Dr. Boóc Ádám: Az utóöröklés jogintézménye a magyar magánjogban (KK, 2002/10., 3- 15. o.)[1]

Bevezetés

Az utóöröklés a kontinentális jogrendszerek egy részében (például a német és az osztrák magánjogban) ismert és ma is szabályozott jogintézmény.1 Gyökerei - a kontinentális magánjogokra jellemző módon - a római jogig nyúlnak vissza. A római végrendelkezési jog a substitutio pupillaris és a substitutio quasi pupillaris formájában tette lehetővé az utóöröklést. Az utóöröklést ma is engedélyező jogrendszerekben - a római magánjoggal ellentétben - rendszerint nem csupán a még serdületlenként, így végrendelkezésre képtelenként elhunyt örökös (substitutio pupillaris), illetve az elmebeteg örökös (substitutio quasi pupillaris) esetében van lehetőség utóörökös rendelésére.

Az utóöröklés római jogi kérdéseivel egy - ugyanezen folyóirat hasábjain - nemrégen napvilágot látott tanulmányomban foglalkoztam.2 Jelen cikkemben célom az, hogy bemutassam, az utóöröklés miképpen volt jelen a magyar jogtörténetben. Az utóöröklést a magyar magánjog egészen a hatályos Polgári Törvénykönyv hatályba lépéséig (1960. május 1.) engedélyezte. A Ptk.-t megelőző törvényjavaslatok tartalmaztak az utóöröklésre vonatkozó szabályokat. Dolgozatomban részletesen - a korabeli ítélkezési gyakorlatra is tekintettel - elemzem a hatályos Ptk.-t megelőző hazai magánjogi törvényjavaslatoknak az utóöröklést tárgyaló részeit.

Figyelemmel arra, hogy Magyarországon az 1050/1998. (IV. 24.) Kormányhatározat alapján folyamatban van az új Polgári Törvénykönyv kodifikálása, fontos utalni arra, hogy az utóöröklés a jövőbeni magyar Polgári Törvénykönyvben hogyan kerülhet szabályozásra. Dolgozatom utolsó fejezete ezért az utóöröklés de lege ferenda problémájával foglalkozik, és tartalmazza az utóöröklés szabályozásával kapcsolatos saját állásfoglalásomat is.

A) Az utóöröklés a régebbi magyar magánjogban

Kétségtelen, hogy az utóöröklés jogintézménye hosszú időn keresztül hazai magánjogunkban nem volt különösebben jelentős. Ennek magyarázata az, hogy a magyar jogtörténetben tulajdonképpen egészen a XIX. század közepéig a tulajdoni viszonyok, és ebből szükségképpen következően az öröklési viszonyok alapvető jellemzője az ősi és a szerzett vagyon közötti különbség volt. Az ősiség elve is ezzel állt szoros kapcsolatban.

Ismeretesek olyan városi jogkönyvek azonban, amelyek csak a városi polgárok örökösödési jogára, illetve végrendelkezési szabadságára nézve ugyan, de nem tesznek különbséget az ősi és a szerzett vagyon között.3 Tekintettel viszont arra, hogy ezek a városi jogkönyvek ún. királyi szabadalomleveleken, adományleveleken alapultak, és csak a városi polgárok életviszonyait szabályozták, nem voltak jelentős hatással az ország teljes lakosságára.

Az ősi vagyon alapvető jellemzője a kötöttség volt, vagyis annak sorsáról a tulajdonos nem rendelkezhetett. A szerzeményi vagyon szabad rendelkezés, így végrendelkezés tárgya is lehetett.4

Az ősiség eltörléséről az 1848. évi XV. törvénycikk rendelkezik. Ez fontos állomása annak a folyamatnak, amely a tulajdoni és vagyoni viszonyok kötöttségének feloldásához vezet.5 Az ősi és a szerzett vagyon közötti különbséget véglegesen az ősiségi nyílt parancs 1852. szeptember 29-én törli el. Szoros összefüggésben áll ez azzal a ténnyel, hogy 1853. május 1-jétől mintegy nyolc esztendőn keresztül az ABGB lesz Magyarországon is a magánjog forrása, amely már modern vagyonjogi szabályozással rendelkezik. (Természetesen az ABGB Magyarországra kiterjesztett hatálya a magyar ítélkezési gyakorlatra az utóöröklés tekintetében is jelentős mértékben hatással van.)

A magyar jogtörténet forrásai közül elsőként Werbőczy István Hármaskönyve tartalmaz az utóöröklésre vonatkozó szabályokat. Említést érdemel, hogy a Tripartitum, Erdély kivételével, ahol ugyanis - a Diploma Leopoldinum 3. cikkelye alapján - 1691. december 4-én törvényerőre, formailag sohasem emelkedett törvénnyé6.

A római jog hatását sok tekintetben magán viselő Tripartitum7 az utóöröklésnek éppen a római jogban megismert egyik formáját, a substitutio pupillarist szabályozza a jobbágy végrendelkezési jogára vonatkozóan:

"4. §: Ha azonban a paraszt [ti. a jobbágy] törvényes örököst hagyna maga után, és az örökös még kisded és a tizenkét éves életkort még el nem érte volna, akkor az apa, nemcsak a maga osztályrészéről végrendelkezhetik, hanem a kisded és netán életkorának tizenkettedik évén belül elhaló örökösnek is, más örököst (akit éppen akar) helyettesíthet úgy, hogy ha az a törvényes örökös azalatt előbb meg találna halni, a helyettesített örökös örököljön."8

Mint látható, ez a szabály voltaképpen teljes mértékben megfelel a római jogi substitutio pupillarisra vonatkozó rendelkezéseknek. Érdekes azonban, hogy maga a pupillus kifejezés a szövegben nem szerepel, helyette a tizenkét év alatt lévő gyermek - a latin parvus (kicsi) szóból kicsinyítő képzéssel származó - parvulusként kerül említésre. Az ezt követő szakasz pedig a substitutio pupillaris általános bontó feltételét, a gyermeknek a serdült kor elérését tartalmazza.

A jobbágyok utóöröklési jogának elismerését az magyarázza, hogy a földesúr a jobbágy magvaszakadta esetén annak törvényes örököse volt. Ezt az 1836. évi IX. törvénycikk, és az 1840. évi VIII. törvénycikk szüntette meg. Zlinszky Imre a rendelkezés indokát ennél annyival árnyaltabban magyarázza, hogy ha a teleknek kiskorú örököse van, akkor feltehetőleg nincsen a telek megművelésére megfelelő személy, és ez - nézete szerint - kellő alapot ad a földesúrnak arra, hogy a telket saját művelése alá vonja.9 A substitutus így arra is garanciát nyújt, hogy a telek a gyermek serdültségének elérése előtt is folyamatos megművelés alatt marad.

A XIX. században Frank Ignácz alapvető jelentőségű, "A közigazság törvénye Magyarhonban" című munkájában, mind az örökös helyettesítéséről - azaz a substitutio vulgarisról -, mind az utóöröklésről ír a 239. § ("Másod rendű örökösökrül") alatt.10 Az utóöröklés meghatározásánál világosan olvasható, hogy az utóörököst az örökhagyó nevezi, és az utóörökös semmiképp sem tekinthető az első örökös helyettesének. Ez előbbi kitétel - ahogyan az később bemutatásra kerül - nem mindig volt teljesen tisztázott a magyar joggyakorlatban. Az utóöröklésnél azonban nem említi a fideicommissum eius quod supererit (másképpen maradék-utóöröklés) fogalmát, vagyis a teljesen szabad utóöröklést, melynek értelmében az utóöröklés tárgya csupán az lehet, ami az eredeti örökségből az örökség kiadásának időpontjában még megvan. Ez a fajta utóöröklés az előörökösnek majdnem korlátlan rendelkezést biztosít az örökségen.

Frank elkülöníti ezenfelül a substitutio pupillaris és a substitutio quasi pupillaris eseteit, azzal, hogy amennyiben az elmeháborodott gyermek felépül, akkor a substitutio quasi pupillaris is hatályát veszti.

A fentiekből kitűnik, hogy bár Zlinszky Imre szerint, aki Tóth Lőrincet idézi, "hazánk nem volt eredetileg a végrendeletek földje, hanem a családi kötelmek erejének, a vérségi kegyeletnek hazája"11, az utóöröklés nem idegen a magyar magánjogtól. Nem meglepő tehát, hogy a magánjogi törvényjavaslatok mindegyike ismerte és szabályozta is ezt a jogintézményt.12 Az alábbiakban az 1900. évi általános polgári törvénykönyv javaslat (Áptkj.), az 1913. évi polgári törvénykönyv-javaslat (Ptkj.), valamint az 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat (Mjt.) vonatkozó rendelkezéseit tekintem át. Figyelemmel azonban arra a tényre, hogy ezen javaslatok egyike sem vált törvénnyé, szükséges a javaslatokkal párhuzamosan a joggyakorlatnak az utóörökléssel kapcsolatos részeit is vizsgálat alá vonni.

B) Az 1900. évi általános polgári törvénykönyv-javaslat

Az 1900. évi javaslat igen részletesen, mintegy negyven szakaszban szabályozza az utóöröklést. Ezt az is magyarázza, hogy a tervezet készítésekor már bőségesen állt rendelkezésre olyan esetjog, amely az utóöröklés egyes vitás részeivel foglalkozott. Ez a javaslat az utóöröklést a teljesség igényével akarta szabályozni.

Az Áptkj. 1843. §-a meghatározza, hogy az örökhagyó végrendeletileg elrendelheti, hogy az előörököst meghatározott időponttól vagy esemény bekövetkeztétől egy másik örökös, az utóörökös váltsa fel az örökségben. A meghatározott esemény tipikusan, de nem feltétlenül az előörökös halála. A tipikus esetet szabályozza az 1864. § diszpozitív rendelkezése, melynek értelmében, amennyiben a végintézkedés azt nem tartalmazza, hogy mikor kezdődjön az utóöröklés, úgy annak kezdete az előörökös halála.

Az 1843. §-ban szereplő meghatározás ugyan igen egyszerű, és könnyen értelmezhető, de közel sem fedi le az összes, az utóöröklés kapcsán felmerülő élethelyzetet. A leggyakoribb kivétel az 1843. § főszabálya alól az, ha az előörökösnek nevezett személy meghatározott okból - például, mert elhalálozik - nem is válik örökössé. Ebben az esetben kell az 1869. §-ban meghatározott, és a Budapesti Táblabíróság döntése13 által is alátámasztott - római jogi gyökerekre visszamutató14 - szabályt alkalmazni, amely szerint az utóörökös-nevezés az örökös helyettesítést is magában foglalja. Feltétlenül kiemelendő ugyanezen szakasz második mondata, amely úgy rendelkezik, ha kétséges, hogy utóörökös vagy helyettes örökös nevezése forog fenn, akkor a helyettes örököst kell elfogadni.15 Ez azzal az általános elvvel magyarázható, amely szerint a végrendeletet úgy kell értelmezni, hogy az örökös rendelkezési joga minél kevésbé kerüljön korlátozásra.16

Az Áptkj. 1843. §-ban lefektetett főszabály alól pedig az a másik - szintén igen gyakori kivétel -, ha az utóörökös megnevezése konkrétan nem szerepel17, de vagy a végintézkedés ezen pontjából, vagy a többi rendelkezésből az tűnik ki, hogy az örökhagyó utóörököst akart nevezni. Ezek az úgynevezett hallgatag, vagy másképpen a törvény által konstruált utóöröklés esetei, amelyeket az 1865-1867 § szabályoznak. Példálódzó jelleggel érdemes - a szemléltetés érdekében - ennek néhány esetét felsorolni.

Ha megtiltja az örökösnek az örökhagyó azt, hogy a vagyonról végintézkedést tegyen, akkor ez egy olyan utóöröklés, ahol az utóörökösök az előörökös törvényes örökösei.18 Ez az eset - amely eredményét tekintve nagyon is hasonlíthat a feudális családi hitbizományokra - akkor foroghat fenn, ha az örökhagyónak az áll érdekében, hogy a vagyon a családon belül maradjon, és az az érzése, hogy az előörököl vagy eltékozolná a vagyont, vagy pedig azt - az esetlegesen rossz családi kapcsolatai miatt - a családon kívül szeretné juttatni. (Ez a fejtegetés azt feltételezi, hogy az örökhagyó és az előörökös egymással rokoni kapcsolatban állnak.)

Hasonlóan hallgatag utóörökösnevezés az is, ha az örökhagyó az örökséget meghatározott személy javára szóló elidegenítési vagy terhelési tilalommal korlátozza. Habár ez nagyon hasonlít az előző esethez, nem egészen egyezik vele. Ezt az ABGB is felismeri, amikor a 610. §-ban megállapítja, hogy a végrendelkezési tilalom egyben hitbizományi helyettesítés, vagyis hallgatag utóörökös-nevezés, de az elidegenítés tilalma az előörököst végrendelet tételében nem akadályozza mindaddig, amíg a más javára szóló terhelési, elidegenítési tilalomra figyelemmel van.19

A hallgatag utóörökösnevezés egyik legérdekesebb, és az Áptkj. vonatkozásában jogdogmatikai problémát is okozó esete az, amikor az örökhagyó olyan személyt nevezett örökösnek, aki az örökhagyó halálakor még meg sem fogant. Ez a rendelkezés a végrendeletben nem is helyettes örökösként vagy utóörökösként, hanem örökösnevezésként (heredis institutio) áll. Az Áptkj. 1744. §-a szerint az ilyen nevezés érvénytelen.20 A végrendelkező akaratát azonban a lehetőségek szerint érvényre kell juttatni, ezt kívánja a favor testamenti elve is. Ezért az Áptkj. az 1865-1867. §-ban21 azzal a fikcióval él, hogy az örökhagyó előörökösei a törvényes örökösök, és a végrendeletben nevezett személy utóörökös, akinek utóöröklése megszületésekor kezdődik.22 Ez a fikció nagyon is illeszkedett az akkori magyar jogrendszerbe, annak számos szabályával összhangban állt.23

Az utóöröklés fogalmába természetesen a substitutio pupillaris is beletartozik, azt kifejezetten nem tiltja a javaslat.24 Tekintve azonban, hogy az utóörökléssel akár a nagykorú gyermekre hagyott örökség jogi sorsáról is volt mód intézkedni, nem volt a substitutio pupillarisnak túl nagy jelentősége. A substitutio pupillaris római jogi szabályozásához képest a legfontosabb különbség az volt, hogy a gyámhelyettesítés esetében a rendelkezés a gyermek kötelesrészét nem érinthette. Ez támasztja alá a Kúria 47. sz. teljes ülési döntvénye is:

"A szülők részéről tett ily' végrendeleti intézkedés [jelesül: a gyámhelyettesítés] a gyermek törvényes osztályrészére nem terjed ki; következőleg a reá hagyott vagyon azon értéke erejéig, mely törvényes osztályrészének megfelel, sem a gyermek végrendelkezési jogát egyáltalában nem korlátolhatja, sem a gyermek végrendelet nélküli elhalálozása következtében beállott törvényes öröklés érvényesítésének akadályul nem szolgálhat."25

Természetesen olyan esetben, amikor a gyermek úgy hal meg, hogy végrendelkezési képességgel még nem rendelkezik, és nincsen olyan személy, aki kötelesrészre lenne jogosított, akkor - nézetem szerint - csak az tekinthető méltányos megoldásnak, amely szerint az egyébként kötelesrészt képező vagyonrész is az utóörökléssel kijelölt utóörökösre száll.

Az Áptkvj. 1843. §-ra visszatérve, érdemes tömören olyan eseteket megvizsgálni, amelyekben az utóörökös-nevezés hatálya megszűnik.

Az utóörökös-nevezés hatálya megszűnésének logikailag is legegyszerűbb esete, ha az utóörökösnek nevezett személy az örökhagyót nem éli túl. A törvényjavaslat ezt az esetet külön nem is szabályozza, hiszen ez a megszűnési mód az 1843. § meghatározásából is következik. A jogirodalom szerint, ha az utóörökös az utóöröklés esetének beálltakor életben van, akkor ez a joga az örököseire is átszáll.26

Tóth Ádám szerint az utóörökös várományosa a hagyatéknak, és ha az utóörökös a hagyaték megnyílása után, de az előörökös halála előtt hal meg (feltéve, hogy az utóöröklés kezdete az előörökös halálához van kötve), akkor a várományi jog bekerül az utóörökös hagyatékába, így arra örökösei igényt tarthatnak. Ez Kern Tivadar álláspontjához képest kevésbé szigorú vélemény, mert az utóöröklést már a hagyaték megnyílásával - bizonyos tekintetben - megtörténtnek tekinti, visszautalva arra a premisszára, hogy az utóörökös az örökhagyó, és nem az előörökös örököse. Természetesen, ha a végrendelkező az utóöröklés feltételéül azt szabja, hogy az utóörökösnek túl kell élnie az előörököst, akkor e fentiekben kifejtettek nem érvényesülhetnek.27

Az utóöröklés hatálya megszűnésének igen eredeti esetével találkozunk az Áptkj. 1868. §-ában:

"1868. §: Ha az örökhagyó utóörököst nevezett oly ivadékának halála esetére, akinek a végrendelkezéskor leszármazója nincsen vagy ivadékáról az örökhagyó nem tud: az utóörökös-nevezés kétség esetében hatálytalan, ha az örökös ivadék hátrahagyásával hal meg."28

Ez a rendelkezés egy törvényi vélelmet teremt arra az esetre, ha az örökhagyónak az előörökös leszármazója, aki a végintézkedés tételekor leszármazóval nem rendelkezik, vagy arról az örökhagyó nem tud. Ha az örökhagyó ezen előörökösnek utóörököst rendel, és később az előörökös mégis úgy hal meg, hogy lesz leszármazója, akkor az utóöröklést hatálytalannak kell tekinteni.

Az 1868. §-ban megfogalmazott törvényi vélelem jogalkotói szándéka könnyen értelmezhető: mivel az örökhagyó és az előörökös egymással vérségi kapcsolatban állnak, így az előörökös ivadéka is vérrokona az örökhagyónak. Az utóöröklés intézményének számos esetben az a célja, hogy a vagyon mindenféleképpen a családban maradjon. Ha az előörökösnek mégis születik leszármazója, akkor az örökhagyónak az utóöröklésre vonatkozó "óvintézkedése" gyakorlatilag feleslegessé válik. (Természetesen ez az érvelés azon az alaptételen nyugszik, hogy az előörökös az utóörökös leszármazója.)

Nézetem szerint e vélelemnek előfeltétele az, hogy az utóöröklés beálltának feltétele az előörökös halála legyen. Ha az örökhagyó az utóöröklést más feltétel vagy esemény bekövetkeztéhez köti, akkor a jelen paragrafus alkalmazásának nincs helye. Véleményem szerint a rendelkezés szövegének szó szerinti értelmezése azt sugalmazza, hogy ezt a szabályt akkor is figyelmen kívül kell hagyni, ha az örökhagyó expressis verbis kijelenti, hogy az utóöröklésnek az előörökösnek esetlegesen születendő utódja esetében is fenn kell állnia.

Az Áptkj. ezen rendelkezése a fentiek alapján az örökhagyó feltételezett - a végrendelet szövegével príma facie ellentétesnek tűnő - akaratát törekszik érvényre juttatni, ezért praesumptio jurisnak kell e vélelmet tekinteni. Az ellenbizonyítás - jelesül annak bebizonyítása, hogy az örökség nem az előörökös ivadékát, hanem a végrendeletileg kijelölt utóörököst illeti - természetesen azokat terheli, akiknek az utóöröklés foganatosítása áll érdekükben.29

Hogy mennyire valós és nem pusztán elméletileg létező esetet szabályoz az 1868. § azon fordulata, amely ugyanezt a jogkövetkezményt rendeli ahhoz az esethez is, ha az örökhagyó az előörökös ivadékának létezéséről nem tud, azt a judikatúrában felmerült esetek is bizonyítják.30

Az utóöröklés - mint a végrendelkező vagyonáról történő legalább kétszeres intézkedés (először az előörökösre, másodszor az utóörökösre vonatkozólag) - tekintetében alapvető jelentőségű az a kérdés, hogy hány fokra van megengedve, azaz az örökhagyó érvényesen hány utóörököst rendelhet. Az Áptkj. 1870. §-a ebben a tekintetben szabad kezet nyújt az örökhagyónak, mert nem gátolja a rendelhető utóörökösök számát. Ezt a javaslat indokolása azzal magyarázza; hogy a többfokú utóöröklés nem idegen a magyar jog szellemétől.31 Ez az érvelés akkor fogadható el, ha az utóöröklés kapcsán a családi hitbizományok rendszerére, illetve a feudális osztott tulajdon jellegzetességeire utalok vissza, melyek kétségkívül jelen voltak a magyar jogtörténetben, egy olyan korban azonban, melynek társadalmi és gazdasági berendezkedése csak kis mértékben volt hasonlítható a XIX. század végi magyarországi állapotokhoz.

Grosschmid Béni - aki szerint az utóöröklés voltaképpen "hitbizomány en miniature"32 - bár elismeri a többfokú utóöröklés hátrányait, nem tartja azt kifejezetten károsnak. A többfokú utóöröklés hátrányai ugyanazok az elemek hatványozott formában, melyeket az egyfokú utóöröklés hátrányaiként szokás felsorolni. Legjelentősebb ezek közül az, hogy a vagyon hosszú ideig lekötött marad, és a már vélhetőleg elhunyt örökhagyó rendelkezése folytán a vagyon jórészt teljesen kiesik a forgalomból, a gazdasági vérkeringésből. Sőt, abból következve, hogy az előörökösnek sem áll túlzottan érdekében a vagyon gyarapítása, alaposan feltehető, hogy az előörökös nem mindig feltétlenül a legcélszerűbb gazdasági döntéseket hozza majd meg a hozzá csak ideiglenesen tartozó vagyon tekintetében.

Az Áptkj. a korlátlan számú utóörökös-nevezésnek mindazonáltal annyiban korlátot szab, hogy az 1870. §-ban kimondja, amenynyiben az utóöröklés az örökhagyó halála után 32 évvel nem áll be, azt hatálytalannak kell tekinteni.33 E rendelkezés gyakorlati célja az, hogy a vagyon egy generáción túl ne legyen lekötve, vagyis az utóörökösök egymás kortársai lesznek.

Ez a rendelkezés a korabeli ítélkezési gyakorlatnak részben felelt csak meg. Márkus Dezső a judikatúra azon álláspontját hangsúlyozza, mely szerint az örökhagyó az azonos nemzedékhez tartozóak közül korlátlan számban rendelhet utóörököst, kiemeli viszont az ítélkezés azon gyakorlatát is, amely szerint, ha az utóörökös az örökhagyónak nem kortársa, úgy csak egyszeri utóörökös nevezésnek van helye.34 Ebben a tekintetben semmiképp sem alakult ki egységes álláspont a törvénykezési gyakorlatban. Ismeretesek olyan esetek, ahol az utóöröklés (másképpen hitbizományi helyettesítés) csak egy fokra van megengedve35, míg olyanok is, amelyek a végrendelkezéskor már létező személyek körében korlátlan számú utóöröklést enged36.

A bírói gyakorlatot szemügyre véve - nézetem szerint - két következtetést kell a többfokú utóörökös-nevezés kérdésével kapcsolatban levonni:

a) Amennyiben a bírói döntések engedik a többfokú utóörökös nevezést, úgy azt csak a végrendelet tételekor már létező személyek - akik így egymásnak értelemszerűen kortársai - tekintetében teszik lehetővé; azaz a vagyon ilyen módon történő lekötése ténylegesen is csak belátható - többé-kevésbé egy-két nemzedéknyi37 - időn belül kerülhetett megvalósításra.

b) Azok a döntések pedig, amelyek az utóöröklést egy fokra engedélyezték, voltaképpen már a jövőre mutattak előre, ahol is egyfelől a kizárólagosan egyfokú utóörökös-nevezés vált bevett gyakorlattá, másfelől pedig - ahogy ez az alábbiakban részletesebben kifejtésre kerül - az utóöröklés teljes mértékben megszűnt, tekintettel arra, hogy a kereskedelmi forgalom szabadsága, illetve a gazdasági érdek mint érték felébe helyeződött a vagyonnak a családon belül tartására irányuló örökhagyói törekvésnek.

Az Áptkj. részletesen szabályozza az előörökös és az utóörökös közötti jogviszonyt. Ezt - kronológiailag - két szakaszra kell tagolni, arra a szakaszra, amíg az utóöröklés még nem állt be, majd arra, amikor az utóöröklés már beállt. Az első szakaszban az előörökösnek a hagyatékért való felelőssége, helytállási kötelezettsége kerül előtérbe, míg a másodikban a hagyaték tárgyaival való elszámolás, és a hagyatéknak az utóörökös részére történő rendelkezésre bocsátása.

Az előörökös és az utóörökös közti jogviszonyt szokásos a haszonélvező és a tulajdonos közötti jogviszonyhoz hasonlítani.38 Ez természetesen csak az örökségnek az előörökös által történő használatára és a hagyatéki tárgyak kiadására vonatkozhat.

Kern Tivadar - már sokat idézett munkájában - azonban kiemeli, hogy a hasonlóságok és a sokszor analóg szabályozás ellenére hibás lenne e két jogviszonyt azonosítani, elsősorban az alábbi, igen jelentős eltérések miatt:

a) az utóörökös, amíg az utóöröklés be nem következik, nem tulajdonosa a dolognak, és amennyiben az utóöröklés meghiúsul, úgy nem is lesz az, míg a haszonélvezővel szemben a tulajdonos áll;

b) a haszonélvezet a tulajdonjogot korlátozza39, míg az utóöröklésnél az előörökös az, aki korlátozva van az örökséggel való rendelkezés tekintetében;

c) végül, amennyiben az utóöröklés meghiúsul, úgy az előörökös ipso iure korlátlan tulajdonosa lesz az örökség tárgyainak, míg a haszonélvezet esetén külön ehhez szerzési jogügyletre van szüksége a haszonélvezőnek.40

Nézetem szerint a fenti eltérések között a leglényegesebbnek, és legjobban alátámaszthatónak a c) pont alatt megfogalmazott tűnik. Helyesnek tartom az a) pont alatt taglalt distinkciót is, de vissza kell utalnunk arra, a fentiekben tárgyalt, és a korabeli judikatúra gyakorlatában is olykor visszatükröződő premisszára, hogy az utóörökös - az örökhagyó közvetlen örököse lévén - számára is megnyílik a hagyaték az örökhagyó halálával. Így az utóörökös már-már tulajdonosszerű pozícióba kerül, amelyet az Áptkj. néhány - alább kifejtésre kerülő - szakasza is alátámaszt. A b) pontban szereplő érv voltaképpen nem más, mint a két jogintézmény sajátságos jellemzőinek egymás mellé állítása, amelyek bár igazak, de kevéssé mondanak tartalmilag újat.

Dogmatikailag is a c) ponthoz tartozó érv a legkifinomultabb, és ez a gyakorlat számára is közérthető, elég ha csak az ingatlan nyilvántartásra gondolunk. Ha ma is létezne utóöröklés, akkor az az ingatlan-nyilvántartásban bejegyzésre kerülne az ingatlan terheként az előörökös mint az ingatlan tulajdonosa tulajdonjogának feltüntetése mellett. Amennyiben az utóöröklés meghiúsulna, feltehetően elégséges lenne az, ha ennek ténye kerülne az ingatlan nyilvántartásban feltüntetésre, és akkor az előörökös korlátlan tulajdonos lenne. A haszonélvezőből tulajdonossá váló személy esetében pedig az eljárás lényegesen bonyolultabb, hiszen az ingatlan nyilvántartás felé azt is igazolni kell, hogy milyen jogcímen vált tulajdonossá.

Az előörökös az utóöröklés beállta előtt a rendes gazdálkodás szabályai szerint köteles az örökség tárgyaival bánni.(1872. §)41 Az Áptkj. emellett az 1873. § értelmében feljogosítja az utóörököst arra, hogy biztosítékot követeljen az örökség állagára nézve az előörököstől. A javaslat indokolása azonban ezt annyiban tekinti diszpozitív rendelkezésnek, hogy amennyiben az örökhagyó ezt kizárja, úgy e jogosultság már nem áll fenn az utóörökös részére.42

További kivétel ez alól az Áptkj. 1876. §-ban szereplő szabályozás, amely az előörököst felmenti a biztosítékadási kötelezettség alól a házi, gazdasági, egyes ipari felszerelési tárgyak tekintetében.

Az 1877. § viszont az utóörököst hozhatja előnytelen helyzetbe; az utóörökös ugyanis, amennyiben nem kér biztosítékot a készpénzkészletre, úgy azért az előörökös kisebb mértékű, a rendes kezelésből adódó kötelmi felelősséggel tartozik, azzal a megszorítással, hogy azokat az összegeket, amelyeket a rendes kezelés szerint a vagyon gyarapítására kell fordítani, azokkal ő is köteles ilyen módon eljárni. (Ezalatt elsősorban az egyes tőkekamatok, befektetésekből származó kamatok értendőek.)

Az Áptkj. a nem kellő biztosítékadás esetére szankciókat is teremt. Az 1879. § értelmében az utóörökös zárgondnok alá helyezheti a vagyont, illetve az utóörökösnek az 1880. § törvényes lehetőséget nyújt arra, hogy teljes leltározást kérjen a vagyonró1.43 Ez a rendelkezés - egyebek között - azt is kimondja, hogy a leltározás költsége minden esetben az örökséget terheli. (E leltározás egyébiránt az előörökösnek is előnyös, hiszen a meglévő vagyontárgyak tekintetében a felvett leltár következtében tulajdonképpen védett helyzetbe kerül.)

A rendes kezeléssel kapcsolatban gyakorta felmerülhet olyan eset, amikor egyes vagyontárgyak eladására, vagy elidegenítésére kell, hogy sor kerüljön. Életszerű szituáció például részvények esetében, ha azok árfolyama hirtelen, jelentősen leesik, és az ésszerű gazdálkodás azt követeli meg, hogy azokat el kell adni. Az előörökös - az utóöröklés jogi konstrukciójából következőleg - ezt csak az utóörökös hozzájárulásával teheti meg. Az Áptkj. erről az 1878. §-ban rendelkezik, azzal, hogy amennyiben az utóörökös e hozzájárulást nem adja meg, avagy a hozzájárulás megadásában akadályoztatva van, akkor e jognyilatkozat pótlását polgári peres úton lehet a bíróságtól kérelmezni. (Nézetem szerint a javaslat szövegének helyes értelmezése szerint az 1876. §-ban megfogalmazott kivételeket - a házi, gazdasági, egyes ipari felszerelésekre vonatkozóan - megfelelő módon itt is alkalmazni kell.)

Az előörökös és az utóörökös jogviszonyában fontos szerephez jut a hagyatéki vagyonnal felmerülő költségek viselése. Az Áptkj. erre vonatkozólag is a haszonélvezet szabályait rendeli alkalmazni. A rendes költségeket természetesen az előörökös tartozik viselni. Az Áptkj. indokolása szerint ez abból a gazdasági alapelvből következik, hogy a folyó kiadásokat a folyó jövedelemből kell fedezni.44

A rendkívüli kiadások tekintetében az Áptkj. azt az utat követi, hogy minden rendkívüli kiadást aszerint kell megítélni, hogy mennyiben tudható be a rendes kezelésből fakadó kötelezettségeknek. Amennyiben e kötelezettségeknek megfelel, úgy a rendkívüli kiadások az örökség terhére róhatóak. Ha az előörökös a saját vagyonából eszközöl ráfordítást az öröklésre, úgy annak megtérítésére a megbízás nélküli ügyvitel szabályai alkalmazhatók.45

Amint az utóöröklés beáll (Áptkj. 1882. §), úgy az előörökösnek kötelezettsége keletkezik a vagyon átadására. Ilyenkor az előörökösnek - a már hivatkozott 1872. § szerint - a rendes gazdálkodás szabályai szerint kell eljárnia. A javaslat részletekbe menő szabályozási igényét mutatja az is, hogy az 1882. §-ban a meglévő vagyontárgyak kopásáért való felelősséget is szabályozza. A hasznok szedésére vonatkozóan a törvényjavaslat az évi termést, azaz a hasznot, az arra fordított költséget, a jogosultság tartamának a naptári évhez viszonyított arányában osztja meg úgy az előörökös és utóörökös, mint a haszonélvező és tulajdonos esetében.46

Természetesen az utóöröklés beálltával az előörökös megszűnik örökösnek lenni, így az örökség ismét önálló, integráns vagyon lesz. Ebből következik, hogy az előörökös és az örökhagyó között fennállt egykori kötelmek ismét életbe lépnek, hagyatéki hitelként, illetve terhekként, melyekkel el kell számolni (Áptkj. 1884. §)47.

Végezetül feltétlenül említést érdemel, hogy az Áptkj. ismeri a fideicommissum eius quod supererit intézményét (1883. §), amely nem korlátozza az előörökös rendelkezési jogát, és az utóörökös számára pusztán azt kell átadni, amely az utóöröklés beálltakor még megvan. Itt az előörökösnek nem kell a rendes kezelés szabályai szerint eljárnia, igaz vannak olyan jogrendszerek, amelyek ilyenkor sem engedik az örökség tárgyainak elajándékozását.48 A magyar joggyakorlat ezt az intézmény maradék utóörökösödésnek nevezi. A leltár készítését az előörökös ebben az esetben sem kerülhette el, de alapvetően elismerte a rendelkezési jogát. Az Áptkj. indokolása szerint ez a rendelkezés csak jóhiszeműen történhetett, hiszen amennyiben az előörökös célja kizárólag az utóörökös megkárosítása volt, úgy az már a törvényjavaslat szerint tiltott cselekménynek minősül (1079. §), azaz joggal való visszaélésnek tekinthető.49 (Természetesen itt a bizonyítási eljárás fontos szerephez jut.)

Összességében megállapítható, hogy az 1900. évi általános polgári törvénykönyv javaslata részletesen foglalkozik az utóöröklés kérdésével. A magyar magánjogi törvénykönyv javaslatok, valamint a Ptk. figyelembevételével állítható, hogy eddig ez a javaslat tartalmazta az utóöröklés legalaposabb és legkidolgozottabb magyarországi szabályozását.

C) Az 1913. évi polgári törvénykönyv-javaslat

Az 1913. évi polgári törvénykönyv javaslat terjedelemre nézve kisebb volt az 1900. évinél. Erősebben hatott erre a javaslatra a BGB, bár Általános Részt (Allgemeiner Teil) e tervezet sem tartalmazott.50 Az utóörökléssel foglalkozó rész jelentős mértékben hasonlít az 1900. évi javaslathoz, számos szabály teljesen egyezik, de a BGB hatása valóban szignifikánsan kimutatható.

Az alábbiakban nem mutatom be a Ptkj. összes, az utóöröklésre vonatkozó rendelkezését, inkább arra teszek kísérletet, hogy - a kódextervezet jellegzetességeire utalva - némely jelentős, az 1900. évi javaslattól eltérő elemet vázoljak.

A Ptkj. az addigi magyar jogirodalmi gyakorlattól némiképpen eltérően az előörökös fogalma helyett az egyenes örökös kifejezést használja. Különösebb jelentősége ennek ugyan nincsen, de - nézetem szerint - az előörökös szó használata szerencsésebb, mert az egyenes örökös az egyenesági rokonokkal - akik a törvényes öröklés szabályozásánál, valamint a kötelesrésznél jutnak kiemelkedő szerephez - könnyen összekeverhető.

A Ptkj. is igen részletesen, 41 szakaszban szabályozza az utóöröklést. Az utóöröklés meghatározása (1629. §) teljes mértékben egyezik az előző javaslattal. Fontos kiemelni, hogy a Ptkj. is ismeri azt a fikciót, amely az örökhagyó halálakor még meg sem fogant személy örökössé nevezését (1631. §) utóöröklésnek minősíti, azzal a céllal, hogy az örökhagyó akarata minél inkább érvényre juthasson.51 Itt is - mint a nem expressis verbis nevezett utóöröklés egyéb eseteiben - a törvényes örökösök időleges örökössé nevezését rendeli a törvény a nem egyértelmű helyzetek tisztázása céljából.

A Ptkj. szintén szabályozza a hallgatag utóörökös-nevezés, más kifejezéssel a törvény által konstruált utóörökös-nevezés eseteit. Ez a javaslat a meghiúsult hitbizomány alapítása és az utóöröklés között hidat teremt abban a tekintetben, hogy az elsőként nevezett hitbizományi birtokost tekinti előörökösnek, a hitbizományi utódokat pedig utóörökösöknek minősíti, az utóörökösökre egyébként vonatkozó szabályok figyelembevételével (1636. §).52 Ez azért is üdvös megoldás, mert a magyar jogtörténet az utóöröklés szinonimájaként használja a hitbizományi helyettesítést.53

A Ptkj. - ha nem is szó szerint kimondott formában - tartalmazza a substitutio pupillaris, illetve a substitutio quasi pupillaris intézményét. Ez a javaslat - elődjéhez hasonlóan - ugyanis szabályozza az utóörökös-nevezés hatályának megszűnését. Ezek között az 1638. § kimondja:

"1638. §: Ha az örökhagyó a végrendelkezésre képtelen ivadéka helyére utóörököst nevezett, az utóörökösnevezés kétség esetében54 hatálytalanná válik azáltal, hogy az egyenes örökös végrendelkezésre képessé lesz."

Ez a rendelkezés a római jogi értelemben vett utóöröklés eseteit - ha nem is nevesítve - tartalmazza. Ez a szakasz sok tekintetben emlékeztet az ABGB 616. §-ára, a kódextervezet szerkesztői feltehetőleg tekintettel voltak az Osztrák Polgári Törvénykönyvre.55

Az 1638. §-ban foglalt szabályt egyébként a régebbi magyar törvénykezés is ismeri, és ugyanilyen jogkövetkezményeket rendel hozzá.56

Az utóörökös-nevezés hatályának ex lege megszűnése eseteinél új elem, hogy a Ptkj. 1642. § értelmében az utóörökös méltatlan az öröklésre, ha az előörökös halála esetére volt kinevezve, és a méltatlanság alapjául szolgáló cselekményt az előörökös ellen követte el, kivéve, ha nem volt tudomása arról, hogy az előörökös halála esetén ő utóörökös lesz.57 Ez a rendelkezés azért is érdekes, mert bizonyos szempontból megdőlni látszik az a fentiekben már tárgyalt premissza, hogy az utóörökös az örökhagyó örököse.58

Természetesen a Ptkj. is érvényre juttatja az 1640. §-ban azt, a fentebb már tárgyalt elvet, hogy az örökös rendelkezési jogát minél kevésbé kell korlátozni, amikor úgy rendelkezik, hogy abban az esetben, ha kétséges, az örökhagyó helyettesörököst vagy utóörököst akart-e nevezni, akkor a rendelkezést helyettesörökös rendelésnek kell értelmezni.

A többfokú utóörökös-nevezés kérdése természetesen ebben a kódexjavaslatban is kiemelt szerephez jut. Az 1900. évi javaslattal szemben a Ptkj. kimondja, hogy amennyiben az örökhagyó több utóörököst nevezett, és az első utóörökösként belépett az örökségbe, akkor a további utóörökös-nevezés hatálytalanná válik. (A törvényjavaslat egyébként a többfokú utóörökös-nevezés esetére úgy rendelkezik, hogy az elsőként nevezettet tekinti utóörökösnek, a többit pedig egymás után helyettes örökösöknek minősíti.)

