12/2013. AVÉ bírósági gyakorlat (AVÉ 2013/7.)
I. A követelés lefoglalásának intézménye egyfajta, a törvény erejénél fogva beálló, generálisan a Ptk.-ban szabályozott engedményezésnek tekinthető, melynek során a törvény erejénél fogva száll át az engedményezőt megillető követelés az engedményesre, melynek azonban feltétele az adóst megillető követelés kötelezettjének felhívása a követelés elismerésére, annak esedékességének megjelölésére, illetőleg arról, hogy terheli-e azt valamilyen igény, s ha igen, milyen jogcímen. A követelés elismerését követően más javára a követelés már nem teljesithető és a követelés összegét legkésőbb az esedékesség napján meg kell fizetni. Az elismerő nyilatkozat tehát megerősíti mind a tartozás jogcímét, mind annak összegszerűségét, így az esetleges jogvitában már a felperes köteles bizonyítani a tartozás fenn nem állását. II. Az adóhatósági végrehajtás szabályait ugyan a Vht. 110. §-a határozza meg, de az intézkedés elleni jogorvoslati lehetőségekre az Art. speciális szabályai az irányadók. Az adóhatóság általi végrehajtási eljárásban az Art. 144. §-a a Vht. szabályait csak korlátozottan rendeli alkalmazni. [az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 144. §-a, 153. §-a, 159. §-a; a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 110. §-a]
Az alperes adóhatóság pernyertességének előmozdítása végett beavatkozott beavatkozó adó- és járuléktartozása miatt az adóhatóság végrehajtási eljárást kezdeményezett. A beavatkozó a fennálló tartozás fedezetéül a 2010. június 10. napján esedékes, a felperes felé kiállított 00139/10. számú, 70 941 100 Ft összegű számlát jelölte meg. Az első fokú adóhatóság 2010. április 21-én követelés-foglalást bocsátott ki a fenti számlára az abban foglalt összeg erejéig. Felhívta a felperest, hogy jelezze a követelés fennállását. Miután erre a felperes nem reagált, ismételt felhívást bocsátott ki, a felperes azonban a 00049/10. számú, 79 370 000 Ft összegű számlára tett elismerő nyilatkozatot.
Az ismételt adóhatósági felhívásra a felperes 2010. október 11-én a foglalással érintett számlára a követelést elismerte. Nyilatkozott, hogy arra más személy igényt nem tart, azonban a követelés összegének megfizetését 2011. március 31. napjáig vállalta. A fizetési határidő eltérése miatt az adóhatóság tájékoztatta a felperest, hogy amennyiben a szerződő felek között létrejött korábbi megállapodásban foglalt határidőig a fizetést nem teljesíti, úgy a behajtás iránt fog intézkedni. A felperes 2010. december 8-ai beadványában követelés-foglalás megszüntetése iránti kérelmet terjesztett elő, és korábbi nyilatkozatát semmisnek kérte tekinteni arra hivatkozással, hogy a záró dokumentáció beavatkozói teljesítésének elmaradása, és hibás teljesítése miatt vele szemben a megrendelő kötbérigényt jelentett be. Az adóhatóság tájékoztatta a felperest, hogy a számla vonatkozásában végrehajtási eljárás nem indult, valamint hogy a számla szerinti követelését polgári úton érvényesítheti.
Beavatkozói jelzést követően az adóhatóság ismételten felhívta a felperest nyilatkozattételre, majd a 2011. április 4. napján kelt határozatával kötelezte az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 153. §-a alapján a 70 941 100 Ft megfizetésére.
A felperes az első fokú határozat ellen fellebbezést nyújtott be, amelynek folytán eljárt alperes az első fokú határozatot helybenhagyta. Kiemelte, hogy a 2010. október 11-ei tartozást elismerő nyilatkozat megtételének következtében annak joghatása beállt, így jogszerűen járt el az első fokú hatóság, amikor a számlában szereplő tartozás megfizetésére kötelezte a felperest.
A felperes keresetet nyújtott be, melyet a Miskolci Törvényszék 24.K.21.627/2011/15. számú ítéletével elutasított. Miután a felperes a követelést elismerte, ennél fogva a Polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (továbbiakban: Ptk.) 240. § (1) bekezdése alapján már az elismerő felperest terhelte annak bizonyítása, hogy tartozása nem áll fenn, bírósági úton nem érvényesíthető vagy, hogy a szerződés érvénytelen. Neki kellett igazolnia azt is, hogy vele szemben kötbérigényt érvényesítenek, de ezt nem tudta tényszerűen bizonyítani. Úgy vélte ellentmondás áll fenn a teljesítés elfogadása, a Közbeszerzési Értesítő 2010. júniusi számában a kivitelezési munkálatok teljesítéséről szóló közlemény és a felperesi nyilatkozat között. Hangsúlyozta, hogy az adóhatóság 2010. december 20-ai levele nem minősült határozatnak, illetve nem lehetett olyan nyilatkozatnak sem tekinteni, hogy a követelés-lefoglalás kapcsán az adóhatóság az eljárás folytatásától elállt volna.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet elsődlegesen annak hatályon kívül helyezése és a kereset teljesítése, másodlagosan az első fokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítása iránt. Szerinte a jogerős ítélet ellentmondásos, a jogszabály téves alkalmazásán és értelmezésén alapul, illetve a bíróság túlterjeszkedett a Pp. XX. fejezetében meghatározott hatáskörén, mikor a szerződő felek megállapodásait vizsgálta. Miután az alperes nem fogadta el elismerő nyilatkozatát annak teljességében - hiszen vitatta a teljesítési határidőt - így a követelés-foglalás hatálya nem állt be. A felperes ezt követően nyilatkozatát megtámadta, azt semmisnek tekintette, melyet az alperes elfogadott. Ezáltal a megtámadott nyilatkozat érvénytelenné vált, az joghatás kiváltására alkalmatlan volt. Jogszabálysértő a törvényszék döntése azért, mert az alperes kijelentése másképp nem volt értelmezhető, minthogy a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (továbbiakban: Vht.) 110. §-a alapján az adóhatóság felhagyott a követelésfoglalásra irányuló intézkedéseivel. A bíróság a Pp. XX. fejezetének keretén belül kizárólag az Art. 153. §-a szerinti kötelező határozat jogszerűségét és az azt megelőző eljárást vonhatta vizsgálat alá, és nem elemezhette volna a szerződő felek között létrejött megállapodásokat a Ptk. 242. §-a szerinti szemszögből. Tévedett a bíróság, amikor a megállapodásukat elismerésként tekintette, mert a követelésfoglalás esetén a követelést a végrehajtó felé kell elismerni, nem pedig a szerződő felek közötti viszonylatban. A 2010. december 20-át követő alperesi aktus új követelés-foglalásnak minősült, melyre nézve a felperes nem tett elismerő nyilatkozatot. Kifogásolta továbbá, hogy a törvényszék terhére írta a bizonyítatlanságot, mikor a tárgyaláson többször felajánlotta a szerződéses jogviszonyra vonatkozó további érdemi bizonyítékok előterjesztését, amit a bíróság mindig visszautasított.
Az alperesi felülvizsgálati ellenkérelem a jogerős ítélet hatályában fenntartását indítványozta. Szerinte a törvényszék a feladatát helyesen értelmezte, konkrétan és kifejezetten a 00139/10. számú számlán alapuló felperesi követelés-elismerést vizsgálta, nem pedig a számla alapját képező felek közötti polgári jogi jogviszonyt. A felperes a közigazgatási eljárás során félreérthetetlen és kétséget kizáró nyilatkozatot adott a követelés fennállásáról, a követelés elfogadásáról. Ezzel a követelés-foglalás hatálya beállt. Az, hogy végrehajtási eljárás nem indult, nem értelmezhető úgy, hogy az adóhatóság felhagyott a követelés foglalására irányuló intézkedéseivel.
A felperes az alperesi felülvizsgálati ellenkérelemre csatolta azokat az okirati bizonyítékokat, melyek már a hatósági határozat, illetve a bírósági ítélet meghozatalát követően a szerződő felek közötti kötbérigény rendezését tartalmazták.
A Kúria a felülvizsgálati eljárás során megállapította, hogy a felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alaptalan.
A Kúria elsődlegesen rámutatott arra, hogy az ítélet jogszerűségének elbírálásához a Kúriának azt a jogszabályi környezetet kellett megvizsgálnia, amely a követelés-foglalást, mint jogintézményt és az ahhoz kapcsolódó jogorvoslati fórumrendszert szabályozza. Figyelembe kellett venni, hogy nem bírósági, hanem adóhatósági végrehajtás keretében került sor a követelés lefoglalásra, melynek szabályait ugyan a Vht. 110. §-a határozza meg, de az intézkedés elleni jogorvoslati lehetőségekre az Art. speciális szabályai az irányadók. Az adóhatóság általi végrehajtási eljárásban az Art. 144. §-a a Vht. szabályait csak korlátozottan rendeli alkalmazni. A követelés-lefoglalás intézménye egyfajta, a törvény erejénél fogva beálló, generálisan a Ptk. 328. §-ában szabályozott engedményezésnek tekinthető. Ilyenkor a törvény erejénél fogva száll át az engedményezőt megillető követelés az engedményesre, perbeli esetben a végrehajtást kérőre. Ennek azonban feltétele az adóst megillető követelés kötelezettjének felhívása a követelés elismerésére, annak esedékességének megjelölésére, illetőleg arról, hogy terheli-e azt valamilyen igény, s ha igen, milyen jogcímen. A követelés elismerését követően más javára a követelés már nem teljesíthető és a követelés összegét legkésőbb az esedékesség napján meg kell fizetni. Az elismerő nyilatkozat tehát megerősíti mind a tartozás jogcímét, mind annak összegszerűségét, így az esetleges jogvitában már a felperes köteles bizonyítani a tartozás fenn nem állását.
A Kúria osztotta azt az első fokú bírósági álláspontot, hogy a felperes a követelést elismerte, önmagában a teljesítési határidő más időpontban történő megjelölése nem eredményezte ennek visszautasítását.
Az adóhatóság követelés-lefoglalás intézkedése elleni jogorvoslat lehetőségét az Art. 159. § (1) bekezdése tartalmazza. Az intézkedéstől számított 8 napon belül kifogás a felperes részéről nem érkezett. Vizsgálni kellett, hogy a kifogás előterjesztésének hiányában a felperes el volt-e zárva a további jogorvoslati lehetőségektől vagy később is érvényesíthette azt és milyen formában. A követelés-lefoglalásra válaszul érkezett felperesi nyilatkozat az Art., és a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény alapján bármikor visszavonható volt, miután azonban az elismerő nyilatkozat megerősítette a tartozás jogcímét és annak összegszerűségét, így már a felperes volt köteles bizonyítani a tartozás fenn nem állását. Helyesen követelte meg első fokú bíróság a felperestől olyan bizonyítékok szolgáltatását, amely a tartozás fenn nem állását jogszerűen igazolták. E nyilatkozat visszavonásának korlátait az eljárási alapelvek határozzák meg. A jóhiszemű eljárás és az együttműködési kötelezettség követelményéből fakadóan a felperest terhelte az indokolási és igazolási kötelezettség, vagyis, hogy miért kívánja a korábbi elismerő nyilatkozatát visszavonni. A közigazgatási és a bírósági eljárás során az alá nem támasztott igényt figyelembe venni nem lehetett. Helytálló az első fokú bíróság ezzel kapcsolatos megállapítása, vagyis hogy a felperes sem az adóhatósági, sem pedig a bírósági eljárás során a beavatkozó felé fennálló kötbérigényét okiratokkal nem igazolta, illetőleg nem került sor annak bizonyítására sem, hogy vele szemben a megrendelő milyen nagyságú igényt támasztott a beavatkozó szerződésszegő magatartás miatt. Egyértelműen rögzíthető a felülvizsgálati eljárásban benyújtott dokumentumok alapján, hogy már csak a bírósági eljárás lezárását követően került sor a felperes és a szerződő partner közötti megállapodás megkötésére, melyből kifolyólag igényérvényesítési lehetősége támadt a beavatkozóval szemben. A követelés-elismerést tehát a felperes olyan időpontban vonta vissza, amikor az azt alátámasztó megfelelő dokumentációval nem rendelkezett, így jogszerűen ez a végrehajtási eljárás megszüntetéséhez vagy korlátozásához sem vezethetett.
Egyetértett a Kúria azzal az állásponttal is, hogy az adóhatóság 2010. december 11-ei tájékoztatásának nem lehetett olyan tartalmat tulajdonítani, mint amit a felperes állított, vagyis nem jelentette a felperesi elismerő nyilatkozat visszavonásának elismerését. Miután a felperessel szemben az eljárás abban a szakaszában a követelés-megfizetés elmaradása miatt végrehajtási eljárás nem indult, így erről a tényről értesítette alperes a felperest. Nincs relevanciája annak, hogy az alperes újabb követelés elismerésre való felhívást küldött a felperesnek, mivel a korábbi elismerés hatálya változatlanul fennállt. A fizetési határidő eredménytelen eltelte következtében jogszerűen került sor az Art. 153. §-a szerinti kötelezés kibocsátására.
Az első fokú bíróság a csatolt dokumentációk, a felek közötti megállapodások, szerződések tartalmának elemzése során nem lépte át a Pp. XX. fejezetének kereteit, mert a határozat törvényességének ellenőrzéséhez vált szükségessé a felek közötti polgári jogviszony vizsgálata. Ezekből jogszerűen vonta le azt a következtetést, hogy a felperes az eljárásnak abban a szakaszában nem rendelkezett olyan bizonyítékkal, amely a beavatkozóval szembeni igény érvényesítését alátámasztotta volna. Sőt - mint ahogy erre ítéletében utalt is -, a teljesítésigazolás kiállítása, a Közbeszerzési Értesítőben közzétett hirdetmény azt támasztotta alá, hogy a teljesítés a beavatkozó részéről szerződésszerűen megtörtént. Nem állapítható meg a peres iratokból az a felperesi állítás sem, hogy a bírósági eljárásban a beavatkozóval szembeni igényérvényesítéssel kapcsolatos bizonyítékok előterjesztésére bizonyítási indítványt vagy határidő engedélyezését kérte, ezzel szemben a bíróság kifejezett felhívására további bizonyítási indítványt nem terjesztett elő.
A Kúria rámutatott arra, hogy a Pp. 339/A. §-a értelmében a határozat jogszerűségét a bíróság mindig a határozat meghozatalakor fennálló tényállás és jogszabályok alapján vizsgálja felül, így az Art. 153. §-a szerinti határozat jogerőre emelkedésekor fennálló tényállás alapján a felperes a beavatkozó tartozását igazolni nem tudta, részéről erre már csak a felülvizsgálati eljárásban került sor. A csatolt szerződéses iratokból megállapítható, hogy a beavatkozóval szemben kötbér kikötésére nem került sor, így ebből kifolyólag ilyen igény előterjesztésére jogszerűen a felperes részéről sem került sor, és - mint ahogy arra a felülvizsgálati eljárásban utalt is - nem kötbérigény, hanem kártérítés jogcímén terjesztette elő a követelését. A fentiek szerinti jogerős ítélet tehát jogszabályt nem sértett, ezért a Kúria Pp. 275. § (3) bekezdése alapján eljárva a helyes és okszerű jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
[Kúria Kfv. I.35.237/2012/10. szám; Miskolci Törvényszék 24.K.21.627/2011/15. szám]