EH 2002.644 I. A részben színlelt szerződésre figyelemmel a szerződő felek kártérítési felelőssége [Ptk. 4. § (4) bek., 207. § (4) bek., 344. § (1) bek.].

II. Vállalati tanács irányítása alatt működő vállalat átalakulása kapcsán az ÁPV Rt. kártérítési felelősségének megállapításánál vizsgálandó körülmények [Ptk. 339. § (1) bek., 1989. évi XIII. tv. (továbbiakban: Át.)* 6. §, 17. § (2) és (3) bek., 1990. évi VII. tv. (továbbiakban: ÁVÜ tv.)* 13. § (1) és (4) bek., 206. §, 221. §].

A felülvizsgálati kérelem elbírálása szempontjából jelentős tényállás szerint a vállalati tanács irányítása alatt működő I. r. alperesi jogelőd az 1989. évi XIII. tv. (Át.) rendelkezései alapján alakult át részvénytársasággá. Az átalakulás koncepcióját a felperes dolgozta ki, és ajánlotta az alpereseknek. Ennek keretében az átalakulásról rendelkező okiratok aláírását megelőzően a peres felek között több szerződés jött létre.

A felperes és az I. r. alperes 1990. március 30-án két megállapodást kötött. Az ideiglenes alapátadási szerződésben a felperes kötelezettséget vállalt arra, hogy 1990. június 20-áig két egyenlő részletben átad az I. r. alperesnek összesen 180 000 000 Ft-ot 1990. december 31-i lejáratra. Az I. r. alperes az átadott összeg visszafizetésén túl a pénzhasználatért további 31 500 000 Ft megfizetését vállalta. A végleges alapátadási szerződésben az I. r. alperes a vagyonalapja terhére 180 000 000 Ft végleges átadását vállalta a felperes javára, legkésőbb 1990. június 30-i átutalással. A felperes pedig kötelezte magát, hogy az átvett pénzeszköz ellenében 1991. november 1-jétől 2000. november 1-jéig a szerződésben megjelölt ütemezés szerint összesen 198 000 00 Ft-ot fizet az I. r. alperesnek. A felperes vállalta továbbá, hogy az I. r. alperesi jogelőd átalakulása során a létrejövő részvénytársasághoz legalább 180 000 000 Ft részvény átvételével csatlakozik.

A felperes 1990. június 4-én átutalt az I. r. alperes javára 90 000 000 Ft-ot, amelyet az I. r. alperes 1990. június 8-án visszautalt. Ezt követően a felperes 1990. június 19-én ismét átutalt az I. r. alperesnek 90 000 000 Ft-ot, amelyet az I. r. alperes 1990. július 22-én visszautalt a felperes részére.

Az 1990. július 17-i keltezésű átalakulási tervet és az ugyanezen a napon aláírt felperesi szándéknyilatkozatot az I. r. alperesi jogelőd megküldte a II. r. alperesnek. A szándéknyilatkozatban a felperes vállalta, hogy az 1990. március 30-án kelt szerződés alapján ideiglenesen átadott 180 000 000 Ft-ot I. r. alperesi részvényre konvertálja.

1990. szeptember 21-én aláírásra került az I. r. alperes alapításáról rendelkező okirat, amely szerint a felperes 100 000 000 Ft részvényapporttal járul hozzá a 860 000 000 Ft alaptőkéhez. Ezt követően a II. r. alperesnek az alaptőkére nézve tett észrevétele és javaslata figyelembevételével 1990. október 10-én a peres felek között háromoldalú megállapodás jött létre az I. r. alperes átalakulásával kapcsolatban. E szerint a részvénytársaság alaptőkéje 1 000 250 000 Ft, amelyből a felperes 280 000 000 Ft értékű részvényt jegyez, amelynek fedezete 100 000 000 Ft értékű részvényapport, további 180 000 000 Ft pedig az 1990. március 30-i megállapodásban írt, az Át. 22. §-ának (2) bekezdése szerinti hitelezői követelés, amellyel a felperes, mint hitelező a részvénytársaságban részesedést vállal. E háromoldalú megállapodás szerinti tartalommal 1990. december 19-én az I. r. alperes létesítő okiratát módosították, majd a cégbíróság az I. r. alperest 1991. április 25-én bejegyezte a cégjegyzékbe. A cégbejegyzést megelőzően 1991. január 29-én a felperes és az I. r. alperes között megállapodás jött létre az 1990. március 30-i ideiglenes alapátadási szerződésben foglalt, az I. r. alperest terhelő kamat elengedéséről, figyelemmel a részvénytársaság közös alapítására. A cégbejegyzést követően 1991. május 21-én a felperes az M. Dolgozói Alapítvánnyal is szerződést kötött, amely szerint a felperes az alapítványnak átad 100 000 000 Ft névértékű M. részvényt, s az alapítvány ennek ellenértékeként tíz év alatt összesen 80 000 000 Ft-ot fizet évi egyenlő részletekben.

A jelen per I. r. alperesének keresete folytán indult, a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítéletével befejezett perben, mely ítéletet a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság ítéletével hatályában fenntartott, a bíróság a jelen per felperesét kötelezte az I. r. alperes javára 180 000 000 Ft és ez összeg 1992. április 25-étől a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatának megfizetésére az 1988. évi VI. tv. 22. §-ának (3) bekezdése alapján. Az ítélet rámutatott, a felek között nem volt tényleges hitelviszony, a felperesnek nem volt olyan követelése, amelyet részvényre konvertálhatott volna, nem pénzbeli hozzájárulása az alapító okiratban írtakkal szemben 180 000 000 Ft-tal kevesebb volt, az apport érték különbözetéért annak kamataival helytállni tartozik. A felperes és az I. r. alperes 1997. december 2-i megállapodása folytán a felperes 180 000 000 Ft tőkét és ennek 1997. december 2-áig lejárt kamatát, összesen 347 770 000 Ft-ot fizetett az I. r. alperesnek akként, hogy az összegből 1997. január 24-én 60 000 000 Ft-ot, 1997. december 29-én 100 000 000 Ft-ot, 1998. március 13-án 100 000 000 Ft-ot és 1998. június 29-én 87 770 000 Ft-ot törlesztett.

A jelen perben a felperes módosított keresetében a Ptk. 6. §-a, 205. §-a, 318. §-ának (1) bekezdése és 339. §-ának (1) bekezdése alapján az alpereseket 695 145 140 Ft kártérítés és kamatai egyetemleges megfizetésére kérte kötelezni. Arra hivatkozott, hogy az alperesek az általa kidolgozott privatizációs technikát ismerték, az 1990. március 30-i és 1990. október 10-i szerződések megkötésére az alperesek szándékos magatartása indította. A II. r. alperesnek meg kellett volna tagadnia az átalakulás iránti kérelmet. Az alperesek abban a hiszemben tartották, hogy a 180 000 000 Ft tekintetében fizetési kötelezettség nem terheli. Az alperesek tudatában voltak, hogy 100 000 000 Ft M. részvény nem marad a tulajdonában. A szerződések megkötéséből 180 000 000 Ft kára származott, melyet kamataival kellett megfizetnie.

Az elsőfokú bíróság az 1999. május 18-án kelt ítéletével az alpereseket külön-külön 237 048 380 Ft tőke és ezen összeg 1997. november 1-jétől a kifizetésig járó évi 20%-os kamatának megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Ítélete indokolásában rámutatott, hogy a felperes az I. r. alperesi jogelődnek nem volt hitelezője. Az 1990. március 30-ai alapátadási szerződés színlelt, és mint ilyen érvénytelen volt, mely érvénytelenség jogkövetkezményét egyedül a felperesnek kellett viselni. Az átalakulás feltételeit azonban a felek közösen alakították ki, ezért az érvénytelen szerződés folytán a felperest ért kárt a felek között meg kell osztani. A II. r. alperes vétkes károkozását abban látta, hogy a privatizációs koncepció ismeretében az átalakulást nem tiltotta meg. Ezért a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése, 318. §-ának (1) bekezdése szerint kötelezte az alpereseket a felperes által kifizetett összeg 1/3-1/3-ad részének megfizetésére.

Az alperesek fellebbezése folytán indult másodfokú eljárásban a felperes keresetét módosította, kárigényét mindkét alperessel szemben 116 756 000-116 756 000 Ft-ban és ennek 1998. március 15-étől a kifizetésig járó kamatában tartotta fenn.

A másodfokú bíróság a 2000. december 19-én kelt ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, az I. r. alperest terhelő marasztalás összegét 96 602 760 Ft-ra, ebből 8 832 760 Ft-nak 1998. március 13-ától, 87 770 000 Ft-nak pedig 1990. június 29­étől a kifizetésig járó évi 20%-os kamatára leszállította. A keresetet az I. r. alperessel szemben ezt meghaladóan, a II. r. alperessel szemben pedig teljes terjedelmében elutasította. A felperest az I. r. alperes javára 4 560 000 Ft, II. r. alperes javára 5 000 000 Ft első- és másodfokú együttes perköltség, az államnak pedig 750 000 Ft fellebbezési eljárási illeték megfizetésére kötelezte. Az ítélet indokolásában kifejtette, a felperesnek saját előadása szerint nem állt szándékában 180 000 000 Ft-ot az I. r. alperes alaptőkéjére fordítani, e körülményről pedig az I. r. alperesnek is pontos tudomása volt. Az ideiglenes alapátadási szerződéssel nyújtott hitelt az I. r. alperes nyomban visszafizette, arra pedig nem volt pénzügyi lehetősége, hogy a végleges alapátadási szerződést teljesítse. A felperes és az I. r. alperes között létrejött szerződéskomplexum, az ideiglenes és végleges alapátadási szerződés színlelt volt, fiktív hitel részvényekre konvertálását célozta. Így az 1990. október 10-ei háromoldalú megállapodás a Ptk. 207. §-ának (4) bekezdése szerint e részében érvénytelen. Az eredeti állapot nem volt helyreállítható, a felperesnek kellett egyedül viselnie annak következményét, hogy ki kellett fizetnie 180 000 000 Ft-ot, miközben a részvényekből 100 000 000 Ft névértékű részvény 1997. évre, amikor azokat a felperes birtokba vette, elértéktelenedett. A szerződést a felperes és az I. r. alperes közösen színlelték, mindketten felróható magatartást tanúsítottak. Ezért a Ptk. 4. §-ának (4) bekezdésében írtakra is figyelemmel a felperes és az I. r. alperes közötti kármegosztás jogszerű.

Nem látta megállapíthatónak ugyanakkor a másodfokú bíróság a II. r. alperes kártérítési felelősségének fennálltát. E tekintetben annak a körülménynek tulajdonított döntő jelentőséget, hogy az 1990. október 10­ei megállapodás megkötésekor a II. r. alperesnek nem volt és nem is lehetett tudomása a szerződések fiktív voltáról, arról, hogy a felperesnek nem áll fenn konvertálható követelése. E körben dr. Sz. E. 1999. január 20-ai tárgyaláson tett tanúvallomására is utalt a másodfokú bíróság. Kifejtette továbbá, hogy az ideiglenes alapátadási szerződés szerint - amelyre az előző perben a felperes egészen a másodfokú eljárásig a hitelezői pozícióját és védekezését alapozta - a hitelnyújtás 1990. december 31-ei lejáratra történt. Arra nézve pedig nem merült fel adat a perben, hogy a II. r. alperest tájékoztatták volna a felek az 1990. október 10-ei megállapodás megkötése előtt arról, hogy az I. r. alperes az átutalt összegeket visszafizette. A felperes és a II. r. alperes 1991. január 29-én még külön megállapodást is kötött az 1990. március 30-ai ideiglenes alapátadási szerződésben meghatározott kamat elengedéséről, a közös részvénytársaság alapítására figyelemmel. A 180 000 000 Ft tartozás szerepelt az I. r. alperesi jogelőd mérlegében, és az apportjegyzék is tartalmazott 180 000 000 Ft követelést. Utalt a másodfokú bíróság arra is, hogy a II. r. alperesnek abban sem volt szerepe, hogy az M. Dolgozói Alapítványtól az átadott részvények ára nem térült meg. Mindezen körülményeket értékelve a II. r. alperes kártérítési felelősségét jogellenes magatartás hiányában nem látta megállapíthatónak. Az említett okokból ugyancsak nem látta megállapíthatónak a másodfokú bíróság a Ptk. 6. §-ában írt szándékosságot sem a II. r. alperes oldalán. Ezért álláspontja az volt a felperes kárát a felperesnek és az I. r. alperesnek kell viselni 50-50%-os arányban.

Az összegszerűség tekintetében a másodfokú bíróság rámutatott, a felperes kára abból adódott, hogy 100 000 000 Ft névértékű részvény ellenértékét nem kapta meg, amikor pedig a felperes a részvényekhez hozzájutott, azok már elértéktelenedtek. A kárösszeg tehát 100 000 000 Ft és az az után fizetett kamat, összesen 193 705 520 Ft, amelyből az I. r. alperes 96 610 760 Ft-ot és kamatait köteles a felperesnek megtérítenie a Ptk. 344. §-ának (1) bekezdése szerint. A marasztalási összeget a másodfokú bíróság a felperes által az 1997. december 2-i megállapodás alapján teljesített összeg beszámításával állapította meg.

A jogerős ítélettel szemben a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Az ítélet II. r. alperesre vonatkozó rendelkezése megváltoztatását, a II. r. alperest a jogerős ítéletben megállapított 193 205 520 Ft kárösszeg arányos része, 64 401 840 Ft megfizetésére kérte kötelezni. Másodsorban a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára utasítását indítványozta. Az eljárási szabálysértések körében a Pp. 206. §-a, 221. §-a, míg az anyagi jogszabálysértések körében az ÁVÜ tv. 13. §-ának (1) és (4) bekezdése, továbbá Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése téves alkalmazására hivatkozott. Előadása szerint a másodfokú bíróság a Pp. 206. §-át megsértve a bizonyítékokból helytelen, okszerűtlen következtetést vont le. Iratellenes az a ténymegállapítása, hogy a II. r. alperesnek az 1990. október 10-ei megállapodás megkötésekor nem volt tudomása a hitelkonstrukció alapját képező szerződésekről, illetve azok semmis voltáról. A II. r. alperesnek megküldött átalakulási dokumentumokból, az I. r és a II. r. alperesi jogelőd levelezéséből, így különösen az 1990. augusztus 7-ei és 1990. augusztus 22-ei levélváltásból, az ÁVÜ által 1990. augusztus 7-én rögzített emlékeztetőből megállapítható, hogy a II. r. alperes az átalakulási folyamatot részleteiben ismerte. Ugyancsak tudomása volt a Dolgozói Alapítvány létrehozásáról és szerepéről is. Ezt támasztják alá Sz. E. és B. K. 1998. november 2-i tárgyaláson tett tanúvallomásai is. A Pp. 221. §-ának (1) bekezdésében írt indokolási kötelezettségét is megsértette a másodfokú bíróság, amikor az említett tanúvallomások értékelésére és arra nem tért ki, hogy a II. r. alperesnek az ÁVÜ tv. és a Ptk. 205. §-ának (4) bekezdése alapján fennálló felelősségét miért nem látta megállapíthatónak. Állította azt is, hogy az ÁVÜ tv. 13. §-ának (1) és (4) bekezdése, továbbá a Ptk. 339. §-ába ütköző módon nem állapította meg a másodfokú bíróság a II. r. alperes felelősségét. A II. r. alperesnek ugyanis ÁVÜ tv. említett rendelkezése szerint meg kellett volna győződnie a hitelkonverzió érvényességéről. Önmagában a felelősség alóli kimentését az a körülmény sem alapozhatná meg, hogy a szerződések érvénytelenségéről nem volt tudomása. Ehhez szükséges annak bizonyítása, hogy a mulasztás nem volt a terhére felróható. Sérelmezte azt is, hogy a másodfokú bíróság az átutalt összeget pontatlanul 90 000 Ft-ban jelölte meg szemben az előzményi perben is rögzített 90 000 000 Ft-tal.

A II. r. alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte, az abban foglalt helyes indokok alapján.

A másodfokú bíróság a bizonyítékok helytálló értékelésével a jogszabályok helyes alkalmazásával megalapozott határozatot hozott, amelyet a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság is elfogadott.

A felülvizsgálati kérelemben írtakra figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az alábbiakra mutat rá.

Az I. r. alperesi jogelőd átalakulásának időpontjában hatályban volt a gazdálkodó szervezetek és gazdasági társaságok átalakulásáról szóló 1989. évi XIII. tv. (Át.), és az Állami Vagyonügynökségről és a hozzá tartozó vagyon kezeléséről és hasznosításáról szóló 1990. évi VII. tv. (ÁVÜ tv.) meghatározta az önkormányzó állami vállalatok gazdasági társasággá történő átalakulásának rendjét, az átalakulás során az ÁVÜ szerepét. Az Át. 17. §-ának (2) bekezdése értelmében, ha a vállalati tanács az átalakulás mellett döntött, a vállalat köteles volt az átalakulási tervet az állami vagyonkezelő szervezetnek megküldeni. Az Át. 6. §-a rendelkezett az átalakulási terv tartalmáról, amelynek része volt az átalakulással elérni kívánt gazdasági cél megjelölése, az új tagok szándéknyilatkozata, és az új társaság társasági szerződésének (alapszabályának) tervezete. Az Át. 17. §-ának (3) bekezdése értelmében a vállalat és az állami vagyonkezelő szervezet az átalakulás feltételeiről és módjáról megállapodást köthetett. Az ÁVÜ tv. 13. §-ának (1) bekezdése ezzel összhangban kimondta, a vagyonügynökség az Át. 17. §-ának (2) bekezdése alapján hozzá megküldött átalakulási tervről, a könyvviteli és vagyonmérlegről - a piac fejlesztése és az állam tulajdonosi érdekeinek védelme szempontjából - véleményt nyilvánít és szükség esetén javaslatokat tesz az átalakuló vállalat részére. Az említett jogszabályhely (4) bekezdése azt is kimondta, ha az átalakulás a társadalom érdekeit nyilvánvalóan sérti, vagy a nemzetgazdaság megkárosítására vezet, a vagyonügynökség - az átalakulási terv kézhezvételétől számított 60 napon belül - az átalakulást megtiltja. Mindezen rendelkezésekből leszűrhető, hogy az ÁVÜ a feladatkörét az említett jogszabályi korlátok között és a jogszabályokban felsorolt, az átalakuló vállalat részéről rendelkezésre bocsátott dokumentumok, okiratok alapján gyakorolta. Az elé nem tárt okiratok, adatok ismeretének hiánya nem volt a terhére róható.

A felülvizsgálati kérelemben hivatkozott okirati bizonyítékok, tanúvallomások az egyebekben a jogerős ítéletben sem vitatott azt a körülményt igazolják, hogy a II. r. alperes a rendelkezésére bocsátott okiratok alapján a privatizációs technikát ismerte. Arra nézve, hogy az 1990. december 31-i lejáratú hitel átalakulás előtti - 1990. júniusi-júliusi - visszafizetéséről a II. r. alperesnek tudomása lett volna, az okiratok a másodfokú bíróság értékelésével ellentétes adatot szintén nem tartalmaznak. Mindezek tükrében a másodfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok tényszerű és okszerű mérlegelésével helytállóan jutott arra az álláspontra, hogy a II. r. alperes nem tanúsított jogellenes magatartást, a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésében írt felelőssége nem áll fenn. Helytállóan utasította el tehát a II. r. alperes tekintetében a módosított keresetet.

Megalapozottan észrevételezte a felperes, hogy a jogerős ítélet indokolása a szerződés alapján átutalt összeget elírva tévesen 90 000 Ft-ban tüntette fel, szemben a 90 000 000 Ft-tal. E körülmény azonban a határozat érdemére nem hatott ki, az ítélet tartalmából egyértelműen megállapítható, hogy a másodfokú bíróság a helyes összeget vette figyelembe.

A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Gfv. X.31.142/2001. sz.)

* Az 1989. évi XIII. törvényt és az 1990. évi VII. törvényt az 1992. évi LV. törvény hatályon kívül helyezte, de a hatálya alá tartozó átalakulásokra a határozatban foglaltak még irányadók.