800/B/1993. AB határozat
jogszabályok alkotmányosságának utólagos vizsgálata iránt benyújtott indítvány tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályok alkotmányosságának utólagos vizsgálata iránt benyújtott indítvány ügyében meghozta az alábbi
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló 1959. évi IV. törvény 339. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja, a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvény 40. § (3) bekezdése alkotmányossági vizsgálata tárgyában pedig az eljárást megszünteti.
INDOKOLÁS
I.
1. Az indítványozó a Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló, többször módosított 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 339. § (2) bekezdése, valamint a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi IL. törvény (a továbbiakban: Cstv.) 40. §-ának - az indítvány benyújtásakor még hatályban volt - (3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte.
A támadott rendelkezések alkotmányellenességét az indítványozó - részletesebb kifejtés nélkül - az Alkotmánynak a tulajdonhoz való jog biztosítását kimondó, valamint - ebből következően - az alapvető jog lényeges tartalmának korlátozását tiltó rendelkezései felhívásával tartja fennállónak.
2. A Ptk. támadott 339. § (2) bekezdése szerint a bíróság a kártérítésért felelős személyt rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények alapján, a felelősség alól részben mentesítheti.
A Cstv. alkotmányellenesnek tartott 40. § (3) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy az adós vagyonából ingyenesen, vagy feltűnően nagy értékkülönbözettel szerző harmadik személy marasztalását - amennyiben az ügyletet az arra jogosított megtámadja - a harmadik személy jóhiszeműsége esetén a bíróság részben vagy egészben mellőzheti, vagy összegében csökkentheti. A Cstv. módosításáról rendelkező 1993. évi LXXXI. törvény 44. § (5) bekezdése azonban a támadott rendelkezést 1993. szeptember 2. napjával hatályon kívül helyezte. Így a hatályos rendelkezések lehetővé teszik ugyan a hitelező, illetve a felszámoló részére az említett jogügyletek megtámadásának lehetőségét, a harmadik személy jóhiszeműségének esetén a bíróság részére biztosított jogosultságot a marasztalás mellőzésére, vagy csökkentésére azonban már nem tartalmazzák.
3. Az Alkotmány 13. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot, (2) bekezdése pedig kimondja, hogy tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltételen és azonnali kártalanítás mellett lehet. Az alaptörvény 8. § (2) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban még törvény sem korlátozhatja.
Az indítványozó által felhívott alkotmányi rendelkezések szerint tehát az alkotmányossági vizsgálatnak arra kell választ adnia, hogy a támadott rendelkezések kapcsolatba hozhatók-e az Alkotmányban szabályozott tulajdonhoz való joggal, és ha igen, akkor korlátozzák-e a tulajdonhoz való jog lényeges tartalmát.
II.
Az Alkotmánybíróság az indítványt megalapozatlannak találta.
1. A Ptk. 339. § (1) bekezdése a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség, illetve a kártérítés klasszikus szabályát megfogalmazva a következőket tartalmazza: "Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható". Az indítvány által támadott (2) bekezdés kivételt jelent az itt meghatározott teljes kártérítés elve alól, a teljes kártérítés elvének bizonyos mértékű korrekciója.
Az Alkotmány 13. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot. A tulajdonhoz való jog - az Alkotmánybíróság állandó gyakorlatában a 7/1991. (II. 28.) AB határozatban először kifejtettek szerint (ABH 1991. 27., 30.) - alapvető jog. Az alkotmányos tulajdonvédelem köre és módja azonban nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat és nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével. Az alapjogként védett tulajdonhoz való jog tartalmát a mindenkori közjogi és (alkotmányos) magánjogi korlátokkal együtt kell érteni [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373., 379.]. A tulajdonjog "magánjogi korlátja" viszont nem esik szükségképpen egybe az alapjogi korlátozással. Másrészt a szükséges és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog lényeges tartalmának nincs polgári jogi megfelelője.
2. A kártérítéshez való jog nem alapjog. Nemcsak, mert az Alkotmány arról kifejezetten nem rendelkezik, hanem mert alapjogi volta az Alkotmány 13. §-ából sem következik. Az Alkotmány 13. §-a a tulajdonhoz való jogot az állammal szemben biztosítja, s azt mint alapjogot - az értékgarancia követelményével, illetőleg a "közérdekű" korlátozás arányosságának ismérvével [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 380-382.] - az állammal szemben védi.
A kártérítési jogviszonyban a jog a károsultat - elvileg - bármely károkozóval szemben oltalmazza és a reparációt - ahol erre sort kent - a károkozó tulajdonának terhére oldja meg. Az Alkotmány 13. §-a szerinti alkotmányos alapjogi tulajdonvédelem viszont mindenki, vagyis a károsult és a károkozó tulajdonára is vonatkozik. A jognak tehát egy olyan kárelosztási (kártelepítési) mechanizmust kell működtetnie, amelyben nemcsak a károsult, hanem a károkozó alkotmányos tulajdonvédelme is megfelelően igazolható. Ennek a kárelosztási - ellensúlyozó - rendszernek a szempontjait a törvényhozó - a minden tulajdonosra egyaránt kiterjedő alkotmányos tulajdonvédelem keretei között - általában szabadon mérlegelheti.
3. E mérlegelési szempontoknál nem hagyható figyelmen kívül, hogy a polgári jogi tulajdonjog sérelme és a károkozás nem egymásnak megfelelő fogalmak. Kár alatt a polgári jog tágabb értelemben minden olyan hátrányt ért, amely valamely esemény (kár-ok) folytán valakit személyében vagy vagyonában ér. Szorosabb értelemben a kár a vagyonban mutatkozó hátrány, amelynek csak egy fajtája a károkozó tény folytán beálló polgári jogi tulajdonsérelem (ún. damnum emergens típusú kár). A teljes kár fogalmába beletartozik a tulajdon értéknövekményének az elmaradása, a kiesett jövedelem és üzleti haszon stb. (lucrum cessans). Ez utóbbi vagyonelemekre pedig a károkozás időpontjában tulajdonjog értelemszerűen még nem áll fenn. Fogalmilag nem jelent tulajdonjogi sérelmet a nem vagyoni kár sem. Vagyis a károsult oldalán jelentkező hátrány nem szükségképpen azonos a tulajdon sérelmével.
Az ellensúlyozó kártelepítési rendszer kialakítása során arra is figyelemmel kell lenni, hogy nem minden kárbekövetkezés vált ki szükségképpen kártérítési kötelezettséget. A modern jogokban is tovább él az a római jogi jogelv, amely szerint a másra át nem hárítható károkat a tulajdonosnak (károsultnak) magának kell viselnie (casum sentit dominus). Ennek alapján rendelkezik a Ptk. 99. §-a úgy, hogy a tulajdonos viseli a dologban beállott azt a kárt, amelynek megtérítésére senkit sem lehet kötelezni.
Mindebből következik, hogy az Alkotmány tulajdonvédelmi szabályai a károsulti és károkozói pozíciókat egyensúlyozó kárelosztási rendszert csak annyiban határozzák meg, hogy a törvényhozónak a rendszer kialakítása során mindkét pozíciót körültekintően és a tulajdonvédelem szempontjából egyenlő súllyal kell mérlegelnie, vagyis figyelemmel kell lennie arra, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem mindkét pozícióra egyaránt vonatkozik. Ezen belül a rendszer részletszabályainak megalkotása, abban az alkotmányos tulajdonvédelem körén kívűleső egyéb szempontok (pl. felelősség, méltányosság stb.) kellő súlyú figyelembevétele, már a törvényhozó szabad mérlegelési körébe tartozik.
4. Csak határesetekben alkotmányossági kérdés tehát, hogy a törvényhozó a kártelepítési, kárelosztási egyensúlyozó rendszert milyen konkrét polgári jogi kártérítési szabályok kialakításával építi ki. Mivel a kártelepítés mechanizmusa elsősorban nem az alkotmányi és nem is az attól különböző polgári jogi tulajdonvédelmen, hanem a károsulti és károkozói pozíciót egyaránt figyelembevevő kötelmi jogi, relatív szerkezetű jogviszonyon alapul, a kártérítés szabályai fogalmilag is az okozott, a keletkezett kár áthárításának lehetőségeit és feltételeit szabályozzák és nem az alkotmányos tulajdonvédelmet konkretizálják. Ezek a feltételek pedig a deliktum jellegétől és a károkozás tényállás-típusaitól függően sokfélék azért, mert a károsult kárának reparálása a károkozó tulajdonának a terhére történik. A rendszerben a vétlen károkozó általában a kártérítési kötelezettség alól mentesül, ha azonban veszélyes üzeme működtetésével okoz kárt, szabadulása csak kivételes, az abszolút felelősség körében pedig szinte sohasem mentesülhet stb. Másrészt a teljes kártérítés elve sem abszolút (még a tulajdon értékcsökkenése körében sem). Vannak felelősségi alakzatok, ahol a kártérítés mértéke korlátozott (limitált), és vannak tényálláskörök, amelyekben bizonyos kárfajtákat kizárnak a kártérítési processzusból.
Megállapítható tehát, hogy nemcsak a kár és a tulajdonhoz való jog sérelme nem egymást maradéktalanul fedő fogalmak (még akkor sem, ha egyes jogrendszerek, pl. az osztrák kodifikáció, a kártérítési szabályok megalkotásakor nem a károkozó felelősségének gondolatából, hanem a károsult tulajdonának védelméből indultak ki), hanem a kártérítés mértéke sem a tulajdonban keletkezett sérelem nagyságához igazodik. Megállapítható továbbá az is, hogy a kártérítési kötelem kondícióinak csak egyike a kár okozása, a reparációs kötelezettségnek még további feltételei vannak. Ennek során az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kártérítés jogintézménye történetileg büntetőjogi gyökerű. A kártérítés alapja eredetileg a büntetés volt, s csak jóval később, a klasszikus liberális jogfelfogásban lett tisztán felelősségi alapú.
Mindezekből következik, hogy a kár megtérítésének deliktuális elvei csak a tulajdonjogra, illetőleg annak sérelmére nem értelmezhetők, hanem azok a kárelosztásnak vagy a kár áthárításának azokat a feltételeit tartalmazzák (felelősség, veszélyes üzem működtetése, okozási elv stb.), amelyek hiányában a kárt a tulajdonosnak (a károsultnak) kell viselnie. Ezért mentesülhet a károkozó a felelősség alól például akkor, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható [Ptk. 339. § (1) bekezdés].
A polgári jogi kártérítés eszerint tehát nem a tulajdon alkotmányos értékgaranciája és alkotmányosan nem is kell, hogy az legyen. A kártérítés a kártelepítésnek, a kárelosztásnak egy - nem is kizárólagos - módja, amelynek részletes feltételeit a törvényhozó reparációs, kármegelőzési, felelősségi, kockázati és egyéb szempontok alapján szabad mérlegeléssel határoz meg a deliktuális jog klasszikus elvei és a kárelosztás modern rendszerei együttes figyelembevételével. Ennek során tekintettel kell lennie az Alkotmány tulajdonvédelmi rendelkezéseire és a rendszerben számolni kell azzal, hogy az alkotmányos tulajdonvédelem mindkét (károsulti és károkozói) pozícióra egyaránt vonatkozik. Ha azonban a rendszer a maga egészében egyensúlyozó, azaz a pozíciók kiegyensúlyozására törekszik, a kártérítés feltételeinek, esettípusainak, általános és különös alakzatainak, formáinak és mértékének stb. meghatározása már a törvényhozó szabadságába tartozik és nem alkotmányossági kérdés. Alapjogi sérelem ugyanis nem áll fenn, a kárviselés kockázatának differenciált polgári jogi kezelését pedig nem lehet közvetlenül az Alkotmányra visszavezetni.
5. Mivel a tulajdonhoz való jog alkotmányi garantálása nem jelenti a tulajdon polgári jogi sérelmének kártérítési értékgaranciáját, s mert a deliktuális felelősség szabályainak sem kell alkotmányosan biztosítaniuk azt, hogy a tulajdonos kára feltétlenül megtérüljön, a kártérítés összegének méltányosságból történő mérséklése önmagában nem alkotmányossági kérdés. Az indítványozó által támadott rendelkezés a bíróság számára mérlegelésen alapuló felhatalmazást ad arra, hogy a kárért felelős személyt rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények alapján a felelősség alól részben mentesítse.
Maga a gondolat, hogy ti. a marasztalandó fél vagyoni képességei határt szabnak a marasztalásnak, nem ismeretlen már a római jogban sem, bár ott ez csak meghatározott szúk körben érvényesült az ún. beneficium competentiae intézményében. A modern jogalkalmazási gyakorlatban azonban a felek vagyoni teherbíróképességét mérlegelő méltányossági (szociális) elv - amelyet a civilisztikai irodalom "a túlnyomó érdek elvének" is nevez - általánosodott, sőt egyes törvénykönyvek a kíméletre érdemes károkozó javára szóló felelősségmérséklés bírói mérlegelésen nyugvó szabályát kifejezetten ki is mondják [pl. svájci kötelmi törvény 44. és 99. §-a, magyar Ptk. 339. § (2) bekezdése]. A károkozónak a felelősség alóli részbeni mentesítését lehetővé tevő méltányosság gyakorlása - a tulajdonhoz való jog alkotmányos védelme szempontjából - végeredményben ugyanazt jelenti, mint a felelősségnek a vétkességhez, a felróhatósághoz kötése: a kár megtérülését a törvény nem feltétlenül biztosítja. Ahogy a deliktuális felelősség általános szabálya körében a vétkesség (felróhatóság) hiánya felelősségszüntető ismérv, ugyanúgy - az Alkotmány tulajdonvédelemre vonatkozó rendelkezésének kifejezett sérelme nélkül - megfér a rendszerben a méltányosság alapelvére támaszkodó felelősségmérséklés, vagy - ellenkezőleg - a méltányosságon alapuló kártérítési kötelezettség (Ptk. 347. §). Az ellentétes irányú szabályok éppenséggel a rendszer egészének egyensúlyát hivatottak szolgálni, így nem állnak ellentétben az Alkotmány rendelkezésével.
A méltányosságot illetően korábbi határozataiban az Alkotmánybíróság már megállapította, hogy a jogbiztonság elve tág mérlegelési és döntési lehetőséget hagy nyitva a jogalkotó számára, mert hiszen a jogállamiság más elvek érvényesülését is megköveteli, olyanokét is, amelyek a jogbiztonság követelményével ütközhetnek. Ilyen például az igazságosság egyedi esetekben való megvalósulását elősegítő méltányosság intézménye, amely a jogbiztonsággal elvileg ellentétes. A jogbiztonság azonban mégsem szenved csorbát, mert a konkrét kivételek érvényesülési körét és feltételeit a jog előre tisztázza. Vonatkozik ez mind a méltányosság felelősségalapító intézményére [Ptk. 347. § (2) bekezdés], mind pedig a széles bírói mérlegelést lehetővé tevő méltányossági tényállásokra. Ilyen tényállás a Ptk. sérelmezett 339. § (2) bekezdése, amelynek tartalmi kiszámíthatóságát a Legfelsőbb Bíróság által irányított és konzisztens bírói gyakorlat garantálja. Így foglalt állást az Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) AB határozatában (ABH 1992, 59., 65.) és ilyen értelemben fejtette ki a 34/1992. (VI. 1.) AB határozatban azt, hogy a méltányosság kategóriája a törvényhozói és a bírói szabad mérlegelés körébe esik és általában véve nem vet fel alkotmányossági kérdéseket (ABH 1992, 192., 195.).
6. Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a Ptk. 339. § (2) bekezdésében foglalt, az úgynevezett felelősségcsökkentő méltányosság gyakorlását lehetővé tevő rendelkezésnek az Alkotmány 13. § (1) bekezdésének sérelmével megvalósuló alkotmányellenességét nem találta fennállónak, ezért az indítványnak ezt a részét elutasította. Alapjogi sérelem hiánya folytán az Alkotmánybíróság az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével összefüggésben az alkotmányossági vizsgálat lefolytatását szükségtelennek tartotta, ezért azt mellőzte.
III.
1. Az Alkotmánybíróság már több döntésében megállapította azt, hogy az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § b) pontjában foglalt utólagos absztrakt normakontrollra irányuló hatásköre csak az olyan jogszabályok, illetőleg jogszabályi rendelkezések vizsgálatára terjed ki, amelyek az elbírálás időpontjában hatályban vannak [pl. 10/1992. (II. 25.) AB határozat, ABH 1992, 72., 76.]. A jelen ügyben vizsgált rendelkezést hatályon kívül helyező 1993. évi LXXXI. törvény 44. § (2) bekezdésének átmeneti rendelkezése szerint azonban a hatálybalépés időpontjában folyamatban lévő eljárásokra a korábbi jogszabályok az irányadók, a támadott jogszabályi rendelkezés tehát hatályon kívül helyezése ellenére a már folyamatban lévő ügyekben továbbra is alkalmazandó, mintegy "tovább él". A hasonló - tovább élő - jellegzetességeket mutató, hatályon kívül helyezett adójogszabályokat illetően az Alkotmánybíróság több határozatával az alkotmányossági vizsgálatot lefolytatta [4/1992. (I. 28.) AB határozat, ABH 1992, 332., 38/1992. (VI. 22.) AB határozat, 1992. 355.], ugyanakkor azonban megállapította azt is, hogy az Abtv. alapján az Alkotmánybíróság csak folyamatban lévő ügyben az eljáró bíró kezdeményezése [38. § (2) bekezdés], vagy alkotmányjogi panasz (48. §) jogcímén vizsgálja a hatályon kívül helyezett jogszabály alkotmányellenességét. E két esetkört kivéve tehát - eddigi gyakorlata alapján - az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre utólagos normakontroll lefolytatására az időközben hatályon kívül helyezett jogszabály tekintetében [1117/B/1993. AB határozat, ABH 1995, 663., 666.].
2. Tekintettel tehát arra, hogy az indítványozó által utólagos normakontroll címen előterjesztett indítvány tárgyát képező jogszabályi rendelkezést a jogalkotó időközben hatályon kívül helyezte, így az alkotmányossági vizsgálat lefolytatásának fentiekben részletezett feltételei nem állanak fenn, az Alkotmánybíróság - hatáskörének hiánya miatt - az indítvány e részében az eljárást megszüntette.
Budapest, 1996. október 14.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró