14/1992. (III. 30.) AB határozat
a kézilőfegyverekről és lőszerekről, a gáz- és riasztófegyverekről, valamint a légfegyverekről és a lőterekről szóló 115/1991. (IX. 10.) Korm. rendelet, továbbá a kormányrendelet végrehajtására kiadott 14/1991. (X. 31.) BM rendelet, valamint a kézilőfegyverek, lőszerek, gáz- és riasztófegyverek megszerzésének és tartásának egészségi alkalmassági feltételeiről és vizsgálatáról rendelkező 22/1991. (XI. 15.) NM rendelet alkotmányellenességének megállapítására vonatkozó indítványok tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Jogszabályok alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok alapján az Alkotmánybíróság meghozta a következő
határozatot.
Az Alkotmánybíróság a kézilőfegyverekről és lőszerekről, a gáz- és riasztófegyverekről, valamint a légfegyverekről és a lőterekről szóló 115/1991. (IX. 10.) Korm. rendelet, továbbá a kormányrendelet végrehajtására kiadott 14/1991. (X. 31.) BM rendelet, valamint a kézilőfegyverek, lőszerek, gáz- és riasztófegyverek megszerzésének és tartásának egészségi alkalmassági feltételeiről és vizsgálatáról rendelkező 22/1991. (XI. 15.) NM rendelet alkotmányellenességének megállapítására vonatkozó indítványokat és e jogszabályok megsemmisítésre irányuló kérelmeket elutasítja.
Az Alkotmánybíróság elrendeli határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét.
INDOKOLÁS
1. Több jogi személy alkotmányellenesnek tartja a rendelkező részben felsorolt jogszabályokat. Az indítványozók felfogása szerint e jogszabályok sértik az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, mely szerint a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. A jogállamiságnak fontos tartalmi eleme a jogbiztonság, a támadott rendeletek viszont nyilvánvalóan szemben állnak a jogbiztonság követelményével. Úgy vélik, hogy a jogszabályok ellentétben állnak az Alkotmány 7. § (2) bekezdésében említett, a jogalkotási rendet szabályozó törvénnyel, az Alkotmány 35. § (2) bekezdésével és a 37. § (3) bekezdésével is. A vitatott jogszabályok ugyanis országgyűlési hatáskörből elvonva "ha burkolt formában is, új adónemeket" vezetnek be. Ütköznek a sérelmezett rendeletek az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével is, mert - az indítványozók álláspontja szerint - "az a kérdés, hogy ki vásárolhat, ki tarthat és ki használhat fegyvert és lőszert, nyilvánvalóan közelről érinti az alapvető állampolgári jogokat és kötelességeket. Ezek a kérdések ezért csak törvénnyel rendezhetők." A rendeletek károkat okoznak a fegyverkereskedelemnek is. Diszkriminálónak is tartják a rendeleteket, mert olyanokat is kizárnak a sportvadászathoz szükséges engedélyek megszerzéséből, akik egyébként egészségileg a vadászatra alkalmasak lennének. Ugyanezen okokból a rendeleteket ellentétesnek minősítik az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésével, amely minden személy számára biztosítja az emberi, illetve az állampolgári alapjogokat. Ilyen "szerzett és gyakorolt" állampolgári jognak tekintik, hogy az egyszer már letett vizsgát ne lehessen újra megismételtetni. Hivatkoznak az Alkotmány 70/I. §-ára, amely azt tartalmazza, hogy minden állampolgár jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően köteles a közterhekhez hozzájárulni. Márpedig a rendeletek különféle szolgáltatási, vizsga, engedély és engedélymeghosszabbítási díjakat, alkalmasságvizsgálati és fellebbezési díjakat írnak elő. Miután pedig ezen összegeket ismétlődő vizsgálatok esetén is kötelező megfizetni, a rendeletek által érintett fegyvertartókat a "jövedelmi és vagyoni viszonyaiktól" függetlenül, ugyanakkor rendszeresen visszatérő fizetési kötelezettség hátrányos helyzetbe hozza. Ellentétet látnak az indítványozók a vitatott jogszabályok és a vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló hatályos földművelésügyi szabályozás között. Azt is kifogásolják az indítványozók, hogy a rendeletek kibocsátói a jogszabályok megalkotása előtt nem alkalmazták a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény kötelező előírásait. Nem elemezték kellően a társadalmigazdasági viszonyokat, nem vonták be a jogszabálytervezetek elkészítésébe a vadászok társadalmi és érdekképviseleti szerveit.
Az indítványokat benyújtó társadalmi szervek az előző bekezdésben összefoglalt fő alkotmányossági kifogásaikat a három rendelet számos §-ára, bekezdésére, pontjára és mellékletére hivatkozva részletezően konkretizálják. [Megnevezetten külön támadják a kormányrendelet 4., 5., 6. §-át, 9. § (2), 17. § (1), (2) és (4) bekezdését, 20. § (1) bekezdését, 21. § (1) bekezdés j) pontját, 31. § (2), (3), (4) bekezdését, 5. §-át, 11. § (5) bekezdését, 14. §-át, 27. § (2) bekezdését, az 1. számú melléklet - példálódzóan jelzett - 3. b) és d) pontját, 4. c) pontját, 5. pontját; az NK rendelet 2. § (1) bekezdés b) pontját, 4. § (1) és (3) bekezdését, 5. § (2) bekezdését, 13. §-át, az 1. számú melléklet 2., 4. pontját és 2. számú mellékletét.] Megállapításaik lényege úgy összegezhető, hogy a vadászok és más lőfegyvertartók a megsemmisíteni javasolt rendeletek folytán az államigazgatási szervek és orvosok kiszolgáltatottaivá válnak; a rendeletek alapvető jogaik gyakorlását oly mértékben korlátozzák, amely az Alkotmány 8. § (4) bekezdése értelmében csak rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején lenne elfogadható, akkor is csak magasabb szintű döntések alapján.
2. Az indítványok megalapozatlanok.
A jogállamiság fogalmához a jogbiztonság követelménye mindenképpen hozzátartozik. Ezt illetően az Alkotmánybíróság osztja az indítványozók álláspontját. Sem a jogállamiságból, sem az Alkotmány más rendelkezéseiből, sem a jogalkotásról szóló törvény előírásaiból azonban nem lehet olyan következtetésre jutni, hogy a kézilőfegyverek, lőszerek, gáz- és riasztófegyverek, légfegyverek megszerzésének és tartásának módozatait csak törvényi szinten lehet szabályozni. [A lőfegyverekről, a lőszerekről és a lőterekről szóló 2/1975. (IV. 16.) BM rendelet -bár más vonatkozású - alkotmányossági vizsgálata kapcsán az Alkotmánybíróság 22/1991. (IV. 26.) AB határozataII. fejezetének 1. pontjában már részletesen kifejtette, hogy valamely jogszabály - ha egyébként nem alkotmánysértő "csupán kibocsátója miatt önmagában nem alkotmányellenes".]
A jogalkotásról szóló - az Alkotmány 7. § (2) bekezdésével összhangban álló - 1987. évi XI. törvény 4. § c) pontja - tartalmilag egyezően az állami pénzügyekről szóló 1979. évi II. törvény 6. § (4) bekezdésével -valóban a törvényhozás jogkörébe utalja az adók bevezetését, mértékét és az adóalanyok körének meghatározását. Tévednek azonban az indítványozók, amikor a különböző engedélyekhez és vizsgákhoz kapcsolt díjfizetési előírásokat - ha burkoltan is, de - adójellegű kötelezettségeknek minősítik. A rendeletek ugyanis sem az Alkotmány, sem más törvény által nem tiltott módon, konkrétan megnevezett eljárásokért igazgatási szolgáltatási, tárolási és vizsga díjtételeket, ill. orvosi vizsgálatokért térítési díjakat állapítanak meg, miként azt - sokaságuk miatt felsorolhatatlan - más rendeletek is teszik. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 67. §-a kifejezetten előírja, hogy egyes államigazgatási eljárásokért, illetőleg egyes intézmények igazgatási jellegű szolgáltatásának igénybevételéért díjat kell fizetni; a díj mértékét pedig az érdekelt miniszter a pénzügyminiszterrel egyetértésben rendeletben szabályozza. A sérelmezett rendeletek - melyek amúgy is csak a lakosság szűkebb körét érintik - e törvényi követelménynek megfelelnek. Ha pedig a rendeletek kibocsátói a díjakat saját jogon vagy felhatalmazás alapján törvényesen állapítják meg, eleve nem kerülhetnek szembe az Alkotmány 35. § (2) és 37. § (3) bekezdésének ama rendelkezésével, hogy a miniszterek rendeletei a Kormány rendeletével és határozatával, ill. a törvénnyel, a Kormány rendelete pedig a törvénnyel nem lehet ellentétes.
Az igazgatási szolgáltatási és vizsgálati díjak meghatározásának mértéke viszont nem alkományossági kérdés, hanem a szolgáltatások és vizsgálatok jellegéhez igazodó, az engedélyezéshez fűződő körülményeket mérlegelő szabályozói döntés. A díjak összegszerűségének indokoltságát ezért az Alkotmánybíróság nem vizsgálja, és nem is vizsgálhatja.
Indítványozók e rendeletek alkotmányellenességét legnagyobb mértékben az Alkotmány 8. § (2) bekezdése megsértésében látják megvalósulni. Alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat ugyanis csak törvény állapíthat meg, s alapvető jog lényeges tartalmát még törvény sem korlátozhatja. Az Alkotmány felsorolja az alapvető emberi jogokat. Közöttük azonban sem megnevezetten, sem fogalmilag nem szerepel a kézilőfegyverekhez, lőszerekhez, riasztó és légfegyverekhez való jog. E fegyverféleségek megszerzésének, tartásának módozatai, birtoklásuk feltételei nincsenek az Alkotmányban szabályozva. Az alkotmányi, de még törvényi szintű szabályozást - az Alkotmánybíróság véleménye szerint -a jogállamiság érdekei sem követelik meg. Ugyanakkor a tárgykör jogi szabályozásához fontos társadalmi érdek fűződik.
Tévesen hivatkoznak az indítványozók az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésére, amikor a vadászokkal vagy vadászni szándékozó állampolgárokkal kapcsolatos rendeletek előírásait diszkriminatív megkülönböztetésnek tekintik. Az engedélyek meghatározott ideig tartó érvényességének, ill. az engedéllyel rendelkező személyek időszakos vagy soronkívüli alkalmassági vizsgálat alá vetésének jogszabályi előírását a fegyverek esetleg veszélyessé váló kopásának vagy rongálódásának, ill. az azokat használó természetes személyek lehetséges egészségi károsodásának szempontjai kellő mértékben megindokolják. A műszaki hiba vagy a lőfegyver használatát befolyásoló egészségkárosodás emberi életet veszélyeztethet. Az élethez és egészséghez való alapjog védelme pedig a végzetes lőfegyverhasználati hibák megelőzése céljából olyan fontos alkotmányos érdek, hogy az a szigorú szabályozást mindenképpen szükségessé teszi. Ebből a szempontból a fegyverkereskedelem anyagi érdekei alárendelt jelentőségűek. A lőfegyverek és a fegyvert tartók körén belül viszont a támadott jogszabályok hátrányos megkülönböztetést nem tartalmaznak. Az egészségügyi alkalmasság pedig -akár egyszeri, ismételt vagy időszakonkénti megállapításáról van szó -szakmai kérdés, az erre vonatkozó előírásokat tehát alkotmányossági szempontból megítélni nem lehet.
Az Alkotmány 71/I. §-ának és a rendeletek előírásainak összevetéséből az Alkotmánybíróság azt is megállapítja, hogy a kézifegyverek megszerzése, tartása stb. nem kötelező közhatalmi rendelkezésen alapszik. Az ezekkel kapcsolatos engedélyek kiváltása, vizsgák letétele stb., mindezek anyagi vonzatai nem tekinthetők ezért közterhekhez való hozzájárulásnak. A kifogásolt rendeletek csupán feltételeket szabnak arra, milyen követelményeket kell teljesíteni, ha valaki önként fegyverszerzésre vagy vadászatra vállalkozik. Így alkotmánysértés e vonatkozásban sem észlelhető.
A jogforrási hierarchia azonos szintjén elhelyezkedő jogszabályok esetleges ellentétének feloldása nem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe. Megjegyzi azonban az Alkotmánybíróság, hogy a kifogásolt kormány, BM- és NM rendelet tárgya különbözik a hatályos földművelésügyi miniszteri rendelet tárgykörétől. Az előbbi rendeletek a lőfegyverek stb. gyártása, javítása, forgalma, behozatala, kivitele, továbbá megszerzése és tartása szabályait állapítják meg. A vadgazdálkodásról és a vadászatról szóló 30/1970. (XII. 24.) MÉM rendelet pedig a vadgazdálkodás, vadelejtés feltételeit, a vadászati vizsgát, a vadászati rendet, vadászati módokat, vadászati idényeket szabályozza.
A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 18. § (1) bekezdése értelmében a jogszabály megalkotása előtt elemezni kell a szabályozni kívánt társadalmigazdasági viszonyokat, az állampolgári jogok és kötelezettségek érvényesülését, az érdekütközések feloldásának a lehetőségét, vizsgálni kell a szabályozás várható hatását és a végrehajtás feltételeit. A törvény 27. § c) pontja külön kimondja, hogy a Kormány elé terjesztendő jogszabálytervezetekről az érdekelt társadalmi szervezetek és érdekképviseleti szervek véleményt nyilvánítanak.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, ha a jogszabályelőkészítő szervek a jogalkotásról szóló törvény idézett szabályalkotási követelményeit nem tartják be, ez a kötelességszegés önmagában nem elégséges ok a kiadott jogszabályok alkotmányellenességének megállapítására. A jogszabályok előkészítésére vonatkozó törvényi előírások megsértése csupán a jogalkotó államigazgatási, esetleg politikai felelősségét alapozhatja meg. A jogalkotási törvény rendelkezéseinek figyelmen kívül hagyása csak abban az esetben eredményezheti a jogszabály alkotmányellenességének megállapítását, ha az adott jogszabály egyben az Alkotmány valamely rendelkezésébe is ütközik. Az Alkotmány 7. § (2) bekezdése értelmében ugyan a jogalkotás rendjét törvény szabályozza, ez a rendelkezés azonban nem emelte az Alkotmány szintjére a törvény normáit. Ezért az Alkotmánybíróság a támadott jogszabályok alkotmányellenességét ezzel az indítványozói érvvel kapcsolatban sem látta megállapíthatónak.
Végül rámutat az Alkotmánybíróság arra, hogy bár a kifogásolt jogszabályok szigorú szakismereti és egészségügyi feltételeket írnak elő, ezeket azonban a közérdek védelme indokolttá teszi. A rendeletek nem tiltják pl. az ellenőrző orvosi szakértők kirendelését, nem korlátozzák a fellebbezési jogot, szabatosan megfogalmazzák a vizsgálati és a vizsgakövetelményeket. Az érintettek jogi kiszolgáltatottsága miatt előadott indítványozói érvek tehát szintén nem megalapozottak.
3. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványokat elutasította.
Dr. Kilényi Géza s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Sólyom László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró