. A tanács elnöke ugyanígy jár el azzal szemben, aki a tárgyalás szabályszerű menetét zavarja.

(3) A tanács elnöke rendelkezhet úgy, hogy a rendzavaró vagy az, aki a tárgyalás szabályszerű menetét zavarja, a tárgyalóterembe azon a tárgyalási napon nem térhet vissza.

(4) A bíróság a rendzavarót vagy azt, aki a tárgyalás szabályszerű menetét zavarja, rendbírsággal sújthatja, a tárgyalásról való kivezetése vagy kiutasítása esetén a rendzavarás napján tartott tárgyalás befejezéséig őrizetbe veheti.

III.

Az indítvány részben megalapozott.

1. 1. A magyar jogrendszerben a személyi szabadsághoz való jog korlátozásának számos formája ismert. Az Alkotmánybíróság eddigi határozataiban az alapjog korlátozásának kérdését döntően a büntető igazságszolgáltatáshoz kapcsolódóan a büntető anyagi jogi szankciók, az eljárási kényszercselekmények és büntetésvégrehajtás vetületében vizsgálta [pl. 66/1991. (XII. 21. AB határozat, 1406/B/1991. AB határozat, 723/B/1991. AB határozat, 42/1993. (VI. 30.) AB határozat, 3/1998. (II. 11.) AB határozat, 5/1999. (III. 31.) AB határozat, 19/1999. (VI. 25.) AB határozat, 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, 13/2001. (V. 14.) AB határozat, 14/2004. (V. 7.) AB határozat, 10/2007. (III. 7.) AB határozat]. Szűkebb körben folytatott eljárást a szabálysértési eljárás, az egészségügyi, a rendészeti igazgatás és az önkormányzati igazgatás keretében alkalmazható alapjogi korlátozással összefüggésben [pl. 74/1995. (XII. 15.) AB határozat, 36/2000. (X. 27.) AB határozat, 71/2002. (XII. 17.) AB határozat, 13/2003. (IV. 9.) AB határozat, 3/2007. (II. 13.) AB határozat].

A pszichiátriai betegek jogainak korlátozására vonatkozó 36/2000. (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az Alkotmány 55. § (1) bekezdése a személyi szabadsághoz való jogot általános érvénnyel deklarálja és e jog "érvényesülése vizsgálható valamennyi - a személyi szabadságot valóban érintő - állami intézkedés alkotmányossági megítélésekor. " A mozgás és helyváltoztatás szabadságát érintő korlátozó rendelkezések alkotmányosságának megítélése pedig minden esetben az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint, a szükségesség - arányosság tesztje alapján történhet (részletesen: ABH 2000, 241, 270-272.) . E határozat alaptételeiből kiindulva, és figyelembe véve a büntetőjogi tárgyú határozatokban megfogalmazott speciális követelményeket is, az egyes rendőrségi kényszerintézkedések alkotmányosságát (is) vizsgáló 65/2003. (XII. 18.) AB határozat a személyi szabadság korlátozásának alkotmányossági kritériumait általános érvénnyel foglalta össze. E szerint: a személyi szabadság "korlátozásra vonatkozó szabályozásnak - az Alkotmány rendelkezéséből fakadóan - tartalmaznia kell a korlátozás okát, továbbá meg kell határoznia az adott korlátozási formának megfelelő eljárást. A korlátozás arányosságának és ezzel együtt alkotmányosságának megítélését az alkotmányi követelményeken alapuló tényezők befolyásolják. Ennek körében meghatározó jelentőségű a szabadságelvonás időtartamának mértéke, annak indokoltsága, a szabadságelvonással érintett személy megfelelő körülményeinek és az őt megillető jogok gyakorlásának biztosítása, valamint a jogtalan szabadságelvonás esetére nyújtott jogorvoslati jog és egyéb jogkövetkezmények meghatározása és azok megfelelősége. " (ABH 2003, 707, 716.)

1. 2. A személyi szabadsághoz való jog kérdése az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Rómában, 1950. november 4-én kelt és az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezménynek (a továbbiakban: Egyezmény) az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) által legtöbbet vizsgált rendelkezése. A Bíróság döntéseiben következetesen hangsúlyozza, hogy az Egyezmény 5. cikke kimerítő és részletes felsorolását adja a személyi szabadságtól megfosztás okainak, összekapcsolva azokat az eljárási jogok által biztosítandó garanciákkal. Kizárólag az őrizet azon hat csoportja ismerhető el törvényesnek, amelyet az 5. cikk 1. pontja felsorol (pl. Van der Leer contra Hollandia ügyben hozott, 1990. február 21-i ítélet; Wassink contra Hollandia ügyben hozott, 1990. szeptember 27-i ítélet; Quinn contra Franciaország ügyben hozott, 1995. március 22-i ítélet; Enhorn contra Svédország ügyben hozott, 2005. január 25-i döntés) .

Az 5. cikk. 1. pontjának különböző aspektusait vizsgáló esetjog nem hagy kétséget aziránt sem, hogy az okok - a személyi szabadság korlátozását vagy elvonását igazoló "állami érdek" - fennállását a nemzeti jogszabályok megalkotásakor, illetve a konkrét esetekben is szigorúan és megszorítóan kell értelmezni. Ebben a tekintetben az államok nem élveznek mérlegelési szabadságot; így nem elegendő tehát, ha fogvatartás elrendelése összhangban áll a nemzeti joggal, amennyiben az okok és feltételek körében a nemzeti jog nem minősül Egyezmény-konformnak (pl. Witold Litwa contra Lengyelország ügyben hozott, 2000. április 4-i ítélet; Stasaitis contra Litvánia ügyben hozott, 2000. március 21-i ítélet; Butkevicius contra Litvánia ügyben hozott, 2002. március 26-i ítélet; Hilda Hafsteindóttir contra Izland ügyben hozott, 2004. június 8-i ítélet) .

Az őrizet okaira vonatkozó, az 5. cikkben foglalt átfogó felsorolásból következően e cikk hatálya irányadó a büntetőeljárás keretén belül és az azon kívül elrendelt fogvatar-tásra és kiterjed az eljárás valamennyi résztvevőjére. A Bíróság döntéseiből kitűnően a személyi szabadsághoz való jog, amely csupán célszerűségi vagy "ésszerűnek tűnő" okból nem korlátozható. Erre csak a szükségesség és az arányosság feltételeinek teljesülése mellett van mód. A szabadságelvonásra csupán törvényben pontosan, kellően világosan és előreláthatóan körülírt esetekben, az önkényesség kizárása mellett kerülhet sor, függetlenül annak időtartamától (pl. van Droogenbroeck contra Belgium ügyben hozott, 1982. június 24-i ítélet; Kawka contra Lengyelország ügyben hozott, 2001. január 9-i ítélet) . Azt önmagában nem alapozza meg az egyébként egészségügyileg indokolt kezelés, a súlyos és rendszeres, egyébként a hatóság rendelkezésit is negligáló antiszociális viselkedés, (amennyiben az nem éri el a bűncselekmény szintjét) (pl. Bozano contra Franciaország ügyben hozott, 1986. december 18-i ítélet; Bouamar contra Belgium ügyben hozott, 1988. február 29-i ítélet; Wassink contra Hollandia ügyben hozott, 1989. szeptember 27-i ítélet), továbbá a közrend, közbiztonság, illetve a köznyugalom, mint elvont értékek megzavarásának potenciális és/vagy közelgő veszélye (pl. Steel és mások contra Egyesült Királyság ügyben hozott, 1998. szeptember 23-i ítélet) .

A büntetőeljárás keretében alkalmazott szabadságelvonás kapcsán rámutatott a Bíróság arra is, hogy az őrizet szükségességének értékelése és a bűnösség megállapítása között "túlságosan szoros" a kapcsolat (pl. Lamy contra Belgium ügyben hozott, 1989. március 30-i ítélet) és még a néhány órás őrizetbe vétel sem tekinthető automatikusan arányosnak (Vasileva contra Dánia ügyben hozott, 2003. szeptember 25-i ítélet) . Nem alkalmazható továbbá az ún. "engedetlenségi őrizet" a tanúval szemben, mert erre az 5. cikk egyetlen pontja sem ad igazolást [pl. K. contra Ausztria ügyben született 16002/90 (13/10/1992) számú határozat; Serves contra Franciaország ügyben hozott, 1997. október 20-i ítélet].

A Bíróság álláspontja szerint a személyi szabadság korlátozása a büntetőeljárásban minden esetben szoros összefüggésben áll a tisztességes eljáráshoz való joggal, és az eljárási engedetlenség nem igazolja védekezési jogok csorbítását (pl. Lala contra Hollandia ügyben hozott, 1994. szeptember 22-i ítélet) . Túl a Colozza contra Olaszország ügyben hozott (1985. január 22.) ítéleten, a Pitkánen contra Finnország 30508/96 számú (09/03/2004) ügyben a Bíróság azt is megállapította, hogy a tisztességes eljárás szempontjából a közvetlenség elve annak az eminens garanciája, hogy a vádlott és a tanú a bíróság előtt konfrontálódhasson. Az utóbbi határozatok megerősítették a távollévő terheltre, illetve a terhelt távollétében tartott tárgyalásra vonatkozó - a 14/2004. (V. 7.) AB határozatban, illetve a 20/2005. (V. 26.) AB határozatban más összefüggésben már részletezett - döntéseknek a kivételességre, az újratárgyalási garanciákra vonatkozó követelményrendszerére, a tisztességes eljárás és a személyi szabadság arányos korlátozása vonatkozó elveit (pl. Somogyi contra Olaszország ügyben hozott, 2004. május 18-i ítélet; Sejdo-vic contra Olaszország ügyben hozott, 2004. november 10-i ítélet; Stoichkov contra Bulgária ügyben hozott, 2005. március 20-i ítélet) .

1. 3. Az Alkotmánybíróság - a büntetőeljárási kényszerintézkedésekre vonatkoztatva és döntően a terhelt eljárásjogi helyzetére koncentrálva - legutóbb a 10/2007. (III. 7.) AB határozatban fejtette ki összefoglalóan, hogy az állam erre rendelt szerveinek alkotmányos kötelessége az állam büntető igényének érvényesítése, amely szükségképpen együtt jár a súlyosan jogkorlátozó büntetőeljárási intézkedések alkalmazásával is. A társadalom, a közérdek védelme szempontjából az állam bűnüldöző hatóságai és a bíróság számára alkotmányosan is indokolt olyan hatékony eszközök - köztük kényszerintézkedések - igénybevételének biztosítása, amelyek lehetővé teszik, hogy a tisztességes eljárásból levezetett, a büntető ügyek időszerű elbírálásának követelménye érvényesüljön. Megerősítve a 20/2005. (V. 26.) AB határozatban foglaltakat az Alkotmánybíróság ismételten hangsúlyozta azonban azt is, hogy az egyes jogintézmények és döntési eljárások szabályozásakor célszerűségi és gazdaságossági szempontok érdekében a jogalkotó nem mondhat le az alkotmányi garanciák érvényesítéséről. "Ebből következően az eljárás időszerűségére és a kényszerintézkedések alkalmazására vonatkozó szükségesség - arányosság követelménye sem versenghet egymással. " Az alapjogok korlátozására vonatkozó szükségességi-arányossági követelményeket szem előtt tartva, a kényszerintézkedések szabályozásakor a jogalkotónak a tisztességes eljárás valamennyi elemét biztosító differenciált feltételrendszert kell kialakítania (ABK 2007. március, 212, 216.) .

2. 1. Az őrizetbe vétel a Be. rendszerében - kizárólag a terhelttel szemben igénybe vehető - személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedés, amelynek tartalmát, célját és általános szabályait a Be. 126-128. §-ai határozzák meg. A vizsgált rendelkezésben szereplő rendzavarás, mint őrizetbe vételi ok, nem a kényszerintézkedés feltételeként, hanem eljárási szankcióként funkcionáló személyi szabadság elvonásának indokaként került szabályozásra. Szemben a kényszerintézkedések proaktív, az eljárás előmozdítását, a terhelt jelenlétének biztosítását szolgáló, s így az eljárás időszerűségét is szolgáló jellegével, az eljárási szankcióként szereplő - azonos elnevezésű - őrizetnek csupán a terheltnek és más eljárási résztvevőknek a tárgyalásról történő eltávolításukat követő reaktív szerepe van. A Be. további - megkötöttségek nélküli (kivételeket nem tartalmazó)- szabályait is figyelembe véve a rendzavarás címén alkalmazott őrizet a terhelten kívül másokkal szemben is alkalmazható. Érintheti mindazokat, akikkel szemben a bíróság korábban kiutasítás vagy kivezettetés intézkedést alkalmazott, így - a 163. § és a 246. § rendelkezéseinek összevetéséből következően - elszenvedője lehet a terhelt, a sértett, (életkorra tekintet nélkül) a tanú, a szakértő, a tolmács, illetve a hallgatóság bármely tagja.

2. 2. A tárgyalás a bírósági eljárás legfontosabb része, amelynek célja a konkrét ügyben vád tárgyává tett bűncselekmény megvalósulásának és a terhelt felelősségének tisztázása, illetve a büntetőjogi szankció alkalmazása. Az ehhez szükséges, alapos és törvényes, ugyanakkor kellően gyors bizonyítás felvételére csak kiegyensúlyozott, a hatóságok és az eljárási cselekmények résztvevői (érintettjei) figyelemkoncentrációját biztosító tárgyalási körülmények között van mód. A törvény ezért külön is rendelkezik a céltudatos és zökkenőmentes tárgyalás vezetését lehetővé tévő, az igazságszolgáltatás tekintélyét pedig megóvni képes azon eszközökről, amelyeket a tárgyalás vezetéséért felelős tanács elnöke igénybe vehet.

A 245-249. § szabályai a Be. 60. § (2) bekezdésében meghatározott arányosság követelményének érvényre jutása érdekében az igénybe vehető intézkedések széles skáláját vonultatják fel. A tanács elnökének, illetve a bíróságnak az intézkedési jogköre a legenyhébbnek tekintendő rendreutasítástól kezdve odáig terjed, hogy a tárgyalás egészéről a nyilvánosságot kizárja, illetve a tárgyalás egészét a tárgyalóteremből kivezettetett terhelt távollétében tartsa meg. A személyi szabadság közvetlen és azonnali elvonásával járó őrizetet szükségképpen megelőzi továbbá az elzárásra is átváltoztatható [161. § (5) bekezdés] rendbírság kiszabása. A támadott rendelkezésben szereplő, a tárgyalás befejezéséig tartó őrizetbe vételre mindezeken felül és csak alkalmazásukat követően kerülhet sor.

3. 1. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében, a személyes szabadság alapjogának korlátozására adott törvényi felhatalmazást minden esetben az Alkotmány 8. § (l)-(2) bekezdéséből levezetett szükségesség-arányosság követelményével együtt vizsgálja. Következetes gyakorlata szerint az Alkotmány "[... ] csak úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez a szabályozás nem korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul a személyes szabadsághoz való jogot" [5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 84. ].

Az előzetes letartóztatásra vonatkozó büntetőeljárási szabályozást vizsgálva az Alkotmánybíróság a kényszerintézkedésekkel kapcsolatban általános érvénnyel mondta ki, hogy az alkotmányosan elismert cél fontossága ezek szabályozásakor sem elegendő ok az alapjog korlátozására. A szükségesség és arányosság elvont, a törvényi szabályozás szintjén való megteremtése egyfelől a kényszerintézkedések általános és különös feltételeinek, másfelől a döntési eljárás garanciális szabályainak meghatározásával biztosítható [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 276. ].

Az Alkotmánybíróság leszögezte azt is, hogy az alapvető jogok korlátozásának mindenkor összhangban kell állnia az elérni kívánt céllal, így arra csak a végső esetben és a lehető legkisebb, de még hatékony mértékben kerülhet rá sor. A kényszerintézkedések szabályozásakor is tekintettel kell lennie tehát a törvényhozónak arra, hogy a korlátozás lehetőségének megteremtésekor, csak az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszköz igénybevételét tegye lehetővé. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan [vö. pl. 30/1992. (I. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.; 20/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 68, 71. ].

3. 2. A rendzavarás címén történő őrizetbe vétel feltételeit a Be. akként határozza meg, hogy ez csak végső esetben és akkor vehető igénybe, ha más intézkedések nem vezettek eredményre. Együtt vizsgálva azonban e jogintézményt a rendzavarás esetén alkalmazható rendreutasítás, kiutasítás, kivezettetés, a tárgyalási nap végéig terjedő visszatérési tilalom és rendbírság jogintézményeivel, valamint a nyilvánosság kizárásának lehetőségével, megállapítható, hogy az őrizetbe vétel alkalmazása nem jár olyan eredménnyel, amely a felsorolt további intézkedések révén nem érhető el. Az enyhébb esetekben a bárkivel szemben igénybe vehető rendreutasítás és/vagy a rendbírság kiszabása (amely végső soron önmagában is a személyi szabadság elvonására vezethet) biztosítja a tárgyalás rendjének helyreállítását. Akkor pedig, ha a rendzavaró magatartás továbbra is súlyosan sérti a tárgyalás méltóságát, akadályozza annak megtartását, eredményt csak a rendzavarónak a tárgyalóteremből történő eltávolítása hozhat, amely akiutasítással, illetve kivezettetéssel érhető el. Ezekben az esetekben az őrizetbe vétel tehát semmilyen további eredménnyel nem jár, minthogy az őrizetbe vétel előtt, a teremből való eltávolítással megvalósul a rendzavarás miatti intézkedés célja.

A szankciók egymásra halmozása nem járul hozzá az eljárás eredményességéhez, ugyanakkor veszélyezteti a tisztességes eljárás egyes követelményeinek, köztük az időszerűségnek a megvalósulását. A törvény további szabályaiból ugyanis az következik, hogy - amennyiben a rendzavaró közreműködésével folytatandó eljárási cselekmény elvégzése szükséges - az érintettet utóbb ismételten idézni kell a tárgyalásra. A rendzavarás címén való őrizetbe vétel szabályait ugyanis a törvényhozó nem kapcsolta össze sem a tárgyalásnak a terhelt távollétében történő megtartása szabályaival, sem a tanúkihallgatás mellőzhetőségével, s a tisztességes eljárás követelményeire figyelemmel erre nem lenne lehetősége.

A Be. további rendelkezései viszont őrizetbe vétel nélkül is biztosítják, hogy a bíróság a minimális együttműködést sem tanúsító terheltnek a tárgyalás egészéről történő eltávolításával is meghozhatja és kihirdetheti a határozatát (247. §) és a rendzavaró tanúval, szakértővel szemben is helye van más kényszerintézkedés alkalmazásának. A tárgyaláson jelen lévő, kezelhetetlen rendzavaró magatartást tanúsító hallgatóság esetében pedig lehetővé teszi a törvény a bíróság számára a nyilvánosság kizárását [245. § (5) bekezdés], melynek végrehajtása során viszont az őrizetbe vételnek a tárgyalás rendjének fenntartása szempontjából nincs funkciója. Azokra az esetekre, amikor a tárgyalás rendjének megzavarása súlyosabb eredménnyel jár: azaz a rendzavaró személy fegyelmi vétséget vagy bűncselekményt valósít meg a Be. 249. §-a (akár a 72 óráig terjedő őrizetbe vétel elrendelésével), absztrakt és konkrét értelemben is biztosítja az igazságszolgáltatás tekintélyének megóvását.

3. 3. A Be. szabályaiból következően az eljárási szankcióként alkalmazott őrizet célja elvileg az eljárási cselekmény (tárgyalás) zavarmentes teljesedésének elősegítése, igénybevételére csak a tárgyalás keretében van mód. Nem vonhatók hatálya alá a tárgyalótermen kívül történt rendzavarás esetei, amelyek kapcsán a bíróság igazgatási vezetője - és nem a konkrét ügyben eljáró bíró - jogosult a megfelelő intézkedések kezdeményezésére. A vizsgált eljárási szankció alkalmazási feltételeiből következően azonban az őrizet elrendelését megelőzően a cél - más szankciók igénybevételével - már szükségképpen megvalósult.

A terhelt esetében az eljárás funkciójának teljesülését szolgáló kényszerintézkedésekre vonatkozó szabályok - részletesen megállapított feltételekhez kötötten - meghatározzák azokat az eseteket, amikor a személyi szabadsága elvonható. Ezek - a jelzett további szankciókkal együtt - alkalmasak arra, hogy a terhelt közreműködési kötelezettségét megfelelő mederben tartsák, az eljárás más résztvevőinek jogait oltalmazzák és a tárgyalás zavarmentes lefolyását biztosítsák. Ugyanakkor szemben a szankcióként alkalmazott őrizettel, garantálják azt is, hogy a személyi szabadságtól való megfosztásra csak szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmények elkövetésekor az alkalmazható büntetéssel összhangban kerüljön sor.

Az eljárás további - nem terhelti pozícióban szereplő, sőt esetenként az eljárási jogviszonyok alanyává nem is váló, az eljárási cselekmény realizálását megzavaró -résztvevőivel szemben a vizsgált rendelkezés a törvény szerinti céljának beteljesítésére szintén alkalmatlan és így az eljárás menetének elősegítése szempontjából szintén nem elkerülhetetlen eszköz. Ezen túlmenően az Egyezmény 5. cikkéből, továbbá a bíróság szerepére és feladatára kiható elveket is rögzítő nemzetközi jogi instrumentumokból - az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának a tanúk megfélemlítése és a védelemhez való jogról szóló R (97) 13. sz. Ajánlásából, az áldozatok büntetőjogi és büntetőeljárás-jogi helyzetéről szóló R (85) 11. sz. Ajánlásból, az Európai Tanács 2001. március 15-én elfogadott 2001/220 JHA kerethatározatából - megállapíthatóan a személyi szabadság elvonását jelentő szankció e résztvevőkre nem is terjedhet ki.

3. 4. Megállapítható tehát, hogy nincs olyan felismerhető - a tárgyalás hatékonyságát, a bizonyítási eljárás vagy a büntetőeljárás eredményességét előnyösen befolyásoló -kényszerítő ok, amely a személyi szabadság elvonását széles személyi körben alkalmazható eljárási szankció keretében indokolná. Az eljárási szankcióként alkalmazható őrizetbe vétellel elérni kívánt célok más intézkedésekkel minden esetben közvetlenül megvalósíthatók. A kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott rendelkezés az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében meghatározott alapjogot korlátozó szükségtelen eszköz. Ezért a rendzavarás címén alkalmazható őrizetbe vétel jogintézménye alkotmányellenes, így az Alkotmánybíróság a Be. 245. § (4) bekezdésének erre vonatkozó rendelkezését megsemmisítette.

Az Alkotmánybíróság utal arra, hogy a megsemmisítés semmilyen tekintetben nem érinti az e törvényi rendelkezésben csupán az őrizetbe vétel előfeltételeként említett, de a Be. más rendelkezéseiben önállóan szabályozott kiutasítás és kivezettetés, illetve a tárgyalási nap végéig történő távoltartás alkalmazhatóságát.

4. Elutasította viszont az Alkotmánybíróság a Be. 245. § (4) bekezdése további rendelkezéseinek alkotmányellenességére vonatkozó indítványt.

A 2., illetve a 3. 2. pontból kitűnően a törvény további szabályainak (245-248. §-ok, 163. §) figyelembevételével és összevetésével meghatározható azon személyek köre, akik a rendzavaró fogalma alá esnek, sőt az is, hogy melyikükkel szemben milyen intézkedések alkalmazhatók. A törvényből és a hosszú ideje kikristályosodott ítélkezési gyakorlatból megállapítható továbbá az is, hogy az egyes intézkedések milyen viszonyban állnak egymással, mi az alkalmazási sorrendjük, és igénybevételüknek melyek a feltételei. Ekként nem sérül az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezetett normavilágosság és a jogbiztonság jogállami követelménye.

A határozat Magyar Közlönyben történő közzététele az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 41. §-án alapul.

Dr. Bihari Mihály s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Balogh Elemér s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Paczolay Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lévay Miklós s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Trócsányi László s. k.,

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: 956/B/2005.

Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye

Nem értek egyet a rendelkező rész 1. pontjával, amelynek alapján az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek minősíti, és részlegesen megsemmisíti a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 245. § (4) bekezdésének "[... ], a tárgyalásról való kivezetése vagy kiutasítása esetén a rendzavarás napján tartott tárgyalás befejezéséig őrizetbe veheti" szövegrészét.

Nem értek egyet a rendelkező rész 1. pontjához fűzött indokolással és az abban kifejtettekkel sem.

Nem vitatom, hogy a megsemmisített törvényi szövegrész, illetve az abban foglalt egyes fogalmak felvethetnek jogértelmezési kérdéseket, azonban a norma differenciálatlansága (az alanyi kör túl általános megfogalmazása) nem éri el az alkotmányellenesség szintjét. A szabályozás legfeljebb norma felülvizsgálati, törvényalkotási revíziót igényel, kodifikációs vita, s nem alkotmányossági vita tárgya lehet.

Álláspontom szerint az alapjog indok nélküli, aránytalan korlátozása nem áll fenn. A tárgyalás a bírósági eljárás legfontosabb része. A Be. támadott rendelkezése a bírósági eljárás tárgyalási szakaszát védő eszköz. A rendfenntartás érdekében igénybe vehető szankciók egymásra épülnek. Az őrizetbe vételre csak kiutasítás, illetve kivezettetés esetén kerülhet sor. A tárgyalás befejezéséig való őrizetbe vétel célja annak megakadályozása, hogy a kiutasított/kivezetett személy a tárgyalóterembe visszatérjen, vagy a tárgyalást esetleg a tárgyalótermen kívülről zavarja, lehetetlenítse el. Az "őrizetbe veheti" megfogalmazás mérlegelést tesz lehetővé a tanácselnök számára. A bíróság a gyakorlatban csak végső esetben, és akkor alkalmazza az őrizetbe vétel szankcióját, ha a kiutasítás/kivezetés nem vezetett eredményre. Álláspontom szerint a tisztességes eljáráshoz való jog, a tárgyalás zavartalanságához, rendjéhez fűződő érdek, valamint a bíróság tekintélyének megőrzése teszi szükségessé - eseti mérlegelés alapján - a notórius és súlyos rendzavaró személyi szabadságának a rövid időtartamú korlátozását.

Az igazságszolgáltatás, a tárgyalás rendjének folyamatos, ismétlődő megzavarása esetén alkalmazandó őrizetbe vétel, mint eljárási szankció nem aránytalan az elérni kívánt célhoz képest. A korlátozás szükséges és arányos a tisztességes tárgyaláshoz való jog és a védekezéshez való jog védelme érdekében is.

A kifejtettek alapján a rendelkező rész 1. pontjában foglalt mozaikos megsemmisítéssel nem értek egyet.

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

A különvéleményhez csatlakozom.

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Tartalomjegyzék