A szabálysértési törvény magyarázata (HVG-ORAC, 920 A/5 oldal, 2017)

Kommentár gyakorlati példákkal

Harmadik, átdolgozott, hatályosított kiadás

Kiadással kapcsolatos információk

© Bisztriczki László, 2017

© Kántás Péter, 2017

© HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2017

A kézirat lezárva: 2017. május 23.

A kiadó számára minden jog fenntartva.

Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.

ISBN 978 963 258 331 0

Budapest, 2017

A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. kiadása

Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője

Internet: www.hvgorac.hu

E-mail: info@hvgorac.hu

Felelős szerkesztő: dr. Gábor Zsolt

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva

Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

Rövidítések jegyzéke

AB - Alkotmánybíróság

Art. - a 2003. évi XCII. törvény az adózás rendjéről

Be. - az 1998. évi XIX. törvény a büntetőeljárásról

BH - Bírósági Határozatok

Btk. - az 2012. évi C. törvény a Büntető Törvénykönyvről

Bvtvr. - az 1979. évi 11. törvényerejű rendelet a büntetések és intézkedések végrehajtásáról

Ebtv. - a 2003. évi CXXV. törvény az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról

EJEE - Emberi Jogok Európai Egyezménye

EJEB - Emberi Jogok Európai Bírósága

Házszabály - a 46/1994. (IX. 30.) OGY határozat a Magyar Köztársaság Országgyűlésének Házszabályáról

Itv. - az 1990. évi XCIII. törvény az illetékekről

Kbtk. - az 1879. évi XL. törvény a kihágásokról

Kbtv. - a 2010. évi LXXXVI. törvény a közbiztonság javítása érdekében szükséges egyes törvénymódosításokról

Ket. - a 2004. évi CXL. törvény a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól

Köztv. - a 2008. évi LXXIX. törvény a közrend, valamint az igazságszolgáltatás működésének védelme érdekében szükséges egyes törvénymódosításokról

Ötv. - az 1990. évi LXV. törvény a helyi önkormányzatokról

Pp. - az 1952. évi III. törvény a Polgári perrendtartásról

R. - a 218/1999. (XII. 28.) Korm. rendelet az egyes szabálysértésekről

Régi Btk. - az 1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről

Régi Sztv. - az 1999. évi LXIX. törvény a szabálysértésekről

Rtv. - az 1994. évi XXXIV. törvény a Rendőrségről

Szolgálati Szabályzat - a 30/2011. (IX. 22.) BM rendelet a Rendőrség Szolgálati Szabályzatáról

Sztv. - a 2012. évi II. törvény a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről

Ütv. - a 2011. évi CLXIII. törvény az ügyészségről

Vhr. - a 22/2012. (IV. 13.) BM rendelet a szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény végrehajtásával kapcsolatos rendelkezésekről, valamint ahhoz kapcsolódó egyes rendeletek módosításáról

Vtv. - a 2016. évi XIII. törvény az uniós vámjog végrehajtásáról

Bevezető - a közigazgatási jogsértések általános jellemzői

Evidencia, hogy a társadalomra veszélyesnek minősített magatartások nem azonos módon sértik, illetve fenyegetik a közösséget, illetve annak tagjait. A jogalkotó a védendő jogtárgyak között mindig sorrendiséget állít fel, meghatározva a közösség alapvető és kiemelt értékeit, amely értékek védelméhez egymástól eltérő jogi eszközöket biztosít.

A szabad versenyre, piacgazdaságra épülő, ugyanakkor az állam közérdekvédő, veszélyelhárító szerepét nem tagadó, gyorsan urbanizálódó társadalmakban a 19. század második felétől egyre nagyobb számban jelentek meg azok a közfeladatok (közúti közlekedés, munkavédelem-munkaegészségügy, a termékek és szolgáltatások előállításának, szállításának, elfogyasztásának zavartalansága, a közterület rendje, közegészség- és járványügy, közüzemi szolgáltatások védelme stb.), amely területeken tömegesen jelentkeztek olyan normasértések, melyek egyéni megjelenésükben ugyan nem okoztak komolynak nevezhető sérelmet, összességükben azonban elviselhetetlen terhet róttak az érintett lakossági csoportokra, illetve veszélyeztették az adott termelési vagy szolgáltatási ágazat működésének zavartalanságát.

Bár az európai államok többségében már a századfordulón nyilvánvalóvá vált, hogy ekkora tömegű bagatelljog-sértői körrel a büntető igazságszolgáltatás nem tud mit kezdeni, ekkor még ezeket a cselekményeket a hagyományos büntetőjog keretein belül, a legkisebb súlyú bűncselekménynek, ún. kihágásnak minősítették. A jogi szabályozás is nagyobbrészt helyi rendészeti ügyként tekintett erre a szférára, azaz a tényállások és a hozzájuk tartozó szankciók meghatározását a korabeli települési "önkormányzatok" - akkori nevükön: törvényhatóságok - kezébe adta. Példának okáért a hazai büntetőjog a századforduló táján legalább százharmincféle (!) életviszonyterületen rendelkezett a kihágások szabályozásáról, ideértve például a gazda és a cseléd között jogviszonyokat, az utcai perselygyűjtést, a borhamisítást, a nyilvános tánc-, torna- és balett-tanítást, valamint a közveszélyes munkakerülést.[1]

Nem véletlenül születik meg Németországban épp a századforduló tájékán a közigazgatási büntetőjog elméletének máig legnagyobb hatású műve, James Goldschmidt berlini egyetemi tanár tollából, amely minőségi különbséget tesz a "hagyományos" bűncselekmény és az ún. közigazgatási bűncselekmény között, s ez utóbbi kör esetében az eljárást kivenné a büntető igazságszolgáltatás hatóköréből.[2] Bár a közigazgatás-tudomány számos képviselője már megjelenésekor - és azóta is - heves bírálat alá vette a közigazgatási büntetőjog elméletét, Goldschmidt teóriájának gyakorlati megvalósítására a második világháborút követően mégis sor került a nyugat-európai államok többségében. Így például 1952-ben fogadták el Németországban az első szabálysértési törvényt, amely első fokon a közigazgatási hatóságok, másodfokon a helyi bíróságok jogkörébe helyezte - egy egyszerűsített eljárás keretében - a szabálysértések felderítését, elbírálását, valamint pénzbírsággal történő szankcionálását. Büszkén mondhatjuk, hogy a magyar szabályozás ehhez képest csak három évet késett, hiszen az 1955. évi 17. törvényerejű rendelet szünteti meg a kihágás intézményét Magyarországon, s hozza létre az új közigazgatási jogellenességi kategóriát, a szabálysértést.

A mai napig az egyik legfelelősségteljesebb jogalkotói feladat kitapogatni azt a jogellenességi határt, ahol a büntetőjog "hatalma" véget ér, ugyanakkor nem szűnik meg a cselekmények büntetetést érdemlősége, "csak" a közigazgatás hatóságainak ellenőrzési és szankcionálási rendje veszi át a korábban évszázadokig a büntetőjogra testált feladatokat.

Goldschmidt tézisével ellentétben nincs objektív, tértől, időtől független elhatárolási mérce a két jogág között, ezért aztán a mindenkori büntetőpolitika senki másra át nem hárítható felelőssége, tehát egyfajta értékválasztás kérdése, hová helyezi az aktuális közhatalom a jogellenességi határokat. E büntetőpolitikai értékválasztás nyilván akkor nem minősíthető önkényesnek, ha tekintetbe veszi a bűnügyi tudományok eredményeit, a bírói és a közigazgatási gyakorlat tapasztalatait, más jogágak illetékességébe tartozó "szankcionálás" eredményeit, valamint a társadalom többsége által vallott, illetve gyakorolt erkölcsi normákat. Amennyiben arra kérdezünk rá, hogy a büntetőjog "alatti" közjogi szankcióknak összefoglalóan mi a közös tárgya, akkor elsőnek a közrend világát jelölhetjük meg. Ha pedig azt kérdezzük, hogy a bűncselekményeken kívül milyen cselekményfajtával támadható - jogilag szankcionált módon - a közrend[3], illetve a közszolgáltatások[4], akkor ezt a közigazgatási jogsértés terminusával írhatjuk le.

Jelenleg Magyarországon a közösség rendjét, valamint a közszolgáltatások zavartalanságát védeni hivatott közjogi rendszer három közigazgatási jogsértésfajtát szabályoz:

a) a szabálysértéseket,

b) a közösségi együttélés alapvető szabályainak megsértését,

c) az ún. ágazati törvényekben meghatározott jogsértéseket.

Mindhárom magatartásfajtára jellemző, hogy a közjogi szankciók kilátásba helyezése révén a jogalkotó olyan cselekményeket rendel büntetni, melyek vagy nem tartalmaznak közvetlen élet, testi épség, egészség, szabadság, tulajdon elleni támadást (tehát a közbiztonságot sértő magatartásokat), vagy csak olyan csekély mértékben, hogy ezzel szemben a büntetőjogi felelősségre vonás nem látszik indokoltnak. Mégpedig azért nem, mert

a) a cselekményben, illetve az elkövető személyében fennálló társadalomra veszélyesség nem indokolja a többség negatív, megbélyegző értékítéletét kifejező büntetőjogi felelősségre vonást,

b) a büntető igazságszolgáltatás hagyományos rendszere nem képes a kis súlyú, nagy tömegben előforduló, ugyanakkor bizonyításigényes cselekményeket "észszerű időn" belül felderíteni, a felelősségről a mindenkori közvádlónak dönteni, majd az elkövetőket bíróság elé állítani, s kellő differenciálás mellett megbüntetni.

A büntető és a közigazgatási terület közötti különbségeket kutatva megállapítható, hogy a közigazgatási jogsértési körben nagyobb gyakorisággal találkozunk a sérelem távoli veszélyét felidéző tényállásokkal, illetve olyan eredménytényállásokkal, ahol az okozott kár (sérelem, hátrány) a társadalmi többség megítélése szerint csekély súlyúnak, úgymond bagatell jellegűnek mondható, mindig tudva azt is, hogy a konkrét sértett mindezt egész másképp éli meg.

"Nem véletlen ugyanis, hogy napjainkban nemcsak nálunk, hanem Európa szinte minden fejlett ipari vagy posztindusztriális országában egyre nagyobb az adminisztratív büntetőjog iránti igény, és a hagyományos, erkölcsi színezetű büntetőjog mellett kialakulóban van a technikai szabálysértések rend-büntetőjoga."[5]

Az emberi élet, a testi épség, a közélet tisztasága és az igazságszolgáltatás rendje elleni támadások kivételével nem találunk olyan tárgyat, amely ne állna - legtöbbször a büntetőjogi védelemmel párhuzamosan - a közigazgatási jog védelme alatt. A közigazgatási jogsértések körébe legalább két nagy jogellenességi terület tartozik. Egyfelől azok a jogsértések, melyek - a jogalkotó megítélése szerint - nem érdemelnek büntetőjogi üldözést, ugyanakkor zavaró, zaklató, riadalmat, felháborodást keltő jellegük és tömeges előfordulásuk okán olyan veszélyeket hordoznak, illetve sérelmeket idéznek elő, amelyek szükségessé teszik a társadalom intézményes formában kifejezett - elsősorban anyagi hátrányokozásban megnyilvánuló - rosszallását. Nálunk ezek a cselekmények részben szabálysértések, részben - az önkormányzatok által rendeletben szabályozott - olyan cselekmények, melyek a közösségi együttélés alapvető szabályait sértik meg.