ÍH 2021.16 FEJLŐDÉSI RENDELLENESSÉGGEL SZÜLETETT GYERMEK - AZ EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLTATÓ FELELŐSSÉGE

I. Ha a gyermek fejlődési rendellenességgel születik, a terhesgondozást végző egészségügyi szolgáltatót terheli annak a bizonyítása, hogy a terhességi vizsgálatok során az ellátásban részt vevőktől elvárható gondossággal és a szakmai szabályoknak megfelelően járt el, és a rendellenesség ennek ellenére nem volt felismerhető [Eütv. 77. § (3) bekezdés].

II. Az egészségügyi szolgáltatónak az elvárható gondosságnak és a szakmai szabályoknak megfelelő eljárására vonatkozó bizonyítási érdekét nemcsak az egészségügyi beavatkozásokra, hanem minden egészségügyi szolgáltatásra alkalmazni kell [Eütv. 77. § (3) bekezdés].

III. Annak eldöntése nem szakértő kompetenciájába tartozik, hogy egy szakkérdésnek minősülő tényt melyik félnek kell bizonyítania, és annak meghatározása sem szakértői feladat, hogy egy szakkérdésnek minősülő tény bizonyítatlansága melyik fél terhére esik, hiszen mindezek jogkérdések [Pp. 265. § (1) bekezdés].

A felperesek gyermeke 2013. december 16. napján végtaghiánnyal született, a bal keze és alkarja ugyanis az alkar felső-középső határától hiányzik, a csonk végén pedig négy, borsónyi ujjkezdemény észlelhető. Bár az I. rendű felperes a terhessége alatt több alkalommal is az alperes egészségügyi szolgáltató által végzett ultrahangos szűrővizsgálaton vett részt, a végtaghiányt egyik esetben sem észlelték. Épp ellenkezőleg: a leletek azt tartalmazták, hogy "a végtagok hiánytalanok", illetve "a végtagok csöves csontjai épnek látszanak."

A felperesek keresete annak megállapítására irányult, hogy az alperes megsértette az I. rendű felperes önrendelkezési jogát, valamint a felperesek családtervezéshez, egészséghez, testi épséghez és a társadalmi életben történő részvételhez fűződő személyiségi jogát azzal, hogy a 13. és a 18. héten végzett ultrahangvizsgálatok során nem vizsgálta, vagy nem az elvárható gondossággal vizsgálta a magzat karjának hosszát és épségét. Arra hivatkoztak, hogy amennyiben az alperes kellő gondossággal végzi az ultrahangvizsgálatokat, és a fejlődési rendellenességet felismeri, a terhesség megszakítását kérték volna a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvény 6. §-ának (3) bekezdése alapján. Erre tekintettel az alperest vagyoni és nem vagyoni kártérítés megfizetésére is kérték kötelezni.

Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult, vitatta annak jogalapját és összegszerűségét is. Arra hivatkozott, hogy az ultrahangvizsgálatokat az ellátásban részt vevőktől elvárható gondossággal, a szakmai szabályokat és irányelveket betartva végezte el, a végtagfejlődési rendellenesség ennek ellenére nem volt felismerhető.

Az elsőfokú bíróság a fellebbezéssel támadott közbenső ítéletével megállapította, hogy az alperest teljes kártérítési felelősség terheli az I. és a II. rendű felpereseket abból eredően ért kárért, hogy gyermekük 2013. december 16. napján végtaghiánnyal született.

A határozatának indokolása szerint nem volt vita tárgya az a tény, hogy a felperesek gyermeke végtaghiánnyal született. Ezért - a bírói gyakorlattal egyezően - az alperes kötelezettsége volt annak bizonyítása, hogy a 13. és a 18. héten elvégzett ultrahangvizsgálatok során az ellátásban részt vevőktől elvárható gondossággal és a szakmai szabályoknak megfelelően járt el, e rendellenesség ennek ellenére nem volt felismerhető (Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.754/2016/5. és Pf.I.21.117/2017/6.). Az ezt követő ultrahangvizsgálatoknak nem volt jelentősége, hiszen a 20. hét után felismert végtagfejlődési rendellenesség már nem adott volna alapot a terhesség megszakítására. Azt, hogy az alperes a 13. és a 18. héten végzett vizsgálatok során betartotta-e a szakmai szabályokat és a gondossági követelményt, a terhességre vonatkozó egészségügyi dokumentáció és a per során beszerzett orvosszakértői vélemény alapján kellett eldönteni, hiszen a felperesek nem adták meg a vizsgálatokat végző egészségügyi alkalmazottak tanúkénti meghallgatásához szükséges felmentést.

Az elsőfokú bíróság a lefolytatott bizonyítás alapján megállapította, hogy e személyek jogosultak voltak az ultrahangvizsgálatok elvégzésére, és mind a 13., mind pedig a 18. héten megvizsgálták a magzat végtagjait, azonban nem észleltek eltérést. A szakvélemény alapján rögzítette ugyanakkor azt is, hogy e rendellenesség felismerésére 4% és 30,7% közötti esély volt. Azt, hogy az elvégzett 22 ultrahangvizsgálat ellenére a perbeli esetben miért nem sikerült feltárni a végtaghiányt, a szakértő nem tudta megállapítani. Nehezítő körülményként általánosságban a várandós nő, illetve a magzat elhelyezkedését, a méhlepény szokásostól eltérő fekvését, a vizsgálókészülék által alkotott kép alacsonyabb minőségét, a vizsgálatot végző szakmai gyakorlatát, illetve a vizsgálatokra rendelkezésre álló idő korlátozottságát említette, ezek azonban - a várandós nő, a magzat és a méhlepény fekvésétől eltekintve - mind az alperes érdekkörébe tartoznak és az ő terhére esnek. Kétségtelen, hogy a Győri Ítélőtábla a Pf.20.428/2006/11. számú ítéletében - a perbelihez hasonló végtagfejlődési rendellenesség esetén - azt állapította meg, hogy a 4% és a 30,7% közötti felismerési esély olyan alacsony, hogy a felismerés hiánya nem alapozza meg az elvárható gondosság sérelmét. A Kúria Pfv.III.22.678/2017/11., valamint a Fővárosi Ítélőtábla 7.Pf.20.479/2017/8. számú ítéletei szerint azonban már a 10%-ra becsült felismerési esély is reálisnak tekinthető. Az elsőfokú bíróság a hasonló ügyekben született eltérő határozatok közül a Kúria és a Fővárosi Ítélőtábla álláspontját fogadta el. A Győri Ítélőtábla ítélete ugyanis egy 2000. évi terhességre vonatkozott, amelytől az I. rendű felperes perbeli terhességéig 13 év telt el. Ezen időszak alatt pedig jelentősen javultak a rendellenesség felismerésének technikai lehetőségei, amelyet a szakvélemény is alátámasztott. Ennek tükrében a középarányosan 15%-ra becsült felismerési esély reálisnak minősül, így az alperesnek e rendellenességet az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) 77. §-ának (3) bekezdésében írt gondosság mellett fel kellett volna ismernie.

Az alperes azzal menthette volna ki magát a kártérítési felelősség alól, ha csatolta volna az ultrahangvizsgálatokról készült felvételeket, a szakértő ugyanis csak így tudta volna megállapítani, hogy az adott esetben valóban felismerhető volt-e a fejlődési rendellenesség vagy nem. E felvételeket az Eütv. 136. § (3) bekezdés d) pontja alapján nemcsak a diagnosztikai célú, hanem a szűrővizsgálatok esetén is el kellett volna készíteni, és meg kellett volna őrizni. Mivel azonban az alperes e felvételeket nem tudta becsatolni, az ebből eredő bizonyítatlanságot a Kúria Pfv.III.22.678/2017/11. számú ítéletének 38. bekezdése alapján neki kellett viselnie. Erre tekintettel a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) 341. §-ának (4) bekezdése alapján közbenső ítéletet hozott, amelyben megállapította, hogy az alperes kártérítési felelősségének jogalapja a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (1959. évi Ptk.) 318. §-ának (1) bekezdése és 339. §-ának (1) bekezdése alapján fennáll.