EH 2000.329 A hitelkártya jogviszony mint három oldalú jogviszony jogi jellege. A kártya kibocsátójának felelőssége az elfogadó által tévesen továbbított terhelésért [Ptk. 318. § (1) bek., 339. § (1) bek., 529. § (1) bek., 3/1992. (MK 34.) MNB rendelkezés 15. § (3) bek., IV/39. pont].

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét - amely 218 896 Ft és ennek kamatai megfizetésére irányult - elutasította. Tényként állapította meg, hogy a peres felek a közöttük létrejött bankszámlaszerződéshez kapcsolódóan bankkártyaszerződést is kötöttek. A felperes 1996. május 18-án gépkocsit bérelt 2 napra, és fizetésként a bérbeadó a felperes hitelkártyáját elfogadta. A felperes úgy rendelkezett, hogy a bérbeadó számlavezető bankja, a D. Bank Rt. 4969 Ft bérleti díjjal megterhelheti a bankszámláját. A D. Bank Rt. a felperes számláját vezető alperes banknak 4969 USD összeggel küldte meg a terhelést, s az alperes ennek a forintellenértékével terhelte meg a felperes bankszámláját.

A felperes 1996. július 12-én gépkocsit vásárolt 720 000 Ft-ért, s a szerződés szerint 200 000 Ft foglalót adott, a fennmaradó 520 000 Ft-ot 1996. augusztus 10-ig volt köteles kifizetni. A felperesnek ezen a napon - miután fizetésként a bankkártyáját nem fogadták el és megkapta az alperes 1996. július 2-án kelt folyószámla-tartozást közlő levelét is - jutott tudomására, hogy a bankszámláján nincs fedezet. Személyes és írásbeli reklamációja után közölte vele az alperes, hogy az autó bérleti díja címén 745 278 Ft-ot emelt le a felperes számlájáról, miután a bérbeadó számlavezető bankja forint helyett USD-re kiállított terhelést küldött. A felperes jogi álláspontját - amely szerint az alperes a helytelen terheléssel megszegte a felperessel kötött bankkártyaszerződést, de megszegte a saját üzletszabályzata 12. és 17. pontjait is, mert a készpénzfelvételi limit 50 000 Ft-ban volt kikötve, ennek négyszeresénél többet az alperes nem emelhetett volna le - az elsőfokú bíróság nem fogadta el.

Az ítélet indokolásában az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy az alperes nem tanúsított jogellenes magatartást, a bankkártyaszerződést nem szegte meg. Azon a bizonylaton (terhelési értesítésen), amelynek alapján a felperes bankszámláját az alperes megterhelte, a bankkártyát elfogadó hely bankja hibásan, forint helyett USD-ben tüntette fel a pénznemet. Az alperes pedig a másik bank hibájáért nem felel, mivel a perbeli kereskedelmi elfogadóhely számláját vezető bank és az alperes pénzintézet között nincs megbízási jogviszony. Az elfogadóhely bankját a felperes hatalmazta fel arra, hogy a bankszámláját - amelyet az alperes vezetett - ez a másik bank megterhelje. A kereskedelmi elfogadóhelyi limit pedig nem jelenti a számla megterhelhetőségének a korlátját, ez a limit a felperest kötötte a bankkártya felhasználása során. Az alperesnek pedig az a magatartása, hogy a 270 Ft-ot jóváírt a felperes számláján, nem jelenti részéről a kártérítési felelőssége jogalapjának elismerését.

Az ítéletet a másodfokú bíróság a felperes fellebbezése folytán felülbírálta, s azt annak indokai alapján helybenhagyta. A fellebbezésében foglaltakra figyelemmel a másodfokú bíróság az ítélete indokolásában kiemelte: az a tény, hogy a D. Bank Rt. által továbbított téves adatot tartalmazó bizonylat alapján a felperes bankszámláját az alperes megterhelte, nem róható az alperes terhére, mivel az alperes a terhelés előtt nem volt köteles a bizonylatot ellenőrizni. Utalt arra is, hogy az elfogadóhelyi limit nem jelent egyben terhelési limitet is, mert az csak a folyószámla-tulajdonos részére állít korlátot a bankkártya felhasználása során. Ezért a felperes kártérítési igénnyel a D. Bank Rt. jogutódjával szemben léphet fel.

A jogerős másodfokú ítélettel szemben a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő és annak hatályon kívül helyezését és az alperes kereset szerinti marasztalását kérte. A jogszabálysértést abban jelölte meg, hogy a perbeli terhelési értesítő - amelyet az eljárt bíróságok "bizonylat"-ként értékeltek - egyáltalán nem felelt meg a számvitelről szóló 1991. évi XVIII. tv. 84. §-ának (1) bekezdésében és 85. §-ának (1) bekezdésében, továbbá az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. tv.-ben foglaltaknak.

A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésére hivatkozott (BH 1996/436., BH 1994/552., BH 1994/44.) A felperes álláspontja szerint az alperesnek mint megbízottnak a felperes érdekében eljárva észlelnie kellett volna, hogy a perbeli terhelési értesítő nem tekinthető a 3/1992. (MK 34.) MNB rendelkezés I. sz. melléklet 39. pontjában írt bizonylatnak, mivel az nem felelt meg a számviteli és az áfa törvényben meghatározott követelményeknek. Ez az alperes részéről olyan szerződésszegés (Ptk. 529. §, 474. §), amely a kártérítési felelősségét megalapozza. A kártérítési felelősség alól nem mentesülhet arra hivatkozva, hogy a pénzfogalom számítógépes rendszerben folyik, mert neki mint pénzintézetnek úgy kell az ügymenetet megszerveznie, hogy a szerződéses kötelezettségét biztonsággal teljesíthesse. Az alperesnek a fentieken túlmenően a kereskedelmi elfogadóhelyi limitre (amely a perbeli esetben maximum 200 000 Ft volt) tekintettel fokozottan kellett volna vizsgálni a terhelés jogszerűségét, mivel nem is volt annyi fedezet a felperes számláján. Ezen túlmenően a bizonylaton a banki engedélyszám sem volt feltüntetve, de ilyen banki engedély nem is lehetett.

A felülvizsgálati kérelem a jogalap tekintetében alapos, az összegszerűség tekintetében viszont a tényállás feltáratlan, ezért érdemi elbírálásra nem alkalmas.

Az alperes nem vitásan a D. Bank Rt. által a számítógépes rendszeren továbbított terhelés alapján automatikusan terhelte meg a felperes számláját, a helytelen valutanemnek megfelelő forintösszeggel. E hibás fizetési tranzakció miatt az alperes szerződésszegése a következők szerint megállapítható.

A hitelkártya jogviszony három oldalú jogviszony annyiban, hogy annak alanyai a kártya kibocsátója (az alperes), a kártya birtokosa (a felperes), és a kibocsátó alperessel szerződő szolgáltató (elfogadó), aki a kibocsátóval kötött szerződésben vállalja, hogy készpénz helyett elfogadja a vevőtől (megrendelőtől) a kártyával történő teljesítést (a jelen eljárásban irányadó 3/1992. (MK 34.) MNB rendelkezés 15. § (3) bek.). Ebből az következik, hogy az elfogadó és a kártya birtokosa a fizetés lebonyolítása tekintetében nem egymással, hanem a kártya kibocsátójával az alperessel vannak jogviszonyban. A kártya ellenőrzése után az elfogadó állítja ki a teljesítési (terhelési) bizonylatot, amelyet a kártya birtokosa aláírt és amelynek eredetijét kell a hivatkozott MNB rendelkezés IV/39. pontja szerint továbbítani a kártyabirtokos bankszámláját vezető pénzintézethez, az alpereshez. Az elfogadónál más bizonylat a vásárlásról, illetve kártyával történő fizetésről nincs, a bizonylat másolatát pedig a felperes (kártyabirtokos) kapja. Az elfogadó számlavezető bankja ezt a 3 987 796 számú bizonylatot, amelyben helyesen volt megjelölve a valutanem, nem juttatta el az alpereshez, hanem a terhelést automatikus módon helytelen valutanemben továbbította. A hivatkozott MNB rendelkezésnek az a kitétele, hogy az "elfogadó által továbbított bizonylat alapján" akként értelmezendő, hogy a felperes által aláírt bizonylatot a kártyabirtokos bankszámláját vezető pénzintézethez kell továbbítani, mert a terhelés ténylegesen az általa kezelt számlán történik a jóváírás az elfogadó számláját vezető D. Bank Rt.-nél. A felperes nem volt megbízási jogviszonyban a D. Bank Rt.-vel (vele az elfogadó van jogviszonyban) a felperes az említett bizonylaton csak hozzájárult a terheléshez, mivel elismerte a "vásárlást". Az alperes a Ptk. 529. §-ának (1) bekezdése szerint csak szabályszerű kifizetési megbízásokat teljesíthet, az automatikus terhelés az MNB rendelkezés szerint csak az elfogadó (vagy megbízottja) által "továbbított bizonylat" alapján történhet Ilyen bizonylat nélkül az alperesnek nincs módja a terhelés szabályszerűségéről meggyőződni, amennyiben elfogadja a bizonylattal alá nem támasztott, az elfogadó bankja által indított tranzakciót, annak következményét neki kell viselnie. A hivatkozott MNB rendelkezés 39. pontjának utolsó mondata arra az esetre vonatkozik, amikor azért nem kell bizonylat, mert a bankjegykiadó automata berendezések által jegyzett adatok elegendőek a bankszámla megterhelésére.

A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megállapította, hogy az eljárt bíróságok a bizonyítékokat és a peres felek között létrejött bankkártya-szerződés vonatkozó rendelkezéseit, valamint az MNB rendelkezést tévesen értelmezve jogszabálysértéssel jutottak arra a következtetésre, hogy az alperes nem mulasztott, amikor a felperes bankszámláját a perbeli vitás összeggel megterhelte. Az alperes tehát nem az elfogadó bank magatartásáért, hanem a saját felróható szerződésszegéséért tartozik helytállni a felperessel szemben [Ptk. 318. § (1) bek., 339. § (1) bek.].

A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a másodfokú bíróság ítéletét a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján - az első fokú ítéletre is kiterjedően - hatályon kívül helyezte. A keresettel érvényesített jog fennállása tekintetében a Pp. 213. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat figyelembe véve közbenső ítéletet hozott, a követelés összegére pedig az elsőfokú bíróságot a per új tárgyalására és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Gfv. I. 31.383/1999. sz.)