684/B/2001. AB határozat
a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 44-45. § ai, 117. § (1) bekezdésének b) pontja, valamint a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 102. § -a és 104. §-a alkotmányellenességének vizsgálatáról
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályok alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet 44-45. §-ai, 117. § (1) bekezdésének b) pontja, valamint a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 102. §-a és 104. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
INDOKOLÁS
I.
Az indítványozó kiegészített indítványában a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. (a továbbiakban: Bvtvr.) 44-45. §-ai, 117. § (1) bekezdésének b) pontja, valamint a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet (a továbbiakban: R.) 102. §-a és 104. §-a alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte.
Az indítványozó álláspontja szerint az előzetes letartóztatásban lévő terheltek, illetve a jogerős szabadságvesztésre elítéltek munkavégzési kötelezettsége elsősorban sérti az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdését, másodsorban az Alkotmány 54. § (1) és (2) bekezdését, mert az előzetes letartóztatásban lévő, valamint szabadságvesztésre elítélt személyek akaratuk ellenére semmiféle munka elvégzésére, még zárkájuk takarítására sem kötelezhetők. Ez ugyanis kényszermunka lenne, amit mind az Alkotmány, mind a nemzetközi jog tilalmaz.
Az Alkotmánybíróság az indítványt megküldte az igazságügy-miniszternek észrevételezés végett.
II.
Az indítvány elbírálása során az Alkotmánybíróság az alábbi jogszabályokat vizsgálta:
"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
(2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni."
"70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához."
Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, New Yorkban 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről szóló 1976. évi 8. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Egyezségokmány):
"8. Cikk
1. Senkit sem lehet rabszolgaságban tartani; a rabszolgaság és a rabszolga-kereskedelem minden formájában tilos.
2. Senkit sem lehet szolgaságban tartani.
3. a) Senkit sem lehet kényszer- vagy kötelező munka végzésére kötelezni;
b) ennek a bekezdésnek az a) pontját nem lehet úgy értelmezni, hogy az azokban az országokban, ahol valamely bűncselekmény miatti büntetésként kényszermunkával járó szabadságvesztést lehet kiszabni, megakadályozná az illetékes bíróság által hozott ilyen ítélettel elrendelt kényszermunka végrehajtását;
c) e bekezdés szempontjából a "kényszer- vagy kötelező munka" kifejezés nem foglalja magában:
(i) azt a b) pontban nem említett munkát vagy szolgálatot, amely rendszeresen megkövetelhető a törvényes bírói határozat alapján letartóztatásban levő vagy az ilyen határozattal feltételesen szabadlábra helyezett személytől;
(ii) a katonai jellegű szolgálatot és olyan országokban, ahol a katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadása lehetővé van téve, a köz javára végzett olyan szolgálatot, amelyet a törvény a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó személyektől megkövetel;
(iii) a közösség életét vagy jólétét veszélyeztető szükséghelyzet vagy természeti csapás esetében megkívánt szolgálatot;
(iv) minden olyan munkát vagy szolgálatot, amely a rendes polgári kötelezettségek része."
Az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: Egyezmény):
"4. Cikk - Rabszolgaság és kényszermunka tilalma
1. Senkit sem lehet rabszolgaságban vagy szolgaságban tartani.
2. Senkit sem lehet kényszer- vagy kötelező munkára igénybe venni.
3. E Cikk szempontjából a "kényszer- vagy kötelező munka" kifejezés nem foglalja magában:
a) azt a munkát, amelyet az Egyezmény 5. Cikke rendelkezéseinek megfelelően eszközölt letartóztatás folyamán, vagy az ilyen letartóztatás történt feltételes szabadlábra helyezés idején általában megkövetelnek;
b) a katonai jellegű szolgálatot, illetőleg a katonai szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadó személyek esetében olyan országokban, amelyekben ezt elismerik, a kötelező katonai szolgálat helyett megkívánt szolgálatot;
c) a közösség létét vagy jólétét fenyegető szükségállapot vagy természeti csapás esetén előírt szolgálatot;
d) a rendes állampolgári kötelezettségek körébe tartozó munkát vagy szolgálatot."
"44. § (1) Az elítéltek munkáltatása a szabadságvesztés végrehajtásának fontos része. Célja az, hogy elősegítse az elítélt testi és szellemi erejének fenntartását, lehetőséget adjon a szakmai gyakorlottság megszerzésére és fejlesztésére, és ezáltal megkönnyítse, hogy a szabadulása után a társadalomba beilleszkedjék.
(2) Az elítéltet a büntetés-végrehajtási intézet adottságainak megfelelően kell társadalmilag hasznos munkával foglalkoztatni.
(3) A munka kijelölésénél figyelembe kell venni az elítélt testi és szellemi képességeit, lehetőség szerint a szakmai képzettségét és érdeklődését is.
45. § (1) Az elítéltnek a munkavégzéssel kapcsolatos jogaira és kötelezettségeire a munkajog általános rendelkezései az irányadók, a büntetés-végrehajtás sajátosságaiból fakadó eltérésekkel.
(2) Gondoskodni kell az egészséges és biztonságos munkavégzésről.
(3) Az elítélt munkaideje megegyezik a munkajogi rendelkezésekben megállapított munkaidővel.
(4) Az elítéltet munkájáért az általános bérezési elvek figyelembevételével kell díjazni. Ha az elítélt munkavégzés helyett tanulmányokat folytat, ennek idejére jogszabályban meghatározott mértékű pénzbeli térítésre jogosult.
(5) Ha a büntetés-végrehajtási intézet az elítéltet átmenetileg nem tudja munkával foglalkoztatni, és az elítéltnek nincs letétben levő pénze, a büntetés-végrehajtási intézet gondoskodik az elítélt legfontosabb személyi szükségleteire fordítható összegről.
(6) Az elítéltet egyévi munkavégzés után húsz munkanap fizetett szabadság illeti meg."
"117. § (1) Az előzetesen letartóztatott köteles
[a) ...]
b) a büntetés-végrehajtási intézet tisztán tartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül, alkalomszerűen részt venni."
R.:
"102. § (1) Nem minősül munkáltatásnak az elítéltnek a Bv. tvr. 33. §-a (1) bekezdésének e) pontja alapján, az intézet tisztán tartásában és ellátásában való díjazás nélküli kötelező részvétele.
(2) A díjazás nélküli munkavégzés ideje a napi négy órát, havonta összesen a huszonnégy órát nem haladhatja meg. A munkavégzést megelőzően az elítélt munkavégző képességéről orvosi nyilatkozatot kell beszerezni. Az intézet orvosa a díjazás nélküli munkavégzés idejét az elítélt egészségi és fizikai állapotára vagy életkorára tekintettel csökkentheti.
(3) A díjazás nélküli munkavégzés idejére az elítéltet szükség szerint el kell látni munkaruhával és lábbelivel, szakmai és munkavédelmi oktatásban kell részesíteni, balesetét a munkabalesetre vonatkozó jogszabály szerint kell elbírálni.
(4) A díjazás nélküli munkavégzésről az intézet nyilvántartást vezet."
"104. § (1) Az elítélt munkába állításáról - a munkakör és a munkáltató megjelölésével - a befogadási bizottság dönt.
(2) Mentesül az elítélt a munkavégzési kötelezettség alól:
a) amíg állampolgári kötelezettségét teljesíti;
b) közeli hozzátartozója súlyos betegsége vagy halála esetén legalább két munkanapon át, ha a parancsnok a látogatást, illetve a temetésen való részvételt engedélyezte;
c) ha keresőképtelen beteg;
d) a kötelező orvosi vizsgálat teljes időtartamára, valamint a véradás miatt távol töltött időre, de legfeljebb egy munkanapra;
e) ha elháríthatatlan ok miatt nem tud a munkahelyén megjelenni;
f) a munkáltató engedélye alapján.
(3) A munkavégzési kötelezettség alóli mentesülés szempontjából elháríthatatlan oknak minősül az intézetnek az elítélt jogai érvényesítésével, illetve a kötelezettségei teljesítésével kapcsolatos, valamint a fogvatartás rendjének és biztonságának a fenntartása érdekében tett intézkedése."
III.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, hogy a támadott rendelkezések beleütköznek-e az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésébe, nevezetesen hogy az elítéltek és az előzetesen fogvatartottak vonatkozásában van-e alkotmányos lehetőség a kötelező munkavégzés előírására.
1.1. Az Alkotmánybíróság 21/1994. (IV. 16.) AB határozatában kifejtette a munkához és a foglalkozáshoz való alapjog természetére és korlátozhatóságára vonatkozó álláspontját. Az Alkotmánybíróság e határozatában elhatárolta a munkához való jog "alanyi" és "szociális" oldalát. Előbbit a foglalkozás szabad megválasztása és gyakorlása alapjogával azonosítja, és az állami beavatkozásokkal, korlátozásokkal szemben részesíti a szabadságjogokhoz hasonló védelemben. A munkához való jog szociális oldala az állam azon kötelezettségét alapozza meg, hogy megfelelő foglalkozáspolitikával rendelkezzen - munkahelyteremtéssel, szociális hálóval -, azaz aktív cselekvést vár el az államtól (ABH 1994, 117, 120-121.)
A munkához való jog, mint alanyi jog pozitív tartalma a munka, a foglalkozás, a vállalkozás megválasztásának és gyakorlásának a szabadságát jelenti. Az Alkotmánybíróság már több határozatában is kimondta, hogy egy pozitív alkotmányos alapjog magába foglalja az arra vonatkozó alapjogot is, hogy a személy ezzel a jogával egyáltalán ne éljen. Az alapjog az Alkotmány által garantált szabadságjogot jelent arra is, hogy az állam lehetővé teszi és biztosítja a joggyakorlástól való tartózkodást, azaz senkit se kényszeríthet arra, hogy alapjogával éljen is [Pl: 1282/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 675, 679.] A munka és a foglalkozás szabad megválasztásához fűződő alapjog is magába foglalja annak negatív oldalát is: alapjogot arra, hogy senki nem kényszeríthető olyan munkáltatóval munkaviszonyba, akivel munkaszerződést nem kötött és nem is kíván kötni, akinél munkát végezni egyáltalán nem akar. [500/B/1994. AB határozat, ABH 1995, 699, 701.]
Mindezekből következik, hogy a munkához való jog magába foglalja azt a jogot, hogy mindenki szabadon dönthet arról, akar-e munkát végezni, vagy sem Ez a jog azonban - az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére figyelemmel - nem jelent korlátozhatatlan alanyi jogot a munka, a foglalkozás megválasztására, gyakorlására, és ugyanígy nem jelent korlátozhatatlan alanyi jogot arra sem, hogy valaki munkát ne végezzen.
Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
Az Alkotmánybíróság a 30/1992. (V. 26.) AB határozatában megállapította, hogy "[az] állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan." (ABH 1992, 167, 171.)
Az Alkotmánybíróság több határozatában fogalmazta meg az államnak a büntetőhatalomból adódó alkotmányos jogait és kötelezettségeit. A büntetőhatalom az állam közhatalmi jogosítványa a bűncselekmény elkövetőinek felelősségre vonására. A bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmét jelentik és a büntetés jogát az állam gyakorolja. A büntetőjogi felelősségre vonás az államnak nemcsak joga, hanem alkotmányos kötelessége is. [49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 376.; 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 83.; 19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 150, 157.] A büntetőhatalom gyakorlása szükségképpen érinti az egyének alkotmányos alapjogait. [40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 288.; 715/D/1994. AB határozat, ABH 1997, 584.; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, legutóbb: 14/2004. (V. 7.) AB határozat, ABK 2004. május, 363.]
A fogvatartotti alanyi kört megillető alapvető jogok rendszerét átfogó jelleggel az Alkotmánybíróság a 13/2001. (V. 14.) AB határozatában összegezte. A határozat megállapításai szerint: "[a] büntetés-végrehajtás alkotmányos kereteinek szélső értékeit egyrészről az emberi méltósághoz, a személyi biztonsághoz való jog, másrészről a kínzásnak, a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódnak és büntetésnek tilalma jelöli ki. Ezen belül a jogállamiságból, valamint az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozására vonatkozó alkotmányos tilalomból vezethető le, hogy a büntetések és az intézkedések végrehajtása címén az állam milyen mértékben avatkozhat az egyén életébe, korlátozhatja alapjogait és szabadságát. Az alkotmányos alapjogok között vannak olyanok, amelyeket a fogvatartás végrehajtása egyáltalán nem érinthet. Ilyen pl. az élethez, és az emberi méltósághoz való jog. A fogvatartás lényegéből következően kizárt a személyi szabadság, a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga. A végrehajtás által nem érintett és a végrehajtás lényege miatt szükségképpen kizárt jogok között helyezhetők el a fogvatartás során továbbélő, de módosuló alapjogok." [ABH 2001, 177, 193.]
Az Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy a "büntetés-végrehajtási szervezet az államnak a társadalommal szembeni alkotmányos kötelezettségét teljesíti a szabadságelvonással járó büntetések és intézkedések (szabadságvesztés, kényszergyógykezelés, kényszergyógyítás), valamint a büntetőeljárási kényszerintézkedések (előzetes letartóztatás, ideiglenes kényszergyógykezelés), illetve az elzárás és a külföldiek esetében alkalmazható idegenrendészeti őrizet ellátásával. Az Alkotmányban egyébként külön nem nevesített büntetés-végrehajtási szervezetnek mind a társadalommal, mind pedig a fogvatartottakkal szemben feladatai és kötelezettségei vannak. A büntetés-végrehajtási szervezet felelőssége a társadalom belső rendjének és biztonságának fenntartása, a büntetések és az intézkedések sajátosságainak megvalósítása." [13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABH 2001, 177, 195.]
1.2. A munkához és a foglalkozás szabad megválasztásához való alapjog érvényesülése nem kizárt, hanem nagymértékben korlátozott az elítéltek esetében. A korlátozás kiterjed az alapjog pozitív és negatív oldalára egyaránt: az elítélt nem választhat tetszése szerinti foglalkozást, nem állhat tetszése szerinti munkaviszonyban, ugyanígy korlátozott a munkavégzés elutasításának, megtagadásának a joga is, mivel a fogvatartottakat nevelő, preventív célzatú munkavégzési kötelezettség terheli. Az elítélt ugyanakkor meghatározott esetekben - az élethez, egészséghez való joggal összefüggésben - mentesül e kötelezettség alól, illetve létezik a munkához való jog negatív oldalának lényeges, korlátozhatatlan tartalma: a munkavégzési kötelezettség nem sértheti az elítéltnek az élethez, emberi méltósághoz való jogát, a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát, mely sérthetetlen formában él tovább a szabadságvesztés-büntetés tartama alatt is.
A fogvatartás alatt végzett munkát a Bvtvr. mind kötelezettségként, mind jogként részletesen szabályozza. Egyrészt az elítélt köteles a szabadságvesztést a büntetés-végrehajtási szervek által meghatározott helyen tölteni [33. § (1) bekezdés a) pontja], a büntetés-végrehajtás rendjét, biztonsági és higiéniai követelményeit megtartani, a kapott utasításokat teljesíteni [33. § (1) bekezdés c) pontja], a kijelölt munkát szakismereteinek és a képességeinek megfelelően, fegyelmezetten elvégezni [33. § (1) bekezdésének d) pontja], a büntetés-végrehajtási intézet tisztántartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül, alkalomszerűen - a külön jogszabályban meghatározott mértékben - részt venni [33. § (1) bekezdésének e) pontja].
Ugyanakkor az elítélt jogaként fogalmazza meg a Bvtvr. 36. §-a (1) bekezdésének d) és l) pontja a társadalmilag hasznos munka végzéséhez, a munka mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelemhez, a munkavédelemhez, a pihenéshez, szabadidőhöz, valamint a 45. §-ának (6) bekezdése a rendszeresen végzett munka után fizetett szabadsághoz való jogot.
A Bvtvr. 45. §-ának (1) bekezdése általános érvénnyel mondja ki, hogy az elítéltnek a munkavégzéssel kapcsolatos jogaira és kötelezettségeire a munkajog általános rendelkezései az irányadók - a büntetés-végrehajtás sajátosságaiból fakadó eltérésekkel. A hivatkozott eltéréseket és részletszabályokat az R. 103.-134. §-ai tartalmazzák. A jogalkotó azonban szükségesnek látta törvényi szinten - a Bvtvr. 45. §-ában - rögzíteni azokat az alapelveket, amelyektől nem lehet eltérni. Az érintett rendelkezések szerint gondoskodni kell az egészséges és biztonságos munkavégzésről, az elítélt munkaideje megegyezik a munkajogi szabályokban megállapított munkaidővel, az elítélt munkáját az általános bérezési elvek figyelembevételével kell díjazni. A büntetés végrehajtás során végzett munka díjazására vonatkozó előírások az Alkotmánybíróság 176/B/1990/9. AB határozata (ABH 1990, 219, 220.) és a 461/B/1990/2. AB határozata (ABH 1990, 233, 234.) szerint összhangban állnak az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdésének az egyenlő munkáért egyenlő bérhez való jogot kimondó rendelkezésével.
A Bvtvr. 44. §-ának (3) bekezdése biztosítja a munkavégzési kötelezettségen belül az egyéniesítés lehetőségét, előírva, hogy a munka kijelölésénél figyelembe kell venni az elítélt testi és szellemi képességeit, lehetőség szerint a szakmai képzettségét és érdeklődését is.
A Bvtvr. nemcsak a munkavégzés részletes szabályait tartalmazza, hanem kifejezetten rendelkezik annak céljáról és a büntetés-végrehajtás ezzel kapcsolatos feladatairól. A Bvtvr. 38. §-ának (1) bekezdése általános jelleggel mondja ki: a szabadságvesztés végrehajtásának feladata, hogy fenntartsa az elítélt önbecsülését, fejlessze felelősségérzetét, és ezzel elősegítse, hogy felkészüljön a szabadulás utáni, a társadalom elvárásának megfelelő önálló életre. Ezen feladat megfelelő szintű ellátása érdekében rendelkezik a jogalkotó a (2) bekezdésben arról, hogy fel kell használni a szükséges gyógyító, oktató, erkölcsi és szellemi erőforrásokat, biztosítani kell a rendszeres munkavégzés feltételeit.
A Bvtvr. 44. §-ának (1) bekezdésében határozza meg a munkavégzéssel kapcsolatban megfogalmazott és elérni kívánt célokat. Eszerint az elítéltek munkáltatása a szabadságvesztés végrehajtásának fontos része. Célja az, hogy elősegítse az elítélt testi és szellemi erejének fenntartását, lehetőséget adjon a szakmai gyakorlottság megszerzésére és fejlesztésére, és ezáltal megkönnyítse, hogy szabadulása után a társadalomba beilleszkedjék.
A vonatkozó jogszabályi rendelkezések túlnyomórészt éppen az elítélt érdekeit szem előtt tartva írják elő a munkavégzési kötelezettséget. Az elítélt testi és szellemi erejének fenntartása, a szakmai gyakorlottság megszerzése és fejlesztése, és ezáltal a szabadulás után a társadalomba történő beilleszkedésének megkönnyítése mind fontos, a korlátozás szükségességét alátámasztó alkotmányos érdeknek tekinthető. A munkához való jog korlátozásának arányosságát ugyanakkor a jogszabály több rendelkezése - így az általános bérezési elvek figyelembevétele, a munkaidőnek a munkajogi szabályok szerinti megállapítása, az egészséges és biztonságos munkavégzés feltételeinek megteremtése, az egyéniesítés biztosítása, a meghatározott mentesülési lehetőségek pontos és egyértelmű törvényi szabályozása - is garantálja. Az elérni kívánt cél vitathatatlan fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban állnak egymással.
Mindezekre figyelemmel nem ellentétes az Alkotmány 70/B. §-ában megfogalmazott munkához való joggal az a szabályozás, amely elsődlegesen nevelő célzatból, a társadalomba való beilleszkedés elősegítése érdekében törekszik arra, hogy az elítélteket foglalkoztassa, díjazás ellenében munkavégzésre kötelezze. Az érintett rendelkezések korlátozzák ugyan a munkához való alapjogot, de a korlátozás alkotmányosan indokolható célból, csak a szükséges és arányos mértékben történik. Mindezek következtében az Alkotmánybíróság a Bvtvr. 44. §-a, 45. §-a és az R. 102. §-a alkotmányellenességének megállapítására vonatkozó indítványt elutasította.
1.3. A Bvtvr. 33. §-a (1) bekezdésének e) pontja értelmében az elítélt, 117. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján pedig az előzetesen letartóztatott köteles a büntetés-végrehajtási intézet tisztántartását és ellátását szolgáló munkában díjazás nélkül, alkalomszerűen - külön jogszabályban meghatározott mértékben - részt venni.
Az Egyezmény 4. Cikke 2. bekezdése szerint senkit sem lehet kényszer- vagy kötelező munkára igénybe venni. A 3. bekezdés a) pontja szerint a "kényszer- vagy kötelező munka" kifejezés nem foglalja magában azt a munkát, amelyet az Egyezmény 5. Cikke rendelkezéseinek megfelelően eszközölt letartóztatás - ideértve a szabadságvesztést is - folyamán vagy az ilyen letartóztatás alól történt feltételes szabadlábra helyezés idejében megkövetelnek.
Az Egyezségokmány 8. Cikkének 3. pontja alapján senkit nem lehet kényszer vagy kötelező munka végzésére kötelezni - a bekezdés szempontjából azonban a "kényszer- vagy kötelező munka" kifejezés nem foglalja magában azt a munkát vagy szolgálatot, amely rendszeresen megkövetelhető a törvényes bírói határozat alapján letartóztatásban lévő - ideértve a szabadságvesztést is -, vagy az ilyen határozattal feltételesen szabadlábra helyezett személytől.
Az R. 102. §-ának (1) bekezdése értelmében nem minősül munkáltatásnak az elítéltnek a Bvtvr. 33. § (1) bekezdése e) pontja alapján az intézet tisztántartásában és ellátásában történő kötelező, díjazás nélküli részvétele. Az R. 102. § (2)-(4) bekezdéseiben meghatározza a díjazás nélküli munkavégzés korlátait és határait. A díjazás nélküli munka a napi négy órát nem haladhatja meg és havonta legfeljebb 24 órát tehet ki; a munkavégzést megelőzően az elítélt munkavégző képességéről orvosi nyilatkozatot kell beszerezni; az elítélt érdekeinek figyelembevételét biztosítja az a rendelkezés is, mely szerint az intézet orvosa a díjazás nélküli munkavégzés idejét az elítélt egészségi és fizikai állapotára vagy életkorára tekintettel csökkentheti. A munkavédelmi szabályok betartását, az elítélt testi épségének megóvását biztosítják azok a szabályok, melyek szerint e munkavégzéshez is el kell látni az elítéltet munkaruhával, illetőleg szakmai, munkavédelmi oktatásban kell részesíteni; balesetét a munkabalesetre vonatkozó jogszabály szerint kel! elbírálni. A visszaélések megelőzése és az elítéltek érdekeinek védelmi céljából a díjazás nélküli munkavégzésről nyilvántartást kell vezetni.
Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy nem sérti az Alkotmány 70/B. §-ában szereplő munkához való jogot az elítéltek és az előzetes letartóztatásban fogvatartottak kötelező, díjazás nélküli részvétele az intézet tisztán tartásában és ellátásában, mert az szükséges és elvárható. Az intézet tisztán tartásában és ellátásában való részvétel nem jelent aránytalan mértékű alapjogkorlátozást, és nem tekinthető kényszermunkának sem.
Ezért az Alkotmánybíróság a 117. § (1) bekezdése b) pontja, valamint az R. 102. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt is elutasította.
2. Az indítványozó álláspontja szerint az elítéltek díjazás ellenében történő, illetve az elítéltek és a fogvatartottak díjazás nélküli munkavégzésének jelenlegi szabályozása ellentétes az Alkotmány 54. § (1)-(2) bekezdésében foglaltakkal.
Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az emberi méltósághoz, amelytől senkit sem lehet önkényesen megfosztani. Az Alkotmánybíróság a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában (ABH 1990, 42, 44-45.) majd az 57/1991. (XI. 8.) AB határozatában kifejtette, hogy "az emberi méltósághoz való jogot az án. 'általános személyiségi jog' egyik megfogalmazásának tekinti. Leszögezte, hogy a modern alkotmányok, illetve az alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi jog 'anyajog', azaz olyan szubszidiárius alapjog, amely az egyén autonómiájának védelmére szolgál, ha az adott tényállásra a nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az 'általános személyiségi jog' részét képezi az önazonossághoz és önrendelkezéshez való jog is." (ABH 1991, 272, 279.)
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az emberi méltósághoz való jog csak az emberi státusz meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységében abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 308, 312.]. Anyajog mivoltából levezetett egyes részjogai (mint pl. az önrendelkezéshez és a személy testi integritásához való jogok) azonban az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók. [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.]
Az elítéltek és fogvatartottak munkavégzésének előírása az előző pontban foglaltakra is figyelemmel nem minősül "kényszermunkának". Sem a díjazás ellenében végzett munka, sem az intézet tisztántartásában, ellátásában részvétel a szabályozott módon nem sérti az emberi méltósághoz való jogot, nem jelent kínzást, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódot. A támadott rendelkezések az elítéltek és fogvatartottak önrendelkezési jogát nem korlátozzák az elérni kívánt célhoz képest aránytalan mértékben. A Bvtvr. és az R. szabályai megfelelő garanciát biztosítanak a munkavégzés idejére, módjára. Tehát a támadott rendelkezések az Alkotmány 54. § (1) bekezdését nem sértik, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt e vonatkozásban is elutasította.
Budapest, 2004. december 7.
Dr. Holló András s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Strausz János s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné
dr. Vasadi Éva s. k.,
alkotmánybíró