724/B/1998. AB határozat

a közműves ivóvízellátásról és a közműves szennyvízelvezetésről szóló 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet 9. § (1)-(3) bekezdése, valamint a 17. § (3) bekezdése alkotmányellenessége vizsgálatáról

MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezések alkotmányellenessége utólagos megállapítására irányuló indítvány alapján meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság a közműves ivóvízellátásról és a közműves szennyvízelvezetésről szóló 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet 9. § (1)-(3) bekezdése, valamint a 17. § (3) bekezdése alkotmányellenessége megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

INDOKOLÁS

I.

Az Alkotmánybírósághoz benyújtott több indítvány is kezdeményezte a közműves ivóvízellátásról és a közműves szennyvízelvezetésről szóló 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) előírásai alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát. Az egyik indítványozó azért támadta az R. 17. § (3) bekezdését, mivel úgy vélte, hogy ez az előírás az Alkotmány 8. § (1) bekezdése sérelmével szabályozza a társasházi és a szövetkezeti lakások közműves ivóvízellátása díjának megállapítását. Álláspontja szerint "a lakók anyagi hátrányt szenvednek a kertes házban lakó személyekkel szemben, mert a ténylegesen elfogyasztott vízmennyiségen túlmenően az el nem fogyasztott vízmennyiség értékét is fizetni kell".

A másik indítvány hasonló okok alapján kérte az R. 17. § (3) bekezdése alkotmányellenessége megállapítását. Az indítványozó utalt arra is, hogy a külön órával mért fogyasztástól független díjfizetési kötelezettség sérti a fogyasztó jó hímevét, ellentétes a magánlakás sérthetetlensége elvével és lehetővé teszi, hogy "vétlen személyek ... a rendelet alapján szankcionálhatók". Az R. 17. § (3) bekezdését a diszkrimináció tilalmának az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében, valamint a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás egyenértékűségének a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 201. § (1) bekezdésében védeni rendelt elvével is ütközőnek vélte az indítvány. Az ebben foglalt kérelem alapján a kifogásolt rendelkezés alkotmányellenes módon tesz különbséget a társasházban élők és a nem ilyen épületben lakók között.

Az R. 9. § (1)-(3) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatára irányuló kérelem is érkezett az Alkotmánybírósághoz. Az indítványozó arra hivatkozott, hogy e rendelkezések alapján "a fizetés kikényszerítésére alkalmazott vízkorlátozás kollektív büntetésre ad lehetőséget, mivel vétlen családokat sújt. ... nem emberhez méltó a beavatkozás a mozgáskorlátozottak esetében, őket emberi méltóságukban sújtja a vízkorlátozás alkalmazása".

Az indítványok tartalmi azonosságára tekintettel az Alkotmánybíróság az ügyeket egyesítette.

II.

Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglalt döntését a következő jogszabályi rendelkezésekre alapozta.

Az Alkotmány 8. § (1) bekezdésének megfelelően "a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége". Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az emberi élet és méltóság feltétlen védelméről rendelkezik, e § (2) bekezdése tiltja az embertelen, megalázó bánásmódot; az 59. § (1) bekezdése pedig biztosítja a magánlakás sérthetetlenségének jogát. Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szerint "a Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül".

A Ptk. 201. §-a a következőket állapítja meg:

"(1) A szerződéssel kikötött szolgáltatásért - ha a szerződésből vagy a körülményekből kifejezetten más nem következik - ellenszolgáltatás jár.

(2) Ha a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között, anélkül hogy az egyik felet az ajándékozás szándéka vezetné, a szerződés megkötésének időpontjában feltűnően nagy az értékkülönbség, a sérelmet szenvedő fél a szerződést megtámadhatja".

A 387. §-a a közüzemi szerződésre vonatkozó alapvető rendelkezéseket tartalmazza. Eszerint: "Közüzemi szerződés alapján a szolgáltató köteles meghatározott időponttól a fogyasztó számára folyamatosan és biztonságosan a fogyasztó igénye szerint meghatározott közüzemi szolgáltatást - így különösen gázt, villamos energiát és vizet - nyújtani, a fogyasztó pedig köteles időszakonként díjat fizetni". A 388. § (3) bekezdése a következőket írja elő:

"A szolgáltató a fogyasztóval szemben a teljesítést csak jogszabályban meghatározott esetekben szüneteltetheti, illetőleg korlátozhatja". A Ptk. 685. § a) pontja szerint a Ptk. alkalmazásában a kormányrendelet általános jelleggel jogszabálynak minősül.

Az R. 1. § (1) bekezdés első mondatának első fordulatából kitűnik, hogy a közműves ivóvízellátás közüzemi szolgáltatás. Az 1. § (1) bekezdés második mondatának megfelelően a szolgáltatást végző az ivóvízművek üzemeltetésével "köteles a víziközmű-hálózatba bekötött ingatlan tulajdonosának, illetőleg egyéb jogcímen használójának ... ivóvizet szolgáltatni".

Az R. 3. § (1) bekezdése alapján a szolgáltatásra a fogyasztónak a szolgáltatóval szerződést kell kötnie, amelyben - e bekezdés f) pontjának megfelelően - a szerződésszegés következményeiről is rendelkezni kell.

Az R. 8. §-a az ivóvíz-szolgáltatás díjának megfizetésére vonatkozó előírásokat állapít meg.

"(1) A szolgáltatásért a fogyasztónak külön jogszabály szerinti díjat kell fizetnie, kivéve, ha a szolgáltatóval ennél alacsonyabb díj alkalmazásában állapodott meg.

(2) A szolgáltató a szolgáltatás díjáról szolgáltatási helyenként és időszakonként - az általános forgalmi adóról szóló törvény előírásainak, illetőleg az árjogszabályoknak megfelelő - számlát bocsát ki, melyet a fogyasztó a szerződésben meghatározott feltételekkel köteles kiegyenlíteni.

(3) A fogyasztó a számla kézhezvételétől számított 15 napon belül kifogással élhet a szolgáltatónál, amelynek a számla kiegyenlítésére vonatkozó kötelezettségre nincsen halasztó hatálya".

Az R. 9. §-ának az indítványban támadott (1)-(3) bekezdése a díjfizetés elmulasztásának jogkövetkezményeit szabályozza:

"(1) Ha a fogyasztó a díjat a szerződésben rögzített feltételek szerint nem fizeti meg, a mulasztásnak az e rendeletben meghatározott következményeire a szolgáltató - az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (továbbiakban: ÁNTSZ) területileg illetékes intézetének egyidejű értesítése mellett - fogyasztó figyelmét felhívja.

(2) A szolgáltató a szolgáltatást a létfenntartáshoz, a közegészségügyi és tűzvédelmi követelmények teljesítéséhez, valamint az egészségügyi és gyermekintézmények ellátásához szükséges ivóvízellátás, továbbá a szennyvízelvezetésre irányuló szolgáltatás kivételével, az illetékes ÁNTSZ-nek az intézkedés bevezetését nyolc nappal megelőző értesítése mellett, az ÁNTSZ-nek az értesítésben foglaltakkal ellentétes állásfoglalása hiányában

a) időben és mennyiségben korlátozhatja,

b) kizárólag termelési célú ivóvíz-felhasználásnál szüneteltetheti, illetve három hónapon túli díjtartozás esetén további harmincnapos határidővel a szolgáltatási szerződést felmondhatja.

(3) A közegészségügyi követelmények teljesítéséhez szükséges ivóvízellátás akkor biztosított, ha az ivóvízellátás legalább 50 l/fő/nap mennyiségben, négy emeletnél nem magasabb lakóépület esetén legfeljebb 150 m távolságon belüli, négy emeletnél magasabb lakóépületben pedig négy emeletnél nem nagyobb szintkülönbséggel járó vízvételezési lehetőséggel (közkifolyóról, tűzcsapról, szállított vízből) adott."

Az R. 17. § (3) bekezdése a díjfizetés alapjául szolgáló vízmennyiség megállapítására vonatkozó előírást tartalmaz: "Az ingatlanon fogyasztott víz mennyisége szempontjából a bekötési vízmérő az irányadó. A bekötési vízmérő és az elkülönített vízhasználatokat mérő mellékvízmérők mérési különbözetéből megállapított fogyasztási különbözetet a bekötési vízmérő szerinti fogyasztó köteles megfizetni a szolgáltatónak; a szolgáltatót pedig tájékoztatja az épületen belüli belső elszámolás módjáról."

Az R. 2. § 13. a) pontja szerint a bekötési vízmérő az ellátásba bekapcsolt ingatlanok vízhasználatának mérésére szolgáló, a bekötővezeték végpontjára telepített vízmérő, a 13. c) pont alapján pedig mellékvízmérő a bekötési vízmérő után beépített, az elkülönített vízhasználat mérésére szolgáló vízmérő.

III.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítványok nem megalapozottak.

1. Az R. alapján a szolgáltató - közüzemi szerződés keretében - közműves ivóvízellátást biztosít. A közüzemi szolgáltatások sajátosságainak vizsgálata során az Alkotmánybíróság már felhívta a figyelmet arra, hogy e "szerződés tartalmát a szerződő felek, illetőleg a Ptk. és a Ptk. alapján arra felhatalmazott jogszabályok határozzák meg". [60/1997. (XI. 12.) AB határozat, ABH 1997, 528., 532., 534.] A Ptk. 388. § idézett (3) bekezdése a szolgáltató számára - jogszabályban meghatározott esetekben - lehetővé teszi a közszolgáltatás szüneteltetését, illetve korlátozását. Az R. 9. § (2) bekezdése - e felhatalmazás alapján - a díjfizetés elmulasztása esetén a vízszolgáltatás korlátozásáról, szüneteltetéséről, illetve a szolgáltatási szerződés felmondásáról rendelkezik. [Az ivóvíz-szolgáltatás szüneteltetését, továbbá a szolgáltatási szerződés felmondását kizárólag a termelési célú ivóvíz-felhasználásnál engedi az R. 9. § (2) bekezdés b) pontja.]

Az ivóvíz-szolgáltatásnak az emberi élet és egészség fenntartásával való meghatározó jelentőségű összefüggései miatt az R. a fogyasztó szerződésszegő magatartása esetén sem teszi lehetővé a szolgáltatás teljesítésének mellőzését, hanem - a fogyasztó érdekében - a szolgáltatót ún. minimumszolgáltatás ellátására kötelezi. Amint az R. 9. § idézett (2) bekezdéséből is kitűnik, a szolgáltatás időbeni és mennyiségi korlátozására is csak az ÁNTSZ előzetes értesítése mellett és az ANTSZ-nek az értesítésben foglaltakkal ellentétes állásfoglalása hiányában kerülhet sor.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az R.-nek a vízszolgáltatás korlátozását lehetővé tevő rendelkezései és az indítványozó által megjelölt, Alkotmányban védett jogok tartalma között nincs alkotmányossági szempontból értékelhető összefüggés. A közüzemi szolgáltatások ugyanis - a szolgáltatás ellátására irányuló szerződéskötési kötelezettség és más vázolt sajátosságok ellenére - polgári jogi jogviszony keretében teljesülnek, ahol a szolgáltatásért ellenszolgáltatás - a Ptk. idézett 387. §-a szerint díjfizetés - jár. A szolgáltató közüzemi szerződés keretében sem kötelezhető a folyamatos szerződésszegő magatartás elviselésére. A fogyasztó szerződésszegése esetén a szolgáltatás korlátozására azonban csak garanciális jelentőségű jogszabályi keretek - az R.-nek a Ptk. felhatalmazása alapján alkotott előírásai - figyelembevételével kerülhet sor. Az R. 3. § (1) bekezdés említett/) pontja szerint a szolgáltatás korlátozásáról, mint a szerződésszegés következményéről a szolgáltató és a fogyasztó között megkötött közüzemi szerződésben is rendelkezni kell. Az ivóvíz-szolgáltatás korlátozására, mint a szerződésszegés jogkövetkezményének érvényesítésére tehát a szolgáltató a fogyasztóval kötött szerződés alapján jogosult. Mindezekből az következik, hogy az indítványozó által kifogásolt ivóvíz-korlátozás a fogyasztó által a közüzemi szerződésben a szerződésszegés esetére vállalt joghátránynak minősül. Valamely szerződés tartalmának, így a szerződésszegés jogkövetkezményének felülvizsgálata azonban nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe.

2. Az indítványozó a diszkrimináció alkotmányi tilalmának sérelmére is hivatkozott. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint azonban alkotmányellenes megkülönböztetés csak akkor állapítható meg, ha összehasonlítható helyzetben lévő személyek között tesz a jogalkotó olyan különbséget, amely alapjogsérelmet okoz, illetőleg azzal az egyenlő méltóság alkotmányos követelményét sérti. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46., 48., 49.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280., 283.; 50/1996. (X. 30.) AB határozat, ABH 1996, 156., 157.]

Az R. 17. § (3) bekezdésének idézett első mondata általános tartalmú rendelkezés, amely szerint a vízfogyasztás mennyiségét adott ingatlanon a bekötési vízmérő jelzi. A vizsgált előírás második mondata pedig olyan lakóházakra nézve állapít meg a díjfizetés szempontjából sajátos rendelkezést, ahol a bekötési vízmérő után mellékvízmérők felszerelésére is sor került. Mivel a bemutatott szabályozások eltérő vízfogyasztói kört érintenek, ezért az Alkotmánybíróság az R. 17. § (3) bekezdésében foglaltakat nem tekintette alkotmányellenes megkülönböztetésnek.

3. Az Alkotmánybíróság eljárása során az ivóvíz-szolgáltatás rendjét és a díjfizetést szabályozó előírások, valamint a társasházi és lakásszövetkezeti tulajdonra vonatkozó rendelkezések összefüggéseit is vizsgálta.

Az R. 17. § támadott (3) bekezdése első mondatának megfelelően az ingatlanon fogyasztott víz mennyisége, tehát a díjfizetés alapja szempontjából a bekötési vízmérő az irányadó. Az R. 18. § (1) bekezdése azonban lehetővé teszi, hogy "az ingatlanon belül a mellékvízmérővel elkülönített vízhasználatra az elkülönített vízhasználó a szolgáltatóval mellékszolgáltatási szerződést köthet". A 18. § (2)-(3) bekezdése e szerződés létrehozásának feltételeit tartalmazza:

"(2) Az (1) bekezdés szerinti szerződés megkötését, ha az elkülönített vízhasználó e rendeletben meghatározott feltételeknek eleget tesz, a szolgáltató nem tagadhatja meg.

(3) A mellékszolgáltatási szerződés létrejöttének előfeltétele a) az ingatlan vízfogyasztásának bekötési vízmérővel történő mérése, és az ingatlan vízellátására vonatkozó szolgáltatói szerződés megkötése,

b) a mellékvízmérőnek a házi vízvezeték-hálózatba történő beépítéséhez a bekötési vízmérő szerinti fogyasztó, valamint azt követően a szolgáltató előzetes hozzájárulása".

Az R. 17. § (3) bekezdésének már idézett második mondata alapján a bekötési vízmérő és az elkülönített vízhasználatokat mérő mellékvízmérők mérési különbözetéből megállapított fogyasztási különbözetet a bekötési vízmérő szerinti fogyasztó köteles megfizetni a szolgáltatónak. A társasházról szóló 1997. évi CLVII. törvény (a továbbiakban: Thtv.) 1. § (1) bekezdés alapján a külön tulajdonként meg nem határozott épületrész, épületberendezés, helyiség és lakás a tulajdonostársak közös tulajdonába kerül. A Thtv. 3. § (1) bekezdés első mondata szerint "a társasház tulajdonostársainak közössége (a továbbiakban: közösség) az általa viselt közös név alatt az épület fenntartása, felújítása és a külön tulajdonnal kapcsolatos ügyek intézése során jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat, önállóan perelhet és perelhető, gyakorolja a közös tulajdonnal kapcsolatos tulajdonosi jogokat, viseli a közös tulajdon terheit". E § (3) bekezdése megállapítja: "A közösség egészét terhelő kötelezettség teljesítéséért a tulajdonostársak tulajdoni hányaduk - vagy az alapító okiratban, illetőleg a szervezeti-működési szabályzatban ettől eltérően meghatározott mérték - szerint felelnek az egyszerű (sortartásos) kezesség szabályai szerint". A Thtv. 18. §-a pedig ezt írja elő: "A közös tulajdonba tartozó épületrész, épületberendezés, nem lakás célú helyiség, lakás és tárgy fenntartásának és felújításának költsége, valamint a rendes gazdálkodás körét meghaladó kiadás a tulajdonostársakat tulajdoni hányaduk szerint terheli, ha az alapító okirat vagy a szervezeti-működési szabályzat másként nem rendelkezik".

A szövetkezetekről szóló 1992. évi I. törvény (a továbbiakban: Szvt.) a lakásszövetkezetekre vonatkozó különös szabályok körében a 104. § (1) bekezdésében a következőket állapítja meg: "Ha lakásszövetkezetben a lakások a tagok magántulajdonában állnak, az alapszabály határozza meg, hogy az épülethez tartozó földrészlet, a lakóház épületszerkezetei, a közös használatra szolgáló helyiségek, területek, a központi berendezések, a házfelügyelői lakás, továbbá a lakásszövetkezet célját szolgáló más létesítmények (pl. iroda, műhely, raktár stb.) a szövetkezet tulajdonába vagy a tagok közös tulajdonába kerülnek". Az Szvt. 110. § (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy "a lakásszövetkezet a vagyonával felel az alaptevékenységéből (építés, üzemeltetés, felújítás) eredő tartozásaiért. A 109. § (2) bekezdés második mondata alapján "a költségek viselésének módját az alapszabályban kell meghatározni".

A Thtv. 3. § (3) bekezdésének előbbiekben idézett szövege szerint a társasház esetében az alapító okirat, illetve a szervezeti-működési szabályzat, az Szvt. 109. § (1) bekezdése alapján pedig a lakásszövetkezet alapszabálya rendelkezik a költségek viselésének módjáról. A társasházon belül a tulajdonostársak, illetve a lakásszövetkezet esetében a tagok által elfogadott szabályozás rendeltetése tehát, hogy a tulajdonosok egymás közötti, illetve a társasház vagy a lakásszövetkezet és az egyes tulajdonosok közötti követelések teljesítésének rendjét meghatározza. A szolgáltatás teljesítésével, illetve a szerződésszegő magatartással összefüggésben a társasházon, illetve lakásszövetkezeten belül a tulajdonosok avagy a tagok között kialakult jogvita eldöntése pedig a polgári peres ügyeket tárgyaló bíróságok hatáskörébe tartozik.

Az Alkotmánybíróság az R. rendelkezéseit a Thtv. és az Szvt. idézett előírásaival összevetve sem állapított meg összefüggést az indítványozó által hivatkozott alkotmányos alapjogok és az R. támadott szabályozása között.

4. Az indítványozó a szolgáltatás-ellenszolgáltatás egyenértékűségének sérelmére is hivatkozott.

Az Alkotmánybíróság az 53/1998. (XI. 27.) AB határozatban már felhívta a figyelmet a következőkre: "A Ptk. 201. § (2) bekezdése nem abszolút tilalomként nyilvánítja ki a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás értékkülönbségének előfordulását, hanem megtámadási lehetőséget biztosít a sérelmet szenvedő fél számára. A jogvita elbírálása a rendes bíróság hatáskörébe tartozik. Az Alkotmánybíróság pedig a normakontroll szabályai alapján vizsgálhatja meg és bírálhatja el, hogy valamely jogszabály - és a jogszabályok között valamely önkormányzati rendelet - sérti-e a szolgáltatás-ellenszolgáltatás egyenértékűségének a Ptk. 201. § (1) bekezdésében megfogalmazott követelményét". (ABH 1998, 496., 499., 501.)

Az R. vizsgált szabályozása alapján a bekötési vízmérő szerinti fogyasztónak kizárólag a számára nyújtott szolgáltatás - a bekötési vízmérőn mért vízmennyiség - után kell díjat fizetni. Az R. 17. § (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően az ún. fogyasztási különbözet (a bekötési vízmérő szerinti fogyasztás és a mellékvízmérő-tulajdonosok összesített fogyasztásának különbsége) alapján is a bekötési vízmérő szerinti fogyasztó köteles a díjfizetésre. Az R. a mellékvízmérővel rendelkező fogyasztók egymás közötti, illetve a bekötési vízmérő szerinti fogyasztóval összefüggő elszámolását nem szabályozza. A vázoltakból kitűnik, hogy az R. támadott előírása nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely az ivóvíz-szolgáltatás és e szolgáltatás egyenértékűségének követelményét sérti.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság az R. 17. § (3) bekezdésének a Ptk. 201. §-ába való ütközését nem állapította meg, és az indítványokat a rendelkező részben foglaltaknak megfelelően elutasította.

Budapest, 2000. szeptember 25.

Dr. Holló András s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró