EBD 2019.09.B16 Az adóügyi eljárásban kiszabott adóbírság nem zárja ki az adóbírság alapjául szolgáló cselekmény miatt büntetőeljárás megindítását és büntető szankció alkalmazását, ez nem sérti a kétszeres eljárás tilalmát, de a kiszabott adóbírságnak a büntetőeljárásban jelentősége lehet [Be. 4. § (3) bek.].

[1] A törvényszék a felülbírálat alapját képező ítéletével a vádlottat költségvetési csalás bűntette [Btk. 396. § (1) bek. a) pont, (4) bek. a) pont] miatt 4 év 6 hónap szabadságvesztésre, és 5 év Magyarország területéről történő kiutasításra ítélte. A szabadságvesztés végrehajtási fokozatát börtönben határozta meg.

[2] A törvényszék ítélete ellen a vádlott és védője is fellebbezést jelentettek be elsősorban felmentés, másodsorban a kiszabott büntetés enyhítése érdekében.

[3] A vádlott védője írásbeli beadványában a fellebbezését a kiszabott büntetés enyhítése érdekében tartotta fenn. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság nem foglakozott a kétszeres eljárás tilalmával, így nem tulajdonított semmilyen jelentőséget annak, hogy a vádlottat az adóhatóság jelen ügyben 244 000 000 forint közigazgatási bírsággal sújtotta, illetve vele szemben beutazási és tartózkodási tilalom elrendelése iránt történt intézkedés.

[4] A törvényszék ítéletének felülbírálata során az ítélőtábla elsősorban azt rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság az eljárását még a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: korábbi Be.) alapján folytatta le, azonban a másodfokú felülbírálatra már a 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) alapján került sor. A Be. 870. § (1) bekezdése értelmében azonban a törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő büntetőeljárásban az azt megelőzően a korábbi jogszabály szerint végzett eljárási cselekmények akkor is érvényesek, ha ezt a Be. másként szabályozza.

[5] A felülbírálat során azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság eljárási szabálysértést nem vétett, így nem állapítható meg olyan perjogi hiba, ami az érdemi felülbírálatot kizárná.

[6] Az elsőfokú bíróság a tényállást túlnyomórészt megalapozottan rögzítette, azonban a Be. 593. § (1) bekezdés a) pontja alapján szükséges annak kiegészítése a vádlottal szemben alkalmazott közigazgatási eljárás, illetve határozat adataival.

[7] A Nemzeti Adó- és Vámhivatal Sz. Megyei Adó- és Vámigazgatósága Vámellenőrzési Osztály a 2017.

április 26. napján kelt határozatával a vádlottal szemben az uniós vámjog végrehajtásáról szóló 2016. évi XIII. törvény (Vámtörvény) 25. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt vámfelügyelettel, vámellenőrzéssel kapcsolatos kötelezettség megszegése miatt 244 595 000 forint vámigazgatási bírságot szabott ki, és annak megfizetésére kötelezte. Rendelkezett a behozott cigaretta lefoglalásáról, illetve elkobzásáról is.

[8] A fenti kiegészítéssel a tényállás teljes mértékben megalapozottá vált, és a Be. 593. § (3) bekezdése értelmében a másodfokú ítélkezés alapját képezte.

[9] A törvényszék az indokolási kötelezettségét alapvetően teljesítette. Részletesen foglalkozott a vádlott védekezésével, azt az eljárás során beszerzett egyéb bizonyítékokkal egybevetette. A bizonyítékok okszerű mérlegelésével megfelelő indokát adta annak, hogy a vádlott miért volt tisztában azzal, hogy az általa vezetett autóbuszon a lefoglalt cigarettamennyiség volt elhelyezve, ennek ellenére azt a vámon nem jelentette be. A tényállás így a bizonyítékok okszerű mérlegelésén alapult, melynek felülmérlegelésére a másodfokú eljárás során így nem kerülhetett sor. Ez alapján az I. r. vádlott felmentése szóba sem jöhet.

[10] A megalapozott tényállásból okszerű a vádlott bűnösségére vont következtetés és a cselekmény jogi minősítését is törvényesnek találta az ítélőtábla.

[11] A büntetés kiszabása körében előterjesztett védelmi fellebbezések nem alaposak.

[12] A vádlott fellebbezésének indokolásában hivatkozott arra, hogy a közigazgatási bírság, a közigazgatási eljárás és a büntetőeljárás egymást nem zárja ki, azonban az Alkotmánybíróság 8/2017. (IV. 18.) AB határozata, valamint az Európai Unió Bírósága (EUB) által meghozott "Fransson határozat" alapján a közigazgatási eljárásban kiszabott bírságot jelentős mértékű enyhítő körülményként kell értékelni a büntetőügyben a kétszeres büntetés elkerülése érdekében.

[13] Az ítélőtábla megállapította, hogy jelen eljárásban valóban megállapítható az, hogy a vádlottal, mint természetes személlyel szemben alkalmazott a Nemzeti Adó- és Vámhivatal ugyanazon cselekmény miatt jelentős összegű adóbírságot. Az ítélőtábla részben hivatalból, részben a védői felvetésre vizsgálta, hogy a kétszeres elítélés tilalmába ütközik-e az adóigazgatási eljárásban kiszabott adóbírság és a büntetőeljárásban alkalmazandó szankció. A ne bis in idem elv szempontjából a legfontosabb nemzetközi forrás az Európai Unió Alapjogi Chartája, az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a Schengeni Végrehajtási Egyezmény. A Charta alkalmazásának kötelezettsége kapcsán fontos kiindulópont, hogy az Európai Unió költségvetése bevételi oldalának egyik összetevője a hozzáadottérték-adó alapú saját forrás, melynek a részét képezik a vámok. A védő által is hivatkozott Akerberg Fransson ítéletben az Európai Bíróság hivatkozott arra, hogy amikor egy tagállami bíróság olyan büntetőeljárást folytat, amelyben a hozzáadott érték típusú adóval kapcsolatban felmerült adóbírságról és költségvetési csalásról kell dönteni, akkor egyben az Unió saját bevételi forrását érintő kérdésben is eljár, azaz uniós jogot is alkalmaz. Az uniós jog végrehajtása során viszont a Charta 51. cikke értelmében tiszteletben kell tartani a Chartában foglalt jogokat és be kell tartani az abban foglalt elveket is. Ez a kötelezettség akkor is terheli a tagállami szerveket, ha pusztán a tagállamon belül megvalósult bűncselekménnyel kapcsolatban járnak el. A Charta 50. cikke kétszeres eljárás alá vonás és kétszeres büntetés tilalmáról úgy rendelkezik, hogy "senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unió­ban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték". A Charta 52. cikk (3) bekezdése utal arra, hogyha az olyan jogokat tartalmaz, ami megfelel az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csatolt Hetedik Kiegészítő Jegyzőkönyv a 4. cikkben érinti a kétszeres eljárás alá vonás vagy büntetés tilalmát. "Ha valakit egy állam büntetőtörvényének és büntető eljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyane bűncselekmény miatt nem folytathatnak büntetőeljárást, és vele szemben abban büntetést nem szabhatnak ki." Ugyanezt az alapelvet rögzíti a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikke is, némileg másképp fogalmazva. A hazai jogban a ne bis in idem elvét az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése alkotmányos szinten rögzíti, mely szerint "a jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy - nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben - más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték".

