EH 2010.2197 Az alapvető emberi jogok sérelme televíziós műsorszolgáltatóval szemben akkor is megállapítható, ha a játékban (műsorban) részt vevők nyeremény ellenében az emberi méltóságot sértő kérdések nyilvános megválaszolásához is hozzájárulnak [1996. évi I. tv. 3. §].
A felperesi műsorszolgáltató 2008. március 5. és március 12. napján 22.07 órai kezdettel II. kategóriába sorolt "Az igazság ára" című műsorszámot sugározta. A műsorszolgáltató által pszichológiai játéknak nevezett műsorszámok azt közvetítették a nézők felé, hogy az emberi személyiségnek nincsen integráns, érinthetetlen tartománya, az ember átlátszóvá alázható, és vannak olyan emberek, akik a magánélet legbensőbb körének feltárására pénznyeremény elérése érdekében vállalkoznak, melynek következében a műsor azt az üzenetet hordozta, hogy a magánszféra és az emberi méltóság nem sérthetetlen, anyagi érdekből nyilvánossá tehető, konzumálható. A műsorszámok nézettséget megalapozó jellege (koncepciója) az volt, hogy a nézők a műsorból olyan legbelsőbb magántitkokat ismerhetnek meg, melyet az érintett nem kíván feltárni, vagy normál körülmények között nem tárnának fel.
Minderre tekintettel az alperes határozatával többek között a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (a továbbiakban: Rttv.) 3. § (2) bekezdésének megsértését állapította meg, melyhez kapcsolódóan 30 perces időtartamra felfüggesztette a felperes műsorszolgáltatás-jogosultságát, és meghatározott tartalmú felirat sugárzására kötelezte.
A határozat indokolása az emberi méltósághoz való jog tartalmával foglalkozó alkotmánybírósági határozatokra [64/1994.
(XII. 17.) AB határozat, 56/1994. (XI. 10.) AB határozat, 15/1991. (IV. 13.) AB határozat], valamint az Emberi Jogok és az Alapvető Szabadságjogok Védelméről szóló, Rómában 1950. november 4. napján kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 8. cikkének rendelkezésére hivatkozással kifejtette, hogy "Az igazság ára" című műsorszám egészének jellege, nézőpontja súlyosan sértette a magánszféra sérthetetlenségét, az információs önrendelkezés és az emberi méltóság feltétlen tiszteletének az Alkotmány 54. és 59. §-ában meghatározott alkotmányos követelményeit, ezáltal pedig az Rttv. 3. § (2) bekezdésének rendelkezését.
A felperes a határozat ezen részét keresettel támadta.
A Fővárosi Bíróság ítéletével az alperes határozatát akként változtatta meg, hogy a felperes nem sértette meg az Rttv. 3. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket, ezért az emiatt kiszabott 30 perces műsorszolgáltatási jogosultság felfüggesztésének szankcióját törölte. Az elsőfokú bíróság indokolása szerint az alperes az erkölcsi értelemben használt emberi méltóság fogalmát próbálta számon kérni a felperesi műsorszolgáltatón. Mivel azonban a játékosoknak megvolt a lehetőségük, hogy maguk döntsék el, mi az a határ, amit méltatlannak, méltóságon alulinak tartanak, felnőtt és cselekvőképes emberek vettek részt játékosként, akiknek a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 5. § (3) bekezdésében foglaltakra figyelemmel megvan a lehetőségük, hogy önállóan eldöntsék, mi az, amit a nyilvánosság elé tárnak, ezért az emberi méltósághoz való joguk és az információs önrendelkezéshez való joguk sem sérült. A műsorból egyértelműen kiviláglott az, hogy a játékosok önként döntöttek arról, hogy szerepet vállalnak a műsorban, ehhez írásban hozzájárultak, és a műsor nemcsak azt közvetítette, hogy az emberi méltóság bármilyen szintre lealacsonyítható, hanem azt erősítette, hogy vannak olyanok is, akik semmi pénzért nem lennének hajlandóak hasonló kérdésekre nyilvánosan válaszolni. Figyelembe vette továbbá az elsőfokú bíróság azt is, hogy a műsort megelőzően nyolcvan kérdés felvételére került sor a poligráfos vizsgálat során, és ebből választott a műsorkészítő. Tehát a műsorban részt vevő játékosok tisztában voltak azzal, hogy milyen kérdéseket tesznek majd fel nekik, amelyhez hozzájárulásukat adták.
A Fővárosi Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. Utalva a Legfelsőbb Bíróság eseti döntésére is, kifejtette, hogy a műsor előtti eljárásra vonatkozó okfejtés irreleváns volt, mivel a jogsértés tényét a műsor jellege, formátuma, megvalósítási módja, azaz a konkrét műsorszám tartalma dönti el. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 163. § (2) bekezdése alapján megállapította, hogy a felperes is abban látta az eldöntendő kérdést, hogy az emberi méltóság - abban a mértékben, mint ahogy a műsorban megvalósul - korlátozható-e avagy sem, és így a másodfokú bíróság is ítélkezése alapjául ebből indult ki. A műsorszámokat tartalmazó videokazetta megtekintése után arra a megállapításra jutott, hogy az alperesi határozatban foglalt indokok alapján sérült az emberi méltóság, és további bizonyítási eljárás lefolytatása szükségtelen volt, hiszen a műsorszám a felperes által is elismerten valamilyen mértékben korlátozta, és ezzel sértette az emberi méltóságot.
A felperes felülvizsgálati kérelmében kérte a másodfokú jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, az elsőfokú ítélet hatályában fenntartása mellett. Előadta, hogy a másodfokú jogerős ítélet megsértette az Rttv. 3. § (2) bekezdését, 112. § (1) bekezdését, valamint a Pp. 163. § (2) bekezdését és 206. § (1) bekezdését, illetve a Pp. 239. §-a alapján alkalmazandó Pp. 220. § (1) bekezdés d) pontját. Előadta, hogy a felperes az eljárás során nem ismerte el, hogy bármilyen formában az emberi méltóságot, az emberi jogokat korlátozta volna. Mind a keresetlevélben, mind az elsőfokú ítéletet követően a fellebbezési ellenkérelemben egyértelműen vitatta a felperes azt, hogy bármilyen módon sérültek volna az emberi jogok, így az emberi méltósághoz való jog. Ettől a kérdéstől függetlenül is a másodfokú jogerős ítélet indokolása hiányos. Az elsőfokú bíróság döntésétől eltérő döntésre tekintettel a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján a mérlegelés szempontjairól számot kellett volna adnia indokolásában, a bizonyítékokat újra egybe kellett volna vetnie, és összességükben kellett volna elbírálnia.
Az Alkotmánybíróság 46/2007. (VI. 27.) AB számú határozata egyértelműen rögzítette, hogy az Rttv. 112. § (1) bekezdése és 136. § (1) bekezdése folytán biztosított közigazgatási eljárás során az alperes annak megállapítására jogosult, hogy a műsorszolgáltató az emberi jogok tiszteletben tartásával tevékenykedik-e, és az egyes műsorainak témája, jellege, nézőpontja nem sérti-e az emberi jogokban megjelenő alapvető értékeket. Ebből következik, hogy az alperes az egyedi konkrét jogsérelmeket nem vizsgálhatta, és a vizsgálat is csak arra szorítkozhatott volna, hogy nem lehet alkalmas a műsorszám a személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére.
A felperes álláspontja szerint a műsorszám nem állította és nem is sugallta azt, hogy az emberi méltóságot nem kell tiszteletben tartani, és nem is nevezhető meg egyetlen olyan alapérték sem, melyet felperes megsértett, és amelynek köze lenne az emberi méltóság körébe tartozó alkotmányos joghoz. Az emberi méltósághoz való jog értelmezése során tekintettel kell lenni arra, hogy ez magában foglalja az önrendelkezés jogát is, a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogot, amely az általános személyiségi jog része, amely viszont az emberi méltósághoz való jog egyik megfogalmazása. Mindenkinek joga van ellenszolgáltatás nélkül, avagy ellenérték fejében saját legbelsőbb személyes, magánéletével összefüggő kérdéseket nyilvánosságra hozni.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte a jogerős másodfokú ítélet hatályában fenntartását, annak helyes indokai alapján.
A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos az alábbi indokok alapján:
A Legfelsőbb Bíróság egyetértett a felperessel abban, hogy az elsőfokú bírósági tárgyaláson rögzített "kiragadott" felperesi nyilatkozat nem tekinthető a jogsértés elismerésének, tekintve, hogy a hivatkozott mondat a felperes teljes nyilatkozatának kontextusában az emberi méltóság, az érintett személy hozzájárulásából eredő "önkorlátozásának terjedelmére" vonatkozik (elsőfokú bírósági 5. számú tárgyalási jegyzőkönyv 3. oldal utolsó bekezdés).
Ezért valóban tévesen alkalmazta a Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 163. §-ának (2) bekezdését.
Nem vitás az sem, hogy a jogerős ítélet indokolása elmulasztotta a rendelkezésre álló bizonyíték (műsorszámokat tartalmazó kazetta) mikénti értékelésének, jogi mérlegelésének szempontjait kifejteni, amely azonban nem a Pp. 239. §-a folytán alkalmazandó Pp. 220. § (1) bekezdésének d) pontjának sérelmét, hanem a Pp. 221. §-ának indokolási kötelezettségre vonatkozó rendelkezéseinek megsértését jelenthette volna. Ez utóbbi jogszabályhely alapján azonban a felperes nem támadta a jogerős ítéletet. A Pp. 220. § (1) bekezdésének d) pontja pedig nem sérült, mert a jogerős ítéletnek volt rendelkező és indokolási része egyaránt.
Mindezt egybevetve a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet indokolásának Pp. 163. § (2) bekezdésének helytelen értelmezéséből eredő hibája nem volt olyan súlyos eljárási szabálysértésnek tekinthető, amely a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és új eljárás lefolytatására való utasítást indokolta volna, tekintettel arra is, hogy a döntéshez szükséges tények megállapíthatók voltak, ezért a Legfelsőbb Bíróság abban a helyzetben volt, hogy érdemben állást tudott foglalni a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján a jogerős ítélet téves vagy helytálló voltáról.
Az Rttv. 3. § (2) bekezdése értelmében a műsorszolgáltató köteles tiszteletben tartani a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét, tevékenysége nem sértheti az emberi jogokat és nem lehet alkalmas a személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti etnikai nyelv és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére.
A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta felperes azon implicit módon megjelenő álláspontját, hogy az emberi jogok sérelme csak az Rttv. 3. § (2) bekezdése szerinti mondat második tagmondatával összefüggő alapvető értékek körében vizsgálható. E tagmondat ugyanis a véleménynyilvánítás szabadságának, mint alkotmányos alapjognak (emberi jognak) a tartalmát korlátozza (nem lényeges tartalmában), amely mind nyelvtani, mind tartalmi értelemben elkülönülő előírás attól, hogy a műsorszolgáltató tevékenysége nem sértheti az emberi jogokat. Ezt a jogértelmezést tükrözi a Kfv. IV. 37.466/2006/4. számú legfelsőbb bírósági eseti döntés, és ez következik a felperes által hivatkozott 46/2007. (VI. 27.) AB határozatból is. E határozat szerint az ORTT a közigazgatási eljárás során annak megállapítására jogosult, hogy a műsorszolgáltató az emberi jogok tiszteletben tartásával tevékenykedik-e, és az egyes műsorainak témája, jellege, nézőpontja nem sérti-e az emberi jogokban megjelenő alapvető értéket.
Ahogy arra a felperes helyesen rámutatott, az AB-határozat szerint ez nem az egyes jogalanyokat ért egyedi jogsérelmek vizsgálatát jelenti, hanem annak vizsgálatát, hogy a műsor témája, jellege, nézőpontja sérti-e az emberi jogokban megjelenő alapvető értékeket. Az emberi jogok általánosan elfogadott katalógusa pedig nem vitásan tartalmazza az emberi méltósághoz való jogot, az önrendelkezési jogot, beleértve az információs önrendelkezési jogot is.
A Legfelsőbb Bíróság, elfogadva az Alkotmánybíróság és ekként felperes kiindulópontját, megállapította, hogy az alperes határozata nem egyéni jogsérelmekre, hanem a műsor témája, jellege, nézőpontja alapján állapította meg az Rttv. 3. § (2) bekezdés első tagmondatának sérelmét.
A felperesi műsorszámok témája, jellege, a műsor minél nagyobb nézettségét célul kitűző koncepciója, egyszóval az értelmi magja az volt, hogy minél nagyobb számban sikerüljön olyan megdöbbentő eseteket produkálni, amikor a műsorban szereplő személy eltitkolási szándéka ellenére sikerül a nézőkkel legbelsőbb magántitkokat megismertetni. Az igazán "katartikus" élmények jelentős része, amelyek a műsorszám valódi értelmét adják, épp azok az esetek, amikor az érintett személynek nehezére esik magántitkait feltárni, és azt nem is teszi meg, elesve a magántitok feltárásáért járó nyereménytől. Ez nyilvánvaló abból, hogy ellenkező esetben nem lenne szükség poligráfos vizsgálatra, és a játék elvesztené minden játékra jellemző feszültségét, mivel nem lenne szüksége a játékosnak minden egyes kérdésnél mérlegelni, hogy igazat mondjon-e.
Magyarán a "játék" lényege éppen az, hogy a játékos az adott szituációban mérlegeli - a kérdés feltételekor -, hogy kíván-e arra válaszolni. Ez a döntés foglalja magában a magántitok nyilvánosságra hozására vonatkozó valódi hozzájárulást is. Ha igazat mond, akkor azzal hozzájárulását adja, ha viszont nem tárja fel magántitkát, akkor a korábban általánosságban adott hozzájárulás sem tekinthető megadottnak, hiszen azt a játékos visszavonta.
Ebből következik, hogy amikor a műsorvezető közlése szerint a válasz nem igaz, akkor két eset lehetséges. A játékos valóban nem mondott igazat, és ebben az esetben a valódi információ nyilvánosságra hozása már a játékos akarata ellenére történik meg, megsértve az információs önrendelkezési jogát, vagy a poligráf tévedett. Ez utóbbi esetben valótlan információt közöl a műsor a nézőkkel az adott személyről, amely legbelsőbb magántitkokról lévén szó, a jó hírnévhez való jog sérelmét jelenti. Ezekben az esetekben tehát logikailag kizárható az, hogy a jó hírnévhez és magánélethez való jog ne sérüljön.
Az adatvédelmi szabályozás dogmatikája ismeri a "tudatos hozzájárulás" fogalmát és azt meg is követeli. Nyilvánvaló, hogy nem beszélhetünk tudatos hozzájárulásról a perbeli esetben, hiszen előzetes tudatos hozzájárulás esetén nem esne nehezére a játékosoknak minden esetben az igazat mondani. Tudatos hozzájárulást feltételezve a műsor koncepciója dőlne meg, és a játék elvesztené azt a pszichológiai feszültségtartalmat, amelytől egyáltalán a nézők figyelmére érdemes játéknak lenne nevezhető.
Megjegyzést érdemel, hogy a poligráf tévedéséből eredő jó hírnév megsértése esetén sem beszélhetünk előzetes hozzájárulásról, tekintve, hogy a poligráf tévedésének ismerete és az ahhoz való "hozzájárulás", nem egyenlő annak ismeretével és az ahhoz való hozzájárulással, hogy a konkrét esetben, a konkrét témában, a konkrét módon megengedi a játékos jó hírnevének sérelmét. Erről előre nem is lehetséges rendelkezni, tekintve, hogy fogalmilag csak a konkrét szituációban adható "tudatos hozzájárulás".
Ami pedig a felperesi kereset azon hivatkozását illeti, hogy a játékosokkal kötött szerződések nem tartalmaznak olyan joglemondást, miszerint a személyiségi jogot sértő műsorszám közvetítéséhez adott hozzájárulását ne vonhatná vissza a játékos, ugyan az egyéni jogsérelem orvoslását jelentheti, de semmi esetre sem változtat a műsor témáján, jellegén, nézőpontján. A műsor ugyanis kizárólag akkor tudja a kívánt hatást elérni, ha a játékosok legalább egy részének információs önrendelkezési joga és ezen keresztül emberi méltósága sérül, és az a nyilvánosság felé közvetítésre kerül. Egy olyan körülményre hivatkozni, amelynek valós gyakorlata esetén a műsor nem közvetíthető a nyilvánosság felé, mindenképp alaptalan hivatkozás, amikor a közreadott műsorok témáját, jellegét, nézőpontját kell megítélni.
A Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozza, hogy a műsor jellegének egyik fő eleme a magántitoknak a játékos akarata ellenére történő feltárása, a műsorvezetők ennek elérésére törekedve járnak el, amelyből az következik, hogy a játékos információs önrendelkezési joga sérül.
A felperes maga érvelt azzal, hogy az önrendelkezési jog az általános személyiségi jog egyik aspektusának a megnevezése, az általános személyiségi jog viszont az emberi méltósághoz való jog egyik megfogalmazása. A Legfelsőbb Bíróság nem kívánja vitatni felperes megállapítását, melyből logikailag csak egyetlen következtetés vonható le: felperesi műsorszám jellegadó tulajdonsága az (információs) önrendelkezési jog és az emberi méltósághoz való jog, mint alapvető emberi jogokban megjelenő alapvető értékek sérelme.
A Legfelsőbb Bíróság megjegyzi, hogy a műsor másik alapvető eszköze a kellő nézettséget kiváltó hatás elérésére, a kiszolgáltatott, az átlagostól eltérő vagy szerencsétlen sorsú emberek legbelsőbb magántitkainak a megismertetése, és a "döbbenet" ezen keresztül történő kiváltása. A "döbbenet" alapja olyan információk nyilvánosságra hozatala az adott személyről, amely szégyellni való, kínos, esetleg megalázó.
Ezekben az esetekben a műsor képes kiváltani a "kellő hatást" úgyis, hogy az önrendelkezési jog nem sérül nyilvánvalóan, mert a játékos mindannyiszor maga tárja fel magántitkát.
A műsor jellegéből következik, hogy nem fordulhat elő önmagában az átlagoshoz képest szokatlan esetekkel történő hatás kiváltása, mert egy nem szégyellni való, nem kínos vagy nem megalázó tény esetében nincs döntési dilemma, amitől "játék a játék". Amennyiben a játékos sikerrel jár és elviszi a nyereményt, akkor nem perfektualizálódik az emberi jogok nyilvánvaló sérelme. Ezért az elsőfokú bíróság és a felperes keresetének azon érvelése, hogy az alperes erkölcsi és nem jogi szempontú érvelést alkalmazott, csak ezekre az esetekre értelmezhető, ami nem változtat azon, hogy a műsor lényegi célja jelentős részben az emberi jogok által megtestesített alapvető emberi értékek megsértésére irányult.
Végül szükséges utalni arra is, hogy a 46/2007. (VI. 27.) AB számú határozat is egyértelművé teszi, hogy az emberi jogok alapvető értékeket jelenítenek meg. Ezek az alapvető értékek nemcsak jogi, de erkölcsi értékeket is kifejeznek. Az a körülmény, hogy az emberi jogok tiszteletének követelménye egyben erkölcsi parancs is, azt jelenti, hogy az emberi jogok megsértése egyben erkölcsi norma megszegését is jelenti. Amikor a jogi és erkölcsi norma tartalma egybeesik, akkor a jogi megítélés szükségszerűen erkölcsi értékítéletet is kifejez, amiből nem következik, hogy az alperes és a bíróságok hatáskörét, döntését nem a jogi, hanem valamely erkölcsi norma határozná meg.
Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Kfv. III. 37.915/2009.)