BH 2017.12.415 A székely-magyar rovással a személyazonosító okmány aláírását a jogszabály nem engedi [1982. évi 17. tvr. 27. § (1), (2) bek., 28. § (6) bek., 29. § (1) bek., 30. § (8) bek., 1992. évi LXVI. tv. (Nytv.) 5. § (13) bek., 29. § (1) bek., 2011. évi CLXXIX. tv. (Njtv.) 22. § (1) bek., 168/1999. (XI. 24.) Korm. rendelet (Szig.r. 17. § (3) bek.]

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes érvényes személyazonosító igazolvány cseréje iránti kérelmet nyújtott be Budapest Főváros Kormányhivatala XIII. kerületi Hivatalánál (a továbbiakban: elsőfokú hatóság). Az elsőfokú hatóság előtt úgy nyilatkozott, hogy személyi igazolványa cseréjének igényléséhez az aláírási adatlapot rovásírással írta alá, mint a törvény által biztosított elismert írásképpel, kérte, hogy új személyigazolványát ezen, általa használt rovás aláírással készítsék el. Az elsőfokú hatóság 2014. október 2. napján kelt határozatával a felperes kérelmét elutasította. Határozatának indokolásában utalt a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 9. § (1) bekezdésére, valamint a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Nytv.) 5. § (13) bekezdésére. Álláspontja szerint a rovásírás nem számít nemzetiségi nyelvnek, így a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvény (a továbbiakban: Njtv.) 22. § (1) bekezdése alapján sem teljesíthető a kérelem. Az elsőfokú hatóság hivatkozott a nemzeti alaptanterv kialakításáról és bevezetéséről szóló 110/2012. (VI. 4.) Korm. rendeletre (a továbbiakban: Korm.r.). Mindebből a hatóság szerint az következik, hogy az írásképpel szembeni követelmény az, hogy az írás a magyar helyesírás szabályaival összhangban a latin betűkészletből kialakult magyar betűket alkalmazza. Ebből kifolyólag más betűkészlet nem fogadható el.

[2] Az elsőfokú döntéssel szembeni fellebbezés folytán eljárt alperes 2014. november 27. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Indokolásában hivatkozott a személyazonosító igazolvány kiadásáról és nyilvántartásról szóló 168/1999. (XI. 24.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Szig.r.) 17. § (3) bekezdésére, az Nytv. 5. § (13) bekezdésére, a magyar egyszerűsítési programmal és területfejlesztéssel összefüggő módosításokról szóló 2012. évi CCVII. törvény (a továbbiakban: Módtv.) 27. § (2) bekezdésére, amelyhez fűzött indokolás is utalt arra, miszerint a jogalkotó szándéka az, hogy egyértelműen meghatározza az aláírásra irányadó követelményeket, és kizárja az egyéb, azaz a magyar helyesírás szabályaitól eltérő írásjelek alkalmazásának lehetőségét. Ennek megfelelően az aláírásnak születési vagy házassági, családi vagy utónevet is tartalmaznia kell, egyéb rövidített formák alkalmazására nincs lehetőség, valamint feltétel, hogy az aláírás a polgár által használt és elismert íráskép legyen, viszont az írásképpel szembeni követelmény az, hogy az írás a magyar helyesírás szabályaival összhangban, latin betűkészletből kialakított magyar betűket alkalmazza.

A kereseti kérelem és az alperesi ellenkérelem

[3] A felperes keresetében az alperesi határozat megsemmisítését, az alperes új eljárás lefolytatására kötelezését kérte.

[4] Az alperes érdemi ellenkérelmében fenntartotta a határozatában foglaltakat, és a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú ítélet

[5] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolása szerint a felperes a kereseti kérelmet nem támasztotta alá, az Nytv. 5. § (13) bekezdése szerint egyértelmű, hogy a polgár aláírása születési vagy házassági, családi és utónévnek az általa használt és elismert írásképe. Az elsőfokú bíróság álláspontja az volt, hogy az Nytv., illetőleg a Módtv. 27. § (2) bekezdéséhez fűzött indokolása egyértelműen meghatározza az Nytv. 5. § (13) bekezdésének célját. Az elsőfokú bíróság a felperes azon hivatkozására, hogy a székely-magyar rovás kulturális önazonosságának része, rámutatott, hogy ez egy, a felperes magánszférájába tartozó kérdés. A személyazonosító igazolvány azonban nem a magánszféra része, hanem a hatósági nyilvántartás részét képező okmány, amelyre nézve a jogalkotó által megfogalmazott rendelkezéseket be kell tartani.

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

[6] A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, új, a kereseti kérelemnek megfelelő határozat meghozatalát kérte. A felperes gyakorlatilag a kereseti kérelmében foglaltakat megismételve az Nytv. 5. § (13) bekezdésére utalt és kifejtette, hogy ez a jogszabályhely a benne lévő definíción túl nem mond semmit arról, hogy ezen saját kezű aláírásnak milyen formájúnak kell lenni, így semmi sem írja elő, hogy csak latin betűket lehetne használni. Előadta, hogy az alperes valójában egy egyszerű belső szabályzatra, egy tájékoztatóra hivatkozott, amely szerint a KEKKH szakmai álláspontját az okmányirodák alkalmazzák úgy, hogy az okmányok elkészítésének feltétele a tájékoztatóban felsorolt követelményeknek való megfelelés. Ezáltal mind a hatóságok, mind a bíróság figyelmen kívül hagyta a jogszabályi hierarchiát, mert szemben a törvényi rendelkezésekkel, egy tájékoztatóra alapozták döntésüket. A felperes sérelmezte, hogy ezt a jogsértő jogértelmezést a bíróság nem vette figyelembe és nem értékelte az ítélethozatalkor. Az Nytv. 5. § (13) bekezdése és a Módtv. 27. § (2) bekezdése, illetve az ehhez tartozó indokolás kapcsán a felperes kifejtette, hogy a hatóság kizárólagosan hivatkozott ezekre a jogszabályhelyekre, de nem társította hozzá a megfelelő értelmezést.

[7] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte. Álláspontja szerint a felperes csak a keresetlevelében foglalt érvekkel állt elő a felülvizsgálati kérelmében is, nem tudta cáfolni azt a tényt, hogy a jogerős ítélet megfelel mind az anyagi, mind az eljárásjogi jogszabályi előírásoknak, nem jogsértő.

A Kúria döntése és jogi indokai

[8] A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.

[9] A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helyesen megállapított tényállásból helytálló következtetésre jutott a közigazgatási határozatok jogszerűségével kapcsolatban, döntésével és indokaival a felülvizsgálati bíróság egyetért.

[10] A Kúria elöljáróban hangsúlyozza, hogy a felperes kérelmezésének indoka (a hagyományőrzés) tiszteletre méltó cél, melyet a jogszabályok egyre inkább elősegítenek. Ennek ellenére a hagyományőrzésre elsősorban a magánélet területén van lehetőség, az nem korlátozható, a közjogi megnyilatkozások azonban a jog által szabályozott területek, amelyekre nézve a jogalkotó által előírt szabályokat a jogalkalmazó eljárásában betartani köteles. A jogállam lényege, hogy a jogalkotás által szabályozott jogviszonyokban a jogszabály előírásainak kell érvényt szerezni. A jogalkotó a jogviszony szabályozásakor eltérő hozzáállással, eltérő módon rögzíti a követendő szabályt, tiltó rendelkezést főszabályként az egyéni vagy közérdeket nyilvánvalóan sértő magatartások esetében fogalmaz meg. A székely-magyar rovás használata nem tartozik ebbe a körbe, sem a jogalkotó, így a jogalkalmazók (hatóság, bíróság) sem tiltják annak használatát, hiszen elismert írásmódnak számít, alkalmazzák a helységek nevének megjelenítésekor a latin betűs felirat mellett, mintegy párhuzamosan. A Kúria rámutat arra, hogy a tiltás hiánya - figyelemmel a magyar jogi szabályozási technikákra - nem jelenti adott magatartás feltétel nélküli engedélyezését. A jogalkotó akkor, amikor a jogviszonyt rendezi és ahhoz feltételrendszert, valamint eljárásrendet rögzít, nem tiltja, de miként a perbeli esetben is, közvetve kizárja a további lehetőségeket. A perbeli esetben a jogalkalmazók egyszerre több jogszabály előírásainak a nyelvtani, logikai és rendszertani értelmezésével tisztázták a jogalkotói akaratot. Ennélfogva téves az a felperesi állítás, miszerint az Nytv. 5. § (13) bekezdése önmagában elegendő a döntéshez, azaz csak az vizsgálandó, hogy az aláírása (a vezeték és utónév) az általa használt és elismert írásképe legyen.