[14] Ezen alkotmányos szabály alapján mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 43. § (1) és (4) bekezdésének alkalmazása során az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből és XXVIII. cikk (6) bekezdéséből, a jogbiztonság elvéből, valamint a kétszeres eljárás alá vonás és büntetés tilalmából eredő alkotmányos követelmény, hogy ha állatkínzás vétsége vagy bűntette miatt büntetőjogi felelősség megállapításának van helye, vagy a büntetőjogi felelősség kérdésében már jogerős marasztaló döntés született, akkor ugyanazon tényállás alapján indult állatvédelmi hatósági eljárásban, ugyanazon jogellenes cselekmény miatt állatvédelmi bírság kiszabására ugyanazon személlyel szemben nem kerülhet sor [8/2017. (IV. 18.) AB határozat].

[15] A Be. 4. § (3) bekezdése szerint büntetőeljárás nem indítható, illetve a megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, ha az elkövető cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a rendkívüli jogorvoslati eljárások és egyes különleges eljárások esetét.

[16] A kétszeres eljárás tilalma - az ún. "ne bis in idem" elv alkalmazása - tehát Magyarországon az Alaptörvényben rögzített alkotmányos követelmény. Az ártatlanság vélelmét tartalmazó hivatkozott alaptörvényi rendelkezés a büntetőjogi felelősség végleges megállapítását kifejezetten és kizárólag a bíróság (és nem más hatóság) jogerős határozatához köti. A "ne bis in idem" elvét előíró rendelkezés pedig felmentésre és elítélésre utal, ilyen tartalommal pedig fogalmilag csak bíróság hozhat határozatot. A magyar jogrendszerben "res iudicata" hatás kiváltására tehát az Alaptörvény rendelkezései szerint csak bírósági határozat képes. Ez nem érinti az Európai Unió másik tagállamában hozott - ugyanilyen hatás kiváltására alkalmas - más jogi aktus érvényességét (BH 2018.301).

[17] Az ugyanazon cselekmény fogalmával kapcsolatban az Európai Unió Bírósága és a hazai bíróságok gyakorlata egyaránt azonosan értelmezik, és egyaránt a történeti tényállásnak, az úgynevezett tettazonosság fogalmának van jelentősége.

[18] Az Európai Unió Bírósága több esetben foglakozott azzal a kérdéssel, hogyan kell megítélni, ha ugyanazon tényállás alapján valamely tagállam hatósága közigazgatási szankciót alkalmazott, és hogy ilyen esetben akár másik, akár ugyanazon tagállamban indítható-e büntetőeljárás, illetve szabható-e ki büntetés. Az Európai Unió Bírósága ugyanis legújabb ítéleteiben kiterjesztette a ne bis in idem elv alkalmazását olyan esetekre is, amikor büntetőjogi és közigazgatási jogi jellegű szankció találkozik (C-489/10., 2012. június 5. Bonda ítélet, Akerberg Fransson ítélet). A kétszeres eljárás tilalmának kérdésében való döntés során meghatározó jellegű annak eldöntése esetről esetre, hogy az alkalmazott szankció büntető jellegűnek minősíthető-e vagy sem. Ennek eldöntése az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) előtt folyt úgynevezett Engel ügy (1976. június 8. Engel és társai kontra Hollandia ügy), ahol az EJEB három kritérium alapján vizsgálta a szankciók büntetőjogi jellegét, amely kritériumokat az Európai Unió Bírósága is alkalmazza. Ezen kritériumok szerint vizsgálni kell

1. a nemzeti jog büntetőjogi besorolását mint kiindulási alapot,

2. a szankció célját és címzetti körét,

3. az előírt büntetés jellegét és súlyát.

[19] Az EJEB az Engel kritériumok alapján ugyanis az utóbbi években több ítéletben is kimondta a ne bis in idem elvének megsértését olyan kettős eljárásokban, amikor adócsalás miatt adóbírság alkalmazása mellett büntetőeljárás is indult ugyanazon személy ellen, ugyanazon szabályszegés miatt, vagy csempészetért közigazgatási bírságot szabtak ki ugyanazon tényekre alapozva, mint amelyek alapján korábban büntetőeljárásban jogerős döntés született (Grande Stevens and Others v. Italy ügy - 18640/10., 2014. március 4-i ítélet, Lucky Dev v. Sweden ügy - 7356/10., 2014. november 27-i ítélet, Kapetanios and Others v. Greece ügy - 3453/12., 42941/12. és 9028/13., 2015. április 30-i ítélet). Az Európai Unió Bírósága pedig az Akerberg Fransson ítéletben kifejezetten azzal foglalkozott, hogy a Charta 50. cikkében szabályozott ne bis in idem elvét akként kell-e értelmezni, hogy az kizárja-e, hogy valamely vádlott ellen adócsalás (költségvetési csalás) miatt büntetőeljárást indítsanak, ha ugyanazon téves adatközlési tényállás miatt vele szemben már adóbírságot szabtak ki. Az Európai Unió Bírósága döntése az volt, hogy a Charta 50. cikke nem zárja ki, hogy valamely tagállam a hozzáadott érték típusú adóval összefüggő bevallási kötelezettségek teljesítésének elmulasztásában megnyilvánuló ugyanazon tényállásra adójogi és büntetőjogi szankciók kombinációját alkalmazza. Az ilyen bevételek teljes körű beszedésének biztosítása, ezáltal pedig az Unió pénzügyi érdekeinek védelme céljából a tagállamok szabadon választhatják meg az alkalmazandó szankciókat, amelyeknek azonban hatékonynak, arányosnak, és visszatartó erejűnek kell lenniük. A kétszeres eljárás tilalma szempontjából kiemelendő azon megállapítása a határozatnak, mely szerint ezek a szankciók ölthetik közigazgatási szankció vagy büntetőjogi szankció formáját, illetve a kettő kombinációja is lehetséges. A Charta 50. cikke csak akkor zárja ki, hogy ugyanazon tényállás alapján, ugyanazon személlyel szemben büntetőeljárást indítsanak, ha az adóbírság büntető jellegű és jogerőssé vált. Az Európai Unió Bírósága az adóbírság büntető jellegének mérlegelése szempontjából átveszi és alkalmazza a Bonda ítéletben is hivatkozott és az EJEB által kidolgozott Engel kritériumokat. Az Európai Unió Bírósága következetes gyakorlata szerint azonban az alkalmazott adóbírság büntető jellegének vizsgálata minden esetben a nemzeti bíróság feladata. Az EJEB az ítélkezése során az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikke kapcsán már rámutatott arra, hogy a tagállamokban kiszabott 20, illetve 40%-os adóbírság büntetőjogi jellegű, majd a 30%-os és a 60%-os mértékű adóbírság vonatkozásában ugyanezt megismételte (Janosevic v. Sweden ügy 34619/97., 2001. november 1-jei ítélet, Vastberga v. Sweden ügy - 36985/97., 2002. július 23-i ítélet, Manasson v. Sweden ügy - 41265/98., 2003. április 8-i ítélet, Rosenquist v. Sweden ügy - 60619/00., 2002. szeptember 14-i ítélet, Synnelius and Edsbergs Taxi AB v. Sweden ügy - 44298/02., 2008. június 17-i ítélet, Carlberg v. Sweden ügy - 9631/04., 2009. január 27-i ítélet, Lucky Dev ügy, A and B v. Norway ügy - 24130/11. és 29758/11., 2016. november 15-i ítélet).

[20] Az Emberi Jogok Európai Bíróságának legújabb gyakorlata alapján olyan egyéb szempontokat is vizsgálniuk kell a nemzeti bíróságoknak, minthogy a különböző eljárásoknak milyen kiegészítő jellegű célja van, a kettős eljárások előre látható következmények voltak-e az elkövetés során, illetve az eljáró szervek megtettek-e minden lehetséges lépést a kettős elbírálás elkerülése érdekében, illetve az elsőként jogerőre emelkedett kiszabott szankciót a másik eljárásban a jogkövetkezmények alkalmazásakor figyelembe vették-e, azaz, hogy a szankciók arányosak-e és az érintettre nézve nem jelentenek-e indokolatlan többletterhet. A hazai szabályozást áttekintve egyértelműen megállapítható, hogy a közigazgatási és büntetőjogi szankciók egyaránt előre láthatóak. Az adózás rendjéről szóló 2017. évi CL. törvény (a továbbiakban: Art.) 215. § (1) bekezdése szerint adóhiány esetén adóbírságot kell fizetni. Az Európai Unió Bírósága és az Emberi jogok Európai Bírósága által kimunkált szempontokat figyelembe véve a nemzeti bíróságoknak is egy-egy büntetőeljárás során figyelemmel kell lenniük arra, hogy az alkalmazott közigazgatási szankció mennyiben tekinthető büntetőjogi jellegű szankciónak.

[21] A hazai nemzeti jog besorolása alapján az adóbírságot nem büntető-, hanem közigazgatási eljárásban kell alkalmazni, így ebből a szempontból nem büntetőjogi jellegű szankció.

[22] A szankciók címzetti körét vizsgálva megállapítható, hogy az adóbírság minden adózóra vonatkozik, akinél adóhiányt, azaz adózó esetében adókülönbözetet állapít meg az adóhatóság, ami a büntetőjogi jelleg felé mutat. A szankció célját vizsgálva megállapítható, hogy az adóbírság a hazai jogban az adóhiány 50%-a, de meghatározott esetekben annak mértéke 200% is lehet. Mindez ugyancsak az adóbírság megtorló és büntetőjogi jellegére utal.

[23] Vizsgálni kell azt is, hogy az alkalmazott szankció, mely jogi tárgy védelmét szolgálja. Ebből a szempontból az adózás rendjéről szóló törvény célja az adózás rendjének, az eljárás törvényességének és eredményének a biztosítása, azaz az adóbírság az adózás rendjének biztosítását szolgálja, míg a Btk. 396. §-ában szabályozott költségvetési csalás jogi tárgya az államháztartás (költségvetés) fiskális bevételeinek biztosításához és a költségvetés prudens működéséhez fűződő érdek. A két norma védett jogi tárgya részben eltérő, részben átfedi egymást, így egyaránt utal az adóbírság közigazgatási és büntetőjogi jellegére is.

[24] A szankció jellegét és súlyát vizsgálva az adóbírság pénzügyi jellegű szankció, amely meg nem fizetése esetén szabadságvesztésre átváltoztatásnak nincs helye, legfeljebb végrehajtási eljárás indítható. Végrehajtható vagyon hiányában annak behajtása meghiúsul.

[25] A Kúria közigazgatási ügyekben folytatott gyakorlata szerint (Kúria Kfv.I.35.232/2015/4. és különösen a Kfv.I.35.748/2015/5. ítéletei) az adóbírság az adóhiány represszív jellegű szankció, az a fizetendő adóhiányra és a reparatív jellegű késedelmi pótlékra halmozódó visszatartó célzatú jogkövetkezmény. Az adóbírság nem büntető jellege mellett szól az átváltoztatás lehetőségének hiánya. Az adóbírság csak pénzügyi formában hajtható be, végrehajtás alá vonható vagyon hiányában meghiúsul a behajtás. Összességében értékelve az adóbírság természetét megállapítható, hogy annak adóügyi eljárásban történő alkalmazása nem zárja ki a büntetőeljárás megindítását, és nem zárhatja ki a büntetőeljárásban alkalmazható legsúlyosabb szankciók igénybevételét. Mindez azonban nem zárja ki, hogy az arányosság nemzetközileg is elismert elvének megfelelően egy adóügyi bírsággal sújtott ügyben az adóbírsággal érintett személlyel szembeni büntetőjogi szankció alkalmazásánál a büntetés kiszabása során tekintettel kell lenni a már kiszabott adóbírságra is.

[26] A Kúria 56. BK véleménye III/9. pontjában kötelezettségként írja elő, hogy az elkövető javára kell értékelni, ha az okozott kárt vagy annak egy részét megtérítette, illetve az elkövetőt a bűncselekmény következtében a büntetőjogi hátrányokon kívül egyéb tényleges hátrányok is érték. Ezek a büntetés mellett külön is egyéni visszatartó hatást fejthetnek ki, indokolt azokat enyhítő körülményként értékelni. Ebből pedig az következik, hogyha közigazgatási eljárás során a kár, vagyoni hátrány megtérítésére kötelezték a terheltet és ő ezen eljárásban azt megtérítette, ezt a büntetőeljárásban figyelembe kell venni.

[27] Ugyancsak figyelemmel kell lenni a kétszeres elvonás tilalmára a vagyonelkobzás alkalmazásával összefüggésben. A Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel vagyonelkobzás elrendelésének van helye mind az elkövető által a bűncselekmény elkövetése során, mind az azzal összefüggésben szerzett vagyonra. Ezen rendelkezés alapján a vagyonelkobzás intézkedés csak a ténylegesen bekövetkezett vagyongyarapodás kapcsán alkalmazható. A vagyonelkobzás szempontjából vagyonszerzésnek tekintendő az is, ha a költségvetési csalás a költségvetésbe történő befizetési kötelezettséggel függ össze, az elkövető vagyonának növekedését a bűncselekmény révén éri el vagy annak csökkenését fizetési kötelezettségének bűnös kijátszásával kerüli el. A költségvetési csalás elkövetése révén az elkövető vagy más személy, illetve valamely gazdasági társaság a költségvetési bevétel csökkenésével azonos mértékű vagyont szerez akkor is, ha vagyona ténylegesen gyarapodik, és akkor is, ha a fizetési kötelezettség elkerülésére tekintettel az nem csökken. A Kúria 95. BK véleménye arra is utal, hogy költségvetési csalással összefüggő vagyonszerzést jelent az is, ha az elkövető a Btk. 396. § (6) bekezdésében meghatározott módon a jövedéki bevételt csökkenti. A 95. BK vélemény felhívja azonban a figyelmet arra, hogy a kétszeres elvonás tilalmára tekintettel akkor, ha a költségvetési bevétel kapcsán eljárni jogosult hatóság az elkövetőt vagy azt a gazdálkodó szervezetet, amelyik a vagyonnal gazdagodott, a kiesett bevétel megfizetésére, a jogosulatlanul igénybe vett kedvezmény visszafizetésére, illetve a jóváhagyott céltól eltérően felhasznált pénzeszközök visszafizetésére már kötelezte, vagyonelkobzás alkalmazásának nincs helye. Amennyiben a kötelezés nem éri el a bíróság által megállapított bevételkiesés, jogosulatlanul igénybe vett kedvezmény, illetve a jóváhagyott céltól eltérő felhasználás mértékét, az intézkedést az egyéb feltételek fennállása esetén a fennmaradó részre kell alkalmazni. Mindezekből az is következik, hogy a költségvetési csalás miatt indult büntetőeljárásokban a bíróság által megállapított tényállásnak szükségszerűen utalni kell a közigazgatási eljárásban a tettazonosság körében értékelhető eljárás adataira, így abban az estben, ha ugyanazon cselekményért közigazgatási eljárásban a közigazgatási hatóság szankciót alkalmazott a terhelttel szemben, szükségszerűen rögzíteni kell ezen tényadatokat, és ha van adat rá, a közigazgatási eljárásban a közigazgatási szankció nyomán megfizetett összegeket is, amit a kár megtérülése körében figyelembe kell venni.

[28] Figyelemmel arra, hogy a törvényszék a vádlottal szemben kizárólag szabadságvesztést alkalmazott, az ítélőtábla a szankció tekintetében is az elsőfokú ítélet helybenhagyásáról rendelkezett, a kifejtett indokok alapján azonban szükséges volt a közigazgatási eljárás adataival a tényállást kiegészíteni és a büntetéskiszabással kapcsolatos indokolást a ne bis in idem elv kapcsán pótolni.

[29] A büntetés kiszabásánál irányadó körülményeket az elsőfokú bíróság hiánytalanul rögzítette, és azokat megfelelően értékelte. Az elsőfokú bíróság a vádlottal szemben pénzbüntetést nem szabott ki és vagyonelkobzást sem alkalmazott. I. r. vádlottat szabadságvesztés-büntetésre ítélte, illetve Magyarország területéről kiutasította. A kiszabott szabadságvesztés tartama eltúlzottnak nem tekinthető, mert az a törvényi középmérték alatt maradt. Az ezzel kapcsolatos érveit az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtette, azzal az ítélőtábla egyetértett. A vádlottat határozott ideig tartó kiutasításra is ítélte, melynek tartama a törvényi középmértékben lett meghatározva, így az eltúlzottnak ugyancsak nem tekinthető.

[30] Figyelemmel arra, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének egyéb részei is törvényesek, ezért az ítélőtábla a Be. 604. § (1) bekezdés a) pontja, valamint a Be. 605. § (1) bekezdése alapján az ítéletet a rendelkező részben írtaknak megfelelően helybenhagyta.

(Debreceni Ítélőtábla Bf. II. 589/2018.)

* * *

TELJES HATÁROZAT

A Debreceni Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság Debrecenben, a 2019. január 7. napján megtartott nyilvános ülés alapján meghozta és kihirdette a következő

végzést:

A különösen nagy vagyoni hátrányt okozó költségvetési csalás bűntette miatt indított büntetőügyben a Nyíregyházi Törvényszék 2018. június 20. napján kihirdetett 3.B.598/2017/45. számú ítéletét a fellebbezéssel érintett I. r. vádlott vonatkozásában helybenhagyja.

A szabadságvesztésbe beszámítja a vádlott által az elsőfokú ítélet kihirdetésétől a mai napig előzetes fogvatartásban töltött időt.

A másodfokú eljárásban felmerült 15.240 (tizenötezer-kettőszáznegyven) Ft bűnügyi költséget az állam viseli.

A másodfokú ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

I n d o k o l á s

A Nyíregyházi Törvényszék a felülbírálat alapját képező ítéletével az I. r. vádlottat költségvetési csalás bűntette [Btk. 396. § (1) bekezdés a) pont, (4) bekezdés a) pont] miatt 4 év 6 hónap szabadságvesztésre, és 5 év Magyarország területéről történő kiutasításra ítélte. A szabadságvesztés végrehajtási fokozatát börtönben határozta meg. A szabadságvesztés tartamába a vádlott által előzetes fogvatartásban töltött időt beszámította. Megállapította, hogy büntetéséből kétharmad részének kitöltését követő napon bocsátható feltételes szabadságra. Egyidejűleg a II. r. vádlottat a társtettesként elkövetett költségvetési csalás [Btk. 396. § (1) bekezdés a) pont, (4) bekezdés a) pont] miatt emelt vád alól felmentette. Rendelkezett az eljárás során lefoglalt bűnjelekről, valamint a bűnügyi költség megfizetéséről.

Az ítélet kihirdetését követően az ügyész I. r. vádlott vonatkozásában tudomásul vette az ítéletet, míg II. r. vádlott tekintetében a felmentés okán, a bűnösség megállapítása és büntetés kiszabása érdekében fellebbezést jelentett be. Ugyanekkor a törvényszék ítélete ellen az I. r. vádlott és védője is fellebbezést jelentettek be elsősorban felmentés, másodsorban a kiszabott büntetés enyhítése érdekében.

A Debreceni Fellebbviteli Főügyészség a Bf.398/2017/23-II. számú átiratában az ügyész által a II. r. vádlott terhére a felmentése miatt bejelentett fellebbezést visszavonta, míg az I. r. vádlott javára e vádlott és védője által felmentés és enyhítés céljából bejelentett fellebbezéseket nem tartotta alaposnak. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság az eljárási szabálysértésektől mentes eljárása során a tényállást megalapozottan rögzítette. A tényállásból okszerűen következtetett I. r. vádlott bűnösségére és a terhére rótt cselekmény jogi minősítése is törvényes. Helyesen sorolta fel a büntetés kiszabásnál irányadó alanyi és tárgyi körülményeket és azokat nyomatékuk szerint értékelte. Mindezek alapján indítványozta, hogy az ítélőtábla az elsőfokú ítéletet az I. r. vádlott tekintetében hagyja helyben.

Az I. r. vádlott védője az ítélőtáblához 2018. október 11. napján érkezett beadványában a fellebbezését eltérő minősítés és a kiszabott büntetés enyhítése érdekében tartotta fenn. Kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság nem foglakozott a kétszeres eljárás tilalmával, így nem tulajdonított semmilyen jelentőséget annak, hogy I. r. vádlottat az adóhatóság jelen ügyben 244.000.000 forint közigazgatási bírsággal sújtotta, illetve vele szemben beutazás és tartózkodási tilalom elrendelése iránt történt intézkedés. A cselekmény minősítése kapcsán nem észlelte, hogy a bűncselekmény egyértelműen kísérleti szakban maradt, hisz a határátlépésre jelentkezés alkalmával került sor a jövedéki áru felfedésére. Erre figyelemmel tényleges kár nem érte a költségvetést.

Álláspontja szerint a cselekmény minősítése nem a Btk. 396. § (1) bekezdés a) pontja szerinti költségvetési csalás, mivel a Btk. e szakaszának (6) bekezdése külön szabályozza a jövedéki termékek tekintetében elkövetett költségvetési csalást.