A Ptkj.-ban emellett - bizonyos fokig az Áptkj.-hoz hasonlatosan - szerepel egy időbeli korlát is a többfokú utóörökös-nevezés kikerülésére (1643. §). Ez az időtartam egyezve az előző javaslattal - 32 esztendő, amelyet az örökhagyó halálával kezdődően kell számítani, és amennyiben ezen időszak elteltével az utóöröklés nem áll be, úgy az utóörökös-nevezést hatálytalannak kell tekinteni. A Ptkj. azonban - szemben az 1900. évi javaslattal - az 1643. §-ban szabályozott időbeli korlátra ismer egy kivételt, amely az 1645. §-ban szerepel.59 Ez egyértelműen a BGB hatását tükrözi, amely bár 30 éves határidőt határoz meg, de ismeri és elfogadja ezeket a kivételeket.60

A többfokú utóörökös-nevezés hatálytalanságára, valamint az időbeli korlátra nézve a Ptkj. 1646. §-a mindazonáltal fontos kivételt határoz meg: ha az örökhagyó ivadékait, elődeit, testvéreit, házastársát vagy e hozzátartozóinak egy részét nevezte örökösöknek, utóörökösül pedig - az utóörökösök vagy az utóörökösök személyében beálló eseménytől függően - az örököstársakat, valamint ezeknek vagy ezek egy részének gyermekeit nevezte, akkor a 32 éves határidő nem áll, illetve nem alkalmazható az a rendelkezés, hogy az első utóörökösnek az örökségbe utóörökösként történő belépésével a további utóörökös-nevezés hatálytalanná válik. Ugyanebben a szakaszban szerepel azonban egy kivétel a kivétel alól, amely ismét a főszabály alkalmazását írja elő: abban az esetben, ha ilyenkor az örököstársnak a gyermeke az örökségbe vagy annak egy részébe utóörökösként belép, az ennek az örökségére vonatkozó további utóörökös-nevezés csak akkor lesz hatályos, ha a gyermek leszármazó nélkül és - konjunktív feltételként - tizennyolc éves kora előtt hunyna el. Mint látható, a többfokú utóöröklés, illetve a rávonatkozó kivételek szabályozásánál a Ptkj. segítségül hívta a római jogi substitutio pupillarist.

A Ptkj. igen részletesen szabályozza az előörökös gazdálkodását, a vagyon kezelését, hasonlóan az 1900. évi javaslathoz. Már-már kazuisztikusnak mondható, ahogy egy-egy vagyontárgy (pl. értékpapír, betétkönyv) jogi sorsáról rendelkezik. Ez ismételten a BGB hatásának tudható be.61

Mindkét javaslatban tételszerűen szerepel az a mondat, hogy az utóörökösödés esetének bekövetkeztével az egyenes örökös megszűnik örökös lenni (Áptkj. 1884. §, Ptkj. 1665. §). A Ptkj. szabályozása e tekintetben viszont a kereskedelmi-üzleti forgalom biztonságára mint érdekre annyiban tekintettel van, hogy azzal a harmadik személlyel szemben, akivel az utóöröklés beállta után az előörökös az örökség tárgyaira nézve jogügyletet köt, továbbra is az előörököst kell örökösnek tekinteni, kivéve, ha az ügyletből a harmadik személyre nézve ingyenes előny hárul, vagy ha a harmadik személy súlyos gondatlanságból nem tudja, vagy csak a jogügylet létrejötte idejében tudja, hogy megtörtént az utóöröklés.62

A Ptkj. - akárcsak az Áptkj. - ismeri a fideicommissum eius quod supererit intézményét, és lényegét tekintve az Áptkj.-hoz hasonló előírásokat tartalmaz, jelesül, hogy ilyen esetben az előörökös az utóörökösnek csupán az utóörökösödés beálltakor még meglévő örökségi tárgyakat köteles kiadni. Az 1913. évi javaslat azonban - véleményem szerint - világosabban szabályozza ezt a jogintézményt. Az 1669. § mindkét bekezdésének helyes értelmezéséből ugyanis az következik, hogy a második bekezdésben meghatározott fideicommissum eius quod supererit esetében is érvényesek az első bekezdésben megfogalmazott korlátozások.63 Ezen értelmezés szerint tehát még a fideicommissum eius quod supererit alkalmazásával rendelt előörökös sem ajándékozhatja el az örökség tárgyait; illetve az ilyen jellegű ajándékozás hatálytalan (1652. §). Ugyanez ez a szakasz ezalól kivételként említi az olyan ajándékot, "amellyel az egyenes örökös erkölcsi kötelességnek vagy a társadalmi illem követelményének tehet eleget".64

A fideicommissum eius quod supererit esetében a Ptkj. 1670. §-a külön kiemeli azt az esetet, amikor az előörökös egyenesen azzal a szándékkal kevesbítette a vagyont, hogy az utóörököst megkárosítsa. Ebben az esetben kártérítésre köteles. (E javaslat tehát már lex specialisként szankcionálja az előörökös csalárd magatartását, míg - mint látható volt - az 1900. évi javaslat ezt még az általános szabályokból mint leges specialesból vezette le.)

Az 1913. évi polgári törvénykönyvjavaslat utóöröklésre vonatkozó része összességében nagyon hasonlít az Áptkj. szabályozására. Kétségtelen azonban - ahogyan az a javaslat egészére jellemző -, hogy a BGB hatása itt még jelentősebb, és elmondható az is, hogy a substitutio pupillaris és a substitutio quasi pupillaris tekintetében a római jog nyomai is szignifikánsabban jelentkeznek.

D) Az 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat

Bár az Mjt., amelynek szerkesztői - köztük Szászy Béla - a BGB mellett a svájci ZGB-t és az OR-t is figyelembe vették, az előző két javaslathoz hasonlatosan sohasem lépett hatályba, mégis a bíróságok ratio scriptanak tekintették.65

Az Mjt. - az előző javaslatokkal szemben - igen tömören, mintegy tíz paragrafusban szabályozza az utóöröklést. Ebből következőleg ezek csak az utóöröklésre vonatkozó legfontosabb normák; kimarad például az előörökös rendes kezelési kötelezettsége, az előörökös és az utóörökös közötti elszámolás stb. Az Mjt. vonatkozó részének általános jellemzéseként elmondható, hogy az jelentős mértékben átveszi az előző, de főképpen az 1913. évi javaslat rendelkezéseit.66

Az Mjt. 1914. §-a határozza meg - egyezően az előző javaslatokkal - az utóöröklés fogalmát. Az Mjt. rendelkezik a hallgatag, vagy a törvény által konstruált utóöröklésről is, ezek között szerepel az örökhagyó halálakor még meg nem fogant, de örökösnek nevezett személynek mint utóörökösnek az esete is.

A korabeli joggyakorlat a konstruktív utóöröklésnek egyéb eseteit is ismeri. Ezek közül érdemes kiemelni az 578. E. H. döntését, amelynek értelmében az örökhagyó az általa rendelt örököstől kérelmezheti, hogy a hagyatéki vagyonból meghatározott tárgyat valamely rokonának hagyományozza; és ezt utóöröklésnek kell tekinteni, ha "az nem pusztán óhajt foglal magában, és ha a kinevezhető utóörökösök körét szabatosan meghatározta".67

Ugyanez az eseti határozat azt is kimondja, hogy van arra lehetőség, hogy az örökhagyó megengedje az előörökösnek azt, hogy a szabatosan meghatározott utóörökösi körből az előörökös maga válassza ki a konkrét személyt. Ha a megbízott örökös ezzel a jogosultságával nem él, akkor az eseti határozat szerint az örökséget az örökhagyó által megjelöltek között egyenlően kell elosztani. Létezik azonban olyan bírói döntés is, amelyik ezzel ellentétes álláspontot képvisel, és a bíróságot hatalmazza fel ilyenkor az utóörökös kinevezésére.68

Az Mjt. - egyezően a Ptkj. 1636. §-ával - ismeri a meghiúsult hitbizománynak az utóörökléssé történő átalakítását. A törvény szövege is azt a jogalkotói szándékot sugalmazza, mely szerint a rendelkezés célja az, hogy az örökhagyó akarata minél inkább kiteljesedjék.

A Magánjogi Törvényjavaslatnak az utóörökléssel foglalkozó tíz szakaszában nem találunk egy olyan rendelkezést sem, amely a többfokú utóörökös-nevezéssel, avagy az utóöröklés hatályának időbeli korlátozásával foglalkozna69. Ennek természetesen nem az az oka, hogy az Mjt. engedné a többfokú utóörökös-nevezést.

Ahogy arra fentebb már utaltam, egyértelmű tendencia figyelhető meg a magyar jogtörténetben a XIX. századtól a XX. század közepéig arra nézve, hogy a többfokú utóöröklés fokozatosan egyfokúvá zsugorodik, majd az egyfokú utóörökös-nevezés is megszűnik. Az Mjt. szerkesztésének korában már teljesen elfogadottá vált a joggyakorlatban az, hogy az utóöröklés csak egyfokú lehet.70 (Amenynyiben az örökhagyó több, egymást követő utóörököst nevezett, akkor csak az első tekinthető utóörökösnek, a többiek helyettes örökösök. Visszautalok az 1913. évi javaslatra, amely még - az 1644. §-ban - tartalmazta ezt a szabályt.)

Az Mjt. is tartalmazza azt a szabályt, amely mögött az, a már tárgyalt elv húzódik, hogy az örökös rendelkezési jogát minél kisebb mértékben kell korlátozni. Az 1922. § értelmében ugyanis ha kétséges, hogy az örökös utóörököst vagy helyettesörököst rendelt, akkor a rendelkezést helyettesörökös rendelésének kell minősíteni.

Az 1928. évi törvényjavaslatban is megtaláljuk a substitutio pupillaris és a substitutio quasi pupillaris szabályozását (1921. §), teljesen ugyanolyan formában, ahogy azt a Ptkj. tartalmazza (1638. §). Említést érdemel, hogy az Mjt. két első tervezete - tulajdonképpen a korabeli törvénykezési gyakorlatot követve - nem tartalmazta ezt a szabályt. Az I. Tervezet indokolása a gyámhelyettesítést elavultnak, és abban a tekintetben feleslegesnek is tekinti, hogy az utóörökléssel - amely a gyámhelyettesítéshez mint lex specialishoz képest lex generalisnak tekinthető - elérhetőek ugyanazok a célzott joghatások.71

Az Mjt. viszonylagos szűkszavúsága az utóöröklés szabályozását illetően azzal is magyarázható, hogy az utóöröklésre vonatkozó részletszabályok a korabeli judikatúrában már kellőképpen szabályozásra kerültek, így azokról a törvény szintjén nem tűnt szükségesnek rendelkezni.72

A korabeli joggyakorlatban felmerült esetek kapcsán itt tűnik célszerűnek az úgynevezett álutóöröklés (más szóval: háramlás) kérdéséről szólni. Az álutóöröklésnek az a lényege, hogy a felek voltaképpen valamilyen szerződést vagy megállapodást kötnek egymással, amelynek joghatásai némiképpen emlékeztetnek az utóöröklésre, és a felek e megállapodást - tévesen - utóöröklésnek nevezik.

Sándorfalvi Pap István az álutóöröklésnek önálló cikket szán.73 Az álutóöröklés sohasem utóöröklést vagy halál esetére szóló intézkedést jelent tehát, hanem egyfajta korlátolt tulajdonjog-átruházásról, időtűzéssel kapcsolatos elidegenítésről van szó. A bírói gyakorlat - némely, elhanyagolható mennyiségű kivételtől eltekintve - egységes abban a tekintetben, hogy mely szempontok irányadóak az utóöröklés és az álutóöröklés elhatárolásánál.

Példaként érdemes idézni a 6795/1926. (1928. március 13.) számú pert. Ebben az apa hagyatéka felett a három gyermek úgy egyezett meg, hogy a beteges leány öröksége részére a két fiút utóöröklés illesse meg. A Kúria véleménye szerint ez azonban téves megjelölés, hiszen egyfelől nem a leánygyermek után való öröklésről döntöttek, hanem az apa hagyatékának jogi sorsát rendezték, másfelől pedig az utóöröklésnek az a feltétele sem teljesült, mely szerint azt az örökhagyó rendelte. Így ezt a megegyezést hagyatéki megállapodásnak kell tekinteni.74

Hasonló álláspontra jutott a bíróság a 3952/1929 (1931. március 17.) perben is. Itt az egyik személy a másikra átruházta a vagyonát azzal, hogy annak halálával a vagyon az átruházott fiáé legyen. A kettők közötti szerződés utóöröklést említ, ez azonban tipikusan álutóöröklés, hiszen nem az örökhagyó végintézkedéséről, hanem élők között létrejött kontraktusról, időponttal korlátozott tulajdonjog-átruházásról van szó.75

Ezekből és ezekhez hasonlatos jogesetekből jut Sándorfalvi Pap István arra a - az Mjt. szabályozásából is folyó - következtetésre, hogy

"... utóöröklési jogot csak az örökhagyó rendelhet végintézkedésben, és ha az örökhagyó hagyatékának rendezése folyamán az örökösök egymás között akként egyeznek meg, hogy valakit utóöröklési jog illessen, úgy ezt a kifejezést tévesen használják, amiből nem keletkezik, nem keletkezhetik utóöröklési jog, hanem élők közt megszerzett s a meghatározott időponttól (haláltól) kezdődő tulajdonjog..."76

Nézetem szerint az álutóöröklésnek mint intézménynek az említése jól példázza azt a sajátos jogfejlődést, ami az egyes polgári törvénykönyv tervezetek és a joggyakorlat párhuzamos befolyása révén a magánjog, szűkebben az öröklési jog, és az utóöröklés tekintetében végbement.

Az 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslat utóöröklésre vonatkozó szabályozásáról összefoglalva megállapítható az, hogy a javaslat az előző javaslatokhoz képest bár rövidebben és kevésbé részletesen szabályozza az utóöröklést, de a vonatkozó rendelkezések - a törvénykezés által kimunkált praxis figyelembevételével - kellőképpen rendezik az utóörökléssel kapcsolatosan felmerülő jogi helyzeteket.

E) Utóöröklés a hatályos polgári jogban

A hatályos magyar Ptk. - ahogy az részletesebben kifejtésre kerül - tilalmazza az utóöröklést. Ennek számos oka van, melyek közül feltétlenül ki kell emelni azt a megváltozott politikai és társadalmi közeget, amelyben az 1959-ben elfogadásra került polgári törvénykönyv keletkezett.

A megváltozott ideológiai háttér természetesen nemcsak az utóöröklésre volt hatással, más megvilágításba helyezte az öröklési jogot, illetőleg a polgári jog egészét.77 A szocialista társadalomban, amely nem a magántulajdon szentségén állt, az öröklésnek lényegesen kisebb szerep jutott. A szocializmusnak az a törekvése, hogy a személyek magántulajdonát minimalizálja, ahhoz is vezetett, hogy az öröklési jog gyakorlati alkalmazása a korábbi időkhöz képest visszaesett. Mindennek bővebb kifejtésére - tekintettel arra, hogy az dolgozatom témájától messzire vezetne - itt és most kénytelen vagyok eltekinteni.78

A Ptk. 1957. évi tervezete mindazonáltal még ismeri és szabályozza az utóöröklést. Bár a Tervezet kijelenti, hogy e jogintézménnyel szemben gazdaságpolitikai aggályok merülnek fel, elsősorban az alábbi indokok miatt tartja szükségesnek az utóöröklés fenntartását:

a) az utóöröklés intézményét a gyakorlat ismeri, megszokta és a gyakorlatban alkalmazza,

b) az utóöröklés kizárása sem teszi lehetetlenné azt, hogy az örökhagyó a vagyontárgy tulajdonosává és annak használójává más személyt nevezzen ki, haszonélvezőként.79

A b) pont alatt kifejtett érv lényege, hogy az utóöröklés joghatását lényegében a haszonélvezet joghatásával azonosítja, és - tekintve, hogy a haszonélvezet semmiképpen sem kerülhetett eltörlésre - fennmarad a lehetőség arra, hogy egy adott vagyontárgy felett a használat és a rendelkezés tekintetében kettősség legyen. Ebből pedig arra következtet a Tervezet, hogy nem érdemes eltörölni az utóöröklést.

A Ptk. tervezete az utóöröklést összesen két szakaszban szabályozza (587-588. §). A Tervezet kizárólag az egyfokú utóöröklést ismeri el. Ennek indokai teljes mértékben megegyeznek az előző magánjogi törvényjavaslatoknál tárgyalt okokkal. A Ptk. tervezete is alkalmazza azt a kisegítő szabályt, hogy amennyiben az örökhagyó több utóörököst nevezett, akkor csak az elsőt lehet utóörökösnek tekinteni, a többiek helyettes örökösnek minősülnek.

Fontos kiemelni, hogy a Ptk. tervezete kizárólag a maradék-utóöröklést, azaz a fideicomissum eius quod supererit intézményét ismeri el. A kötött utóöröklést nem tartja összeegyeztethetőnek a szocialista joggal.

A fideicomissum eius quod supererit szabályozása nagy mértékben hasonlít az 1913. évi tervezethez. Az ily módon rendelt örökös ugyan teljes rendelkezési jogot kap a hagyatékon, az ingyenes adományok kivételével. Ez a rendelkezés az 1913. évi javaslat 1652. §-ában foglaltakra emlékeztet. A Ptk. tervezete azt sem tiltja, hogy az előörökös adósságai fejében a hitelezők az utóörökléssel terhelt vagyont is lefoglalják, de csak akkor, ha a hitelezők másképpen nem tudják követeléseiket kielégíteni.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a Ptk. tervezete önálló szakaszban szabályozza az örökhagyó halálakor még meg nem fogant ember örökössé nevezését (590. §) Erre az esetre ez a javaslat is - az előzőekhez hasonlatosan - azt a fikciót tartalmazza, hogy az ily módon örökössé rendelt személyt utóörökösnek kell tekinteni, és megszületéséig az örökhagyó törvényes örökösei az előörökösök. Bár a Tervezet expressis verbis ki nem mondja80 - és a szocialista ideológia hatására talán ki sem mondhatja -, de emögött a rendelkezés mögött is az örökhagyó akaratának feltétlen érvényre juttatása iránti törekvés húzódik.

Az 1959-ben elfogadott, és 1960. május 1-je óta hatályos magyar Polgári Törvénykönyv azonban - ellentétben a fentebb tárgyalt magánjogi törvényjavaslatokkal - már nem teszi lehetővé az utóöröklést. A Ptk. 645. §-a expressis verbis kimondja az utóöröklés általános tilalmát:

"645. § (1) Az örökhagyó olyan végrendeleti intézkedése, amely szerint az örökségben vagy annak egy részében valamely eseménytől vagy időponttól kezdve az eddigi örököst más váltja fel, érvénytelen. Az elsősorban nevezett örökös halála esetére történt örökösnevezés azonban mint helyettes örökösnevezés megáll, ha annak feltételei megvannak."

A Ptk. miniszteri indokolása ugyan elismeri, hogy az utóöröklés létező jogintézménye a magyar jognak, de azt - szemben az 1957-es tervezettel - ennek ellenére sem tartja szükségesnek fenntartani. A miniszteri indokolás szerint az utóöröklés a végrendelkezési szabadságot az örökhagyó részére túlzott mértékben biztosítja. A miniszteri indokolás amely természetesen nem lehet mentes a kor ideológiai-politikai közegétől - azon az állásponton van, hogy a végrendelkezési szabadság helyes értelme csak az lehet, ha az örökhagyó a vagyontárgyai felett halála esetére nyer egyszeri rendelkezési jogot.81 Az indokolás - adatokkal ugyan alá nem támasztva - megállapítja, hogy az utóöröklés alkalmazása ritka, mintegy évi egy-két esetre korlátozódik. (A miniszteri indokolás - hasonlóan az 1957. évi Tervezethez - kiemeli, hogy a végintézkedéssel rendelt haszonélvezet bizonyos tekintetben az utóörökléshez hasonló jogi helyzet teremtésére alkalmas.)

Az utóöröklés és a helyettes öröklés kapcsolata azonban - ahogyan ez a fentebb idézett 645. § (1) bekezdéséből kiderül - fennmarad. Amíg a Ptk.-t megelőző javaslatok úgy rendelkeztek, hogy amennyiben kétséges, vajon utóöröklésről vagy helyettes öröklésről van szó, akkor az örökhagyó rendelkezését helyettes öröklésnek kell minősíteni, addig a Ptk. szabályozása azt teszi lehetővé, hogy az utóörökössé nevezett személy helyettes örökösnek minősüljön, amennyiben annak törvényi feltételei fennállnak.

A helyettes örökösre vonatkozó rendelkezések a Ptk. 640. §-ban találhatóak. Ez a római jogi értelemben vett substitutio vulgarist jelenti, vagyis ha az elsősorban örökössé nevezett személy kiesik az öröklésből még az öröklés bekövetkezése előtt, akkor a helyettes örökös válik örökössé. Ennek tipikus esete az, ha az örökösnek kinevezett személy még az örökhagyó életében meghal.82 Mindez azt jelenti, hogy amíg az utóörökös-nevezés az utóörökösnek biztosan örökséget juttat a meghatározott feltétel vagy időpont bekövetkeztével, addig a helyettes örökössé átalakított utóörökös sorsa bizonytalan, hiszen helyettes örökösként csak akkor részesülhet az örökségből, ha az első sorban rendelt örökös nem örököl, mert kiesik az öröklésből.83

Egyetlen olyan helyzet alakulhat ki, amikor valaki 1960. május 1-je után joghatályosan utóörökössé válhat. Ezt - feltehetőleg a jogbiztonság érdekében - a Ptk. hatálybalépéséről szóló törvényerejű rendelet, a Ptké. teszi lehetővé. A Ptké. 93. §-a ugyanis kimondja, hogy amennyiben az öröklés a Ptk. hatálybalépése előtt nyílt meg, az utóöröklésre akkor is a korábbi jogot kell alkalmazni, ha az utóöröklés a Ptk. hatálybalépése után következik be. (Tekintve azonban, hogy az Mjt., illetve a Ptkj. - ahogyan ez kiemelésre került - sohasem vált hatályos jogforrássá, a korábbi jog mindenekelőtt a bírói gyakorlatot jelenti.)

Annak ellenére, hogy a Ptk. az utóöröklés jogintézményét elveti, a 645. § (2) bekezdésében engedélyezi az utóhagyományos rendelést. (Ez az elnevezés a jogirodalom terméke.84) Ennek az a lényege, hogy a hagyományos a hagyomány tárgyával, a legatummal nem rendelkezhet a meghatározott feltétel vagy időpont bekövetkeztéig. Amennyiben a hagyomány tárgya ingatlan, úgy arra az ingatlan-nyilvántartásban elidegenítési és terhelési tilalmat kell bejegyezni.

A miniszteri indokolás szerint az utóhagyományos nevezése a gyakorlatban igen elterjedt, oly módon, hogy az örökhagyó a részesítettet bizonyos időponttól vagy feltétel bekövetkeztével kívánja a dolog tulajdonosává tenni. Ilyen lehet például az, hogy "az aranyórám legyen az unokaöcsémé, ha sikerrel leteszi az érettségi vizsgát" stb.85

Ez a hagyomány elsősorban dologi hagyomány (legatum per vindicationem)86 - azaz a hagyományos a vagyontárgy tulajdonjogát az öröklés megnyíltakor ex lege megszerzi -, ahogyan azt Vékás Lajos is kiemeli a hatályos öröklési jogról szóló tankönyvében.87 Nem lehet kizárni azonban azt az esetet sem, hogy az utóhagyomány kötelmi hagyomány (legatum per damnationem), azaz a hagyományos az öröklés megnyíltakor az örökössel szemben követelést szerez; e véleményen van a Polgári Törvénykönyv kommentárja is.88

A Polgári Törvénykönyv miniszteri indokolása azt is megállapítja, hogy az utóöröklés eltörlésével megszűnt az a lehetőség is, hogy az örökhagyó halálakor még nem fogant, örökössé kinevezett személyt utóörökösnek lehessen minősíteni. Kiemeli a miniszteri indokolás azonban azt, hogy ez az örökössé nevezett méhmagzatra már nem vonatkozik, ott nincs szó utóöröklésről.89 Ez a megállapítás azért magától értetődő, mert a Ptk. 9. §-a úgy rendelkezik, hogy az élve született embert a jogképesség fogamzása időpontjától kezdve illeti meg. A fogamzás időpontját a Ptk. - megdönthető vélelemként - a születéstől visszaszámított 300. napban jelöli meg. A méhmagzat - függő jogi helyzetként értelmezhető - feltételes jogképességét már a római jog is elismeri.90

Az utóöröklés törvényi tilalma ellenére kiemelendő egy olyan jogeset a törvénykezési gyakorlatból azonban, amely e kérdéssel foglalkozik.91

Ebben a jogesetben a bíróságnak nemcsak az utóöröklés kérdésében kellett döntést hoznia, az utóöröklést nem érintő kereseti kérelmeket, illetve az azokra vonatkozó határozatokat azonban itt és most nem részletezem. Az örökhagyó 1987. december 24-én olyan holográf végrendeletet írt, amelyben a házasingatlan-illetőséget csak a házastársa halála, a későbbi felperes halála után kívánta a végrendeletben megnevezett örökösnek kiadni. Az örökhagyó szándéka alapján tehát addig az időpontig az ingatlanilletőség a házastársat, a felperest illeti. Az ügyben a végső szót kimondó Legfelsőbb Bíróság szerint ez a rendelkezés tulajdonképpen utóörökös- nevezés, hiszen az örökhagyó a házasingatlan tekintetében elfogadta a törvényes öröklés érvényesülését, azaz, hogy azt a házastársa örökölje, azzal a megszorítással azonban, hogy meghatározott időponttal az ingatlan a végrendeletben rendelt utóörökösökre szálljon át. Így a Legfelsőbb Bíróság szerint ez a rendelkezés érvénytelen, mert a Ptk. 645. § (1) bekezdésébe ütközik. Ez viszont a Ptk. 652. §-a értelmében - amely a végrendelet részleges érvénytelenségéről, illetve hatálytalanságáról szól - nem érinti a többi rendelkezés érvényességét.

Említést érdemel a tény, hogy a kereseti kérelem a végrendeletnek az ingatlanra vonatkozó konkrét rendelkezését nem az utóöröklés érvénytelenségének jogcímén támadta meg, hanem azt állította, hogy az örökhagyó érthetetlen, ellentmondó feltételt szabott, amely a Ptk. 647. § (1) bekezdésébe ütközik, és ezért érvénytelen. A Legfelsőbb Bíróság szerint azonban - szemben az első fokon eljárt bíróság véleményével - az a körülmény, hogy a kereseti kérelem az érvénytelenségi okot tévesen jelölte meg, nem ellentétes a Polgári Törvénykönyvnek a végrendelet megtámadását szabályozó 653. §-ával, azaz a bíróság jogosult arra, hogy a kérdéses rendelkezést mint utóörökös-nevezést nyilvánítsa érvénytelennek.92

A hatályos magyar polgári jog tehát a Ptk. hatályba lépése óta az utóöröklést tilalmazza, így e jogintézménynek mindaddig nem lesz új gyakorlata, amíg a vonatkozó törvényi rendelkezések azt nem teszik ismételten lehetővé.

F) Az utóöröklés - de lege ferenda

Tekintettel arra, hogy az 1050/1998. (IV. 24.) Kormányhatározattal elrendelt kodifikációs munka eredményeképpen publikálásra került az új magyar Polgári Törvénykönyv Koncepciója93, az utóöröklés de lege ferenda kérdéseit az e Koncepcióban foglaltak alapján tekintem át. Az utóöröklés jövőbeni szabályozásával kapcsolatos jogirodalmi felvetésekkel a jelen dolgozat bevezetésében már idézett tanulmányomban foglalkoztam részletesen, így ezek bemutatását most mellőzöm.94

A Koncepció, illetőleg a vonatkozó szakirodalmi vélemények szerint a megalkotandó új magyar Polgári Törvénykönyvnek a lehetőségek szerint közelítenie kell az Európai Unió jogához.95 Kétségtelen azonban, hogy a magánjog egyes részei, így az öröklési jog esetén a jogközelítés - ezen jogterületek sajátosságaiból adódóan - kevésbé várható el, és jelentősebb az egyes nemzeti jogi hagyományokhoz való ragaszkodás.96

A Koncepció - a hatályos Ptk.-val ellentétben - ismét lehetővé tenné az utóöröklést, igaz, szűkebb formában a XX. századi polgári jogi törvényjavaslatokban foglaltaknál. A Koncepció az utóöröklés bevezetését elsősorban az egyes külföldi jogrendszerek megoldásaival indokolja.

Az új magyar Polgári Törvénykönyv koncepciója szerint az utóörökös-nevezésre, illetve maradékutóörökös nevezésére (fideicommissum eius quod supererit) házastársaknak lenne módjuk külön avagy közös végrendeletben, illetve bevezetésre kerülne a római jogban ismert substitutio pupillaris.97

A házastársak egymás javára tett, külön vagy közös végrendeletbe foglalt utóörökös-nevezése a német jogban ismeretes Berliner Testcement példáját követi.98 A Berliner Testcement a házastársak közös végrendelete, amelyben egymást kölcsönösen egymás örököseivé nevezik ki azzal, hogy a túlélő házastárs elhalálozása után az örökség egy harmadik személyt, rendszerint a házastársak gyermekét illeti, aki így voltaképpen utóörökös. A Berliner Testamentnek kettős célja van: a házastársak egyrészt egymásról tudnak gondoskodni egyikük halála után, másrészt közös vagyonuk sorsát a jövőre nézve is megnyugtatóan rendezhetik.99

Említést érdemel, hogy a jelenleg hatályos Ptk. a közös végrendelet tételét érvénytelennek mondja ki.100 Ebből következően, miként ez a Koncepcióban is szerepel101, a megalkotandó Polgári Törvénykönyvnek engedélyeznie kell - kizárólag házastársak részére - a közös végrendelet tételét.

A Koncepció indokolása szerint a házastársak esetében megengedett utóörökös-nevezés megfelelő módon rendezné az egyes szerzői jogi kérdéseket, vagyis a szerző házastársának halála után a szerzői jogok nem a házastárs, hanem a szerző családját illetnék.102

A Koncepció szerint a substitutio pupillaris azt a lehetőséget teremti meg az örökhagyó részére, hogy az "végrendeletében a végrendelkezésre képtelen leszármazójának utóörököst rendelhessen arra az esetre, ha a leszármazó végrendelkezésre képtelen életkorban vagy állapotban hal meg".103 A Koncepció e szerint a substitutio pupillaris fogalmába a gyámhelyettesítés mellett beleérti az őrült leszármazó részére rendelt substitutust, azaz a substitutio quasi pupillaris esetét is.

Álláspontom szerint az utóöröklés alkalmazását még egy esetre szükséges lenne kiterjeszteni a megalkotandó új magyar Polgári Törvénykönyvben. A postumus, az örökhagyó halála után fogant személy öröklési jogi helyzetét tisztázhatná az utóöröklés alkalmazása. Természetesen a postumus, az örökhagyó halála utáni személy nem lehet elsősorban nevezett örököse az örökhagyónak. Ahogy utaltam rá, a Ptk.-t megelőző magánjogi törvényjavaslatok erre az esetre fikciót alkalmaztak.104

E fikció értelmében a postumus örökösnevezés valójában utóörökös-nevezésnek minősül, oly módon, hogy az örökhagyó halála után fogant személy megszületéséig az örökhagyó törvényes örökösei az előörökösök, míg a postumus - élveszületése esetén - utóörökös. Ez a fikció indokolható a favor testamenti elvével is, amely - a Koncepció értelmében - expressis verbis nyerne rögzítést az új Polgári Törvénykönyvben.105

Nézetem szerint a postumus örökös esetében alkalmazható utóörökös-nevezésnek modern világunkban különleges aktualitása lehet. A XXI. század tudományos és technikai fölkészültsége mindannyiunkat bizonyos, régebben egyértelmű fogalmak átértékelésére késztet. Az orvostudomány mai fejlettsége mellett teljesen más értelmet nyer a fogamzás fogalma is.

A mesterséges megtermékenyítés és a spermabankok alkalmazása lehetővé teszi ugyanis azt, hogy a fogamzás egy meghatározott jövőbeni időpontban következzen be úgy, hogy kétségen felül megállapítható, kik a születendő gyermek szülei. Életszerű helyzet lehet például, hogy a halálosan beteg vagy sérült örökhagyó, akinek - bizonyos egészségügyi okok miatt - gyermeke életében már nem foganhat, a spermabankban tárolt spermái segítségével halála után mégis apa lesz, vagyis gyermeke - mesterséges megtermékenyítés útján - csak halála után fogan meg, illetve jön világra.

Hatályos öröklési jogi szabályozásunk, illetve az új Polgári Törvénykönyv koncepciója nem teszi lehetővé azt, hogy e gyermek - aki pedig kétséget kizáróan az örökhagyó leszármazója - örökös legyen. Az utóöröklésnek viszont ebbe az irányba történő kiterjesztése a fentiekben bemutatott fikció alkalmazásával üdvös megoldást jelenthetne erre az élethelyzetre is. Álláspontom szerint ez a fikció méltányolható érdeket szolgál, ezért indokoltnak tűnik felvétele az új Polgári Törvénykönyvbe.

Tanulmányomat összefoglalva bízom abban, hogy fölvázolván az utóöröklés történetét a magyar jogtörténetben, bizonyságot nyerhetett az, e jogintézmény érdemes arra, hogy - ha néhol akár megváltozott tartalommal és jogpolitikai céllal - helyet kapjon a XXI. század új, magyar Polgári Törvénykönyvében. ■

JEGYZETEK

1 Az utóöröklés szabályozásáról az egyes európai jogrendszerekben lásd: Tóth Á.: Az utóöröklésről. Közjegyzők Közlönye 9 (2001) 3-15. o.

2 Boóc Á.: Az utóöröklés a római jogban, javaslattal a jövőbeni magyar szabályozásra. Közjegyzők Közlönye 4 (2002) 3-18. o.

3 Ilyennek tekinthetőek például a szepesi városok jogkönyvei is a XIII-XIV. századból. Erre vonatkozólag lásd Zlinszky L: A magyar örökösödési jog és az európai jogfejlődés. Budapest, 1877. 231-234. o. Zlinszky Imréről lásd Zlinszky J.: Zlinszky Imre. In: Magyar Jogtudósok II. (szerk.: Hamza G.). Budapest, 2001. 29-46. o.

4 III. Károly (1711-1740) 1715. évi XXVI. törvénycikke a királyi fiscus örökösödéséről például úgy rendelkezik, hogy ha valaki örökösök és utódok nélkül halna el, akkor a királyi adományozás címén nyert fekvőjavak vagy birtokjogok vissza kell, hogy szálljanak a fiscusra (1. §). Ezzel szemben ugyanezen törvénycikk 3. §-a már kimondja, hogy a "... királyi adományozáson kívül bármiképpen keresett és szerzett úgy ingó, mint ingatlan, s zálogos javakról is, az utolsó magvaszakadt is szabadon rendelkezhessék, s végrendeletet alkothasson."

5 Az 1848-as törvényhozásnak ilyen szerepet tulajdonít - többek között - az 1900. évi Áptkj. indokolása is. Lásd: Indokolása magyar Általános Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. V. kötet, Öröklési jog. Budapest, 1902. 132. o. (A továbbiakban: Indokolás.)

6 Erre vonatkozólag lásd: Hamza G.: Das Tripartitum von István Werbőczy als Rechtsguelle. Bemerkungen zur Rechtsguellenlehre in der europdischen Rechtsgeschichte. In: Tanulmányok Werbőczy Istvánról. (Studien über István Werbőczy.) (szerk.: Hamza G.) Budapest, 2001. 56-58. o.; Hamza G.: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján. Budapest, 2002. 68. o.

7 A Tripartitum és a római jog kapcsolatára lásd: Földi A.: A római személyi és családi jog hatása a Tripartitumra. JK 48 (1993) 389-393. o., valamint Tóth Á.: A gyámság intézménye a római jogban és Werbőczy. In: Tanulmányok Werbőczy Istvánról. (Studien über István Werbőczy.) (szerk.: Hamza G.) Budapest, 2001. 153-165. o.

18 Trip. III. rész, 30. cím, 4. §

19 Zlinszky: Örökösödési jog. 241. o.

10 Frank I.: A közigazság törvénye Magyarhonban. I. kötet. Buda, 1845. 447-448. o.

11 Zlinszky: Örökösödési jog, 225. o.

12 Weiss Emília is azon az állásponton van, hogy az utóörökös-nevezés és a maradék-utóöröklés - különösen a házastársak egymás közötti viszonylatában - bevett és széles körben alkalmazott jogintézménye volt a magyar magánjognak. Lásd: Weiss E.: A túlélő házastárs öröklési jogi jogállása történeti kialakulásában és fejlődési tendenciáiban. Budapest, 1984. 144. o.

13 Budapesti tábla 36420/884. Lásd: Kern T.: Az örökhagyó rendelkezésén alapuló öröklés. In: Magyar Magánjog, V. kötet, Öröklési jog. (szerk.: Fodor Á.) Budapest, é. n. 292. o.

14 A római jogban e kérdéssel a causa Curiana néven ismert jogeset foglalkozik. A causa Curianával foglalkozó - igen bőséges - szakirodalomból lásd az alábbiakat: J. Stroux: Summum ius summa iniuria. In: Festschrift P. Speiser-Sarasia. Leipzig - Berlin, 1926. Ill.: In: Römische Rechtswissenschaft und Rhetorik. Potsdam, 1949. 42. skk. o.; F. Wieacker: The causa Curiana and Contemporary Roman Jurisprudence. The Irish Jurist 2 (1967). 151. skk. o.; J. W. Tellegen: Oratores, lurisprudentes and the «causa Curiana». RIDA 30 (1983) 293-311. o.

15 Ugyanez olvasható ki - argumentum a contrario alkalmazásával - a Kúria 3057/884. döntéséből: "Ha az örökhagyó apa és férj végrendeletében nejét örökösének, s ugyanazon nejével nemzett gyermekeit egybefoglalva (conjunctive) egy korábbi házasságából származott többi gyermekei kizárásával, utóörököseinek nevezte ki; [az utóöröklés beálltának időpontját tehát nem tartalmazza a végintézkedés]; a kinevezett örökösök egyike pedig még anyja életében, tehát az utóörökösödés beállta előtt elhalt..." Lásd: Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 300. o.

16 Ez, az Áptkj. szakaszainak megfelelő értelmezéséből kikövetkeztethető elv a joggyakorlatban is jelentkezik. Más összefüggésben - az utóöröklés átörökíthetőségére vonatkozólag - ugyanerre jut a Kúria is (C. 1907. szept. 10. 7539/906; VIII. tan. elvi hat.) Lásd: Márkus D.: Magyar magánjog mai érvényében. V. kötet. Budapest, 1908. 958. o. Ugyanezt mondja ki a Kúria 1906. május 16-án (C. 827/906): "Kétely esetében a végrendeleti helyettesítés oly módon értelmezendő, mely által az örökösnek a tulajdonróli rendelkezési szabadsága legkevésbé korlátoltatik. Lásd: Márkus: i. m. 955. o. Lásd továbbá: C. 3731/889. Ez az ítélet szintén kijelentette, hogy ha "a végrendelet egyes kifejezései kételyt engednek meg, úgy a végrendelet akképp magyarázandó, hogy az örökös jogai mentül kevésbé korlátoztassék..." Lásd: Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 296. o.

17 Ennek római jogi gyökere a substitutio pupillarisnál alkalmazott brevilogua fogalma. (D. 28, 6, 8, 1.) Vö. W. A. Huntér: A Systematic and Historical Exposition of Roman Law in the Order of a Code. London - Dublin - Calcutta - Melbourne - Sydney, 1903. 793. o.

18 Ugyanezt mondja ki tulajdonképpen, és szigorúbb korlátokat állít - argumentum a contrario alapján - egy 1879-es bírói döntés is: "A végrendeletben kifejezett örököshelyettesítés [ezalatt itt utóöröklést kell érteni] nemcsak végrendelkezési tilalmat, hanem az élők közti szabad rendelkezés korlátozását is magában foglalja." Lásd: Márkus: Magyar magánjog ... 953. o.

19 Lásd: Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 293. o.

20 Ugyanezt a szabályt tartalmazza - az utóöröklést egyébként kategorikusan tilalmazó - hatályos magyar Ptk. 646. §-a: "Annak örökössé nevezése, aki az örökhagyó halálakor még meg sem fogant, érvénytelen."

21 Törvényszerkesztési szempontból is érdemes górcső alá venni ezt a két szakaszt. Az 1865. § azt mondja ki, hogy az örökhagyó halálakor még meg nem fogant személyt, akit az örökhagyó örökösnek nevezett, úgy kell tekinteni, mintha születése esetére nevezett utóörökös lenne. Ezt a voltaképpeni lex specialist egy lex generalis jellegű rendelkezés követi az 1867. §-ban, amely szerint ha az örökhagyó azt rendelte, hogy a végrendeleti örökös csak egy bizonyos időponttól vagy eseménytől legyen örökös (ez egyébiránt a hallgatag utóörökösnevezés sajátos meghatározásának is nevezhető), akkor addig a törvényes öröklés rendjének kell érvényesülnie.

22 Az Áptkj. indokolása szerint ugyanígy kellene per analogiam eljárni olyan - örökössé nevezett - alapítványok, egyesületek tekintetében is, akik az örökhagyó halálakor még nem szerzőképesek. Lásd: Indokolás, 135. o.

23 Kern Tivadar az 1877. évi XX. törvénycikk 30. §-ára utal, amelynek c) pontja gondnokság kirendelését teszi kötelezővé a születendő végrendeleti örökösök képviseletére. Említi továbbá az 1894. évi XVI. törvénycikk 78-79. §-át, amely a még születendő utóörökösök jogainak biztosításáról szól. Lásd: Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 29511. o.

24 Említést érdemel, hogy az Áptkj. nem veszi át az ABGB-nek a substitutio guasi pupillarisra vonatkozó szabályozását (616. §) Vö.: ABGB Praxiskommentar. (hrsg. von M. Schwimmann) Wien, 1989. 77. skk o.

25 Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 298. o.

26 Így vélekedik Kern Tivadar, (Kern: Az örökhagyó rendelkezésén...301. o.), illetve az újabb irodalomból Tóth Ádám (Tóth: Az utóöröklésről. 4. o.).

27 A Kúria egyik 1887-es döntése is ezt támasztja alá. A 6103/887. döntés alapjául szolgáló tényállás szerint a végrendelkező örökösül fiát nevezte, és annak elhalálozása esetére utóörökösül férjét. A férj gyermekei később pert indítottak az örökségért, annak ellenére, hogy a férj az előörökös, vagyis a fiú előtt halt meg. Ebben az esetben - a végrendeletbe foglaltakból következően - a férj örökösei nem tekinthetőek az örökhagyó utóörököseinek. (Lásd: Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 302. o.)

28 E szabályt hasonlítja össze az Áptkj. indokolása az ABGB. 617. §-ával, az ALR 1. r. 538. cikkelyével, valamint a BGB 2107. §-ával. Feltétlenül ki kell emelni, hogy habár az ABGB 617. §-a (amely szerint a gyermek terhére rendelt utóörökös rendelése hatályát veszti, ha a gyermek maga is öröklésre képes leszármazót hagy hátra) majdnem szóról szóra egyezik az Áptkj. 1868. §-ával, egy igen fontos különbség fellelhető. Az osztrák magánjogi kódex az örökhagyó gyermekéről beszél, míg a magyar 1900-as javaslat ivadékról, melybe - véleményem szerint - a távolabbi leszármazó, például az unoka is beleérthető.

29 Ezt mondja ki a Kúria 9367/892. sz. ítéletének indokolása is: "... Ezzel a jogvélelemmel szemben tehát az ellenkezőnek, ti. annak a bizonyítása, hogy az örökhagyó említett végrendeletét gyermekeinek [az előörökös gyermekeiről van szó, akik - az örökhagyó és az előörökös rokoni kapcsolatából következően - az örökhagyónak is leszármazói] születése után is a rokonok javára fenntartani kívánta, azoknak feladatát képezi, akik a végrendelet alapján jogokat érvényesíteni kívánnak."

30 Kern Tivadar ezzel összefüggésben a Kúria 7487/890. sz. döntését idézi: "A végrendelet keletkezése idején az utószülött felperes még csak 4 hónapos méhmagzat volt, kinek létezéséről, hogy tudomással bírt volna végrendelkező, nem bizonyíttatott. Ennek folytán az a jogszerű vélelem áll fenn, hogy végrendelkező a méhmagzat létezése felől tévedésben volt, s minthogy csakis e tévedés következményeként tekinthető az, hogy a végrendelet a felperesként fellépő kiskorút egész vagyonából kizárta, ... a végrendeletet érvénytelennek kellett kimondani." Lásd: Kern: i. m. 306. o.

31 Lásd: Indokolás, 145. o.

32 Grosschmid B.: Magánjogi tanulmányok, tervezetek és kisebb dolgozatok, főként az öröklési, kereskedelmi és családi jog köréből. II. kötet. Budapest, 1901. 316. o.

33 A BGB 1887-es első tervezete (erster Entwurf, lásd: Indokolás, 145. o.; A BGB tervezetéhez, kodifikációjához lásd: Hamza: Az európai magánjog fejlődése. 96-97. o.) ugyanezt a szabályt tartalmazza. A BGB végleges változata azonban a 2109. §-ban 30 évet jelöl meg főszabályként, azzal a kivétellel, hogy ez nem érvényesülhet, ha az örökhagyó meghatározott más feltételhez, így például az előörökös halálához köti az utóöröklés beállását. Visszautalva az osztrák szabályozásra, az ABGB (612. §) az örökhagyó kortársainál korlátlan számú utóöröklést enged, míg nem kortársaknál már az ingó és ingatlan vagyontárgyak esetében különbséget tesz.

34 Lásd: Márkus: Magyar magánjog ... 956-957. o.

35 Lásd: Kúria 7913/894: "Itélkezési gyakorlatunk szerint a hitbizományi helyettesítés csak a közvetlen következő első helyettesített örökösnél foglalhat helyet, további helyettesítés azonban, vagyis, hogy a helyettesítetteknek ismét helyettes rendeltessék, megengedve nincsen." Idézi: Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 308. o.

36 Lásd például Kúria 308/892. Méltatására nézve lásd: Kern: i. m. 308. o.

37 Az egy-két, esetlegesen három nemzedékre kiterjedő időszak alatt olyan szélsőséges eseteket értek, amikor az örökhagyó - esetlegesen ismerve ezt a szabályt - úgy rendelkezik, hogy az egyik, a végrendelkezéskor életben lévő utóörökös már igen élemedett korú, míg a második középkorban lévő személy, harmadik utóörökösnek pedig egy fiatal személyt nevez. (Természetesen ennek a logikai játéknak gyakorlati érvényesülése csak periférikus esetekben képzelhető el.)

38 Így: Teller E.: A végrendelet tartalma. In: Magyar Magánjog, VI. kötet, Öröklési jog. (szerk: Szladits K.) Budapest, 1939. 329. o., valamint: Tóth: Az utóöröklésről. 5. o.

39 Ez a haszonélvezet (ususfructus) római jogi rendszertani helyéből is egyértelműen következik (ius in re aliena).

40 Lásd: Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 311. o.

41 Itt eltérés tapasztalható a BGB. 2131. §-ához képest, amely az előörökösnek a culpa in concreto követelményét szabja a hagyaték tárgyaihoz képest. Vö. Palandt-Kommentar. Bürgerliches Gesetzbuch. (bearb. von P. Bassange, U. Diedrichsen, W. Edenhoffer, H. Heinrischs, A. Heldrich, H. Putzo, H. Thomas). München, 192251. 1967. skk o. A culpa in concreto római jogi forrásához lásd különösen: D. 17, 2, 72.

42 Lásd: Indokolás. 154. o.

43 Feltétlenül meg kell jegyezni, hogy az 1900-as Általános Polgári Törvénykönyvet megelőző magyar törvényhozás is ismeri az utóörökös védelmét az előörökössel szemben az örökség tárgyaira vonatkozólag. Az 1894. évi XVI. törvénycikk az örökösödési eljárásról szintén a lehetőséget ad az utóörökösnek a hagyatéki leltár kezdeményezésére (35. §), valamint az örökösödési eljárás megindításának kérelmezésére (3. §) Előírja továbbá e törvény azt is, hogy ha az utóöröklés tárgyát ingatlan vagyon képezi, akkor e jognak a telekkönyvi, mai kifejezéssel: az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzését hivatalból kell biztosítani (78. §) Minderről részletesebben lásd: Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 316. o.

44 Lásd: Indokolás, 166. o.

45 E szabályozás - mint az látható volt - eltér a BGB-ben szereplő rendelkezésektől.

46 Lásd: Áptkj. 501. § skk, valamint: Indokolás, 169. o. Kern Tivadar érdekes esetet említ a hasznok tekintetében. (Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 315. o.). Kern szerint nem kétséges, hogy az utóöröklés beállta előtt a hasznok az előörököst illetik, de a hagyatéki ingatlanon talált kincs például, vagy a hagyatéki sorsjegyre eső nyeremény már szerinte a hagyaték értékét növeli, és az előörökös azt - mint hasznot - nem szerezheti meg. A kincstalálás ilyen értelmű szabályozása - nézetem szerint - magyarázható a thesauri inventio római jogi fogalmával is. A kincstalálás korai római jogi felfogása értelmében a kincs annak a teleknek a tulajdonosáé lesz, ahol a kincset találták (U1p.D. 34, 2, 19, 13. - accessio cedat principali [= a járulék járuljon a fődologhoz]). Még Hadrianus császár is úgy rendelkezik, hogy az idegen telken talált kincs fele a tulajdonosé, I. Valentinianusnál ez az arány egynegyed. Ebből az következik, hogy a kincs semmiképpen sem tekinthető közönséges haszonnak, amely a dolog természetéből, vagy mindennapi használatából következne, vagyis indokolt az, hogy azt az előörökös ne tudja magának megszerezni. A thesauri inventioról lásd részletesen: Földi A. - Hamza G.: A római jog története és institúciói. Budapest, 20027. 334. o. A thesauri inventio római jogi forrásaihoz lásd: Inst. 2, 1, 39.; D. 41, 1, 63.

47 Részletesebben lásd: Indokolás, 173. o. (Hasonlóan rendelkezik továbbá: BGB 2143. §, ALR l. r. 16. cikkely. 481, valamint a Szász Polgári Törvénykönyv 2520. cikkelye.)

48 Lásd pl.: BGB 2136. §, ALR 1. r. 12. cikkely 469. Szász Polgári Törvénykönyv 2522. cikkely.

49 Lásd: Indokolás, 171. o. A joggal való visszaélés római jogi forrásával kapcsolatban lásd Gaius (1,53): male ... nostro iure uti non debemus. (Lásd továbbá: M. Kaser: Römisches Privatrecht. Ein Studienbuch. München, 19686. 26. o. Földi - Hamza: A római jog... 290. o.) Említést érdemel, hogy a joggal való visszaélés általános tilalmát a Ptk. 5. § (1) bekezdése is tartalmazza.

50 Lásd erről: Földi-Hamza: A római jog... 145. o.

51 A Ptkj. 1519. §-a értelmében ugyanis örökös csak az lehet, aki az örökhagyó halálakor életben van.

52 "1636. §: Ha az örökhagyó végrendelettel hitbizomány alapítását rendelte és a hitbizomány alapítása meghiúsult: kétség esetében az elsőnek nevezett hitbizományi birtokost egyenes örökössé, a hitbizományi utódokat pedig - az 1643-1646 §-ok korlátai között - utóörökösökké nevezetteknek kell tekinteni.

53 Lásd erről Tóth: Az utóöröklésről. 4. o. Visszautalok arra, hogy Grosschmid Béni a kötött utóöröklést - vagyis azt az esetet, amikor az előörökös gyakorlatilag egyáltalán nem rendelkezhetett az örökség tárgyaival - hitbizomány en miniature-nek nevezi (lásd: Grosschmid: Magánjogi tanulmányok.... II. 316. o.).

54 A "kétség esetében" kitétel arra az esetre utal, ha valaki a végrendeletet megtámadja, mert azt érvénytelennek gondolja. A végrendeletek érvényességéről és hatályosságáról összefoglalóan lásd: Földi A.: Érvényesség és hatályosság a végrendeleteknél. Közjegyzők Közlönye 7-8. (1998). 2-12. o.

55 Igaz, e törvényhely kimondottan a substitutio guasi pupillaris esetét szabályozza: "ABGB 616. §: Különösen az esztelen után tett hitbizományi helyettesítés elveszti erejét, ha bebizonyíttatik, hogy ő végrendelkezéskor teljes eszmélettel bírt; vagy ha a bíróság neki esze szabad használatának visszanyerése tekintetéből a vagyon szabad kezelését megengedte, s a helyettesítés többé fel nem éled, habár visszaesés miatt ismét gondviselő alá rendeltetett, s időközben végintézkedést nem tett is." Idézi: Márkus: Magyar magánjog ... 952. o.

56 Lásd Kúria 6941/894.: "néhai R. J. jelzett intézkedésében nem hitbizományi (fideicomissaria), hanem csupán a Hk. [azaz a Tripartitum] III. 30 czime által megengedett azt a helyettesítést kívánta statuálni, amelyet az apa rendelhet serdületlen kiskorú gyermekének halála esetére. A mennyiben pedig e szerint a serdületlen korban való elhalálozása esetére tett, vagyis pupillaris helyettesítés forog fenn, ez hatályát abban a pillanatban elveszette, a melyben a serdületlen kiskorú örökös végrendelkezési képességét elérte." Idézi: Kern: Az örökhagyó rendelkezésén... 307. o.

57 A méltatlanság hét esetét a Ptkj. 1522. §-a szabályozza. Ezek alapján méltatlan az öröklésre az, aki: (1) az örökhagyó életére tört; (2) aki szándékos és jogellenes cselekménnyel olyan helyzetbe hozta az örökhagyót, hogy az nem tehetett végintézkedést, vagy azt nem vonhatta vissza; (3) aki szándékosan és jogellenesen megakadályozta az örökhagyót végintézkedés tételében vagy visszavonásában; (4) aki testi erőszakkal, csalárd megtévesztéssel vagy jogellenes fenyegetéssel arra bírta az örökhagyót, hogy az végintézkedést tegyen, vagy azt visszavonja; (5) aki a végintézkedés tekintetében az okirathamisítás bűntettét vagy vétségét követte el; (6) aki a szóbeli végrendelet tekintetében a hamis tanúzás bűntettét követte el; (7) aki az (5), illetve (6) pont alatti bűncselekmények kísérletét követte el, vagy annak részese volt. Mint látható, a Ptkj. igen részletesen szabályozza a méltatlanság eseteit. A hatályos Ptk. ezzel szemben az érdemtelenség fogalmát alkalmazza és annak három esetét ismeri (602. §). Az örökhagyó életére törés, illetve a végintézkedés szabadságának megsértése egyezik, a Ptk. viszont ismeri azt az esetet is, amikor valaki, azért, hogy részesüljön az öröklésből a törvényes vagy végrendeleti örökös életére tör [602. § (1) bekezdés c) pont]. Közös elem továbbá a Ptkj.-ban (1523. §), illetve a Ptk.-ban [602. § (2) bekezdés] az, hogy a méltatlanság, illetve az érdemtelenség nem vehető figyelembe, ha az aki, ellen a méltatlanságot, illetve az érdemtelenséget előidéző cselekmény irányult, megbocsátott. (Mint látható, a Ptkj. szerint ez csak az örökhagyó lehet, míg a Ptk. esetében ilyen személy - adott esetben - a törvényes, illetve végrendeleti örökös.

58 A méltatlanság római jogi gyökereire nézve lásd: indignitas, Földi-Hamza: A római jog... 612. o. Az indignitas római jogi forrásaihoz lásd: D. 34,9.; C, 6, 35.

59 "1645. §: Az 1643. § szabálya nem áll, ha az utóörökösödés oly eseménytől van függővé téve, amely az egyenes örökös személyében vagy az örökhagyó halálakor életben lévő utóörökös személyében áll be. Ha az utóörökösödés jogi személyben beálló eseménytől van függővé téve, az 1643. § szabálya marad irányadó." Hasonló rendelkezést tartalmaz egyébként a Ptkj. 1632. §-a is. Ha nem létezne viszont az 1645. §, akkor a két rendelkezés, az 1632. § - amely a halasztó feltételtől (condicio suspensiva) vagy az időtűzéstől (dies a guo) függő utóörökös-nevezésről szól -, és az időkorlátot rendelő 1643. § egymással ellentétbe kerülne.

60 Lásd: BGB 2109. §.

61 Erről részletesebben lásd: Tóth: Az utóöröklésről. 13. o. Így szerepel például - az Áptkj. szabályaival egyezően - a rendes kezelés kötelezettsége (1655. §), illetve az is, hogy ha az örökség tárgyainak érdekében olyan rendelkezésre van szükség, amelyhez az utóörökös jóváhagyására is szükség van, akkor azt adott esetben bírói úton is ki lehet kényszeríteni (1658-1659. §). A Ptkj. 1651. § (2) bekezdése egyébként, amely kimondja, hogy azon jogok tekintetében, amelyekre az utóörökös joga is kiterjed, a telekkönyvi bejegyzést hivatalból kell kezdeményezni, összhangban áll a fentebb már említett 1894. évi XVI. törvénycikk 78. §-ával.

62 Ez a szabály voltaképpen a jóhiszemű harmadik személy védelmét hivatott szolgálni.

63 A Ptkj. 1669. §-a egyébként ismét német hatást tükröz. Nagy mértékben hasonlít a BGB. 2136 §-hoz, amely a hagyományos utóörökösödés és a fideicommissum eius guod supererit közötti átmeneti lehetőségekkel foglalkozik.

64 Ez a megfogalmazás természetesen ismételten sok jogvitának lehet az alapja, nehéz ugyanis meghatározni azt a zsinórmértéket, amellyel az "erkölcsi kötelesség" avagy a "társadalmi illem" fogalmához igazodó ajándék mérhető. Ugyanez a probléma érhető tetten egyébként a hatályos Ptk. 582. § (5) bekezdésében, amely - az ajándékozási szerződés kapcsán - kimondja, hogy: "A szokásos mértékű ajándék visszakövetelésének nincs helye". Erre vonatkozólag a PK 76. sz. állásfoglalása irányadó, amely szerint az ajándék visszakövetelhetőségének eldöntéséhez az ajándék tárgyának értékét, az ajándékozó és a megajándékozott közötti viszonyt kell vizsgálni. Hasznos szempontokat tartalmaz továbbá a BH 1994. 135. döntés is: "Szokásos mértéket meg nem haladó ajándékról általában akkor lehet szó, ha az ajándékozás nem gazdagítja a megajándékozottat olyan mértékben, hogy az ajándék visszakövetelése anyagi és erkölcsi szempontból indokolt lenne." Mindezek együttesen is azonban adott esetben aggályossá tehetik annak megítélését, hogy az ajándék a hatályos jog nyelvén - "szokásos mértékű", illetve - a Ptkj. szavaival - az "erkölcsi kötelesség" avagy a "társadalmi illem" kategóriája alá besorolható, így az ilyen jellegű döntésnél számos, a jogon kívüli tényező is szerephez juthat.

65 Lásd: Földi-Hamza: A római jog... 145. o. Szászy Béláról lásd: Burián L.: Szászy István. In: Magyar Jogtudósok II. (szerk.: Hamza G.) Budapest, 2001. 149. o.

66 Így vélekedik: Tóth: Az utóöröklésről. 13. o.

67 Teller: A végrendelet tartalma. 326. o.

68 4524/1924. Mj. Dt. XVIII. 17. Idézi: Teller: i. m. 326. o.

69 Az időbeli korlátozás kapcsán már tárgyalt, 32 éves periódus az Mjt. korabeli joggyakorlatban - érdekes módon - egy más aspektusban jelentkezik: a judikatúra szerint lehetőség van az utóöröklési jog megnyílta után annak békés elbirtoklására, 32 év alatt. (J. H. VII. 99. 3601/1932.) Lásd: Teller: i. m. 332. o.

70 Így például: 276. E. H. 4002/1914. Mj. Dt. IX. 36., 42/1923. Mj. Dt. XVI. 71. Lásd: Teller: i. m. 326. o. Fontosnak tartom kiemelni, hogy a többfokú utóörökös-nevezés - szemben a XIX. századvégi, XX. század eleji gyakorlattal - még akkor is hatálytalan, ha az egymásután kijelölt utóörökösök kortársak. (A XIX. századvégi, XX. század eleji gyakorlatra lásd különösen: Márkus: Magyar magánjog ... 956-957. o.)

71 "...az atyai hatalom modern felfogása értelmében azonban az újabb jogrendszerekben többé nem talált helyet [ti. a substitutio pupillaris]... Ma tehát nálunk is az a szabály, hogy a szülő a serdületlen gyermekének örököst nem nevezhet, csak utóörökös-nevezéssel terhelheti meg (a köteles rész sérelme nélkül) a reáhagyott örökséget, ami mellett értelmezés kérdéséül marad fenn, hogy a szülőnek ez az intézkedése, mellyel a gyermeknek örököst rendel, valóban a reáhagyott vagyonra szóló utóörökös-nevezésnek lesz-e tekintendő?... A modern jogrendszer szelleme értelmében a T. sem tehetett mást, minthogy az elavult intézményt... a mai joggal [azaz a joggyakorlattal] megegyezően mellőzze." Idézi: Teller: A végrendelet tartalma. 331-332. o.

72 Ide tartozik például a rendes kezelés kötelezettsége. Erre vonatkozóan lásd: Teller: i. m. 329. o. Az Mjt. - hasonló megfontolásból, bár nem biztos, hogy szerencsés módon - nem teszi külön szabályozás tárgyává a fideicommissum eius quod supererit intézményét sem.

73 Sándorfalvi Pap I.: Ál-utóöröklés. Királyi Közjegyzők Közlönye 6 (1934). 211-216. o.

74 Sándorfalvi Pap: i. m., 212-213. o.

75 Sándorfalvi Pap: i. m., 213. o.

76 Sándorfalvi Pap: i. m., 215. o.

77 Nem véletlen, hogy a szocialista jogirodalom elsősorban polgári jogról és nem magánjogról beszél. A két fogalom nem szinonima, hiszen a magánjogba bele kell érteni például a kereskedelmi jog fogalmát is, amelynek szerepe és súlya a szocialista gazdasági berendezkedésben minimalizálódott. Ezért ez a korszak következetesen a polgári jog fogalmát használja. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy az egykori Német Demokratikus Köztársaság (NDK) magánjogtudománya a korlátozott polgári jog fogalmát (ein eingeschránkter Zivilrechtsbegrifjj fogalmát használja. Ehhez lásd különösen: Hamza: Az európai magánjog fejlődése. 97. o. A magánjog és a kereskedelmi jog kapcsolatáról lásd továbbá: Vékás L.: Az új Polgári Törvénykönyv elméleti előkérdései. HVG-ORAC, Budapest, 2001. 38-75. o.

78 Az öröklési jognak szocialista felfogásáról tömör és jó áttekintést ad: Világhy M.: Az öröklési jog elvi kérdései a Polgári Törvénykönyv tervezetében. JK 5 (1958) 142-151. o.

79 Lásd: A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve. Tervezet. Budapest, 1957. 417-418. o.

80 Lásd: i. m. 419. o.

81 Lásd: A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve. Az 1959. évi IV. törvény és a törvény javaslatának miniszteri indokolása. Budapest, 1959. 506. o. (A továbbiakban: Miniszteri Indokolás.)

82 A Ptk. egyébiránt - a 640. § (2) bekezdésében - tulajdonképpen megteremti a törvényes helyettesítést: ha az örökhagyó nevezett örököse egyben törvényes örököse is, és nincsen más helyettes örökösnevezés, akkor helyettesnek a törvényes örökös leszármazóját kell tekinteni.

83 A Ptk. kommentárja szemléletes példával mutatja be az utóörökösből ex lege helyettes örökössé váló személy helyzetét. Lásd: A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvének Magyarázata. I-II. kötet. (szerk.: Gellért Gy.) Budapest, 1995. 1867. o. (A továbbiakban: Kommentár.)

84 Az elnevezésről lásd: i. m. 1868. o.

85 Lásd: Miniszteri Indokolás, 506. o. A magyar jog - ellentétben például az osztrák joggal (ABGB 1331. §) az előszereteti érték - pretium affectionis - jogi terminusát nem ismeri, azt azonban látni kell, hogy az örökhagyó akaratelhatározásában a hagyomány vagy az utóhagyomány juttatása körében ez a fogalom feltétlenül szerepet játszik.

86 Nézetem szerint a dologi hagyomány római jogi elnevezése jól jellemzi annak jogi természetét. A vindicatio ugyanis egyértelműen azt fejezi ki, hogy a dologi hagyományos, legatarius dologi jogi jogosultságot szerez, hiszen in rem actio-t kap jogának érvényesítésére.

87 Vékás L.: Öröklési jog. Budapest, 1997. 89. o.

88 Lásd: Kommentár, 1868. o. A kötelmi hagyomány kiadásánál - utóhagyomány esetében is - vizsgálandó körülményekre lásd különösen: BH 1997. 535.

89 Miniszteri Indokolás, 507. o.

90 Említést érdemel, hogy a római jogban a fogamzás időpontja nem praesumptio iuris, hanem praesumptio iuris et de iure, azaz megdönthetetlen vélelem volt. A méhmagzat feltételes jogképességére utal a következő középkori eredetű latin jogi mondás is: Nasciturus pro iam nato habetur, guotiens de commodis ipsius guaeritur. A méhmagzat (nasciturus) római jog fogalmáról, illetve annak továbbéléséről lásd: Földi-Hamza: A római jog... 204. o. 266. o. Lásd továbbá: Péter O.: Nasciturus pro iam nato habetur. JK 46 (1991). 177-182. o.

91 BH 1992. 246. Az utóöröklés tilalmáról - gyakorlati szempontból - az újabb irodalomból lásd továbbá: Sőth L.-né: A végintézkedések. HVG-ORAC Budapest, 2001. 171-176. o.

92 Ugyanerről a jogesetről lásd: Kommentár, 1866. o.

193 Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója. Magyar Közlöny, 2002/15/II. szám. Közzétéve a Kormány 1009/2002. (I. 31.) Kormányhatározata alapján.

194 Boóc: Az utóöröklés a római, jogban... 16-18. o.

195 Koncepció. 13 skk. o.; Vékás: Az új Polgári Törvénykönyv... 15-38. o.

196 Koncepció. 185-186. o.

197 I. m. 201-202. o.

198 BGB 2269. §

199 A elélő házastárs esetében az utóöröklés visszaállítása mellett érvel Weiss Emília is. Weiss: A túlélő házastárs ... 275-276. o.

100 Ptk. 644. §

101 Koncepció, 201. o.

102 Ezt az álláspontot képviseli Vékás Lajos is. Vékás: Öröklési jog. 88-89. o. Említést érdemel, hogy Nizsalovszky Endre egy, még a ma hatályos Ptk. elfogadását megelőzően írott cikkében úgy vélekedik, hogy a szerzői jogok - természetükből következőleg - az embert megillető egyes jogoktól eltérő öröklési jogi megítélést igényelnek. Lásd: Nizsalovszky E.: A szerzői jog öröklése és a Ptk. tervezete. MJ 6 (1958) 167-172. o.

103 Koncepció. 202. o.

104 Lásd: Áptkv. 1865-1867. §; Ptkj. 1631. §.; Mjt. 1916. §.

105 Koncepció. 198. o.