666/B/2003. AB határozat

a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 494. § (5) bekezdése és 509. § (2) bekezdése alkotmányossági vizsgálata tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 494. § (5) bekezdése és 509. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

Indokolás

I.

Az Alkotmánybírósághoz indítvány érkezett a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 494. § (4) bekezdése, illetve 509. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése érdekében. Az indítványozó álláspontja szerint a támadott rendelkezések sértik az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerinti törvény előtti egyenlőség elvét, s a 70/A. § (1) bekezdése szerinti diszkrimináció tilalmát.

Az indítványozó részletes indokolásában arra hivatkozott, hogy a magánvádló hátrányosabb helyzetbe kerül az ügyészhez és a pótmagánvádlóhoz képest azzal, hogy tanúként lehet kihallgatni, illetve, hogy a vádlott kihallgatására az ő távollétében kerül sor. Hangsúlyozta, hogy a magánvádas ügyben a vád bizonyítása a magánvádlót terheli; a bíróságnak ugyan fel kell hívnia a bizonyítási eszközök szolgáltatására, de az "a magánvádló diszkrecionális joga", hogy ezeket az eszközöket megjelölje. Kiegészítő indítványában azt is sérelmesnek tartotta, hogy különbség keletkezik a képviselővel, illetve a személyesen eljáró magánvádló között. Megítélése szerint a "kényszertanúzás" a magánvádlót minden szempontból hátrányos helyzetbe hozza.

II.

1. Az Alkotmánybíróság által vizsgált jogszabályok:

1.1. Az Alkotmány rendelkezései:

"57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el."

"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."

1.2. A Be.-nek az indítvány benyújtásakor hatályos rendelkezései:

"494. §(...)

(4) A magánvádló viszonvád hiányában tanúként hallgatható meg."

"509. § (...)

(2) A tárgyaláson a bíróság hallgatja ki a vádlottat és a tanút, illetőleg hallgatja meg a szakértőt. A vádlottat a magánvádló távollétében kell kihallgatni."

1.3. A Be-nek az indítvány elbírálásakor hatályos rendelkezései:

"494. § (...)

(4) Ha az ügyben több magánvádló van, a magánvádlók kijelölhetik, hogy közülük ki látja el a vád képviseletével járó jogokat. Megegyezés hiányában a bíróság jelöli ki azt a magánvádlót, aki a vád képviseletére az elsőfokú bírósági eljárásban jogosult. A kijelölés az elsőfokú bíróságnak az ügy érdemében hozott határozatának kihirdetéséig tart. Azt a határozatot, amely ellen e törvény szerint a magánvádló fellebbezésre jogosult, valamennyi magánvádlóval közölni kell.

(5) A magánvádló viszonvád hiányában tanúként hallgatható meg."

"509. § (...)

(2) A tárgyaláson a bíróság hallgatja ki a vádlottat és a tanút, illetőleg hallgatja meg a szakértőt. A vádlottat a magánvádló távollétében kell kihallgatni."

2. Az Alkotmánybíróság észlelte, hogy a Be. 494. § (4) bekezdését a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról szóló 2006. évi LI. törvény 292. § (2) bekezdése 2006. július 1-jei hatállyal megváltoztatta, s ugyanezen rendelkezés az eredeti (4) bekezdés szövegét egy újonnan beiktatott (5) bekezdésbe transzponálta. A támadott rendelkezés tehát ma is változatlan tartalommal a jogszabály része. Így az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint (először: 773/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 803, 804.) a határozat meghozatalakor hatályos szabályozás alapján folytatta le a vizsgálatot.

III.

Az indítvány megalapozatlan.

1. Az Alkotmánybíróság a magánvádas különeljárás szabályait már számos alkalommal, sokféle szempontból vizsgálta. E döntések jelen ügyben releváns tartalmát a 334/D/2003. AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) a következőkben foglalta össze.

A büntetőhatalom "a demokratikus jogállamban 'az állam - alkotmányosan korlátozott - közhatalmi jogosítványa. (...) Ebben a büntetőjogi rendszerben a bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmeként szerepelnek s a büntetés jogát az állam gyakorolja. A bűncselekmények ténylegesen okozhatnak magánsérelmet, azonban (...) [a] bűncselekmény sértettjének az elkövető megbüntetésével kapcsolatos kívánsága csak korlátozott mértékben játszik szerepet. A magánvádas ügyeknél az egyébként alkotmányos alapjogokat sértő bűncselekmények miatt (.) az állam a büntető igény érvényesítését jelentős mértékben átengedi a sértettnek [...].' [40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 288-291.]

A 34/B/1996. AB határozatban az Alkotmánybíróság meghatározta a magánvádlói pozíció alkotmányos tartalmát, rámutatva a magánvád és a közvád intézményének különbözőségére. 'A magánvádra üldözendő bűncselekmények miatti eljárás megindítását és lefolytatásának szorgalmazását a törvény a sértettre bízza. A sértett magánvádlói kezdeményezésére a bíróság az eljárást megindítja, a vádképviselet körében a sértett gyakorlatilag a közvádló vádképviseleti jogaival azonos jogokat gyakorol. [...] (ABH 2001, 849, 853.). (...)

A magánvádló és a magánvádas eljárásban a terhelt helyzete, a magánvádas eljárás lefolytatása (.) számos tekintetben kíván az általánostól eltérő szabályozást." Ezt a törvénynek a magánvádas eljárásra vonatkozó XVI. fejezete - a magánvádlóként fellépő sértettnek biztosított többletjogok és eljárási könnyítések biztosításával -messzemenően figyelembe veszi.

Az Abh. - visszautalva a 40/1993. (VI. 30.) AB határozatra (ABH 1993, 288, 289.) - ismételten hangsúlyozta továbbá, hogy a magánvádas eljárás létjogosultságát az a reális jogalkotói felismerés adja, miszerint a "a magánszférába történő büntetőjogi beavatkozás egyes esetekben nem a leghatékonyabb módja a sértett és a terhelt közötti konfliktus megoldásának". A vádlottat azonban a magánvádas eljárásban is maradéktalanul megilleti a tisztességes eljáráshoz való jog. (ABH 2006, 1475, 1477-1478.)

2. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése szerinti "törvény előtti" egyenlőség "a személyek általános jogegyenlőségének a bírósági eljárásra vonatkoztatása" (18/B/1994. AB határozat, ABH 1998, 570, 572.). Valójában jogérvényesítési, "eljárásjogi garancia arra, hogy jogainak érvényesítése tekintetében a bíróság (törvény) előtt mindenki egyenlő eséllyel rendelkezik" (191/B/1996. AB határozat, ABH 1997, 629, 631.).

A hátrányos megkülönböztetést az Alkotmány 70/A. § (1) tiltja. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezi. Határozataiban kimondta, hogy, a tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki. Akkor, ha a megkülönböztetés nem ezeket érinti, a szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. E tekintetben az Alkotmánybíróság akkor állapít meg alkotmányellenességet, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [Összefoglalóan pl: 39/1999. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1999, 320, 342-343.; 45/2000 (XII. 8.) ABH 2000, 344, 347-348.; 41/2007 (VI. 20.) ABH 2007, 551,552-558.]

Az Alkotmánybíróság a diszkrimináció tilalmára vonatkozó következetes gyakorlatát szem előtt tartva, az Abh-ban, illetve a 34/B/1996. AB határozatában megállapította az is, hogy a közvádló és a magánvádló nem alkotnak homogén csoportot, így közöttük alkotmányellenes különbségtételre nem kerülhet sor. Pusztán a vádfunkció azonosságából - éppen a közvádas és a magánvádas eljárás lényegére figyelemmel - nem következik az, hogy azonos módon lennének integrálhatók a büntetőeljárás rendszerébe.

"A vádló oldaláról megközelítve a kérdést a közvádas és magánvádas ügyek közötti különbség abban áll, hogy az ügyész a vádemelés, a vádképviselet során a közérdeket is képviseli és közvádlói funkciójának gyakorlása során az ügyészi szakmai felelősség követelményeit is szem előtt tartva köteles eljárni. A magánvádlóként fellépő sértett az ügyész általános feladataiból következő kötelezettségeket természetszerűleg nem teljesít. Ennél fogva jogai és kötelezettségei az ügyészétől eltérnek, szerepük azonossága a vádfunkció teljesítéséből adódik. (.)

A közvádlóként eljáró ügyész alkotmányos kötelezettsége az állam büntetőjogi igényének érvényesítése. A sértett számára - a törvényben megszabott esetekben - az eljárás kezdeményezése csupán jogosultság. Az eltérő szabályozásban csupán a kétféle vádpozícióban meglévő, szükségképpeni különbözőségek tükröződnek. A közvádló alkotmányi kötelezettsége a szigorú tartalmi és formai szabályokhoz kötött vádemelés és vádképviselet, melynek során a szakmai felelősség szabályainak terhe mellett a közérdeket képviseli [részletesen: 42/2005. (XI. 14.) AB határozat, ABH 2005, 504, 519.]. A magánvádló szabad belátásán múlik, hogy szorgalmazza-e az eljárás lefolytatását, a vádért sem alkotmányi, sem szakmai értelemben felelősséget nem visel. A csoportazonosság hiánya miatt a magánvádló hátrányos megkülönböztetése nem jöhet szóba." (Abh, 2006, 1475, 1477, 1479.)

3. Az Európai Unió Bírósága a C-404/07 számú, Magyarországot érintő ügyben - a sértett jogállásáról szóló 2001/220/IB kerethatározatot értelmezve - a fentiekkel azonos szempontú megközelítést követett.

Ennek 41. pontja leszögezi, hogy a kerethatározat egyetlen rendelkezése sem zárja el a sértettet attól, hogy a büntetőeljárás alapeljárási típusához hasonló sértetti jogait akkor is megtartsa, ha valamely különeljárásban a vádhatóság helyébe lép. A további pontok hangsúlyozzák, hogy a tagállamoknak a büntető igazságszolgáltatási rendszerük alakítása során a sértetteket hatékony jogokkal és eszközökkel kell felruházniuk. Többek között biztosítani kell, hogy az eljárásban mindenképpen meghallgathatók legyenek és bizonyítékot szolgáltassanak. Ezen belül mindenképpen követelmény, hogy a sértett a büntetőeljárás során vallomást tehessen, méghozzá olyan szabályok szerint, hogy azt az eljárás során bizonyítékként figyelembe lehessen venni (47. pont).

4. Tény, hogy - többek között - a tisztességes eljárás követelményéből levezetett, a büntetőeljárásban érvényesülő vádelvből következően a magánvádas eljárásban is van a vádlónak bizonyítási kötelessége. Ahogyan azonban arra az Alkotmánybíróság már az említett határozatiban részletesen utalt, az őt terhelő kötelezettségek teljesítését, az eredményes vádképviseletet azonban a törvény számos rendelkezésével igyekszik elősegíteni.

Ezek közé tartozik, hogy a jogalkotó számol az e kategóriába sorolt bűncselekmények sajátos elkövetési módjával, azok jellegével, tipikus elkövetési körülményeivel. A bizonyítási eszközökről szóló rendelkezések szem előtt tartják, hogy az ilyen bűncselekmények esetén sokszor a magánvádló személyes tudomása a "legerősebb", az ügy valamennyi releváns körülményére kiterjedő bizonyíték, s ennek a bizonyítékok köréből való előzetes kirekesztésével a tényállás megállapíthatatlanná válik; a vád szükségképpen bukásra van ítélve.

Minderre figyelemmel tette lehetővé - és nem kötelezővé - a jogalkotó a támadott rendelkezésében a magánvádló tanúkénti kihallgatását, amire akkor kell sort keríteni, ha a tényállás tisztázása érdekében szükséges. Ilyenkor azonban a tanúvallomás megtételére csak az eljárási szabályok betartásával, olyan módon kerülhet sor, hogy a vallomás hiteltérdemlősége ne kérdőjeleződjék meg, bizonyító ereje valóságos legyen. Ilyen esetekben tehát - a vádlói passzív jelenlétben megnyilvánuló - ügyfél-egyenlőséghez fűződő érdeket a bizonyítási eljárás eredményességéhez fűződő érdek meghaladja. Mindezen túlmenően pedig az eljárásjog megfelelő "kompenzációs" eszközöket is tartalmaz annak ellensúlyozására, hogy a magánvádló (tanúkénti minőségében) a vádlott vallomásának ismerete nélkül tesz nyilatkozatot. Túl azon, hogy a törvény a magánvádló részére biztosítja a jogi képviselő igénybevételének lehetőségét, a magánvádas eljárásokban is kötelessége a bíróságnak a terhelt és tanú vallomása közötti ellentmondások tisztázása, adott esetben a szembesítés elrendelése. Ennek során a magánvádló közvetlenül - már a bizonyítási eljárás menetében - értesül a vádlott állításairól. Tanúvallomásának befejezése után megilleti továbbá - magánvádlói minőségében a közvetlen kérdésfeltétel, az észrevételezés, illetve az iratok megismerésének joga.

A támadott két rendelkezés, az eljárási pozíció - kivételes - megtöbbszörözése éppen azt biztosítja tehát, hogy a büntető igény akkor is ténylegesen érvényesíthető legyen, ha a vádképviselet mögül hiányzik az a szakszerűség és az az apparátus, amely az ügyészi vádképviselet esetén szükségképpen rendelkezésre áll. A "különbségtétel" - túl azon, hogy nem homogén csoportba tartozókat érint - éppenséggel a magánvádló számára jelent kedvezményt. A jogegyenlőség követelményét pedig a szabályozás - a 2. pont első bekezdésében foglaltakra figyelemmel - szintúgy nem sérti, annak érvényesülését inkább elősegíti.

A kifejtett érvekre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

Budapest, 2010. május 10.

Dr. Paczolay Péter s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Balogh Elemér s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lévay Miklós s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Trócsányi László s. k.,

alkotmánybíró