BH 2011.2.48 I. A kétséget kizáróan bizonyított, a munkaidő teljes tartama alatt fennálló pszichés egészségügyi kockázat a segédápoló munkakörben foglalkoztatott közalkalmazott illetménypótlék iránti igényét megalapozza [Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pont].

II. Az egészségügyi kockázat fennállását a 25/2000. (IX. 30.) EüM rendelet alapján nem lehet megállapítani. Erről az 1993. évi XCIII. tv. (továbbiakban: Mvt.) 87. §-a rendelkezik.

A felperes 2001. március 15-től segédápoló munkakörben állt az alperessel közalkalmazotti jogviszonyban. Elsődleges keresetében 2001. március 15-től 2004. december 31-ig terjedő időszakra a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja alapján havi 17 000 forint egészségkárosító kockázatokért járó illetménypótlék és kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest 774 500 forint összegben, míg másodlagos keresete szerint a munkavédelmi szabályok megszegése miatt nem vagyoni kártérítés megfizetését kérte.

A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.

A megállapított tényállás szerint a felperes a perbeli időszakban a Gy. K. Általános Gyerekosztályán dolgozott, ahol hematológiai, onkológiai, neurológiai és kardiológiai betegeket egyaránt kezeltek. Az osztályon a különböző részlegek csak részben működtek elkülönülten, mert a különálló kórtermek mellett közös kezelőt és mellékhelyiségeket használtak az egész osztályon. A felperes többnyire a neurológiai és a kardiológiai részben végzett munkát, de a hematológiai és az onkológiai kórtermekhez is be volt osztva, alkalmanként ezen részen besegített. Munkaköri feladatát képezte - többek között - a betegek váladékainak (vizelet, széklet, hányadék, vér) eltakarítása, a gyermekek tisztába tétele, bepiszkolt ágynemű áthúzása, a beavatkozások ideje alatti segítségadás, illetve azt követően a szennyeződések eltakarítása. Ezen munka hematológiai betegek tekintetében történt végzése közben a citosztatikumokkal történő érintkezés lehetősége - a váladékokon és testnedveken keresztül - fennállt, egyébként a felperes mint segédápoló citosztatikumokkal közvetlenül munkát nem végzett.

A perbeli szakvélemények egybehangzóak voltak atekin­tetben, miszerint citosztatikumokkal való érintkezés lehetősége miatt a felperes esetében az egészségkárosító kockázat fennállt. A munkaügyi bíróság azonban a széles körű bizonyítási eljárás eredményeként és a beszerzett szakvélemények mérlegelése alapján arra a jogkövetkeztetésre jutott, miszerint a felperest a megállapított egészségkárosító (kémiai) kockázat a peresített időszakban mindvégig csak munkaidejének kevesebb, mint felében érintette, míg egyéb jogszabály által meghatározott további egészségkárosító kockázat az Általános Gyermekosztályon nem volt.

A munkaügyi bíróság részletesen indokolta, hogy az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-Egészségügyi Intézet megállapítását, miszerint a felperes napi munkaidejének több mint felében citosztatikumok expozíciójában végezte munkáját, miért találta aggályosnak, és miért fogadta el e körben megalapozottnak az OMMF Munkavédelmi Felügyelősége szakvéleményét. A munkaügyi bíróság ugyanakkor nem fogadta el e szakvélemény pszichés egészségügyi kockázatnak a munkaidő 100 százalékában történő fennállására levont következtetését. A felülvizsgálatra kirendelt dr. M. M. szakvéleménye alapján azt emelte ki, miszerint a segédápoló munkaköri feladatai nem azonosak a szakápoló munkaköri feladataival, és a felelősségük is nyilvánvalóan eltér. Ezért tévesnek ítélte azt a szakértői véleményt, amely abból indult ki, hogy a 33/1998. (VI. 24.) NM rendelet (a továbbiakban: NM rendelet) 5. számú melléklete szerint a pszichés kockázatok az onkológiai betegek ellátásával foglalkozó szakápolók esetében fennálltak.

Mindezekre tekintettel a munkaügyi bíróság a felperes illetménypótlék iránti keresetét elutasította, és személyiségi jogsértés, valamint nem vagyoni kár bizonyítása hiányában a felperes másodlagos keresetét sem találta alaposnak.

A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A másodfokú bíróság szerint a munkaügyi bíróság helyesen járt el, amikor az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-Egészségügyi Intézet szakvéleménye ellentmondásai miatt a Pp. 182. § (3) bekezdésében írt lehetőséggel élve új szakértő kirendeléséről rendelkezett, és az OMMF Munkavédelmi Felügyelőségének szakvéleménye, valamint a szakértőként eljáró dr. M. Zs. meghallgatása alapján - figyelemmel a szakértő részéről megtartott helyszíni szemle megállapítására is - arra következtetett, miszerint az egészségügyi kockázat fennállta nem tette ki a felperes munkaidejének legalább a felét, legfeljebb 15-20 százalékát. Kiemelte, hogy az OMMF az általuk elvégzett munkahelyi helyszíni szemle objektív ténymegállapításain alapuló szakértői következtetéseket tett, megállapításait a tanúvallomások is alátámasztották. A másodfokú bíróság egyetértett a munkaügyi bírósággal abban is, hogy a pszichés egészségügyi kockázat a felperes esetében nem állt fenn, mert a szakápolói tevékenység sem mentálisan, sem fizikailag nem azonosítható a segédápolói tevékenységgel. Ezért álláspontja szerint nem állt fenn az NM rendelet 5. számú mellékletében írt feltétel. Következésképp a két munkakör nemcsak a munkakör elnevezéséből, hanem ahhoz kapcsolódó munkaköri feladatokból következően sem hasonlítható egymással össze, ezért nem is jelent diszkriminációt az ezen körülményre alapított eltérő munkáltatói bánásmód.

A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és az alperes elsődleges kereseti kérelme szerinti marasztalását kérte.

Álláspontja szerint a jogerős ítélet jogszabálysértő, mert a Kjt. 72. §-a szerinti illetménypótlékra jogosító feltételek a szakértői vélemények alapján is egyértelműen fennálltak. Sérelmezte, hogy a bíróságok nem találták alkalmazhatónak az egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvényt, annak ellenére, hogy a betegápolás során a munkafázisok többsége megegyezik a szakápolói és segédápolói munkakör esetén, de csak a szakápolók részesültek egészségügyi kockázatokért járó pótlékban. A felperes sérelmezte továbbá, hogy az eljárt bíróságok nem alkalmazták a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény (Mvt.) 87. § 12. és 13. pontját, valamint a 25/2000. (IX. 30.) EüM rendeletet, a pszichés egészségügyi kockázat hiányát pedig tévesen ítélték meg az NM rendelet alkalmazásával, amely a munkaköri szakmai alkalmassági vizsgálatokról rendelkezik, és ezért nem lehet irányadó.

A felperes érvelése szerint a veszélyforrás egyben egészségkárosító kockázat is. A szakértői vélemények is elismerték a teljes munkaidőre az egészségügyi kockázatot, melyet az eljárt bíróságok nem értékeltek. Évekkel később készült becslések - melyek az anyagérintkezés expozíciós idejét magyarázták 50 százalék alattival - nem elfogadhatók, mert a bekövetkezett anyagérintkezés már nem kockázat, hanem veszélyhelyzet. A perbeli időszakban az Általános Gyermekosztály dolgozója volt, így nem más osztályra, részlegre volt beosztva. Az osztály helyszínrajza is bizonyítja, hogy az egész osztály területén 85 százalékban onkológiával kapcsolatos ellátás folyt, lehetősége sem volt olyan helyre mennie, ahol a citosztatikumokkal kezelt gyermekeket, azok eszközeit, ruházatát, váladékait el tudta volna kerülni. Feladata pedig a teljes műszak alatt ezek takarítása volt. Az egészségügyi kockázati pótlék az állandó és speciális odafigyelést igénylő munkavégzésért járt. A módszertani útmutató szerint gyakorlatilag nincs különbség egészségügyi kockázat tekintetében a szak- és segédápolók között. A gyermekosztályon ápolt onkológiai betegek miatt pedig a pszichikai terhelés átlag feletti volt.