EH 2001.424 I. Az egyik házastárs egyéni vállalkozása céljára az életközösség fennállása alatt szerzett eszközök (vagyontárgyak) a házastársi közös vagyonba tartoznak.

II. Nem minősül az Áfa-törvény szerinti értékesítésnek és a vállalkozásba fektetett tárgyi eszközök vállalkozásból való kivonásának, ha e vagyontárgyakat a bíróság az egyéni vállalkozó házastárs tulajdonába adja; ezért a vagyonmérlegben a vagyontárgyak értékét az áfával csökkenti nem lehet.

III. A vagyonmérlegben nem a vállalkozáshoz tartozó eszközök könyv szerinti, hanem tényleges forgalmi értékét kell figyelembe venni [1952. évi IV. tv. (Csjt.) 531. §]

Az elsőfokú bíróság az ítéletével - egyéb rendelkezések mellett - a feleknek a d.-i lakóházingatlanon fennálló közös tulajdonát megszüntette akként, hogy a felperes tulajdoni hányadát 2 000 000 forint vételárért az alperes tulajdonába adta, kötelezte a felperest arra, hogy az ingatlant 1999. április 30. napjáig kiürítve bocsássa az alperes rendelkezésére, az alperest pedig arra, hogy a vételárból 1 300 000 forintot 30 napon belül, további 700 000 forintot pedig a lakás kiürítésekor fizessen meg a felperesnek, kötelezte a feleket, hogy külön felhívásra fizessenek meg az államnak személyenként 60 000 forint kereseti illetéket és megállapította, hogy a felek az ezt meghaladó költségeiket maguk kötelesek viselni.

Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a peres felek 1972. szeptember 30-án kötöttek házasságot, a házassági életközösségük 1995. augusztus 18-án végleg megszakadt, majd a házasságukat a bíróság az 1995. október 19-én jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta, a felek pedig a személyi, illetve családi használatra szolgáló közös ingó vagyonukat peren kívül megosztották. A felek közös tulajdonában áll a d.-i lakóházingatlan, amelynek forgalmi értéke 4 000 000 forint.

A felperes 1991. február 1-je óta egyéni vállalkozóként közúti fuvarozást folytat, és az életközösség megszűnésekor a vállalkozói tevékenysége körében kizárólagosan használta az 1992. október 1-jén 1 356 138 Ft + 339 034 Ft áfa vételár ellenében megvásárolt Volkswagen T. 4. Transporter típusú kistehergépkocsit, az 1994. március 30-án 209 900 Ft + 52 475 Ft áfa összegű vételár ellenében megszerzett Tulip DS 486 DX 501 típusú számítógépet, valamint az 1995. február 3-án 60 000 Ft + 15 000 Ft áfa összegű vételárért megvásárolt EPSON NX 400 típusú nyomtatót és Tulip 15 XVGA Color SSI típusú monitort, amelyeket a felek közösen szereztek meg, és amelyeknek a könyv szerinti együttes értéke az életközösség megszűnésekor - a könyvszakértői vélemény szerint - 827 000 forint volt.

Az így megállapított tényállás szerint az elsőfokú bíróság a felek közös vagyonát akként osztotta meg, hogy a közös ingatlan a felperes nevén álló 1/2 tulajdoni hányadának a magához váltására - 4 000 000 forintos forgalmi érték alapulvételével - az alperest jogosította fel. A felperes egyéni vállalkozásában lévő közös vagyon értékét - a könyvszakértő véleménye alapján - 827 000 forintban, az alperes jutóját pedig 413 500 forintban határozta meg, amelyet a felperes már az életközösség megszakadásakor tartozott volna az alperesnek kiadni, ennek elmulasztása miatt tehát a felperest az 1995. szeptember 1-jétől 1999. március 31-éig terjedő időszakra vonatkozóan évi 20%-os mértékű, tehát összesen 296 339 forint összegű kamatfizetési kötelezettség terheli. Az alperes beszámítási igénye tehát az őt terhelő vételárral szemben összesen 709 839 forintot tesz ki. Az említett öszszegnek az alperest terhelő megváltási árba történő beszámítását az elsőfokú bíróság ennek ellenére mellőzte, mert álláspontja szerint a felperest az ingatlan elhagyására való kötelezése folytán hozzávetőlegesen ugyanilyen összegű lakáshasználati jog ellenérték illeti meg, a két követelés tehát egymást megszünteti.

Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel, a felperes pedig csatlakozó fellebbezéssel élt.

A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben és - egyebek mellett - akként változtatta meg, hogy az alperes terhére megállapított marasztalási öszszeget 1 468 000 forintra leszállította azzal, hogy a megváltási árból 1 000 000 forintot 15 nap alatt, a különbözeti öszszeget pedig az alperes (helyesen: a felperes) kiköltözésekor - amelynek határidejét 1999. június 30. napjában határozta meg - köteles teljesíteni, a felperes által fizetendő eljárási illeték összegét 75 960 forintra felemelte, az alperes által fizetendő eljárási illeték összegét pedig 44 040 forintra leszállította, kötelezte a felperest arra, hogy fizessen meg az alperesnek 15 nap alatt 40 000 forint részperköltséget, míg egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A döntését azzal indokolta, hogy a felperes vállalkozásába fektetett közös vagyon megosztásánál tévesen került az ingóságok könyv szerinti értéke elszámolásra. A házastársi közös vagyonba ugyanis nem a vállalkozás könyv szerinti értéke, hanem annak tényleges vagyoni értéke, mint aktívák és passzívák összessége tartozik, ezért a vagyontárgyakban megtestesülő vagyon valós forgalmi értékének a vagyonmérlegbe való beállítása szükséges (BH 1998/223.). A csatlakozó fellebbezés a tartozások tekintetében ezt az elszámolási módot kívánta volna figyelembe venni, a tárgyi eszközök értékét viszont továbbra is a könyvszakértői vélemény alapulvételével kérte meghatározni.

A K.-i Igazságügyi Szakértői Intézet véleménye szerint a felperes vállalkozásában üzemeltetett tehergépjármű forgalmi értéke az életközösség megszakadásának időpontjában 1 436 000 forint, a gépkocsi ponyva értéke 15 000 forint, tehát együttesen 1 451 000 forint, míg P. J. igazságügyi adó- és könyvszakértő értékbecslésen alapuló kiegészítő szakvéleménye szerint a számítógép, a nyomtató és a monitor együttes forgalmi értéke 80 000 forint, a vállalkozásban elszámolható tárgyi eszközök összértéke tehát 1 531 000 forint volt.

A vállalkozásnak azonban a könyvszakértői vélemény szerint az életközösség megszakadásakor 38 000 forint már elvégzett szolgáltatásból származó kintlevősége, továbbá 225 000 forint pénztári és banki pénzkészlete, összesen tehát 263000 forint követelése és készpénze is volt, a vállalkozás aktív mérlege tehát összesen 1 794 000 forint. A vállalkozást az említett időpontban a d.-i takarékszövetkezettel, Sz. Á.-val, valamint szállítókkal szemben fennálló bankhitel- kölcsön- és egyéb kötelezettségek terhelték mindösszesen 730 000 forint összegben.

A vállalkozás aktív és passzív vagyonának mérlege tehát 1 064 000 forint, amelynek a fele, tehát 532 000 forint érték illeti meg az alperest a közös vagyon megosztása folytán, ezért a másodfokú bíróság ezt az összeget számította be a közös ingatlanon fennálló tulajdonközösség megszüntetésével összefüggésben az alperest terhelő 2 000 000 forint megváltási árba, és erre tekintettel az alperest terhelő értékkülönbözet összegét 1 468 000 forintban határozta meg. Mellőzte viszont az alperes használati jog ellenértékben, valamint a felperes késedelmi kamatban való marasztalását, mert az ítélkezési gyakorlat szerint a közös vagyon megosztása esetén az egyik volt házastársat terhelő értékkülönbözet után kamat csak a jogerős ítéletben megállapított teljesítési határidő eredménytelen eltelte után jár.

A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a részbeni hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a részbeni megváltoztatása és az alperes terhére megállapított marasztalási összeg 1 856 351 forintra történő felemelése, valamint az őt terhelő eljárási illeték összegének ennek megfelelő mérséklése iránt.

Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti az 1991. évi XVIII. törvény 37. §-ában, az 1992. évi LXXIV. törvény 16. §-ában és az 1995. évi CXVI. törvény 31. §-ában foglaltakat. A Legfelsőbb Bíróságnak a másodfokú bíróság ítéletében hivatkozott és a BH 1998/233. száma alatt közzétett eseti döntése semmiféle utalást sem tartalmaz arra nézve, hogy a vállalkozási vagyon a vagyonmegosztás során a számviteli és az Áfa-törvénytől eltérő módon lenne értékelhető, és a hivatkozott törvények a könyv szerinti értéktől való eltérésre nem is adnak alapot. A perben beszerzett kiegészítő szakértői vélemény szerint a vállalkozásból történő kivonás esetén az értékesítési ár a tárgyszakértő által megállapított forgalmi érték 20%-ának megfelelő (1 451 000 ´ 0,2) 290 200 forintos áfa-befizetési kötelezettséget és 78 391 forintos szja-fizetési kötelezettséget vont volna maga után, ezt azonban a jogerős ítélet figyelmen kívül hagyta. A vállalkozási vagyon 1/2 részének az értéke tehát (365 689 - 78 391) 143 649 forint, amelynek az őt megillető 2000000 forintos megváltási árba történő beszámítása után az alperest 1 856 351 forint értékkülönbözet megfizetése terheli.

Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.

A felülvizsgálati kérelem alaptalan.

Az egyéni vállalkozásról szóló l997. évi CXXXVII. törvénnyel módosított 1991. évi V. törvény (a továbbiakban: Evt.) 2. §-ának (1) bekezdése értelmében egyéni vállalkozói tevékenységet kizárólag természetes személy, tehát a Ptk. 8. §-ának (1) bekezdése szerinti jogalany folytathat, a természetes személy jogalany pedig a Csjt. rendelkezései értelmében házasságkötésre is jogosult.

A természetes személy jogalanynak, mint házastársnak a családjogi, ezen belül a házassági vagyonjogi jogviszonyaira - az 1. §-ának (1) bekezdése szerint - a Csjt., a természetes személy jogalanynak, mint egyéni vállalkozónak a vállalkozói tevékenységével összefüggő jogviszonyaira pedig a Ptk., valamint a gazdasági és pénzügyi jogi - egyebek mellett - az adójogi szabályok az irányadók.

I. Bár az egyéni vállalkozó a Ptk. 685/C. §-a szerint gazdálkodó szervezetnek minősül, maga az egyéni vállalkozás - a gazdasági társaságokkal ellentétben - az e tevékenységet folytató magánszemélytől független, önálló jogalanyisággal és elkülönült vagyonnal nem rendelkezik, még akkor sem, ha - kérelmére - egyéni cégként a cégjegyzékbe is bejegyzést nyer. Más kérdés ugyanakkor az, hogy a kizárólag a vállalkozás céljaira használt vagyontárgyakról az egyéni vállalkozó - a számviteli és adójogi szabályok szerint - nyilvántartást köteles vezetni, hiszen a nyilvántartásban feltüntetett ún. vállalkozói vagyonnak nem maga a vállalkozás, hanem az e tevékenységet folytató természetes személy: az egyéni vállalkozó az alanya.

Ebből viszont az következik, hogy az egyéni vállalkozás, mint gazdálkodó szervezet vagyona az e tevékenységet folytató magánszemély ún. magánvagyonának a körével és értékével esik egybe. A házasságban élő egyéni vállalkozó magánvagyona tehát magában foglalja a házastársi közös vagyon őt megillető fele részét, valamint a különvagyonát is, azzal, hogy vagyon alatt minden egyes alvagyon tekintetében a vagyoni aktívumok és vagyoni passzívumok összessége értendő.

A házassági életközösség tartama alatt megkezdett, illetve folytatott egyéni vállalkozói tevékenység esetén tehát a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése szerint házastársi közös vagyonnak minősül egyrészt az e tevékenységből származó jövedelem, másrészt a tevékenység folytatására szolgáló mindazon aktív és passzív vagyontárgyaknak: ingó és ingatlan dolgoknak, vagyoni értékű jogoknak és követeléseknek, illetőleg vagyoni tárgyú kötelezettségeknek az összessége is, amelyeket az egyéni vállalkozó házastárs az életközösség tartama alatt kötött jogügylet, vagy az említett időszakban bekövetkezett jogi tény alapján szerzett meg, kivéve a Csjt. 28. §-a (1) bekezdésének a)-d) pontjaiban felsorolt különvagyontárgyakat.

II. Az általános forgalmi adóról szóló - többször módosított - 1992. évi LXXIV. törvény (a továbbiakban: ÁFA Tv.) általános forgalmi adó-fizetési kötelezettséggel terheli - egyebek mellett - az adóalany által belföldön teljesített termékértékesítést (3. §), és bár feljogosítja a saját nevében gazdasági tevékenységet végző adóalanyt, többek között tehát az egyéni vállalkozót arra [4. § (1) bekezdés], hogy az általa fizetendő adó összegéből [48. § (1) bekezdés] levonja azt az adóösszeget, melyet a részére teljesített termékértékesítés és szolgáltatásnyújtás során egy másik adóalany rá áthárított [32. § (1) bekezdés a) pont], termékértékesítésnek minősíti viszont - főszabály szerint - azt is, ha az adóalany a terméket az adóalanyiságot eredményező gazdasági tevékenysége köréből kivonja, ideértve a más tulajdonába, használatába ellenérték nélküli átadást is [7. § (1) bekezdés a) pontja], és az említett esetre kivételt létesít az előzetesen felszámított adó levonásának joga alól [33. § (1) bekezdés a) pontja].

A személyi jövedelemadóról szóló - többször módosított 1991. évi XC. törvény (a továbbiakban: SZJA Tv.) tárgyi hatálya - többek között - a belföldi illetőségű magánszemély öszszes jövedelmére kiterjed [2. § (3) és (4) bekezdés és 3. § 17. pont]. Személyi jövedelemadó fizetési kötelezettség terheli ezért az egyéni vállalkozót is az általa az adóévben bármilyen formában megszerzett bevétel egésze, vagy az e törvényben elismert költségekkel csökkentett része, vagy annak e törvényben meghatározott hányada után [4. § (1) bekezdés] azzal, hogy a vállalkozásban lévő vagyon kivonásával megszerzett bevételt csak akkor nem kell figyelembe venni, ha ez a vagyon adózott jövedelemből került befektetésre [7. § b) pont]. Bevételnek minősül - egyebek mellett - a kizárólag üzemi (üzleti) célt szolgáló tárgyi eszköz - ideértve a selejtezett tárgyi eszközt is - értékesítésekor kapott ellenérték, ha annak beszerzési árát, illetve előállítási költségét a magánszemély bármelyik évben költségei között elszámolta.

Ennek megfelelően közös vagyonnak minősül az egyéni vállalkozó házastárs jövedelmének az a része is, amely az életközösség ideje alatt a közös vagyonhoz tartozó, de kizárólag az egyéni vállalkozó házastárs gazdasági tevékenysége körében használt vagyontárgy megszerzésével összefüggő adó-megtakarításból ered.

Közös adósságot képez ugyanakkor a közös vagyonhoz tartozó, de kizárólag a vállalkozás céljaira használt vagyontárgyaknak, egyebek mellett tehát a befektetett tárgyi eszközöknek a vállalkozásból történő kivonásával összefüggésben az életközösség tartama alatt, vagy annak megszűnését követően, de a közös vagyon megosztásával összefüggésben, illetve a megosztás érdekében felmerülő áfa- és szja-fizetési kötelezettség is.

A házastársi közös vagyon Csjt. 31. §-ának (2) és (3) bekezdése, illetőleg a hivatkozott § (5) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 147-148. §-ai szerinti megosztása a házastársak egymás közötti, ún. belső jogviszonyában szükségképpen alanyváltozást eredményez, hiszen az fogalmilag feltételezi a házastársak osztatlan közös tulajdonában álló dologra vonatkozó tulajdonközösségének, illetőleg együttes jogosultságára vonatozó jogközösségének a megszüntetését és valamelyik házastárs külső jogviszonybeli kizárólagos tulajdonának, illetve egyedüli jogosultságának vagy a házastársak külső jogviszonybeli közös tulajdonának, illetve együttes jogosultságának a létrehozását. A házastársak és a harmadik személyek közötti ún. külső jogviszonyban azonban a közös vagyon megosztása alanyváltozást eredményező, illetőleg alanyváltozást nem eredményező módon egyaránt történhet attól függően, hogy a megosztás során az adott dolog, jog, követelés vagy kötelezettség kizárólagos vagy közös tulajdonjogát, kizárólagos vagy együttes jogosultságát, illetve kötelezettségét az adott külső jogviszonyra irányadó jogág szabályai szerint a külső jogviszonybeli tulajdonosnak, illetve jogosultnak vagy kötelezettnek minősülő házastárs, vagy a másik házastárs szerzi-e meg.

A házastársak és az állam közötti külső, adójogi jogviszonyban a közös vagyon megosztása folytán a befektetett tárgyi eszközök adófizetési kötelezettséget megalapozó értékesítése, illetve a vállalkozásból való kivonása tehát fogalmilag csak akkor valósul meg, ha a közös vagyonhoz tartozó, de kizárólag az egyéni vállalkozó házastárs gazdasági tevékenysége körében használt vagyontárgyak megosztására:

- az egyéni vállalkozó házastárs általi, de nem gazdasági, hanem személyes, illetve családi célú használatra történő magához váltás, vagy

- az akár nem egyéni vállalkozó, akár ugyancsak egyéni vállalkozó, de külön adóalanynak minősülő másik házastárs általi, bármilyen célú használatra történő magához váltás, vagy

- a házastársak általi, bármilyen célra történő közös értékesítés útján kerül sor.

Nem minősül viszont értékesítésnek, és a vállalkozásba befektetett tárgyi eszközöknek a vállalkozásból való kivonását sem valósítja meg a házastársi közös vagyon természetben történő megosztásának az a módja, amikor az egyéni vállalkozásba befektetett tárgyi eszközök kizárólagos tulajdonjogát - természetbeni megosztás vagy magához váltás útján - az egyéni vállalkozó házastárs szerzi meg, és a közös vagyon megosztásával összefüggésben, a megoszthatóság érdekében sem kényszerül a befektetett tárgyi eszközöknek a vállalkozásból személyes, illetve családi célú használatra történő kivonására. Ilyen esetben az egyéni vállalkozó házastársnak tényleges általános forgalmi adó- és személyi jövedelemadó fizetési kötelezettsége nem merül fel, ennek hiányában viszont fogalmilag nem kerülhet szóba a vitás adótartozások közös adósságként történő elszámolása sem.

A perbeli esetben az egyéni vállalkozó felperes és az állam közötti külső, adójogi jogviszonyban az életközösség fennállása alatt a felperes minősült a közös vagyonhoz tartozó, de a vállalkozás kizárólagos használatában álló tárgyi eszközök egyedüli tulajdonosának, a közös vagyon megosztása során azok kizárólagos tulajdonjogát a felperes szerezte meg, és azokat változatlanul a gazdasági tevékenysége körében, nem pedig személyes, illetve családi célokra használta. A közös vagyon megosztása folytán tehát a külső, adójogi jogviszonybeli tulajdonos személyében és gazdálkodó szervezeti minőségében, valamint a vitás tárgyi eszközök gazdasági célú használatának tényében változás nem következett be.

Adójogi szempontból tehát sem értékesítésre, sem a befektetett tárgyi eszközöknek a vállalkozásból való kivonására nem került sor, és az egyéni vállalkozó felperesnek tényleges áfa- és szja-fizetési kötelezettsége sem keletkezett, ennek hiányában viszont fogalmilag nem kerülhet szóba a vitás adótartozások közös adósságként történő elszámolása sem.

Tény ugyan, hogy a felperes áfa- és szja-fizetési kötelezettségét az általa megszerzett tárgyi eszközöknek a jövőbeni értékesítése, illetőleg a vállalkozásból más módon történő kivonása is megalapozná, hasonló jellegű szja-fizetési kötelezettsége viszont az alperesnek is felmerülne akkor, ha pl. az általa megszerzett ingatlant értékesítené és a vételár jövedelemnek minősülő részét nem a saját vagy hozzátartozója részére történő ingatlanszerzésre fordítaná.

III. A felek egymás közötti, belső jogviszonyára irányadó Csjt. 31. §-ának (2) és (3) bekezdése alkalmazásával összefüggésben egységes a bírói gyakorlat abban, hogy a házastársi közös vagyon megosztása során a közös vagyon körének és értékének a meghatározása szempontjából az életközösség megszűnésekori állapotuk és értékük az irányadó, az olyan értékváltozást (értéknövekedést vagy értékcsökkenést) azonban amely az életközösség megszűnése és a közös vagyon megosztása közötti időszakban - a felek valamelyikének a tevékenységére vagy mulasztására vissza nem vezethető okból - következett be, megfelelően figyelembe kell venni.

A szerződés tárgyát képező szolgáltatás forgalmi értékét jogszabály nem határozza ugyan meg, egységes viszont a bírói gyakorlat abban, hogy valamely ingatlan vagy más dolog, illetve szolgáltatás forgalmi értéke alatt azt a vételárat kell érteni, amely az adott ingatlan vagy más dolog, illetve szolgáltatás átruházása esetén a kereslet-kínálat alakulásától függően elérhető, illetve elérhető lenne. Ez az érték természetesen csak szakértői vélemény alapján határozható meg akkor, ha az adott ingatlan vagy más dolog, illetve szolgáltatás tényleges átruházására nem kerül sor, a valós vételár vagy más ellenszolgáltatás értékét kell irányadónak tekinteni viszont minden olyan esetben, ha a szabadpiacon való értékesítés ténylegesen megtörténik, és egyéb körülmények a forgalmi érték szakértői vélemény, tehát becslés alapján való meghatározását nem indokolják (LB Pfv. II. 22. 969/1997/2., BH 1999/9/408.).

A felperes, mint egyéni vállalkozó és a piac többi szereplője, illetőleg az állam közötti külső jogviszonyra irányadó, a számvitelről szóló, perbeli időszakban hatályos - többször módosított - 1991. évi XVIII. törvény szerint az egyéni vállalkozó a működéséről, vagyoni, pénzügyi és jövedelmi helyzetéről a naptári év lezárását követően, a törvényben meghatározott könyvvezetéssel alátámasztott beszámolót köteles készíteni, vagy a vállalkozói tevékenységéből eredő jövedelméről az adóhatósággal - külön törvényben meghatározott feltételek mellett (vagyis nem tételes költségelszámolással) köteles elszámolni [4. § (1) és (3) bekezdése]. A beszámolási kötelezettsége - egyebek mellett - az éves mérleg vagy egyszerűsített mérleg készítésére terjed ki, amelyben a vállalkozás eszközeit (aktívák) és forrásait (passzívák) ún. könyv szerinti nettó értéken kell feltüntetnie.

A könyv szerinti érték - a számviteli törvényben részletezett elvek alapulvételével és az ott meghatározott módon kimunkált - az az érték, amelyen egy eszköz vagy forrás a könyvelés eredményeképpen a könyvekben - a könyvviteli számlákon található. Ez az érték valójában az eszközöknek és forrásoknak a mérlegkészítés időpontjára aktualizált múltbeli ára. Kiindulási alapja a múltbeli beszerzési ár, illetve előállítási költség, amelyet azonban egyrészt a hasznosításnak megfelelően folyamatosan csökkenteni kell a terv szerinti és terven felüli leírásokkal (értékcsökkenési leírás), illetve értékvesztéssel, másrészt növelni kell az ún. hozzáírásokkal akkor, ha terven felüli leírásra került sor és ennek oka megszűnt, vagy bővítés, átalakítás, eredeti állag helyreállítás, nagyjavítás és felújítás folytán a vagyontárgy hasznosíthatósága vagy kapacitása növekedett. A könyv szerinti érték azonban valójában nem egyezik meg az adott eszköz, illetve forrás ún. fordulónapi (mérleg fordulónapi) valóságos értékével sem, mert a leírás és hozzáírás lényegében becslés alapján történik, az eszközök, illetve források értékének egy része a saját tőke részeként - az előjel feltüntetése mellett - tartalékként is kimutatható és az értékelés különböző elvek, illetve különböző típusú (múltbeli, jelenlegi vagy jövőbeni) árak alapulvételével is történhet. A könyv szerinti érték képzésének és kimutatásának azonban nem is a fordulónapi "valóságos érték" (= beszerzési ár) kimutatása a célja, hanem az, hogy az eszközök és források teljes körű értékelése után összeállítható legyen a mérleg, amely a piaci szereplők számára lehetőséget ad a vagyonérték, a saját tőke értéke és a nyereség meghatározására, az állam számára pedig az adózási előírások betartásának és az adóalap, illetve az adó kiszámításának az ellenőrzésére.

A számviteli törvény célja a törvény hatálya alá tartozók beszámolási és könyvvezetési kötelezettségének, a beszámoló összeállítása, a könyvek vezetése során érvényesítendő elveknek, az azokra épített szabályoknak, valamint a nyilvánosságra hozatalra, a közzétételre és a könyvvizsgálatra vonatkozó követelményeknek a meghatározása (1. §), annak hatálya pedig a 2. §-ának (1) bekezdése szerint - kizárólag a gazdaság minden olyan résztvevőjére terjed ki, amelynek működéséről magánszemélyek és jogi személyek tájékoztatást igényelnek.

Nem terjed ki tehát a számviteli törvény hatálya a gazdálkodó szervezetek egymás közötti polgári jogi, illetőleg a gazdálkodó szervezetnek minősülő egyéni vállalkozók és házastársaik közötti családjogi, és ezen belül házassági vagyonjogi viszonyokra, a számviteli törvény szerint kimunkált könyv szerinti érték pedig nem is alkalmas arra, hogy akár a gazdálkodó szervezetek egymás közötti polgári jogi viszonyaiban, akár a házastársi közös vagyon megosztása során a házasfelek közötti reális és méltányos elszámolás alapjául szolgáljon, miértis annak a házastársak egymás közötti, belső jogviszonyára történő alkalmazása nem lehet indokolt.

A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.

(Legf. Bír. Pfv. II. 22. 077/1999. sz.)