Az I. r. vádlott rendezett családi körülmények között él, büntetlen előéletű és vele szemben jelentős összegű közigazgatási bírság kiszabására is sor került. Ezek alapján az elsőfokú bíróság által alkalmazott szankció eltúlzott, ezért az eltérő minősítés megállapítása mellett kérte a kiszabott büntetés jelentős enyhítését, illetve annak megállapítását, hogy a szabadságvesztés fele részének kitöltését követően feltételes szabadságra bocsátható.

A védő a másodfokú eljárás során megtartott nyilvános ülésen a fentieket fenntartotta, míg az I. r. vádlott az utolsó szó jogán a kiszabott büntetés enyhítését kérte.

A törvényszék ítéletének felülbírálata során az ítélőtábla elsősorban azt rögzíti, hogy az elsőfokú bíróság az eljárását még a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény alapján folytatta le, azonban a másodfokú felülbírálatra már a 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) alapján került sor azonban a Be. 870. § (1) bekezdése értelmében a törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő büntetőeljárásban az azt megelőzően a korábbi jogszabály szerint végzett eljárási cselekmények akkor is érvényesek, ha ezt a Be. másként szabályozza.

A Debreceni Ítélőtábla a Be. 599. § szerinti nyilvános ülésen eljárva az elsőfokú ítéletnek csak a fellebbezéssel érintett vádlottra vonatkozó részét bírálta felül a Be. 590. § (9) bekezdése alapján, tekintettel arra, hogy a II. r. vádlott esetében az elsőfokú bíróság ítélete a fellebbviteli főügyészi fellebbezés visszavonása folytán 2018. szeptember 3. napján jogerőre emelkedett.

Egyebekben a felülbírálat a Be. 590. § (1) és (2) bekezdései alapján teljes körű volt, így az ítélőtábla vizsgálta az eljárási szabályok megtartását, a tényállás megalapozottságát, a bűncselekmény minősítését, a büntetés kiszabását, az indokolás helyességét, valamint az ítélet egyéb rendelkezéseinek törvényességét is.

Ennek során azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság eljárási szabálysértést nem vétett, így nem állapítható meg olyan perjogi hiba, ami az érdemi felülbírálatot kizárná. Ilyenre a fellebbezésekben senki nem hivatkozott.

Az elsőfokú bíróság a tényállást túlnyomó részt megalapozottan rögzítette, azonban a Be. 593. § (1) bekezdés a) pontja alapján szükséges annak kiegészítése az I. r. vádlottal szemben alkalmazott közigazgatási eljárás, illetve határozat adataival:

A Nemzeti Adó- és Vámhivatal Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Adó- és Vámigazgatósága Vámellenőrzési Osztály II (Záhony) a 2017. április 26. napján kelt határozatával az I. r. vádlottal szemben az uniós vámjog végrehajtásáról szóló 2016. évi XIII. törvény (Vámtörvény) 25. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt vámfelügyelettel, vámellenőrzéssel kapcsolatos kötelezettség megszegése miatt 244.595.000, azaz kettőszáznegyvennégymillió-ötszázkilencvenötezer forint vámigazgatási bírságot szabott ki, és annak megfizetésére kötelezte. Rendelkezett a behozott cigaretta lefoglalásáról, illetve elkobzásáról is.

A fenti kiegészítéssel a tényállás teljes mértékben megalapozottá vált, és a Be. 593. § (3) bekezdése értelmében a másodfokú ítélkezés alapját képezte.

A törvényszék az indokolási kötelezettségét alapvetően teljesítette. Részletesen foglalkozott az I. r. vádlott védekezésével, azt az eljárás során beszerzett egyéb bizonyítékokkal egybevetette. A bizonyítékok okszerű mérlegelésével megfelelő indokát adta annak, hogy az I. r. vádlott miért volt tisztában azzal, hogy az általa vezetett autóbuszon a lefoglalt cigaretta mennyiség volt elhelyezve, ennek ellenére azt a vámon nem jelentette be. A tényállás így a bizonyítékok okszerű mérlegelésén alapult, melynek felülmérlegelésére a másodfokú eljárás során így nem kerülhetett sor. Ez alapján I. r. vádlott felmentése szóba sem jöhet.

A megalapozott tényállásból okszerű a vádlott bűnösségére vont következtetés és a cselekmény jogi minősítését is törvényesnek találta az ítélőtábla.

A cselekmény minősítésével kapcsolatban nem foghatott helyt az a védelmi érvelés, mely szerint a vádlott cselekménye a Btk. 396. § (6) bekezdése szerint minősül. E bűncselekményt ugyanis az valósítja meg, aki a jövedéki adóról szóló törvényben, valamint a felhatalmazásán alapuló jogszabályban megállapított feltétel hiányában vagy hatósági engedély nélkül jövedéki terméket előállít, megszerez, tart, forgalomba hoz, vagy azzal kereskedik és ezzel a költségvetésnek vagyoni hátrányt okoz.

Ennek, a költségvetési csalás ún. II. számú alapesetének az elkövetési tárgya a jövedéki termék. Kétségtelen, hogy a jelen eljárás tárgyát képező cigaretta annak minősül, azonban a törvényi tényállásban is szerepelő jövedéki adóról szóló törvény szerint ezek esetében az adókötelezettség a jövedéki termék előállításával és a jövedéki termék importálásával keletkezik, továbbá azáltal is, ha jövedéki terméket adóraktárba vagy adómentes felhasználóhoz betárolják. Az importálás alatt csak a harmadik országból történő behozatalt kell érteni, s ez akkor valósul meg, ha a harmadik országból behozott terméket vámjogilag szabad forgalomba bocsátották. Ilyen jelen ügyben nem valósult meg. A költségvetési csalásnak ezen alapesete tehát a Magyarországon történő elkövetést szankcionálja, azonban ez jelen ügyben értelemszerűen nem következet be. Itt a bűncselekmény a Magyarországra történő behozatal során az áru eltitkolásával valósult meg, s mint ilyen, az eltitkolás pillanatában befejezetté vált. Kísérlet ezért szóba sem jöhet.

A büntetés kiszabása körében előterjesztett védelmi fellebbezések nem alaposak.

Az I. r. vádlott fellebbezésének indokolásában hivatkozott arra, hogy a közigazgatási bírság, a közigazgatási eljárás és a büntetőeljárás egymást nem zárja ki, azonban az Alkotmánybíróság 8/2017. (IV.18.) határozata, valamint az Európai Unió Bírósága (EUB) által meghozott 'Fransson határozat' alapján a közigazgatási eljárásban kiszabott bírságot jelentős mértékű enyhítő körülményként kell értékelni a büntetőügyben a kétszeres büntetés elkerülése érdekében.

Az ítélőtábla megállapította, hogy jelen eljárásban valóban megállapítható az, hogy a vádlottal, mint természetes személlyel szemben alkalmazott a Nemzeti Adó- és Vámhivatal ugyan azon cselekmény miatt jelentős összegű adóbírságot. Az ítélőtábla részben hivatalból, részben a védői felvetésre vizsgálta, hogy a kétszeres elítélés tilalmába ütközik-e az adóigazgatási eljárásban kiszabott adóbírság és a büntetőeljárásban alkalmazandó szankció. A ne bis in idem elv szempontjából a legfontosabb nemzetközi forrás az Európai Unió Alapjogi Charta-ja, az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a Schengeni Végrehajtási Egyezmény. A Charta alkalmazásának kötelezettsége kapcsán fontos kiindulópont, hogy az Európai Unió költségvetése bevételi oldalának egyik összetevője a hozzáadott értékadó alapú saját forrás, melynek a részét képezik a vámok. A védő által is hivatkozott Akerberg Fransson ítéletben az Európai Bíróság hivatkozott arra, hogy amikor egy tagállami bíróság olyan büntetőeljárást folytat, amelyben a hozzáadott érték típusú adóval kapcsolatban felmerült adóbírságról és költségvetési csalásról kell dönteni, akkor egyben az Unió saját bevételi forrását érintő kérdésben is eljár, azaz uniós jogot is alkalmaz. Az uniós jog végrehajtása során viszont a Charta 51. cikke értelmében tiszteletben kell tartani a Chartában foglalt jogokat és be kell tartani az abban foglalt elveket is. Ez a kötelezettség akkor is terheli a tagállami szerveket, ha pusztán a tagállamon belül megvalósult bűncselekménnyel kapcsolatban járnak el. A Charta 50. cikke kétszeres eljárás alá vonás és kétszeres büntetés tilalmáról úgy rendelkezik, hogy "Senki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.". A Charta 52. cikk (3) bekezdés utal arra, hogyha az olyan jogokat tartalmaz, ami megfelel az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményben biztosított jogoknak, akkor e jogok tartalmát és terjedelmét azonosnak kell tekinteni azokéval, amelyek az említett egyezményben szerepelnek. Az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez csatolt Hetedik Kiegészítő Jegyzőkönyv a 4. cikkben érinti a kétszeres eljárás alá vonás vagy büntetés tilalmát. "Ha valakit egy állam büntető törvényének és büntető eljárási törvényének megfelelően egy bűncselekmény kapcsán már jogerősen felmentettek vagy elítéltek, e személlyel szemben ugyanennek az államnak az igazságszolgáltatási szervei ugyan e bűncselekmény miatt nem folytathatnak büntetőeljárást, és vele szemben abban büntetést nem szabhatnak ki." Ugyan ezt az alapelvet rögzíti a Schengeni Végrehajtási Egyezmény 54. cikke is, némileg másképp fogalmazva. A hazai jogban a ne bis in idem elvét az Alaptörvény XXVIII. cikk (6) bekezdése alkotmányos szinten rögzíti, mely szerint "A jogorvoslat törvényben meghatározott rendkívüli esetei kivételével senki nem vonható büntetőeljárás alá, és nem ítélhető el olyan bűncselekményért, amely miatt Magyarországon vagy - nemzetközi szerződés, illetve az Európai Unió jogi aktusa által meghatározott körben - más államban törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték.".

Ezen alkotmányos szabály alapján mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény 43. § (1) és (4) bekezdésének alkalmazása során az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdéséből és XXVIII. cikk (6) bekezdéséből, a jogbiztonság elvéből, valamint a kétszeres eljárás alá vonás és büntetés tilalmából eredő alkotmányos követelmény, hogy ha állatkínzás vétsége vagy bűntette miatt büntetőjogi felelősség megállapításának van helye, vagy a büntetőjogi felelősség kérdésében már jogerős marasztaló döntés született, akkor ugyanazon tényállás alapján indult állatvédelmi hatósági eljárásban, ugyanazon jogellenes cselekmény miatt állatvédelmi bírság kiszabására ugyanazon személlyel szemben nem kerülhet sor. (8/2017. (IV.18.) AB határozat)

A büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 4. § (3) bekezdése szerint büntetőeljárás nem indítható, illetve a megindult büntetőeljárást meg kell szüntetni, ha az elkövető cselekményét már jogerősen elbírálták, kivéve a rendkívüli jogorvoslati eljárások és egyes különleges eljárások esetét.

A kétszeres eljárás tilalma - az ún. "ne bis in idem" elv alkalmazása - tehát Magyarországon az Alaptörvényben rögzített alkotmányos követelmény. Az ártatlanság vélelmét tartalmazó hivatkozott alaptörvényi rendelkezés a büntetőjogi felelősség végleges megállapítását kifejezetten és kizárólag a bíróság (és nem más hatóság) jogerős határozatához köti. A "ne bis in idem" elvét előíró rendelkezés pedig felmentésre és elítélésre utal, ilyen tartalommal pedig fogalmilag csak bíróság hozhat határozatot. A magyar jogrendszerben "res iudicata" hatás kiváltására tehát az Alaptörvény rendelkezései szerint csak bírósági határozat képes. Ez nem érinti az Európai Unió másik tagállamában hozott - ugyanilyen hatás kiváltására alkalmas - más jogi aktus érvényességét. (BH2018.301)

Az ugyan azon cselekmény fogalmával kapcsolatban az Európai Unió Bírósága és a hazai bíróságok gyakorlata egyaránt azonosan értelmezik, és egyaránt a történeti tényállásnak, az úgynevezett tettazonosság fogalmának van jelentősége.

Az Európai Unió Bírósága több esetben foglakozott azzal a kérdéssel, hogy hogyan kell megítélni, ha ugyan azon tényállás alapján valamely tagállam hatósága közigazgatási szankciót alkalmazott, és hogy ilyen esetben akár másik, akár ugyan azon tagállamban indítható-e büntetőeljárás, illetve szabható-e ki büntetés. Az Európai Unió Bírósága ugyanis legújabb ítéleteiben kiterjesztette a ne bis in idem elv alkalmazását olyan esetekre is, amikor büntetőjogi és közigazgatási jogi jellegű szankció találkozik (C-489/10., 2012. június 5 Bonda ítélet, Akerberg Fransson ítélet). A kétszeres eljárás tilalmának kérdésében való döntés során meghatározó jellegű annak eldöntése esetről esetre, hogy az alkalmazott szankció büntető jellegűnek minősíthető-e vagy sem. Ennek eldöntése az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) előtt folyt úgynevezett Engel ügy (1976. június 8. Engel és társai kontra Hollandia ügy), ahol az EJEB három kritérium alapján vizsgálta a szankciók büntetőjogi jellegét, amely kritériumokat az Európai Unió Bírósága is alkalmazza. Ezen kritériumok szerint vizsgálni kell

1. a nemzeti jog büntetőjogi besorolását, mint kiindulási alapot,

2. a szankció célját és címzetti körét,

3. az előírt büntetés jellegét és súlyát.

Az EJEB az Engel kritériumok alapján ugyanis az utóbbi években több ítéletben is kimondta a ne bis in idem elvének megsértését olyan kettős eljárásokban, amikor adócsalás miatt adóbírság alkalmazása mellett büntetőeljárás is indult ugyan azon személy ellen, ugyan azon szabályszegés miatt, vagy csempészetért közigazgatási bírságot szabtak ki ugyan azon tényekre alapozva, mint amelyek alapján korábban büntetőeljárásban jogerős döntés született (Grande Stevens and Others v. Italy ügy - 18640/10, 2014. március 4-i ítélet, Lucky Dev v. Sweden ügy - 7356/10, 2014. november 27-i ítélet, Kapetanios and Others v. Greece ügy - 3453/12, 42941/12 és 9028/13, 2015. április 30-i ítélet). Az Európai Unió Bírósága pedig az Akerberg Fransson ítéletben kifejezetten azzal foglalkozott, hogy a Charta 50. cikkében szabályozott ne bis in idem elvét akként kell-e értelmezni, hogy az kizárja-e, hogy valamely vádlott ellen adócsalás (költségvetési csalás) miatt büntetőeljárást indítsanak, ha ugyan azon téves adat közlési tényállás miatt vele szemben már adóbírságot szabtak ki. Az Európai Unió Bírósága döntése az volt, hogy a Charta 50. cikke nem zárja ki, hogy valamely tagállam a hozzáadott érték típusú adóval összefüggő bevallási kötelezettségek teljesítésének elmulasztásában megnyilvánuló ugyan azon tényállásra adójogi és büntetőjogi szankciók kombinációját alkalmazza. Az ilyen bevételek teljes körű beszedésének biztosítása, ezáltal pedig az Unió pénzügyi érdekeinek védelme céljából a tagállamok szabadon választhatják meg az alkalmazandó szankciókat, amelyeknek azonban hatékonynak, arányosnak, és visszatartó erejűnek kell lenniük. A kétszeres eljárás tilalma szempontjából kiemelendő azon megállapítása a határozatnak, mely szerint ezek a szankciók ölthetik közigazgatási szankció vagy büntetőjogi szankció formáját, illetve a kettő kombinációja is lehetséges. A Charta 50. cikke csak akkor zárja ki, hogy ugyan azon tényállás alapján, ugyan azon személlyel szemben büntetőeljárást indítsanak, ha az adóbírság büntető jellegű és jogerőssé vált. Az Európai Unió Bírósága az adóbírság büntető jellegének mérlegelése szempontjából átveszi és alkalmazza a Bonda ítéletben is hivatkozott és az EJEB által kidolgozott Engel kritériumokat. Az Európai Unió Bírósága következetes gyakorlata szerint azonban az alkalmazott adóbírság büntető jellegének vizsgálata minden esetben a Nemzeti Bíróság feladata. Az EJEB az ítélkezése során az Emberi Jogok Európai Egyezményének 6. cikke kapcsán már rámutatott arra, hogy a tagállamokban kiszabott 20, illetve 40%-os adóbírság büntetőjogi jellegű, majd a 30%-os és a 60%-os mértékű adóbírság vonatkozásában ugyan ezt megismételte (Janosevic v. Sweden ügy 34619/97, 2001. november 1-jei ítélet, Vastberga v. Sweden ügy - 36985/97, 2002. július 23-i ítélet, Manasson v. Sweden ügy - 41265/98, 2003. április 8-i ítélet, Rosenquist v. Sweden ügy - 60619/00, 2002. szeptember 14-i ítélet, Synnelius and Edsbergs Taxi AB v. Sweden ügy - 44298/02, 2008. június 17-i ítélet, Carlberg v. Sweden ügy - 9631/04, 2009. január 27-i ítélet, Lucky Dev ügy, A and B v. Norway ügy - 24130/11 és 29758/11, 2016. november 15-i ítélet).

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának legújabb gyakorlata alapján olyan egyéb szempontokat is vizsgálni kell a nemzeti bíróságoknak, minthogy a különböző eljárásoknak milyen kiegészítő jellegű célja van, a kettős eljárások előre látható következmények voltak-e az elkövetés során, illetve az eljáró szervek megtettek-e minden lehetséges lépést a kettős elbírálás elkerülése érdekében, illetve az elsőként jogerőre emelkedett kiszabott szankciót a másik eljárásban a jogkövetkezmények alkalmazásakor figyelembe vették-e, azaz, hogy a szankciók arányosak-e és az érintettre nézve nem jelentenek-e indokolatlan többlet terhet. A hazai szabályozást áttekintve egyértelműen megállapítható, hogy a közigazgatási és büntetőjogi szankciók egyaránt előreláthatóak. Az Art. 215. § (1) bekezdése szerint [adózás rendjéről szóló 2017. évi CL. törvény (Art.)] adóhiány esetén adóbírságot kell fizetni. Az Európai Unió Bírósága és az Emberi jogok Európai Bírósága által kimunkált szempontokat figyelembe véve a nemzeti bíróságoknak is egy-egy büntetőeljárás során figyelemmel kell lenni arra, hogy az alkalmazott közigazgatási szankció mennyiben tekinthető büntetőjogi jellegű szankciónak.

1. A hazai nemzeti jog besorolása alapján az adóbírságot nem büntető, hanem közigazgatási eljárásban kell alkalmazni, így ebből a szempontból nem büntetőjogi jellegű szankció.

2. A szankciók címzetti körét vizsgálva megállapítható, hogy az adóbírság minden adózóra vonatkozik, akinél adóhiányt, azaz adózó esetében adókülönbözetet állapít meg az adóhatóság, ami a büntetőjogi jelleg felé mutat. A szankció célját vizsgálva megállapítható, hogy az adóbírság a hazai jogban az adóhiány 50%-a, de meghatározott esetekben annak mértéke 200% is lehet. Mindez ugyancsak az adóbírság megtorló és büntetőjogi jellegére utal.

3. Vizsgálni kell azt is, hogy az alkalmazott szankció, mely jogi tárgy védelmét szolgálja. Ebből a szempontból az adózás rendjéről szóló törvény célja az adózás rendjének, az eljárás törvényességének és eredményének a biztosítása, azaz az adóbírság az adózás rendjének biztosítását szolgálja, míg a Btk. 396. §-ban szabályozott költségvetési csalás jogi tárgya az államháztartás (költségvetés) fiskális bevételeinek biztosításához és a költségvetés prudens működéséhez fűződő érdek. A két norma védett jogi tárgya részben eltérő, részben átfedi egymást, így egyaránt utal az adóbírság közigazgatási és büntetőjogi jellegére is.

4. A szankció jellegét és súlyát vizsgálva az adóbírság pénzügyi jellegű szankció, amely meg nem fizetése esetén szabadságvesztésre átváltoztatásnak nincs helye, legfeljebb végrehajtási eljárás indítható. Végrehajtható vagyon hiányában annak behajtása meghiúsul.

A Kúria közigazgatási ügyekben folytatott gyakorlata szerint (Kúria Kfv.I.35.232/2015/. és különösen a Kfv.I.35.748/2015/5. ítéletei) az adóbírság az adóhiány represszív jellegű szankció, az a fizetendő adóhiányra és a reparatív jellegű késedelmi pótlékra halmozódó visszatartó célzatú jogkövetkezmény. Az adóbírság nem büntető jellege mellett szól az átváltoztatás lehetőségének hiánya. Az adóbírság csak pénzügyi formában hajtható be, végrehajtás alá vonható vagyon hiányában meghiúsul a behajtás. Összességében értékelve az adóbírság természetét megállapítható, hogy annak adóügyi eljárásban történő alkalmazása nem zárja ki a büntetőeljárás megindítását, és nem zárhatja ki a büntetőeljárásban alkalmazható legsúlyosabb szankciók igénybevételét. Mindez azonban nem zárja ki, hogy az arányosság nemzetközileg is elismert elvének megfelelően egy adóügyi bírsággal sújtott ügyben az adóbírsággal érintett személlyel szembeni büntetőjogi szankció alkalmazásánál a büntetés kiszabása során tekintettel kell lenni a már kiszabott adóbírságra is. (Hasonló következtetésre jutnak szakirodalmi álláspontok is: Láris Liliána - Harmati Judit -Kiss Árpád Lajos: Az adóbírság és a büntetőjogi szankció kapcsolata. Magyar Jog, 2018. április 210-218. o.)

A Kúria 56. BKV állásfoglalásában III/9. pontjában kötelezettségként írja elő, hogy az elkövető javára kell értékelni, ha az okozott kárt vagy annak egy részét megtérítette, illetve az elkövetőt a bűncselekmény következtében a büntetőjogi hátrányokon kívül egyéb tényleges hátrányok is érték. Ezek a büntetés mellett külön is egyéni visszatartó hatást fejthetnek ki, indokolt azokat enyhítő körülményként értékelni. Ebből pedig az következik, hogyha közigazgatási eljárás során a kárt, vagyoni hátrány megtérítésére kötelezték a terheltet és ő ezen eljárásban azt megtérítette, ezt a büntetőeljárásban figyelembe kell venni. Mindez azzal is járhat, hogy annak ellenére, hogyha van adat arra, hogy haszonszerzés céljából követte el a terhelt a bűncselekményt, a közigazgatási eljárásban kiszabott (és megfizetett) pénzbírságra figyelemmel, mégsem szab ki vele szemben pénzbüntetést a Btk. 50. § (2) bekezdése ellenére elkerülve a kétszeres vagyon elleni szankciót.

Ugyancsak figyelemmel kell lenni a kétszeres elvonás tilalmára a vagyonelkobzás alkalmazásával összefüggésben. A Btk. 74. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel vagyonelkobzás elrendelésének van helye mind az elkövető által a bűncselekmény elkövetése során, mind az azzal összefüggésben szerzett vagyonra. Ezen rendelkezés alapján a vagyonelkobzás intézkedés csak a ténylegesen bekövetkezett vagyongyarapodás kapcsán alkalmazható. A vagyonelkobzás szempontjából vagyonszerzésnek tekintendő az is, ha a költségvetési csalás a költségvetésbe történő befizetési kötelezettséggel függ össze, az elkövető vagyonának növekedését a bűncselekmény révén éri el vagy annak csökkenését fizetési kötelezettségének bűnös kijátszásával kerüli el. A költségvetési csalás elkövetése révén az elkövető vagy más személy, illetve valamely gazdasági társaság a költségvetési bevétel csökkenésével azonos mértékű vagyont szerez akkor is, ha vagyona ténylegesen gyarapodik, és akkor is, ha a fizetési kötelezettség elkerülésére tekintettel az nem csökken. A Kúria BKV 95. számú állásfoglalása arra is utal, hogy költségvetési csalással összefüggő vagyonszerzést jelent az is, ha az elkövető a Btk. 396. § (6) bekezdésében meghatározott módon a jövedéki bevételt csökkenti. A BKV 95. számú állásfoglalás felhívja azonban a figyelmet arra, hogy a kétszeres elvonás tilalmára tekintettel akkor, ha a költségvetési bevétel kapcsán eljárni jogosult hatóság az elkövetőt vagy azt a gazdálkodó szervezetet, amelyik a vagyonnal gazdagodott a kiesett bevétel megfizetésére, a jogosulatlanul igénybe vett kedvezmény visszafizetésére, illetve a jóváhagyott céltól eltérően felhasznált pénzeszközök visszafizetésére már kötelezte, vagyonelkobzás alkalmazásának nincs helye. Amennyiben a kötelezés nem éri el a bíróság által megállapított bevétel kiesés, jogosulatlanul igénybe vett kedvezmény, illetve a jóváhagyott céltól eltérő felhasználás mértékét, az intézkedést az egyéb feltételek fennállása esetén a fennmaradó részre kell alkalmazni. Mindezekből az is következik, hogy a költségvetési csalás miatt indult büntetőeljárásokban a bíróság által megállapított tényállásnak szükségszerűen utalni kell a közigazgatási eljárásban a tettazonosság körében értékelhető eljárás adatait, így abban az estben, ha ugyan azon cselekményért közigazgatási eljárásban a közigazgatási hatóság szankciót alkalmazott a terhelttel szemben, szükségszerűen rögzíteni kell ezen tényadatokat, és ha van adat rá, a közigazgatási eljárásban a közigazgatási szankció nyomán megfizetett összegeket is, amit a kár megtérülése körében figyelembe kell venni. A közigazgatási eljárás során hozott szankció figyelembe vétele így többirányú, részben az alkalmazandó szankció mértékére, részben az alkalmazott pénzügyi szankcióra, vagyonelkobzás intézkedés is hatással lehet. Figyelemmel arra, hogy a Nyíregyházi Törvényszék az I. r. vádlottal szemben kizárólag szabadságvesztést alkalmazott, az ítélőtábla a szankció tekintetében is az elsőfokú ítélet helybenhagyásáról rendelkezett, a kifejtett indokok alapján azonban szükséges volt a közigazgatási eljárás adataival a tényállást kiegészíteni és a büntetés kiszabással kapcsolatos indokolást a ne bis in idem elv kapcsán pótolni.

A büntetés kiszabásánál irányadó körülményeket az elsőfokú bíróság hiánytalanul rögzítette, és azokat megfelelően értékelte. Az elsőfokú bíróság az I. r. vádlottal szemben pénzbüntetést nem szabott ki és vagyonelkobzást sem alkalmazott. I. r. vádlottat szabadságvesztés büntetésre ítélte, illetve Magyarország területéről kiutasította. A kiszabott szabadságvesztés tartama eltúlzottnak nem tekinthető, mert az a törvényi középmérték alatt maradt. Az ezzel kapcsolatos érveit az elsőfokú bíróság ítéletében kifejtette, azzal az ítélőtábla egyetértett. A vádlottat határozott ideig tartó kiutasításra is ítélte, melynek tartama a törvényi középmértékben lett meghatározva, így az eltúlzottnak ugyancsak nem tekinthető.

Figyelemmel arra, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének egyéb részei is törvényesek, ezért az ítélőtábla a Be. 604. § (1) bekezdés a) pontja, valamint a Be. 605. § (1) bekezdése alapján az ítéletet a rendelkező részben írtaknak megfelelően helybenhagyta.

A Btk. 92. § (1) bekezdése alapján rendelkezett az elsőfokú ítélet kihirdetésétől a másodfokú elbírálásig a vádlott által letartóztatásban töltött idő beszámításáról.

A Be. 613. § (1) bekezdése alapján megállapította a másodfokú eljárásban felmerült bűnügyi költség összegét, és a Be. 576. § (1) bekezdés b) pontja alapján rendelkezett annak viseléséről.

Debrecen, 2019. január 7.

Dr. Elek Balázs sk. a tanács elnöke, Dr. Toma Attila sk. előadó bíró, Dr. Gömöri Olivér sk. bíró

Záradék: A Nyíregyházi Törvényszék 3.B.598/2017/45. számú ítélete a másodfokú határozat által a mai napon véglegessé vált.

Debrecen, 2019. január 7.

Dr. Elek Balázs sk. a tanács elnöke

(Debreceni Ítélőtábla Bf. II. 589/2018.)

Rendezés: -
Rendezés: -
Kapcsolódó dokumentumok IKONJAI látszódjanak:
Felület kinézete:

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére