BH 2011.2.48 I. A kétséget kizáróan bizonyított, a munkaidő teljes tartama alatt fennálló pszichés egészségügyi kockázat a segédápoló munkakörben foglalkoztatott közalkalmazott illetménypótlék iránti igényét megalapozza [Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pont].

II. Az egészségügyi kockázat fennállását a 25/2000. (IX. 30.) EüM rendelet alapján nem lehet megállapítani. Erről az 1993. évi XCIII. tv. (továbbiakban: Mvt.) 87. §-a rendelkezik.

Pertörténet:

Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság M.411/2004., Szegedi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság M.837/2006/68., Szegedi Törvényszék Mf.20165/2009/4., Kúria Mfv.10689/2009/4. (*BH 2011.2.48*)

***********

A felperes 2001. március 15-től segédápoló munkakörben állt az alperessel közalkalmazotti jogviszonyban. Elsődleges keresetében 2001. március 15-től 2004. december 31-ig terjedő időszakra a Kjt. 72. § (1) bekezdés a) pontja alapján havi 17 000 forint egészségkárosító kockázatokért járó illetménypótlék és kamata megfizetésére kérte kötelezni az alperest 774 500 forint összegben, míg másodlagos keresete szerint a munkavédelmi szabályok megszegése miatt nem vagyoni kártérítés megfizetését kérte.

A munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította.

A megállapított tényállás szerint a felperes a perbeli időszakban a Gy. K. Általános Gyerekosztályán dolgozott, ahol hematológiai, onkológiai, neurológiai és kardiológiai betegeket egyaránt kezeltek. Az osztályon a különböző részlegek csak részben működtek elkülönülten, mert a különálló kórtermek mellett közös kezelőt és mellékhelyiségeket használtak az egész osztályon. A felperes többnyire a neurológiai és a kardiológiai részben végzett munkát, de a hematológiai és az onkológiai kórtermekhez is be volt osztva, alkalmanként ezen részen besegített. Munkaköri feladatát képezte - többek között - a betegek váladékainak (vizelet, széklet, hányadék, vér) eltakarítása, a gyermekek tisztába tétele, bepiszkolt ágynemű áthúzása, a beavatkozások ideje alatti segítségadás, illetve azt követően a szennyeződések eltakarítása. Ezen munka hematológiai betegek tekintetében történt végzése közben a citosztatikumokkal történő érintkezés lehetősége - a váladékokon és testnedveken keresztül - fennállt, egyébként a felperes mint segédápoló citosztatikumokkal közvetlenül munkát nem végzett.

A perbeli szakvélemények egybehangzóak voltak atekin­tetben, miszerint citosztatikumokkal való érintkezés lehetősége miatt a felperes esetében az egészségkárosító kockázat fennállt. A munkaügyi bíróság azonban a széles körű bizonyítási eljárás eredményeként és a beszerzett szakvélemények mérlegelése alapján arra a jogkövetkeztetésre jutott, miszerint a felperest a megállapított egészségkárosító (kémiai) kockázat a peresített időszakban mindvégig csak munkaidejének kevesebb, mint felében érintette, míg egyéb jogszabály által meghatározott további egészségkárosító kockázat az Általános Gyermekosztályon nem volt.

A munkaügyi bíróság részletesen indokolta, hogy az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-Egészségügyi Intézet megállapítását, miszerint a felperes napi munkaidejének több mint felében citosztatikumok expozíciójában végezte munkáját, miért találta aggályosnak, és miért fogadta el e körben megalapozottnak az OMMF Munkavédelmi Felügyelősége szakvéleményét. A munkaügyi bíróság ugyanakkor nem fogadta el e szakvélemény pszichés egészségügyi kockázatnak a munkaidő 100 százalékában történő fennállására levont következtetését. A felülvizsgálatra kirendelt dr. M. M. szakvéleménye alapján azt emelte ki, miszerint a segédápoló munkaköri feladatai nem azonosak a szakápoló munkaköri feladataival, és a felelősségük is nyilvánvalóan eltér. Ezért tévesnek ítélte azt a szakértői véleményt, amely abból indult ki, hogy a 33/1998. (VI. 24.) NM rendelet (a továbbiakban: NM rendelet) 5. számú melléklete szerint a pszichés kockázatok az onkológiai betegek ellátásával foglalkozó szakápolók esetében fennálltak.

Mindezekre tekintettel a munkaügyi bíróság a felperes illetménypótlék iránti keresetét elutasította, és személyiségi jogsértés, valamint nem vagyoni kár bizonyítása hiányában a felperes másodlagos keresetét sem találta alaposnak.

A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

A másodfokú bíróság szerint a munkaügyi bíróság helyesen járt el, amikor az Országos Munkahigiénés és Foglalkozás-Egészségügyi Intézet szakvéleménye ellentmondásai miatt a Pp. 182. § (3) bekezdésében írt lehetőséggel élve új szakértő kirendeléséről rendelkezett, és az OMMF Munkavédelmi Felügyelőségének szakvéleménye, valamint a szakértőként eljáró dr. M. Zs. meghallgatása alapján - figyelemmel a szakértő részéről megtartott helyszíni szemle megállapítására is - arra következtetett, miszerint az egészségügyi kockázat fennállta nem tette ki a felperes munkaidejének legalább a felét, legfeljebb 15-20 százalékát. Kiemelte, hogy az OMMF az általuk elvégzett munkahelyi helyszíni szemle objektív ténymegállapításain alapuló szakértői következtetéseket tett, megállapításait a tanúvallomások is alátámasztották. A másodfokú bíróság egyetértett a munkaügyi bírósággal abban is, hogy a pszichés egészségügyi kockázat a felperes esetében nem állt fenn, mert a szakápolói tevékenység sem mentálisan, sem fizikailag nem azonosítható a segédápolói tevékenységgel. Ezért álláspontja szerint nem állt fenn az NM rendelet 5. számú mellékletében írt feltétel. Következésképp a két munkakör nemcsak a munkakör elnevezéséből, hanem ahhoz kapcsolódó munkaköri feladatokból következően sem hasonlítható egymással össze, ezért nem is jelent diszkriminációt az ezen körülményre alapított eltérő munkáltatói bánásmód.

A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és az alperes elsődleges kereseti kérelme szerinti marasztalását kérte.

Álláspontja szerint a jogerős ítélet jogszabálysértő, mert a Kjt. 72. §-a szerinti illetménypótlékra jogosító feltételek a szakértői vélemények alapján is egyértelműen fennálltak. Sérelmezte, hogy a bíróságok nem találták alkalmazhatónak az egyenlő bánásmódról és esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvényt, annak ellenére, hogy a betegápolás során a munkafázisok többsége megegyezik a szakápolói és segédápolói munkakör esetén, de csak a szakápolók részesültek egészségügyi kockázatokért járó pótlékban. A felperes sérelmezte továbbá, hogy az eljárt bíróságok nem alkalmazták a munkavédelemről szóló 1993. évi XCIII. törvény (Mvt.) 87. § 12. és 13. pontját, valamint a 25/2000. (IX. 30.) EüM rendeletet, a pszichés egészségügyi kockázat hiányát pedig tévesen ítélték meg az NM rendelet alkalmazásával, amely a munkaköri szakmai alkalmassági vizsgálatokról rendelkezik, és ezért nem lehet irányadó.