3199/2014. (VII. 15.) AB végzés

alkotmányjogi panasz visszautasításáról[1]

Az Alkotmánybíróság tanácsa jogszabály alaptörvény-ellenességének vizsgálatára irányuló, valamint bírói döntéssel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő

végzést:

1. Az Alkotmánybíróság a Kúria Pfv.III.20.917/2013/3. sorszámú ítéletével összefüggésben benyújtott, a 2014. március 14. napjáig hatályos, az önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló 2000. évi CXVII. törvény 23. § (2) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.

2. Az Alkotmánybíróság a Kúria Pfv.III.20.917/2013/3. sorszámú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.

Indokolás

[1] Az indítványozó biztosítási tevékenységet folytató gazdasági társaság (a továbbiakban: indítványozó) alkotmányjogi panaszt terjesztett elő az Alkotmánybíróságnál.

[2] 1. Az indítványozó az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének c) pontja, valamint az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 26. § (1) bekezdése alapján a Kúria Pfv.III.20.917/2013/3. sorszámú, felülvizsgálati eljárásban meghozott ítéletével összefüggésben a 2014. március 14. napjáig hatályos, az önálló kereskedelmi ügynöki szerződésről szóló 2000. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Küsz.) 23. § (2) bekezdése alaptörvény-ellenességének megállapítása érdekében nyújtott be alkotmányjogi panaszt. Az indítványozói érvelés szerint a Küsz. időbeli hatályáról szóló rendelkezés sérti az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében foglalt jogállamiság klauzulából fakadó visszaható hatályú jogalkotás tilalmát. Az indítványozó ennek megfelelően az alkotmányjogi panaszában kezdeményezte a Küsz. 23. § (2) bekezdésében szereplő jogszabályi rendelkezés alaptörvény-ellenességének megállapítását és alkalmazási tilalmának elrendelését az Alkotmánybíróság eljárására okot adó jogvitában.

[3] Emellett az indítványozó az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdésének d) pontja, valamint az Abtv. 27. §-a alapján azért nyújtott be alkotmányjogi panaszt, mert álláspontja szerint a Kúria Pfv.III.20.917/2013/3. sorszámú ítélete sérti az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében elismert tisztességes eljárás követelményrendszeréből fakadó indokolt bírói döntéshez fűződő jogot. Ilyen okból az indítványozó kezdeményezte a Kúria döntésének megsemmisítését is.

[4] 1.1. Az indítványozó belföldön biztosítási tevékenységet végző biztosítótársaság. Az alkotmányjogi panasz benyújtására okot adó vagyonjogi ügyben az első fokon eljáró Fővárosi Bíróság a 26.G.42.232/2010/16. sorszámú, 2012. március 9. napján kelt ítéletében megállapított tényállás szerint a perben alperesként szereplő indítványozó 1994 júliusában kötött úgynevezett függő biztosításközvetítői szerződést (a továbbiakban: szerződés) a perben felperesként szereplő biztosításközvetítővel. E határozatlan időre kötött szerződés a biztosításközvetítőnek kizárólag az indítványozó biztosítótársaság biztosítási termékeinek közvetítésére nyújtott lehetőséget. A felek a szerződést a kiegyenlítésről szóló részében 2008. január 8. napján módosították. A közvetítői szerződésekben ismert kiegyenlítés, vagy kártalanítás intézménye a jogviszony sajátságos és tartós jellegére figyelemmel a megbízó erőfölényét kívánja ellensúlyozni. A kiegyenlítés, vagy kártalanítás intézménye ennek megfelelően a szerződés megszűnése és meghatározott törvényi feltételek teljesülése esetén pótolja a közvetítőnek a szerződés megszűnéséből eredő elmaradt vagyoni előnyét [Küsz. 18-19. §§, illetve Ptk. 6:298-6:300. §§]. A szerződés módosítása értelmében a biztosításközvetítőnek többek között akkor jár kiegyenlítés, ha felhagy az aktív munkavégzésre irányuló közvetítői tevékenységgel. Az indítványozó 2009 októberében felmondta a szerződést és a kiegyenlítés teljesítését azért tagadta meg, mert a biztosításközvetítő aktív munkavégzésével nem hagyott fel, amely így a módosított szerződés értelmében kizárja a kiegyenlítés követelését (erről lásd: Fővárosi Bíróság 26.G.42.232/2010/16. sorszámú ítéletének 2-6 oldalait).

[5] A biztosításközvetítő által előterjesztett kereset alapján a Fővárosi Bíróság a hivatkozott ítéletében megállapította, hogy az indítványozó és a biztosításközvetítő jogviszonyára irányadóak a biztosítókról és a biztosítási tevékenységről szóló 2003. évi LX. törvény (a továbbiakban: Bit.), valamint a korábban hatályos Küsz. rendelkezései. A Bit. 33. § (8) bekezdésének rendelkezése értelmében a biztosításközvetítőt a Küsz. szerinti kiegyenlítés akkor illeti meg, ha a biztosítótársasággal kifejezetten erre irányuló szerződést köt. Az első fokú bíróság értelmezésében, ha a felek a kiegyenlítésben megállapodnak, akkor a Küsz. 20. §-a szerint nem köthetnek olyan megállapodást, amely a kiegyenlítés Küsz.-ben foglalt feltételeitől a közvetítő hátrányára tér el. Vagyis a Küsz. klaudikálóan kógens szabálya a felek szerződési szabadsága elé korlátot állít: ha a kiegyenlítésben megállapodnak, akkor a kiegyenlítés Küsz.-ben foglalt feltételeinél a biztosításközvetítőre nézve szigorúbb feltételeket érvényesen nem köthetnek ki. Az elsőfokú bíróság értékelése szerint a felek azon szerződéses kikötése, amely a kiegyenlítés egyik feltételeként határozta meg az aktív munkavégzés befejezését a Küsz. 18-19. §§-aiban meghatározott feltételeknél a biztosításközvetítőt sújtó hátrányosabb előírás. A korábban hatályos Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: korábban hatályos Ptk.) 200. § (1) bekezdése, a Küsz. 2. § (2) bekezdése és a korábban hatályos Ptk. 226. § (1) bekezdése szerint a Küsz. klaudikálóan kógens szabályai a felek eltérő megállapodásának helyébe lépnek. Az elsőfokú bíróság ennek megfelelően megállapította, hogy jogszabályba ütközik a szerződés azon módosítása, amely a kiegyenlítés követelhetőségének feltételeként írja elő az aktív munkavégzés befejezését, és így a szerződés e kikötésének helyébe a Küsz. 18-19. §§ lépnek. Mindezek alapján a Fővárosi Bíróság a hivatkozott ítéletében az indítványozót 5.100.000 forint kiegyenlítési összeg, valamint a perköltség megfizetésében marasztalta (erről lásd: Fővárosi Bíróság 26.G.42.232/2010/16. sorszámú ítéletének 6-10. oldalait).

[6] Az indítványozó fellebbezése alapján eljáró Fővárosi Ítélőtábla a 6.Pf.20.917/2012/6. sorszámú, 2013. február 13. napján kelt ítéletében helyben hagyta a Fővárosi Bíróság ítéletét. Az ítélőtábla indokolásában előadta, hogy a Küsz. a különféle közvetítő szerződések általános háttérszabályait tartalmazta. A felek megállapodtak a kiegyenlítésről, így a Küsz. klaudikálóan kógens szabályai a szerződésükben irányadóak és a jogszabályba ütköző kikötések helyébe lépnek (erről lásd: Fővárosi Ítélőtábla 6.Pf.20.917/2012/6. sorszámú ítéletének 3-4. oldalait).

[7] Az indítványozó a jogerős ítéletet felülvizsgálati kérelemmel támadta. Felülvizsgálati kérelmében azért kifogásolta a Fővárosi Ítélőtábla döntését, mert álláspontja szerint a döntés sérti a korábban hatályos Ptk. 200. § (1) bekezdésében biztosított szerződéses szabadságot. Felülvizsgálati kérelemében ennek indokaként előadta, hogy a Küsz. hatálya nem terjed ki a biztosítási terméket közvetítőkre, mert a Küsz. 1. § (5) bekezdésének és a Bit. 33. § (8) bekezdésének helyes értelmezése szerint a biztosítók és üzletkötőik, közvetítőik szerződéses szabadságához tartozik annak eldöntése, hogy megállapodnak-e, és ha igen, akkor milyen feltételekkel állapodnak meg a kiegyenlítésben. Az indítványozó e körben hivatkozott az Alaptörvény 28. cikkére is, miszerint a szerződés tartalmának szabad megállapítása áll összhangban a közjónak megfelelő és gazdaságos célt szolgáló jogértelmezéssel. Így álláspontja szerint a kiegyenlítés a biztosításközvetítő aktív munkavégzéssel történő felhagyásához kötése érvényes szerződési feltétel. A felülvizsgálati kérelem alapján eljáró Kúria a hivatkozott sorszámú, 2013. október 16. napján kelt ítéletében a Fővárosi Ítélőtábla jogerős ítéletét hatályában fenntartotta. A Kúria döntésében megerősítette az alsóbb fokú bíróságok jogértelmezését, amely szerint a Küsz. 1. § (1) és (5) bekezdéseiben meghatározott hatálya kiterjed a biztosítási terméket közvetítőkre is. Ebből fakadóan pedig, ha a felek a kiegyenlítésben megállapodnak, akkor megállapodásukra a Küsz. kiegyenlítést rendező, egyoldalúan kógens szabályai is irányadóak. A perbeli esetben a felek megkötötték ezt a megállapodást, így a jogszabályt sértő feltételek helyébe a Küsz. 18-19. §§-ban foglalt előírások lépnek (erről lásd: Kúria Pfv.III.20.917/2013/3. sorszámú ítéletének 8-9. oldalait).

[8] 1.2. Az indítványozó ezt követően nyújtott be alkotmányjogi panaszt. Alkotmányjogi panaszát részben az Abtv. 26. § (1) bekezdésére alapítva azt állítja, hogy az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében foglalt jogállamiság klauzulából fakadó visszaható hatályú jogalkotás tilalmát sérti a Küsz. 23. § (2) bekezdése, amelynek értelmében a Küsz. rendelkezései főszabályként a törvény hatályba lépése előtt megkötött és még fennálló közvetítői szerződésekre is alkalmazást kívánnak. Felidézve az Alkotmánybíróság következetes gyakorlatát, az indítványozó előadja, hogy az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében elismert visszaható hatályú jogalkotás tilalma átfogja egyfelől a jogszabály visszamenőleges hatályba léptetésének tilalmát, másfelől pedig azt az elvet, amely szerint jogszabály a hatályba lépése előtt létrejött jogviszonyokra csak kivételesen alkalmazható (3062/2012. (VII. 26.) AB határozat, Indokolás [88]). Az indítványozói érvelés szerint ebből következően az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből fakadó visszaható hatályú jogalkotás tilalmába ütközik, hogy a vagyonjogi vitában eljáró bíróságok a 2003. január elsejétől visszamenőleges alkalmazást kívánó Küsz. rendelkezéseit az 1994 júliusában megkötött szerződés megítélésekor alkalmazták. Az indítványozó álláspontja szerint a Küsz. szabályainak visszamenőleges hatályú alkalmazásával helyzete terhesebbé vált, és ebből következően nem érvényesíthető a szerződésben kikötött azon feltétel sem, amely szerint a kiegyenlítésre akkor nyílik lehetőség, ha a biztosításközvetítő felhagy az aktív munkavégzéssel. Az indítványozó ezen indokok alapján kezdeményezi a Küsz. 23. § (2) bekezdésében előírt időbeli hatályról szóló szabály alaptörvény-ellenességének megállapítását, valamint az Alkotmánybíróság eljárására okot adó ügyben az alkalmazási tilalom elrendelését.

[9] Az indítványozó másodlagosan az Abtv. 27. §-ára alapított alkotmányjogi panaszában kifogásolja a Kúria ítéletét, mert álláspontja szerint a döntés sérti az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárásból fakadó indokolt bírói döntéshez fűződő jogot. Érdemi okfejtésében az indítványozó hivatkozik az Alkotmánybíróság 7/2013. (III. 1.) AB határozatára, amelyben az Alkotmánybíróság az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó alapvető jogként ismerte el az indokolt bírói döntéshez fűződő jogot. Az indítványozói érvelés szerint a Kúria felülvizsgálati eljárásban hozott ítélete azért sérti az indokolt bírói döntéshez fűződő jogot, mert egyfelől nem ad számot arról, hogy a Bit. 33. § (8) bekezdésének értelmezése során a Kúria milyen szempontokat vett figyelembe, másfelől pedig a Kúria nem adta indokát annak sem, hogy jogértelmezése megfelel-e az Alaptörvény 28. cikkében előírt jogszabály értelmezési kötelezettségnek. Mindezek alapján az indítványozó kezdeményezi a kifogásolt kúriai döntés alaptörvény-ellenességének megállapítását és megsemmisítését.

[10] 2. Az Abtv. 56. § (1) bekezdésében előírtak szerint az Alkotmánybíróságnak elsődlegesen az alkotmányjogi panasz befogadhatóságáról szükséges döntenie. Az Alkotmánybíróság ezért tanácsban eljárva mindenekelőtt azt vizsgálta meg, hogy az alkotmányjogi panasz megfelel-e a törvényben előírt formai természetű, valamint az Abtv. 26-27. §§-ban, illetve az Abtv. 29-31. §§-ban foglalt tartalmi természetű befogadhatósági feltételeknek.

[11] 3.1. Az Alkotmánybíróság elsőként az Abtv. 26. § (1) bekezdésére alapított alkotmányjogi panaszról dönt. Az Abtv. 26. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az egyedi ügyben érintett személy vagy szervezet akkor fordulhat az Alkotmánybírósághoz, ha az ügyben folytatott bírósági eljárásban alaptörvény-ellenes jogszabály alkalmazása folytán az Alaptörvényben biztosított jogának sérelme következett be, és jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, vagy jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva.

[12] Jelen ügy tényeire figyelemmel azonban megállapítható, hogy az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló eljárásban a Kúria nem alkalmazta a Küsz. 23. § (2) bekezdését. Nem is alkalmazhatta, hiszen a vagyonjogi vita során a Küsz. időbeli hatálya, vagyis a törvény rendelkezéseinek visszamenőleges alkalmazhatósága azért nem volt kérdés, mert a jogvita során kifogásolt módosítás 2008 januárjában épült be a szerződésbe, míg a Küsz. 2001. február elsején lépett hatályba és 2003. január elsejétől írta elő alkalmazását a korábban megkötött, de még fennálló közvetítői szerződések tekintetében (erről lásd: Fővárosi Bíróság 26.G.42.232/2010/16. sorszámú ítéletének 4. oldalát). Minthogy a Kúria döntésében nem alkalmazta az alkotmányjogi panaszban kifogásolt jogszabályt, így az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz ebben a részében nem felel meg a befogadás törvényi feltételének (korábbról lásd: 3382/2012. (XII. 30.) AB végzés, Indokolás [9]; 3080/2013. (III. 27.) AB végzés, Indokolás [10]; 3162/2013. (VII. 24.) AB végzés, Indokolás [25]; 3042/2014. (III. 13.) AB végzés, Indokolás [6]).

[13] 3.2. Az Alkotmánybíróság ezt követően vizsgálja az Abtv. 27. §-ára alapított alkotmányjogi panaszt. Az Abtv. 29. §-a a befogadhatóság tartalmi feltételeként határozza meg, hogy az alkotmányjogi panasz a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet tartalmazzon, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdést vessen fel. E befogadhatósági feltételek vagylagos jellegűek, így kimerülésüket az Alkotmánybíróság külön-külön vizsgálja (3/2013. (II. 14.) AB határozat, Indokolás [30]).

[14] 3.2.1. Az alkotmányjogi panaszban előadott kérdést az Alkotmánybíróság a panaszban is felhívott 7/2013. (III. 1.) AB határozatában alapvető jelentőségű alkotmányjogi kérdésként értékelte (7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [21]). E határozatának indokolásában az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás követelményrendszere elismeri az indokolt bírói döntéshez való jogot is. Ezen alapvető jog minimális elvárása, hogy a bíróságok az eljárási törvényeknek megfelelően az ügyben szereplő feleknek az ügy lényegi részeire vonatkozó észrevételeit, kérelmeit kellő alapossággal megvizsgálják, és ennek értékeléséről határozatukban számot is adjanak (erről lásd: 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [33]-[34]). Mindebből az is következik, hogy jelen alkotmányjogi panaszban felvetett elvi jelentőségű alkotmányjogi kérdést az Alkotmánybíróság korábban már eldöntötte (hasonlóan lásd: 3212/2013. (XI. 18.) AB végzés, Indokolás [7]).

[15] 3.2.2. Az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának másik feltétele, hogy olyan alkotmányossági kifogást tartalmazzon, amely a bírói döntést érdemben befolyásolhatta. Az Alkotmánybíróság e feltétellel összefüggésben arra emlékeztet, hogy a bírói döntéssel szemben benyújtott alkotmányjogi panasz nem tekinthető hagyományos értelemben vett jogorvoslatnak, ugyanis az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz intézményén keresztül is kizárólag az Alaptörvényt és az abban elismert jogokat oltalmazza (erről lásd: 3325/2012. (XI. 12.) AB végzés, Indokolás [13]; 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [54]). Az Alkotmánybíróság így a bírói döntések felülvizsgálata során az Alaptörvényben és az elfogadott nemzetközi emberi jogi egyezményekben elismert alapjogi követelményrendszer tényleges érvényesülését garantálja (erről lásd: 8/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [55]; 13/2014. (IV. 18.) AB határozat, Indokolás [51]). Ennek megfelelően az Alkotmánybíróságnak jelen alkotmányjogi panasz befogadhatósági vizsgálatakor azt a kérdést szükséges megválaszolnia, hogy érdemben befolyásolhatta-e a támadott döntést, ha a Kúria az indítványozó felülvizsgálati kérelmében foglaltakról a polgári eljárási törvényben előírtaknak megfelelően elmulasztott számot adni (erről lásd: 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [20]).

[16] Az indítványozó felülvizsgálati kérelmében lényegét tekintve arra hivatkozott, hogy az alsóbb fokú bíróságok a Küsz. hatályát jogszabálysértően terjesztették ki a biztosítási terméket közvetítőkre. A Kúria a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 270. § (2) bekezdése, illetve a Pp. 275. § (2) és (3) bekezdései értelmében a felülvizsgálati eljárásban azt értékelheti, és így arról szükséges számot adnia, hogy a felülvizsgálni kért határozat megfelel-e a jogszabályoknak. A kifogásolt határozatból is kitűnően a Kúria vizsgálta a hivatkozott jogszabálysértéseket. Döntésének indokolásában pedig számot adott arról is, hogy mely jogi érvek mentén tekinti helytállónak az alsóbb fokú bíróságok jogértelmezését (lásd: Kúria Pfv.III.20.917/2013/3. sorszámú ítéletének 8-9. oldalait). Ebből következően az indítványozó érvei a felülvizsgálati eljárásban meghallgatást nyertek, így a tisztességes eljárás követelményei között elismert indokolt bírói döntés hiánya nem is befolyásolhatta érdemben a Kúria határozatát. Az alkotmányjogi panasz a bírói döntés alaptörvény-ellenességének kételyét tehát nem vetette fel (lásd: 3111/2012. (VII. 26.) AB végzés, Indokolás [3]; 7/2013. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [20]).

[17] Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította, hogy az alkotmányjogi panasz ebben a részében nem felel meg az Abtv. 29. §-ában foglalt tartalmi természetű befogadhatósági feltételeknek.

[18] 3.3. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz befogadhatósági vizsgálatának eredményeként így arra a következtetésre jutott, hogy az alkotmányjogi panasz részben nem felel meg az Abtv. 26. § (1) bekezdésében meghatározott, részben pedig az Abtv. 29. §-ában foglalt befogadhatósági feltételnek. Az Alkotmánybíróság ezért az alkotmányjogi panaszt az Abtv. 26. § (1) bekezdésében foglalt befogadhatósági akadály miatt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés h) pontja alapján, míg az Abtv. 29. §-ában foglalt befogadhatósági akadály miatt az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) pontja alapján, figyelemmel az Abtv. 56. § (3) bekezdésében előírtakra is, visszautasította.

Budapest, 2014. július 7.

Dr. Kiss László s. k.,

tanácsvezető alkotmánybíró

Dr. Balsai István s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Juhász Imre s. k.,

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: IV/266/2014.