EH 2009.1958 I. A közjegyzőnek fennáll a kárfelelőssége, ha az általa készített közokirat nem alkalmas a kívánt joghatás elérésére [Ptk. 349. és 339. §-ai].
II. Kölcsönszerződés biztosítására jelzálogjogot létesítő megállapodás közokiratba foglalása esetén nem elégséges, ha a közjegyző a feleknek csak a személyazonosító igazolványban szereplő adatait ellenőrzi. Miután az ingatlan-nyilvántartásról szóló törvény szerint a közokiratnak a személyi azonosítót is tartalmaznia kell, a közokirat teljes bizonyító erejéből következően a közjegyző a személyi azonosító valóságáról is köteles az ezt tartalmazó okirat alapján meggyőződni. Ha ez nem áll rendelkezésre, a közreműködést meg kell tagadnia [1991. évi XLI. tv. 122. és 130. §-ai, 1997. évi CXLI. tv. 15. és 32. §-ai, 1996. évi XX. tv. 8. §, Pp. 195. §].
Az I. r. felperes a keresetében az alperest 2 900 000 forint és késedelmi kamata megfizetésére kérte kötelezni.
A kereset ténybeli alapjaként előadta, hogy a perben nem álló személlyel közokiratba foglalt kölcsönszerződést kötött az alperes, mint közjegyző előtt. A kölcsön biztosítéka a kölcsönvevő által megjelölt ingatlan volt, amelyre az okirat szerint jelzálogjog bejegyzésére került volna sor. A közokirat készítése során a kölcsönvevő személyi igazolvánnyal igazolta magát, a személyi azonosítóját azonban az alperes szóbeli közlés alapján tüntette fel az okiratban. A kölcsön átadása a helyszínen megtörtént, az alperes a szerződést a jelzálogjog bejegyzése érdekében megküldte a földhivatalnak. Az ingatlan-nyilvántartási hatóság azonban a bejegyzés iránti kérelmet elutasította arra hivatkozva, hogy a személyi azonosító utolsó négy számjegye nem azonos a tulajdonosként bejegyzett személy nyilvántartott adataival. A később lefolytatott büntetőeljárás eredményeként hozott jogerős ítélet megállapította, hogy a kölcsönvevő nem tulajdonosa az ingatlannak, az általa felhasznált személyi igazolvány hamisított volt.
Az I. r. felperes jogi álláspontja szerint az alperes jogellenesen és felróhatóan járt el, amikor a közokirat elkészítése során nem követelte meg a személyi azonosító okirattal történő igazolását. Jogszerű eljárás esetén nyilvánvalóvá vált volna, hogy a kölcsönvevő az azonosítót nem tudja igazolni. Ebben az esetben pedig - az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezhető biztosíték hiányában - a szerződést nem kötötte volna meg, és a kölcsönt nem adta volna át. Az alperes mulasztása tehát kárt okozott, amit a Ptk. 339. §-ának (1) és 349. §-ának (3) bekezdése alapján köteles megtéríteni.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Védekezésében arra hivatkozott, hogy eljárása jogszerű volt, a személyi azonosító okirati bizonyítását jogszabály számára nem írta elő. Az alperesi beavatkozó is a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a keresetet elutasította. A határozat jogi indokolásában kifejtette, hogy a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (Kjt.) 122. §-ának a) pontja szerint az alperesnek az általa nem ismert fél személyi azonosságáról és szükség esetén személyi adatairól sajátkezű aláírásával és fényképpel ellátott hivatalos igazolványból kellett meggyőződnie. A kölcsönvevő által átadott személyi igazolvány - amelynek hamis voltáról az alperes nem tudott - tartalmazta a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény (továbbiakban: Sztv.) 5. §-a (1) bekezdése szerinti, valamennyi személyazonosító adatnak minősülő adatot. Nem tartalmazta viszont a személyi azonosítót, amelyre az ingatlan-nyilvántartási eljáráshoz szükség volt. Az alperes ezt elismerve, helyesen járt el, amikor a személyi azonosító számsor közlését is kérte. Arra azonban nem terjedt ki a kötelezettsége, hogy a bediktált azonosító ellenőrzése céljából más hatósági okmány bemutatását kérje. Eljárása tehát nem volt jogellenes, ezért kártérítésre nem kötelezhető.
Az elsőfokú ítélet ellen az I. r. felperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben az alperest marasztaló döntés meghozatalát kérte. Az alperes és a beavatkozó ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A másodfokú bíróság a kijavított ítéletével az elsőfokú ítéletnek az I. r. felperesre vonatkozó rendelkezéseit helybenhagyta.
A jogerős ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság megalapozott tényállásból kiindulva, a jogszabályok helyes alkalmazásával hozott döntést. Okszerűen következtetett arra, hogy a Kjt. nem vonja a személyi adatok körébe a személyi azonosító jelet. Az 1996. évi XX. törvény (továbbiakban: Atv.) 8. §-ának (1) bekezdése szerint az azonosító kód igazolására hatósági igazolványt kell kiadni, ami azonban nem tartalmazza a polgár fényképét és saját kezű aláírását. Az Sztv. 29. §-ának (4) bekezdése szerint az érvényes személyazonosító igazolvány bemutatása esetén személyazonosítás céljából - jogszabályban meghatározott kivételekkel - a polgár más okmány bemutatására nem kötelezhető. Amennyiben tehát az elkészítendő okiratban a személyi azonosító feltüntetése is szükséges, annak igazolására jogszabály hatósági igazolás bemutatását nem írja elő, ezért az alperes eljárása nem ütközött jogszabályba.
A jogerős ítélet ellen az I. r. felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen az alperest marasztaló új határozat meghozatalát, másodlagosan pedig új eljárás lefolytatásának elrendelését kérte.
A felülvizsgálati kérelem szerint a jogerős ítélet sérti a Ktv. 1. §-át, 3. §-ának (2) bekezdését, 113. §-át, 120. §-át, 130. §-át, az Inytv. 15. §-át és 32. §-át, valamint a Ptk. 117. §-ának (3) bekezdését. A kérelem indokolása szerint a jogvita elbírálása során a bíróságok tévesen értelmezték az alperesnek, mint közjegyzőnek adott megbízás tartalmát és ebből eredő kötelezettségeit is. A felek nem a személyazonosság megállapítására, hanem ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas, jelzálogjogot létesítő kölcsönszerződés közokiratba foglalása céljából jelentek meg az alperes előtt. Neki ezért olyan közokiratot kellett készíteni, amely a valóságnak megfelelően tartalmazta volna a személyi azonosítót is. Az alperes elkövette azt a mulasztást, hogy a személyi azonosítót nem hatósági bizonyítványból állapította meg, hanem bemondásra fogadta el. Az jogerős ítélet indokolásával ellentétben, a készítendő okiratra vonatkozó jogszabály megkövetelte a személyi azonosító feltüntetését és valóságának igazolását, ezért a keresetet elutasító döntés sérti a hivatkozott jogszabályokat.
Az alperes és az alperesi beavatkozó ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A Pp. 270. §-ának (2) bekezdése szerint a fél a jogerős ítélet vagy az ügy érdemében hozott jogerős végzés felülvizsgálatát a Legfelsőbb Bíróságtól jogszabálysértésre hivatkozással kérheti.
A felülvizsgálati eljárás eredményeként a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felülvizsgálati kérelem alapos, az I. r. felperes keresetét elutasító döntés nem felel meg a jogszabályoknak.
A bíróságok a jogvita eldöntéséhez szükséges körben a tényeket feltárták, a jogerős ítéletben megállapított tényállás a felülvizsgálati eljárásban is irányadó volt.
Az alperes kártérítési felelősségének elbírálásához a Legfelsőbb Bíróságnak azt a jogkérdést kellett eldöntenie, hogy a közokirat elkészítése során az alperesnek fennállt-e jogszabály által előírt kötelezettsége a személyi azonosítónak okirat alapján történő ellenőrzésére, vagy azt a közokiratban az érintett szóbeli közlése alapján is feltüntethette.
A fenti jogkérdés megválaszolása során a Legfelsőbb Bíróság abból indult ki, hogy a Ktv. 122. § és 130. §-a a közjegyzői működés általános, a közjegyző hatáskörébe utalt valamennyi eljárásra irányadó szabálya. Arra szolgál, hogy a közjegyző a jogszabályban előírt módon azonosítsa az eljárás résztvevőjét. Ettől eltérő kérdés, hogy egyes közjegyzői eljárások esetében azonban külön jogszabály milyen adatok, tények közokiratba foglalását követeli meg.
A Pp. 195. §-ának (1) bekezdésének általános rendelkezése szerint a közokirat teljesen bizonyítja az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát. A közokirat bizonyító ereje tehát kiterjed mindazokra az adatokra, amelyek feltüntetését jogszabály előírja. Azt kellett ezért vizsgálni, hogy a megbízás tárgyául szolgáló ingatlan-jelzálogjoggal biztosított kölcsönszerződés esetében jogszabály mely adatok, tények közokiratba foglalását tette kötelezővé.
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 15. §-a kimondja, hogy az ingatlanok nyilvántartása során személyi azonosítót kell használni. A törvény 32. §-a (1) bekezdésének a) pontja pedig - egyértelműen és kötelezően - úgy rendelkezik, hogy az okiratnak - a felsorolt személyi adatokon túl - tartalmaznia kell az érdekelt magánszemély személyi azonosítóját. E rendelkezéseket a Pp. 195. §-ának (1) bekezdésével összevetve, nem kétséges, hogy a közokiratnak teljesen bizonyítania kell a jogszabály által előírt személyi azonosító valóságát is. Ahhoz pedig, hogy ez a követelmény érvényesülhessen, a közjegyzőnek meg kell győződnie a személyi azonosító valóságáról.
A perbeli esetben a személyazonosító igazolvány a személyi azonosítót nem tartalmazta, ezért az alperes arról a személyi azonosító jel helyébe lépő azonosítási módokról és az azonosító kódok használatáról szóló Atv. 8. §-ának (1) bekezdése szerint kiadott hatósági igazolvány alapján győződhetett volna meg. A hivatkozott törvény 6. §-ának (3) bekezdése a személyi azonosítót a személyiadat- és lakcímnyilvántartás kódjaként, a 28. § értelmében a polgárok személyi azonosítására és lakcímének nyilvántartására rendeli alkalmazni.
A kifejtett indokokból következően a jogalkalmazó alperes mulasztása súlyosan felróható és jogszabálysértő és ezáltal a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdés szerinti kártérítési felelősséget megalapozó volt abban a tekintetben, hogy az ügyfél szóbeli közlése alapján tüntette fel a hamisnak bizonyult személyi azonosítót az általa készített közokiratban. Ez a magatartás okozati összefüggésben áll az I. r. felperest ért kárral, amelynek mértéke azonos az átadott kölcsön összegével. A jogszabálynak megfelelő eljárás esetén az alperes az adott körülmények között nem készíthette volna el a perbeli szerződést és emiatt a kölcsön folyósítására nyilvánvalóan nem került volna sor.
A fenti indokok alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján - az elsőfokú ítéletnek az I. r. felperest érintő rendelkezéseire is kiterjedően - hatályon kívül helyezte és új határozatként az alperest az I. r. felperes javára kártérítés, valamint a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése alapján késedelmi kamat megfizetésére kötelezte.