A kulturális örökség védelméről szóló T/4027. számú törvényjavaslat indokolása
INDOKOLÁS
Általános indokolás
I. részhez
A műemléki, régészeti és tárgyi kulturális örökségünk védelmének területén tapasztalható elmaradások felszámolása, továbbá a védelem rendszerének hatékonyabbá tétele és egységesítése érdekében a minisztérium vezetése a védelemért felelős intézményrendszer átalakítása mellett foglalt állást. A tervezett átalakítás elsősorban a hatósági feladatellátás és ügyintézés korszerűsítését érinti, melynek érdekében ingó és ingatlan kulturális örökségünk védelmének feladatait egy közös, igazgatásilag egységes örökségvédelmi hivatal látja majd el. A tárca e döntésével "A közigazgatás továbbfejlesztésének feladattervéről..." szóló, 1052/1996 (V. 21.) Kormányhatározathoz, illetve az ezt megelőző 1100/1996 (X. 2.) Kormányhatározat célkitűzéséhez igazodva tesz eleget a közigazgatás egyszerűsített, ügyfélközeli modelljének kialakítását célzó koncepciónak.
A fenti döntés értelmében a tárca egységes kulturális örökségvédelmi törvény benyújtását határozta el, mely ingó és ingatlan kulturális örökségünk feltárásának, megóvásának kérdéseiről, az e javakkal kapcsolatos tevékenységekről és hatósági feladatokról rendelkezik. A törvénytervezet a kulturális javak védelméről szóló 1997. évi CXL. törvény és, a műemlékvédelemről szóló 1997. évi LIV. törvény módosított szövegen alapul, kiegészülve a régészeti örökség hatékony, korszerű védelmét célzó rendelkezésekkel. A tárca e törekvésével eleget kíván tenni a Kormányprogram célkitűzéseinek, illetve a fent említett kormányhatározatokban megfogalmazott deregulációs feladatoknak.
II. részhez
A régészeti örökség védelmére vonatkozó első átfogó rendelkezést - jóllehet intézményi hátterét a Magyar Nemzeti Múzeum 1802. évi megalapítása már biztosította - az 1929. évi XI. tc. fogalmazta meg, mely a közgyűjtemények, így a múzeumok felügyeletét is az 1922-ben alakult Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsára bízta. A törvény a szervezetet az ásatások engedélyezése és ellenőrzése, a kincsleletek közgyűjteménybe való elhelyezése terén is központi hatáskörökkel ruházta fel.
A régészeti örökség jogi védelmének következő lépést a múzeumokról és a műemlékekről szóló 1949. évi 13. tvr. jelentette (államosítás). A terület átfogó szabályozásának továbbfejlesztését a múzeumokkal, a muzeális emlékek védelmével, valamint a kulturális örökség védelme feladatkörének jelentős részével a többször módosított 1963. évi 9. Tvr., (a továbbiakban: Mtvr.), valamint az annak végrehajtására kiadott 2/1965. (I. 8.) MM rendelet, és a hozzájuk csatlakozó ügyrendi és nyilvántartási szabályzat tartalmazta. E jogszabályok lényegében egységes elvek szerint, egységes keretbe foglalva kezelték a magyar múzeumügyet, s általa a régészeti örökség védelmét. A szervezeti és finanszírozási decentralizálás érdekében a szakigazgatás és az államigazgatás egymáshoz rendelésével önálló megyei múzeumi szervezeteket hoztak létre. A főbb szakmai kérdésekben továbbra is megőrizték a művelődési miniszter döntési jogát, többek között a régészeti területek védetté nyilvánításának kérdésében, a feltárások engedélyezésében, követelményrendszerének érvényesítésében, ellenőrzésében (Ásatási Bizottság felállítása).
A rendszerváltás nagy jelentőségű társadalmi, politikai és gazdasági változásai a muzeális emlékek védelmének, a múzeumok működésének újragondolását, továbbá a kulturális örökség védelmének jogi újraszabályozását követelték meg. Az Mtvr. rendelkezései nem álltak összhangban "A helyi önkormányzatokról" szóló 1990. évi LXV. törvény, "Az egyes állami tulajdon önkormányzati tulajdonba adásáról" szóló 1991. évi XXXIII. törvény, "A helyi önkormányzatok és szerveik, a közigazgatási megbízottak, valamint az egyes centrális alárendeltségű szervek feladat- és hatásköréről" szóló 1991. évi XX. törvények rendelkezéseivel, az Alkotmány és a Ptk. módosításaival.
A kulturális örökség egészén belül jelentősen megnőtt a régészeti lelőhelyek és leletek veszélyeztetettsége. A jelentős környezet-átalakítással járó építkezések, az illegális ásatások és leletgyűjtések, valamint a korábban többnyire állami tulajdonban lévő földterületek magánkézbe kerülése révén a régészeti lelőhelyekkel és leletekkel sokkal többen kerülnek közvetlen kapcsolatba. A magántulajdon szerepének és jelentőségének növekedése, valamint az önkormányzati rendszer kialakulása is a régészeti tevékenység újraszabályozását kívánta. A nagyszabású építkezések következtében a régészeti szakhatósági tevékenység jelentősége megnőtt, és az építkezésekhez kapcsolódó leletmentések végzésének és finanszírozásának módja is új jogi rendezést kívánt. Ezekre a problémákra kívánt választ adni az 1997. évi CXL. törvény, amely a régészeti lelet szemszögéből közelítette meg a régészeti örökség védelmének kérdéskörét. A törvény bevezette a régészeti lelőhelyek és területek rendeleti úton történő védettségét, a megelőző feltárás és a leletmentés fogalmát. Míg első fokú közigazgatósági hatóságként a törvény az általa felállított Kulturális örökség Igazgatóságát (a továbbiakban Igazgatóság) nevezte meg, a védetté nyilvánított régészeti lelőhelyekkel kapcsolatos szakhatósági jogkört a megyei múzeumokhoz rendelte, óriási terhet róva ezáltal a múzeumokra.
A régészet megnövekedett súlya, gazdasági szférában való, a nagyarányú beruházásokkal és fejlesztésekkel összefüggő egyre erősödő jelenléte, továbbá az 1997. évi CXL. törvény hatályba lépése óta szerzett tapasztalatok indokolttá teszik egy az eddigi jogszabálynál részletesebb, behatóbb szabályozás megalkotását.
Az 1997. évi CXL. törvény hatályba lépése óta eltelt időben világossá vált, hogy a szakhatósági funkció múzeumokhoz rendelése nem szerencsés: számos precedens értékű eset bizonyítja, hogy az önkormányzatok által fenntartott múzeumok szakhatósági tevékenységükben nem tudják magukat függetleníteni a fenntartótól, ami a régészeti örökség sérelmére a gazdasági szféra fejlesztési, beruházási, építési tevékenységének előnyét jelentette. Komoly érdekütközést és összeférhetetlenséget példáznak azok az ügyek, amikor a fenntartó mint beruházó lényegében saját magának állít ki szakhatósági engedélyt. A fentiek alapján a törvénytervezet mind a hatósági, mind a szakhatósági funkciót a hivatalhoz kívánja rendelni, megszabadítva ezáltal a múzeumokat a hivatali munkaidőt rabló terheitől. A közigazgatás átszervezéséről, a hatósági-szakhatósági feladatok központi hivatalhoz történő rendeléséről született kormányhatározat koncepcionális döntéséhez igazodik a tervezet is, egyszerűsítve és az állampolgárok számára átláthatóbbá téve a régészettel kapcsolatos hatósági-szakhatósági munka menetét. A múzeumokra a hatósági ügyintézés az egyre intenzívebb beruházási, építési, fejlesztési tevékenység miatt olyan terhet ró, melyet csak egyéb szakmai-tudományos munkájuk rovására láthatnak el megfelelően. Ugyanakkor, mint a törvénytervezet 94. § (7) bekezdés is mutatja, szakmai tapasztalataikra, felhalmozott értékeikre továbbra is nagy szükség van, hiszen a feltárásokat, feldolgozásokat, publikációkat továbbra is nagyrészt a múzeumok végzik.
A törvénytervezet a korábbi szemléleten túllépve elsősorban a régészeti lelőhelyekre való tekintettel kívánja szabályozni régészeti örökségünk védelmét, mely az 1997. évi CXL. törvény régészetre vonatkozó koncepciójának és szabályozásának továbbfejlesztett változata.
Az 1997. évi CXL. törvényhez képest szűkebbre vontuk a régészeti örökség körébe tartozó emlékek időhatárát, amennyiben a hatályos törvényi szöveg száz évnél régebbi meghatározása helyett az 1711. előtti, alapvetően régészeti módszerekkel kutatható ingó és ingatlan elemeket soroltuk ide.
A lelőhelyállomány napról napra fogy: a szaporodó, s a jövőben még nagyobb számban folytatandó, nagy területekre kiterjedő ásatások, autópályákhoz kötődő leletmentések épp úgy veszélyt jelentenek, mint az ipari célú területfejlesztő beruházások, s a magánkézbe került, sokszor ellenőrizhetetlen mezőgazdasági területek. Közismert tény az is, hogy az ország régészeti lelőhelyei az építkezéseken túl az ott folyó illegális tevékenység (kincskeresés) miatt is fokozott veszélynek vannak kitéve. A tervezet alapgondolata szerint minden lelőhely védett. A védelem a Kulturális Örökség Igazgatósága által vezetett hatósági nyilvántartással jön létre, mely a szakma széles tábora számára a védett lelőhelyek jegyzékén túl állandóan bővülő, korszerű, digitális régészeti topográfia alapjainak megteremtését is jelenti. Lehetővé teszi, hogy a beruházok már a tervezés megkezdése előtt információkat kapjanak a területen található régészeti lelőhelyekről, így a tervezők és a kulturális örökség védelméért felelős szakemberek közösen dolgozhassanak ki olyan kármegelőző-kárcsökkentő stratégiákat, amelyek az örökségvédelem céljait egyeztetik a fejlesztési célokkal. Mindez egyértelmű pozitív fejlesztő hatást gyakorol a korszerű területrendezésre és területfejlesztésre, ami az ország régióinak fejlődése szempontjából elengedhetetlen.
A lelőhelyek teljes körű, átfogó védelme mellett szükségesnek tartottuk bevezetni a fokozott és kiemelt védelmi kategóriákat, melyek lehetővé teszik, hogy az erre érdemes lelőhelyek hatékonyabb védelemben legyenek részesíthetők. (A fokozott és kiemelt védelem a nemzetközi gyakorlat szerint a teljes állománynak mintegy 4%-ára terjed ki. Jelenleg 700 körüli azon lelőhelyek száma, amelyek kiemelt védelemben részesülnek).
A tervezet fontos alkotóeleme a régészeti védettség megszüntetésére vonatkozó rendelkezés. A védelem feloldására vonatkozó szabályozás a hatályos törvényből kimaradt, ami gyakorlati eljárásban kiküszöbölhetetlen akadályt jelentett. További változást jelent az 1997. évi törvényhez képest, hogy a tervezet bevezeti a próba- illetve mentő feltárás fogalmát, továbbá foglalkozik a lelőhelyek feltárását követő védelmével is.
Általánosságban elmondható, hogy a tervezet a kulturális javak védelméről szóló 1997. évi CXL. törvény rendelkezésein, továbbá a Kormány által Máltán 1992. január 16-án aláírt, hazánkban 1995. május 25-én hatályba lépett, a régészeti örökség védelméről szóló Európai Egyezményen (kihirdetve: 149/2000. (VIII. 31.) Korm. rendelettel, a továbbiakban Egyezmény) alapul. A tervezetben foglalt rendelkezések megalkotását a korszerű, hatékony örökségvédelem igénye vezette, mely egyaránt igazodni kíván a kormányprogram célkitűzéseihez és az európai normarendszerhez.
A műemlékvédelem szakterületét a hatályban lévő 1997. évi LIV. törvény szabályozta: A műemlékek védelme olyan alapvető állampolgári jogokat és kötelezettségeket érint, amelyeket az alkotmány, valamint a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény értelmében csak törvénnyel lehet szabályozni, illetőleg korlátozni.
Az azóta eltelt idő társadalmi, gazdasági és politikai fejlődése során bebizonyosodott, hogy a törvény túlságosan részletező és intézmény-centrikus, amely az időtállóságát kétségesé tette. Ugyanakkor a műemlékek - mint pótolhatatlan nemzeti értékek - védelme elsőrendű közérdek, és olyan jogbiztonságot kíván, amely hosszú távra biztosítja annak törvényi alapjait, és dereguláció útján biztosítja a részletes szabályok alsóbb szintű megalkotását.
A műemlékek az épített környezetbe illeszkednek, de annak csekély számú, viszont sokrétű kulturális értéket jelentő, kiemelkedő elemei. Az ország kb. négymillió épített objektuma között műemlékek száma 10 ezer háromszáz. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatták, hogy a műemlékek védelmének az építésügy vagy a környezetvédelem felügyeletébe való helyezése nem biztosította azok kulturális és egyetemes nemzeti értékének érvényesítését teljes körűen. Az integrált műemlékvédelem eszméje és gyakorlata a kulturális örökség körébe helyezi a műemlékeket. A nemzetközi gyakorlatban a műemlékek védelme vagy a kultúra-művelődésügy, vagy a területrendezés ill. környezetvédelem kormányzati irányítása alá tartozik. Az Európai Unió Bizottságának szakterületi felosztása a kulturális területhez sorolja a műemlékek védelmét, restaurálását.
A törvénytervezet az örökség értékeknek, a műemlékfogalomnak kitágításaként meghatározza a műemléki érték fogalmát, amely értékek közül megfelelő kiválasztással kerülnek egyes értékek védelemre - műemlékek. A védett értékek műemlék elnevezése az általánosan már elfogadott és más jogszabályokban is már beépült fogalmi tartalmat védi. Ehhez alapvetően szükséges az épített kulturális örökség értékeinek, azaz a műemléki értékeknek számbavétele. Az értékek előzetes védelmét szolgálja a számbavételi munka folyamán bővülő ismeretek szerinti műemléki értékek elővédelme és ezek listába foglalása. Mivel szakmai tevékenység, ezért a javaslat az ezzel kapcsolatos tevékenységet a Hivatal hatáskörébe utalja.
Általánosan elmondható, hogy e rész kimunkálása az 1997. évi CXL. törvény normaszövegén alapul, amelyből a kulturális javak védetté nyilvánítása és a kulturális javak külföldre történő kivitele teljes egészében átkerült az kulturális örökség védelméről szóló egységes törvénybe. Jelentős módosítás történt azonban a kiviteli eljárás szabályozásában, mely szerint a kérelmet Hivalnál kell benyújtani a külön jogszabályban megjelölt közgyűjteményektől előzetesen beszerzett szakvéleménnyel együtt. Kimaradtak az új törvénytervezetből a szükségtelen vagy végrehajthatatlan intézkedést tartalmazó szövegrészek, mint például a kulturális javak behozataláról szóló bekezdés. Bekerült a törvénytervezet szövegébe a védetté nyilvánításról szóló határozat tartalmára vonatkozó rendelkezés, ami azért fontos, mert a határozatban rögzített adatok változása bejelentési kötelezettséggel jár. A két fejezetből egyes szakaszok az új törvénytervezetnek az örökségvédelmi hatóságról szóló részében kerültek át értelemszerűen
Elsősorban a kulturális javak védelmével összefüggő általános követelmények és hatósági feladatok egységes szabályozása érdekében vált szükségessé a közokiratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről szóló 1995. évi LXVI. törvény (továbbiakban: Ltv.) új 3/A. §-ának megalkotása, 3. §-ának új r) és s) ponttal, 14. §-ának új (3) bekezdéssel történő kiegészítése, 5. §-a (3) bekezdésének kibővítése, továbbá 6. §-a (1) bekezdésének, 33. §-ának és 34. §-a (1) és (2) bekezdésének újraszabályozása.
A fentieken túlmenően - az Ltv. hatályosulása során észlelt problémák megszűntetése érdekében - kezdeményezzük a közokiratok kezelésének szabályozásával kapcsolatos miniszteri hatáskör (Ltv. 8. § a) pont), illetve a Magyar Országos Levéltárra telepített központi feladat (Ltv. 17. § (2) bekezdés b) pont) hatályon kívül helyezését, az egységes iratkezelési szabályzatok kiadásával összefüggő hatáskörök pontosítását (Ltv. 10. §(2) bekezdés), az általános levéltárak illetékességi körének meghatározásával kapcsolatos szabály módosítását (Ltv. 14. § (2) bekezdés), a közlevéltárban folytatható kutatás eljárási szabályainak kiegészítését (Ltv. 22. § (2)-(3) bekezdés).
III. részhez
A kulturális örökség integrált védelme a hatósági, engedélyezési eljárások átfedéseinek megszűntetését igényli. Ennek megfelelően került szabályozásra a hatósági és egyéb engedélyezési eljárások rendje. A tervezet a feladatok korszerű ellátása céljából új intézményi struktúrát határoz meg, amely a meglevő hasonló feladatokat ellátó intézmények működésének feladatait integrálja (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal). Az integrált védelem tervezését és megvalósítását az államigazgatás korszerűsítésének folyamatával párhuzamosan kell végezni, azaz végre kell hajtani a szükséges decentralizációs, dekoncentrációs, deregulációs intézkedéseket. A hivatal regionális kirendeltségei látják el az I. fokot, vezetője a II. fokot. A hivatal felállítása az 1100/1996. (X. 2.) és 1052/1999. (V. 21.) sz. kormányhatározatok szellemében történik. A Hivatal az ingó és ingatlan kulturális örökség egészére kiterjedő hatósági-szakhatósági jogkörrel bír. A Hivatal a kulturális örökség védelmének hatósági feladatait ellátó két intézmény (Országos Műemlékvédelmi Hivatal Műemlékfelügyeleti Igazgatósága, Kulturális Örökség Igazgatósága) hatósági részlegeinek összevonásával jön létre. Felállítása összhangban áll a Kormányprogram által szorgalmazott ún. "egyablakos ügyintézéssel", a modern informatikai rendszer megteremtésével, az integrált közigazgatási informatikai rendszeren alapuló információs szolgáltatással (1052/1999. (V. 21.) Kormányhatározat III.1.).
Részletes indokolás
Az 1-2. §-hoz
A tervezet hatálya kiterjed a kulturális örökség fogalomkörébe tartozó javakra, ideértve annak ingó - műemlékek, régészeti emlékek, régészeti lelőhelyek és ezek védőövezetei - és ingatlan - régészeti leletek, kulturális javak - elemeit is. A tervezet által biztosított védelem egyetemlegesen vonatkozik a kulturális örökség egyedi elemeire és azok meghatározott csoportjaira (területi védelem). A védett kulturális örökségi javak köre a jelen törvénytervezetben meghatározott módon változhat: bővülhet, ill. - kivételes esetekben - szűkülhet; a törvény hatálya ezekre a folyamatokra is kiterjed. A védetté nyilvánítás és a védettség törlése természetes határvonalat jelent a jogszabálynak az adott kulturális örökségi elemre vonatkoztathatósága tekintetében. Ugyanakkor a jogalkotó a kulturális örökség egészét értékhordozóként ismeri és ismerteti el - függetlenül attól, hogy egyes elemei jogszabály által deklaráltan is védelem alatt állnak-e vagy sem.
Jelen tervezet hatálya tehát mind személyi, mind tárgyi vonatkozásban átfogó. Szélesebb, mint azok az eddig hatályban lévő jogszabályaink, amelyek a kulturális örökségvédelem tárgykörébe tartozó dolgokra terjedtek ki. E kiterjesztő hatály megalkotását az eurokonform szabályozás igénye indokolta.
A tárgyi hatály a tervezet értelmező rendelkezésének megfelelően egy olyan széles argumentációt fogalmaz meg, amelybe könnyen beilleszthetők azon javak, amelyek a nemzet számára olyan értékkel bírnak vagy fognak bírni, amely érték indokolja a rajtuk fennálló közvédelmet, így e tárgyak a közkincs funkcióját fogják betölteni. Ezt indokolja az a közösségi elvárás is, amely szerint az ezen javakra fennálló védelmet a tagállamok próbálják meg egységes irányítás alatt ellátni. Ez egyrészről hatékonyabbá teheti a védelem érvényre juttatását, másfelől megegyezik a közösség alapító szerződésének szabad piacra vonatkoztatott kritériumával, amely a közkincs fogalomkörébe tartozó javak esetén egy mindenki számára megnyugtató, átlátható és ellenőrizhető speciális árumozgást tesz lehetővé.
A koncentráció, amely a hivatal vonatkozásában áll fenn, és amely a törvény személyi hatályának kiterjesztéseként is megjelenik, megfelel annak a közösségi elvárásnak, hogy az államigazgatás racionalizálásával megteremtődjék a közösségi polgárok számára az ún. egyablakos rendszer. Ez azt célozza, hogy az ügyfél kevésbé kerüljön kiszolgáltatott helyzetbe, és ügyeit szakszerűbben tudják elbírálni a közösségi tagállamok államigazgatási szervei.
A személyi hatály kibővítése azt is jelenti, hogy a tervezet mindazon személyekre kiterjed, akik a kulturális örökség fogalomkörébe tartozó javak piacán szereplőként lépnek fel, ill. folytatják gazdasági tevékenységüket. E tekintetben a versenykorlátozás lehetőségének és a vásárló kiszolgáltatottságának a közösségi fogyasztóvédelemnek megfelelő csökkentése is célként fogalmazódott meg.
Az épített örökség egységes szemléletéből adódóan a műemlékvédelmi részterület szabályozásánál elengedhetetlen, hogy az a rugalmas átmenetet biztosítva kapcsolódjék az épített örökség helyi védelméhez. Ez utóbbi szabályait részben az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény, részben a helyi önkormányzatok maguk határozzák meg, tehát a tervezet hatályán kívül esik. Így a vele kapcsolatos tájékoztatási kötelezettség csupán a módosítási javaslatok között kaphatott helyet.
Egyáltalán nem terjed ki viszont a tervezet hatálya a szellemi örökség védelmére. E területet a tervezetben szabályozni - az egységes szemléletű szabályozás elvének fenntartása érdekében - célszerűtlen lett volna. A (tárgyi) kulturális örökség szabályozási rendszerébe a szellemi örökségre (hagyományokra, szokásokra stb.) vonatkozó rendelkezések nehezen illeszthetők be, lévén ezek fenntartása és védelme inkább szociológiai, etnográfiai-etnológiai vagy éppen a gazdasági fejlődéssel összefüggő kérdés.
A 2. § c) pontja a nemzetközi közjog egyik alapelvéhez igazodik, amelynek lényege, hogy egy idegen állam képviselője egy másik állam joghatósága előtt - az államok egyenrangúságának és szuverenitásának kölcsönös elismerése jeleként - nem vonható felelősségre.
A 3. §-hoz
A kulturális örökségvédelem hatékony működéséhez saját eszközrendszere önmagában nem elégséges. A védelmi rendszer csak akkor funkcionál, ha egy átfogó fejlesztési stratégia érintkező alrendszereivel összehangoltan működhet; ezen összehangolt működést mint alapelvet deklarálja ez a paragrafus.
A 4-5. §-hoz
Az örökségvédelmi rendszer szolgáltatásai és felelősségi körei társadalmasításának általános alapelvei kerülnek itt megfogalmazásra.
Megfogalmazódnak az államnak, az önkormányzatoknak, az egyházaknak, gazdasági és társadalmi szervezeteknek, magánszemélyeknek - tulajdonképpen a kulturális örökséggel kapcsolatba kerülő minden állampolgárnak - ezen javakkal szembeni kötelezettségei, de velük összefüggő jogai is.
A védelmet érdemlő értékek tudományos megalapozottságú kiválasztása, a kulturális örökségi elemek által megtestesített értékek széles körben való ismertté tétele s a lényegében mindenki számára - tulajdonviszonyoktól függetlenül - biztosítandó hozzáférhetőségük a védelem legáltalánosabb, legszélesebb körben érvényesíthető célja. Ezáltal érvényesülhet ugyanis társadalomformáló erőként a bennük rejlő történeti és/vagy esztétikai értéktényező.
A még nem védett örökségi elemek számbavétele, az örökségi értékek feltárása a társadalommal történő aktív kommunikáció nélkül nem valósítható meg.
Az örökségvédelem eredményessége nagymértékben függ az össznemzeti érdekű céljainak és feladatainak megvalósításában közelebbről vagy távolabbról érintett szereplők együttműködésétől. Hatékony védelem külön-külön elrendelt és végrehajtott, esetleg egymásnak ellentmondó vagy egymás hatását kioltó intézkedések ill. tevékenységek esetén nem, csak ezek egymást erősítő - szinergetikus - összehangolásával biztosítható.
A régészeti emlékek és leletek, a műemlékek és a kulturális javak nemcsak a nemzeti, hanem az egyetemes kulturális örökség részét is képezik, ezért az örökségvédelem nemzetközi együttműködéssel, ill. a nemzetközileg elfogadott előírások és szabályok érvényesítésével tudja csak feladatait megfelelően ellátni. Mindenekelőtt a kulturális javak mozgása, a műkincsforgalom az a terület, amelyen az egyes államok nemzetközi összefogás nélkül jószerivel tehetetlenek.
A határainkon túli magyarsággal szembeni alkotmányos kötelezettségeinkhez illeszkedve a jogalkotó törvény erejével kívánja biztosítani a határon túli magyar vonatkozású kulturális örökség rendszerszerű anyaországi támogatásának lehetőségét. Ugyanígy vállalja fel a törvényhozói felelősséget a hazánkban élő nemzeti és etnikai kisebbségek kulturális örökségének megőrzése érdekében.
A 6. §-hoz
Az örökségvédelmi hivatal létesítése az összetett örökségvédelmi hatósági feladatok ellátása miatt szükséges: a jelenlegi OMvH hatósági feladatainak és a KÖI hatósági feladatainak integrálásával. A Hivatal regionális irodái mindkét szervezetnél már részben kiépültek. Összességében a költségvetésre az új hivatal többletterhet nem ró.
A 7. §-hoz
Az Értelmező rendelkezések a jogalkalmazók számára egységesen értelmezhető módon definiálják a védelem tárgyait, azaz a kulturális örökség egyes elemeit - a fogalmi meghatározásban a társadalom mindennapi életében betöltött szerepüket kidomborítva -, továbbá a védelmi rendszer működtetése során alkalmazható/alkalmazandó eszközöket, módszereket.
A kulturális javak fogalmán a tervezet kulturális örökségünk ingó elemeit érti. Ez a megnevezés megegyezik a Ptk.-ban és a Btk.-ban használatos fogalommal, és összhangban áll az Európai Tanács 1992. december 9-i 92/3911/EGK sz. rendeletében (a kulturális javak kiviteléről) szereplő kulturális javak/tárgyak meghatározásával.
A jogalkotó integrált, az épített örökség egészére mint értékhordozóra tekintő szemléletének tükre a definíciók síkján a "műemléki érték" fogalmának bevezetése. A műemléki értékek körét - természetüknél fogva - nem lehetséges egyszer s mindenkorra teljes körűen meghatározni. Ezért is - a védelem tárgyának pontos meghatározása érdekében - szükséges, hogy a védett műemléki értékek = "műemlékek" vonatkozásában a törvény egyértelmű szabályozást adjon. Műemléki érték és műemlék között a különbség nem immanens értékében rejlik tehát, hanem csupán a jogszabály általi védettség tekintetében húzható meg.
Minthogy a tulajdonosi jogok erőteljes korlátozásával jár együtt, és a költségvetésre is kötelezettséget ró, elengedhetetlen azon helyreállítási munkák, ill. ezek költségének (műemléki többletköltség) pontos meghatározása, amelyeket az örökségvédelmi hatóság írt elő a műemlék tulajdonosa számára.
A "műemléki helyreállítás" és a "műemlékek kötelező fenntartása" fogalmakat azért fontos megkülönböztetni, mert a tevékenység jellegénél fogva egyrészt beruházási és fenntartási-karbantartási munkák finanszírozás-technikai elkülönülése miatt, másrészt a támogatási rendszerek, célok kialakítása miatt.
Az ország területén az ismert lelőhelyeken kívül számos olyan terület határozható meg, ahol más, ismert lelőhelyek közelsége, vagy a terület geomorfológiai sajátosságai alapján nagy valószínűséggel lelőhelyek találhatóak, bár ezek pontos helyéről egyelőre nem áll rendelkezésre információ.
A régészeti örökség meghatározás részben azonos az 1997. évi CXL. tv. 1. sz. melléklete zs.) pontjával. Módosult a régészeti örökség időhatára: Magyarország története során az 1711. esztendővel zárult le a politikai, történeti és társadalmi fejlődés azon korszaka, melynek emlékei elsősorban a földben és a vizek felszíne alatt maradtak fenn, s melyek elsődlegesen a régészeti feltárás különféle formái révén kutathatók. Így azon időszak emlékeit nem soroljuk ide, melyeket alapvetően más tudományágak kutatnak, s ennek során a régészet csak mint módszer merül fel.
A régészeti védőövezet rendeltetése, hogy megakadályozza vagy mérsékelje azoknak a tevékenységeknek a hatását, amelyek a régészeti lelőhely állapotát - vagy bemutatás esetén rendeltetését - kedvezőtlenül befolyásolják.
A 9-10. §-hoz
A 9. és 10. §-ok a régészeti lelőhelyek általános védelmével állnak összhangban. A fenntartható használat elve követi az Egyezmény elveit, mely elsődlegesen a lelőhelyek a jövő generációk számára történő megőrzését írja elő. Mindezt tükrözi a Kormányprogram is, mely szerint "A kormány határozott szándéka, hogy a gazdasági növekedés ösztönzése a fenntartható fejlődés keretein belül menjen végbe, amely elv szerint alapvetőnek tartja mind humán, mind a természeti környezet értékeinek megőrzését."
A 11. §-hoz
Az általános védelem lényege, hogy az ismert, nyilvántartásba vett lelőhelyeket nem szabad elpusztítani. Az általános védelmet indokolja a törvény 8. § (1) bekezdése is, mely kimondja a régészeti leletek állami tulajdonát. Általános védelem alatt álló lelőhelyen minden korábbi tevékenység folytatható, ami a lelőhelyet nem veszélyezteti. A tulajdonos bármit tehet, kivéve a lelőhely megsemmisítését. Az általános védelem a nyilvántartásba vétellel jön létre, a tulajdonos ebből szerez tudomást a védelem tényéről. Az általános védelem nem egyenlő a védett lelőhely védettségi osztályba sorolásával: előbbi a nyilvántartásba vétellel, utóbbi rendeleti úton keletkezik.
A 12-16. §-hoz
Az ország vagy egy tájegysége szempontjából különös értékkel bíró, kiemelkedő tudományos jelentőségű lelőhelyeit rendeleti úton megkülönböztetett védelemben kell részesíteni. A kiemelten és fokozottan védett régészeti lelőhelyek kategóriájának bevezetése az 1997. évi CXL. tv. 29. § (1) bekezdésében szereplő védelem rendszerének továbbfejlesztésén alapul, s az örökségvédelmi bírság kiszabásánál is jelentőséggel bír. A hatályos törvényhez képest új elem, hogy a kiemelten és fokozottan védetté nyilvánításban a lelőhely értéke, s nem a veszélyeztetettsége az elsődleges szempont.
A 17. §-hoz
Az ideiglenes védetté nyilvánítás arra szolgál, hogy időtartama alatt eldőljön a lelőhely sorsa: feltárják, és nem kell tovább védeni, vagy védetté nyilvánítják. Az ideiglenes védettség a régészeti érdekű területek és az általános védelem alá eső lelőhelyek esetében állhat fenn.
A 18. §-hoz
A hatályos 1997. évi CXL. tv. nem szabályozta.
A 19-20. §-hoz
A hatályos 1997. évi CXL. tv. 33. § (4) és (5) bekezdéséhez képest a feltárásra jogosult intézmények körét ki kell terjeszteni a hadtörténeti, továbbá műemléki kutatással és helyreállítással foglalkozó intézményekre is. A feltárási joggal rendelkező intézmények és személyek felsorolása, illetve megnevezése alsóbb szintű jogszabályban történik meg, a hatályos 1997. évi CXL. törvény 33. § (4) és (5) bekezdéseiben foglalt elvek változatlanul hagyásával.
A 21. §-hoz
Újonnan bevezetett - de a gyakorlatban már alkalmazott - feltárási kategória, mely egyrészt a Hivatal információs rendszerének működtetését, másrészt a megelőző feltárások előkészítését szolgálja. A próbafeltárás során értékelni kell a tervezett tevékenységek megvalósításának és a gazdálkodásnak a lelőhely állapotára kiható várható hatásait, továbbá a régészeti örökség értékeinek megóvására, elkerülhetetlen károsodásuk csökkentésére vonatkozó intézkedéseket is. Gazdasági előnyei sem elhanyagolhatóak, az adott beruházás kapcsán elvégzendő megelőző feltárások idő- és költségkihatásait nagymértékben pontosítja és tervezhetőbbé teszi. Beiktatása azért fontos, mert a hatályos tv-ben ez a feltárási mód nem szerepel. A bekezdés a fenntartható használat elvéből indul ki.
A 22. §-hoz
A Hatályos 1997. évi CXL. törvényhez képest új rendelkezés: célja a kialakult gyakorlat jogszabályi környezetének megteremtése. A Hivatal ellenőrző illetve jóváhagyó szerepe a szerződésben foglalt kötelezettségvállalás és ellenérték realitásának megítéléséhez, illetve az országban folyó megelőző feltárások költségeinek összehangolásához szükséges.
A 23. §-hoz
Hangsúlyozni kell, hogy a beruházó a megelőző feltárás teljes költségét viselni köteles, melynek az Egyezmény 5. Cikk (ii) b) és 6. Cikk (ii) a) pontja szerint részét képezi a régészeti leletek elsődleges feldolgozása is (a régészeti leletanyag olyan mértékű feldolgozása, amely a leletek azonosítását, állapotának megőrzését, biztonságos tárolását, nyilvántartását és a szakmai közönség számára való hozzáférését biztosítja.). A feltárások teljes költségének biztosítása különösen fontos a föld- és vízfelszín alatti mélységi nyersanyag-kitermeléssel veszélyeztetett, valamint a több réteggel rendelkező lelőhelyek esetében.
A 27. §-hoz
A régészeti feltárást követő visszaállítás célja, hogy a feltárás után ne maradjon a terület és a feltárt emlék védelem nélkül. A feltárás befejezésével egyidejűleg gondoskodni kell a védelemről is. Lényegi szempont az élet- és balesetveszély-elhárítás, továbbá - ha a régészeti emlék bemutatását nem teszi semmi szükségessé, és teljes feltárás történt - a terület használatba való visszaadása.
A 28. §-hoz
Az értékvédelmi indíttatású szabályozás műemlékvédelemre vonatkozó általános céljait deklarálja ez a paragrafus.
A 29-30. §-hoz
A műemlékek védetté nyilvánítása tekintetében a tervezet az eddig hatályoshoz viszonyítva két lényeges változtatást tesz:
- A védetté nyilvánítási eljárást a hatósági feladatok közül kiemeli, és - a műemlékvédelmi munka szakmai logikájához igazodva - a műemlékvédelem általános feladatai közé sorolja. A műemlékvédelem ugyanis - a 28. §-ból is kitűnően - két nagy feladatkörből tevődik össze: a műemléki értékek megállapításából, és a műemléki érték fennmaradásának biztosításából. A védetté nyilvánítás a műemléki érték megállapítását célzó szakmai feladatsor utolsó fázisa, amelyben a tudományos kutatás és összehasonlító értékelés alapján megállapítást nyer, hogy a szóban forgó műemléki érték országos jelentőséggel bír, és ezért védetté nyilvánítása indokolt. Ennélfogva helye a műemlékvédelem általános, nem pedig hatósági feladatai között van, mivel utóbbi a védett értékek fennmaradásának biztosítását hivatott ellátni.
- Új elemként bevezeti a listás védelem fogalmát.
A listás védelem bevezetése egyik eszköze azon célkitűzés megvalósításának, hogy a műemléki értékek minél tágabb köre legyen - a fennmaradás biztosítása érdekében - a műemlékvédelem látókörében. (A másik eszköz a helyi védelem központi nyilvántartása, amelyről a törvény 93. §-a rendelkezik.)
A listás védelem közvetlen célja, hogy a veszélyeztetett műemlékállománynak fennmaradási esélyt biztosítson. A jelenleg hatályos törvény erre csak az ideiglenes védettség lehetőségét nyújtja, amely csak egy-egy műemlék esetében és krízishelyzetben alkalmazható eljárás. A listás védelemmel mód nyílik arra, hogy veszélyeztetett műemlékcsoportokat (pl. a közelmúlt építészeti öröksége, potenciális ipari műemlékek) egyszerűsített eljárással gyorsan védelemben lehessen részesíteni. Olyan hatásos értékvédelmi eszköz, ami egyúttal csökkenti az ideiglenes védelem kimondásából adódó konfliktusos helyzetek számát. Ugyanakkor elengedhetetlen értékvédelmi eszköz is, mivel a teljes műemléki értékfeltárás Magyarországon több évtizedes munkát igényel, s a napról-napra változó gazdasági-társadalmi környezetben a jelenlegi törvény adta keretek között az egyre növekvő építési kedvvel nem lenne képes lépést tartani.
A 36-40. §-hoz
A műemlékvédelem sajátos tárgyai tekintetében a tervezet a hatályos műemléki törvényhez képest szerkezeti és tartalmi változtatást is eszközöl.
Szerkezeti változást jelent, hogy a műemlékvédelem sajátos tárgyai közé sorolja a védett területeket, amit az indokol, hogy valamennyi sajátos tárgy közös tulajdonsága, hogy a védelem területre vonatkozik.
Tartalmi változás, hogy a romemlékek a műemlékvédelem hatásköréből átkerülnek régészeti hatáskörbe.
Új tartalmi elem a védett műemléki területek körében a "történeti táj" (38. §) fogalmának a megjelenése. A történeti táj az örökségvédelmen belül új kategória, melyet az Európa Tanács 121. sz. az Európai Építészeti Örökség Védelméről szóló (ún. Granadai egyezmény 1985, hazai csatlakozás éve 1991) egyezménye ajánlja.
A történeti táj a műemlékvédelem körébe tartozik, mivel olyan beépített területeket érint, ahol az ember alkotta ingatlan elemek vagy azok egy része általában önmagában is műemléki értéket képvisel, de ennek hiányában műemléki érték adódhat kizárólag a beépítés és a környezet együtthatásából is. A műemléki érték mindkét esetben csak a környezet kontextusában jelenik meg, és csak a teljes terület védelmével tartható fenn.
A 41. §-hoz
A fenntartás alapkötelezettsége - összhangban az épített környezet elemeinek fenntartására vonatkozó általános szabályozással, a korábban érvényben volt szabályozással, illetve az általános európai gyakorlattal - a műemlék tulajdonosára hárul. A fenntartási kötelezettség - a műemléki értékek sajátosságaiból következően - a tervezetben megfogalmazott teljes komplexitással érvényesítendő. Nem minden esetben lehet megelégedni a meglévő állapot fenntartásával, a műemlékek védelmének lényeges eleme a műemléki értékek érvényesülése is.
A 43. §-hoz
A műemlékek használatának szabályai a jelenlegi szabályozáshoz hasonló határozottsággal és teljességre törekedve fogalmazzák meg az eredeti, illetve hagyományos eszmei jelentéstartalom és rendeltetés érvényre juttatásának követelményét.
A 44. §-hoz
A tervezet korszerűsíti az eljárást, csak ott hagyja a miniszteri jogkörét meg, ahol ezt az államháztartási törvény kifejezetten előírja, a többi esetben leadja a jogkört a Hivatalhoz, amely a miniszter számára ügydarabonként eddig is szakmai javaslatot dolgozott ki.
A 45. §-hoz
A műemlék bontásának szigorú kezelésében előállhatnak különleges esetek, amikor egyes műemlék az eredeti helyéhez közel újra közvetítheti műemléki értékeit, de az eredeti helyen nagyon indokolt esetben veszélyeztetettsége miatt megőrzésére nincs esély (Klasszikus példa az Abu Szimbel-i templom együttes esete). A feltételek azonban csak nagyon indokolt esetben, hatástanulmány igénybevételével, kontroll beépítésével fogadhatók el. A felhatalmazásokban az engedélyezési eljárást rögzítő szabályozásnak kell rendelkezni erről.
A 46. §-hoz
Abból a célból, hogy az ország területén utódaink számára épségben megőriztessenek és a köz számára hozzáférhetők legyenek, a kulturális örökség pótolhatatlan és kiemelkedő jelentőségű elemeit különleges védelemben kell részesíteni. Ennek nemzetközileg is általános, hazánkban is hagyományos módja a tárgyak védetté nyilvánítása. Mivel a közgyűjtemények és muzeális intézmények ilyen céllal jöttek létre, az új törvénytervezet kimondja, hogy az ilyen intézményekben őrzött kulturális javak a törvény alapján védettnek minősülnek. Ezt ebben a törvényben ki kell mondani, mert külön törvények rendelkeznek az ilyen intézményekről.
A könyvtárakban viszont nem az összes dokumentum minősül e tervezet alapján védett javaknak, mert nem minden pótolhatatlan és maradandó értékű, a muzeális dokumentumokat azonban védettnek kell tekinteni, mert azok valóban a kulturális örökség részei.
A 47. §-hoz
A muzeális gyűjteményekben őrzött kulturális javak védelmét az ezekre az intézményekre vonatkozó előírások biztosítják, a védetté nyilvánítás olyan kulturális javakra vonatkozik, amelyeket nem szakmai szabályok betartására kötelezett intézményekben őriznek. A védetté nyilvánítás az örökségvédelmi hivatal által meghozott határozat alapján történik, melyeket a hivatal központilag nyilvántart. A védett kulturális javak jegyzéke nyilvános.
Az alkotójuk tulajdonában lévő kulturális javak a szerzői jogi törvény szabályozására tekintettel nem nyilváníthatók védetté.
A 48. §-hoz
Az eljárás azért indul hivatalból, hogy csak a valóban indokolt esetben folytassák le. Az eljárásba bevont kulturális tárgyra ugyanis a védetté nyilvánított kulturális javakra vonatkozó előírásokat kell alkalmazni. Erre pedig azért van szükség, mert a védetté nyilvánítás jogerőre emelkedése hosszabb időt vehet igénybe, fontos, hogy az eljárásba bevont tárgyat addig is az országban tartsuk és épségét megóvjuk.
A 49. §-hoz
Az 1997. évi CXL. törvényben nem szerepel az, hogy az általános előírásokon kívül mit tartalmazzon a védetté nyilvánító határozat. Ezt azért fontos törvényben kimondani, mert az ezekben az adatokban bekövetkezett változásokra vonatkozóan bejelentési kötelezettsége van a kulturális tárgy tulajdonosának, melynek elmulasztása szankciókat von maga után.
Az 50. §-hoz
A Hivatal a védettség megszüntetését is szakértői vélemény alapján mondja ki.
Az 51. §-hoz
A Hivatal védetté nyilváníthat gyűjteményt, mint egységes egészet. A védettség a gyűjtemény minden egyes darabjára kiterjed. A védett gyűjteményhez tartozó tárgy bármilyen módon történő elidegenítése csak a Hivatal előzetes hozzájárulásával lehetséges.
A Hivatal szakértői vélemény alapján dönt az elidegenítés engedélyezéséről. Joga van az ez irányú kérelmet elutasítani, ha az elidegenítés a védett gyűjteményt jelentősen csorbítaná, illetve a védelem indoka jelentősen csökkenne vagy megszűnne.
A Hivatal védetté nyilváníthat kulturális tárgyegyüttest, mint egységes egészet. A védettség a tárgyegyüttes minden egyes darabjára, illetve elemére kiterjed. A védetté nyilvánított tárgyegyüttes bármelyik darabja csak a Hivatal előzetes hozzájárulásával idegeníthető el. A fizikailag egybeépített vagy egymáshoz kapcsolódó darabokról, ill. elemekből álló tárgyegyüttes nem bontható meg, annak darabja nem idegeníthetők el.
A más jellegű tárgyegyüttesből történő elidegenítést a Hivatal megtilthatja, ha az elidegenítéssel a védettség indoka jelentősen csökkenne vagy megszűnne. A Hivatal dönt arról is, ha az elidegeníthető tárgy védettsége megszűnik vagy a tárgy egyedileg védett marad.
Az 52. §-hoz
A védetté nyilvánított tárgy tulajdonosának kötelezettségeit a törvényben kell rögzíteni, mivel ez egyben a tulajdonjog gyakorlásának korlátozását is jelenti. A hatósági ellenőrzés módját, a tulajdonos érdekeinek figyelembe vételével, a miniszter rendeletben szabályozza.
Az 53. §-hoz
A kedvezmények lehetnek természetbeni vagy pénzbeli juttatások, melyeket a kulturális tárca költségvetésében lehet tervezni: pl. restaurálás támogatása, kiállítás rendezésének, katalógus kiadásának támogatása stb. Továbbá adó- és illeték kedvezmények biztosítása, melyet az EU adókedvezmény rendszeréhez hasonlóan lenne célszerű kialakítani.
Az 54. §-hoz
A kulturális javak megőrzéséhez szükséges források hiánya és a háborús pusztítások mellett "előkelő" helyet foglal el a kulturális örökséget veszélyeztető tényezők között a műtárgyak "illegális forgalmazása". Növeli a műtárgyak, régészeti leletek értékét és kelendőségét, hogy korlátozott számban léteznek, s a források bizonyos idő múltán kimeríthetők. Minthogy a kulturális javak vándorlása a kereslet kínálat törvényszerűségének megfelelően történik, a törvényesen felállított akadályokat az illegális forgalom határokat nem ismerve lépi át. Ezen a területen az egyes államok nemzetközi összefogás nélkül nem lehetnek eredményesek. Ebben az esetben is a gazdag örökséggel, ámde kevés gazdasági erőforrással rendelkező országok a legkiszolgáltatottabbak.
A tiltott kereskedelem az 1960-70-es években kezdett komoly méreteket ölteni. Ekkor alkotta meg az UNESCO a kulturális örökség védelmét szolgáló második nemzetközi egyezményt, az 1970. évi Párizsi Egyezményt, amely a kulturális javak illegális forgalmát kívánja visszaszorítani. Ez az Egyezmény előírja a tagállamoknak, hogy szabályozzák a kulturális javak kivitelét.
A lopott vagy jogtalanul külföldre vitt kulturális javak nemzetközi visszaadásáról szóló UNIDROIT Egyezményt hazánk 1995. június 24-én írta alá és 1997. december 18-án ratifikálta. Ez az Egyezmény szigorúbb előírásokat tartalmaz a jóhiszeműség bizonyítására, valamint különleges védelmet nyújt a kulturális javak legveszélyeztetettebb fajtáinak.
Az Európai Unió, amely a tagországok közötti teljes szabad kereskedelem létrehozása céljából jött létre, megengedi, hogy a tagállamok továbbra is korlátozzák a nemzeti kulturális örökségük részét képező kulturális javak kivitelét országuk területéről saját nemzeti törvényeik szerint (Római Szerződés 36. cikke). Ezeket a nemzeti törvényeket a többi tagállamnak is figyelembe kell venni. A "történeti, régészeti, művészeti nemzeti kincsnek" minősülő kulturális javaknak valamelyik tagállamból a másik tagállamba történt jogellenes kiszállítás esetén vissza kell szolgáltatni. Az Európai Unió az európai kulturális örökség védelmében közösségi jogszabályban rendelkezik arról, hogy mely kulturális javak nem hagyhatják el engedély nélkül az Unió külső határát.
Az 55. §-hoz
Az engedély nélkül kivihető kulturális javak kategóriáinak meghatározása a nemzetközi gyakorlatnak felel meg. Több ország azonban az élő alkotók műveinek engedély nélküli kivitelét az alkotó halála utáni időszakra is (10 vagy 20, vagy annál több év) kiterjeszti. Magyarországon az elmúlt évtizedekben több életmű jelentős része hagyta el az országot véglegesen az alkotó halálát követő években. Ezért Magyarországon célravezetőbb az alkotó halála után a kiviteli engedélyezési kötelezettséget fenntartani.
Az 56-58. §-hoz
A Hivatal a nemzetközi egyezményekkel és az EU jogszabályokkal összhangban egységes elvek alapján dönt, egységes nyilvántartást vezet, egységes biztonsági engedélyezési űrlapot használ. Ez a központi hatóság lesz az, amely az EU jogszabályok által előírt kötelezettségeket végzi, végrehajtja.
Az 1997. évi CXL. törvény 20. § (1). bekezdésben leírtaktól eltérően a kiviteli engedélyezési eljárás nem a kérelemnek a közgyűjteményeknél történő benyújtásával kezdődik, hanem, az államigazgatási eljárás szabályainak megfelelően, a Hivatalban. A szakértői véleményt a kérelmezőnek a külön jogszabályban megjelölt közgyűjteményektől az engedély iránti kérelem benyújtása előtt kell megszereznie.
A jelen tervezetből már kimarad a fotó csatolásának kötelezettsége, mert az azonosításra alkalmas adatok közé ez is beleértendő. Vannak olyan kulturális javak, amelyekről nem szükséges fotót benyújtani, pl. iratok, könyvek.
A kiviteli engedély érvényességi ideje az EU jogszabályban meghatározott időtartammal egyezik. Az érvényességi idő lejárta után az engedélyt nem lehet meghosszabbítani, szükség esetén új kérelmet kell benyújtani.
A határozatnak az államigazgatási eljárás szabályai szerinti jogerőre emelkedése szükségtelenül és indokolatlanul akadályozná a kulturális javak kivitelének folyamatát.
Az 59. §-hoz
Az e tervezet alapján védettnek minősülő kulturális javakra nem adható végleges kiviteli engedély.
A 60. §-hoz
A tervezet a kulturális javak kivitelének szabályozását a nemzeti kulturális örökség általános és konkrét védelmének eszközeként kezeli. Ennek megfelelően a kiviteli engedély kiadását megelőző szakértői vizsgálat javaslatot tehet a kulturális tárgy védetté nyilvánítására.
A 61. §-hoz
Az engedéllyel kivitt, de a megadott határidőre vissza nem hozott kulturális tárgy esetében a kivitel jogellenesnek minősül.
A 63. §-hoz
A minisztériumnak alárendelt elsőfokú hatóságok központi hivatallá történő átszervezése során más szervhez nem telepíthető, tömegesen előforduló egyedi hatósági és szakhatósági ügyeket az ügyintézés egyszerűsítése és meggyorsítása érdekében a Hivatal fogja ellátni. Ez a rendelkezés tehermentesíti a múzeumokat a profiljukba nem illő szakhatósági feladatok ellátása alól, és lehetővé teszi számukra a feltárási, gyűjteményi és tudományos feladatok hatékonyabb elvégzését
A műemlékvédelmi hatósági engedélyezés - sajátos tárgyánál fogva - bizonyos területeken az általános építési engedélyezési eljárástól eltérő szabályozást is igényel. A műemlékek történetileg kialakult egyedi adottságai nem teszik minden esetben lehetővé az OTÉK-ban, illetőleg a szabványokban foglalt előírások betartását (pl.: a megvilágítási követelmények és a meglévő - és természetesen változatlanul megtartandó - kisméretű ablakok közötti ellentmondás, meredek lépcsők). A szóba jöhető esetek nagy gyakorisága és változatossága rendkívül nehézkessé tenné az egyedi felmentések rendszerének alkalmazását. A hivatkozott általános érvényű szabályozóktól való eltérésnél egyedi, a műemléki értékhez illeszkedő, de az általánossal természetesen egyenértékű megoldás engedélyezhető.
A 67-68. §-hoz
A műemlékek jó karban tartását, fennmaradását, értékeik zavartalan érvényesülését, méltó használatát - amennyiben szükségessé válik - hatósági eszközökkel kell kikényszeríteni.
Amennyiben a tulajdonos az együttműködést végképp megtagadja, illetve arra valamilyen oknál fogva képtelen, a műemlék fennmaradása érdekében kisajátítás is kezdeményezhető.
A 69-70. §-hoz
A műemlékek fenntartásával kapcsolatos hatósági ellenőrzés, illetve az azzal összefüggésben vagy annak nyomán szükségessé váló (pl. kényszerintézkedések) és más előírások tűrési kötelezettségének rögzítése közérdekből elkerülhetetlen.
A 71-74. §-hoz
A nyilvántartás a hatósági ügyintézés alapja és elengedhetetlen része. Az ingatlan örökség naprakész nyilvántartása segíti a tervezés, beruházás folyamatát, naprakész adatokat szolgáltatva a társhatóságoknak, a területi- és településrendezési terveknek, a rövid- és hosszú távú tervezésnek.
A műemlékek nyilvántartásának módját az új javaslat a kulturális örökség egyéb tárgyainak nyilvántartásával együtt kezeli, de nem egy nyilvántartásról rendelkezik, hanem a kulturális örökség tárgyainak eltérő jellegzetességét szem előtt tartva több nyilvántartásról.
A műemléki nyilvántartásról szóló rendelkezés ebben a szerkezetben jelentősen egyszerűsödik. A három legfontosabb elemet szabályozza törvényi szinten:
- kijelenti a nyilvántartás hitelességét;
- előírja az egyértelmű azonosításhoz szükséges adatok nyilvántartását, de ezeket nem itt határozza meg;
- kötelezővé teszi a műemlékek ingatlan nyilvántartásba történő bejegyzését.
A nyilvántartások, ezen belül a műemlékek hatósági nyilvántartásának részletes szabályozására a miniszternek ad felhatalmazást.
A 76-77. §-hoz
A műemlékek által megtestesített értékeknek széles körben való ismertté tétele, a tulajdonviszonyoktól függetlenül mindenki számára biztosítandó látogathatóságuk a védelem legáltalánosabb célja, hiszen így érvényesülhet a bennük rejlő történeti, esztétikai stb. érték.
A 78. §-hoz
Az utóbbi évek hazai és nemzetközi tapasztalatai egyaránt számos példát szolgáltattak arra, hogy különlegesen veszélyeztetett, illetve fenntarthatóságát tekintve valamilyen okból (akár átmenetileg) instabillá vált helyzetű emlékek látogatását korlátozni indokolt.
A 80. §-hoz
Ez a rendelkezés összhangban van az épített környezet elemei általános szabályainak azon előírásával, amely a mozgáskorlátozottak számára is biztosítja az építmények használatát. Műemlékek esetében azonban a szabályozás enyhébb, mivel ott az előírás betartása értékvesztés nélkül nem mindig lehetséges.
A 81. §-hoz
A finanszírozandó feladatok felsorolása abból a célból kerül a törvénybe, hogy melyek azok, amelyekre a költségvetésnek feltétlenül kell tervezni pénzeszközt.
A 82-85. §-hoz
A kulturális örökség értékeit érintő bármilyen mértékű károkozás, rombolás, pusztítás pótolhatatlan és jóvátehetetlen veszteséget okoz. Feltétlenül indokolt tehát, hogy a szükséges visszatartó erővel rendelkező bírságolás lehetősége megteremtődjék.
A szakmai gyakorlatból fakadó igény, hogy a kulturális örökség fogalmába tartozó javakkal szembeni törvénysértések elkövetői körét szélesebben vonjuk meg, mint ahogy azt más büntető szankciókkal operáló jogágak vagy jogterületek teszik hasonló esetekben. Szintén a szakmai gyakorlatból eredeztethető az a jogpolitikai szándék, hogy az örökségvédelmi bírság a jog által mesterségesen felállított és kezelt, a nem természetes személyek kategóriájába tartozó egyéb más személyekre is, akik a polgári jog általános kárfelelősségi tétele alapján jogok és kötelezettségek alanyai lehetnek, kivethető lehessen.
A jogalkotó így kívánja a gazdasági szférát is olyan irányba terelni, hogy az üzletvitelében és gazdálkodásában már a tervezési és technológiai szisztéma kialakításánál figyelembe vegye a kulturális örökségben rejlő értékeket. Ezzel érheti el igazán a törvény azt a célját, hogy a kulturális örökség ne legyen alárendelve a piac által meghatározott üzleti szemléletnek. A (2)-(4) bekezdés a bírság kiszabásának feltételeit és körülményeit pontosítja.
A 83. § (1) bekezdés c) pontja - összevetve a 82. § (1) bekezdésével - eleget tesz annak az ismert és kötelező érvényű jogelvnek, amely szerint ugyanabban az ügyben kétszer ítélni nem lehet.
A bírság adók módjára behajtható köztartozásként való kezelését - a 84. § - az indokolja, hogy a kulturális örökség elemeinek és a hozzájuk kapcsolódó védelemnek a megsértését az állam közvetlenül, hatalmi apparátusát igénybe véve, vitát nem tűrően egy közigazgatási jogviszonyban kívánja rendezni. E paragrafus a környezetvédelemből jól ismert elvet követi: a szennyező fizet a károkért, és e fizetséget vissza kell fordítani arra a területre, amelyen a károkozás történt.
Végül a piaci változások és az európai csatlakozás egyaránt szükségessé teszik, hogy egy olyan flexibilis bírságrendszert tudjunk kialakítani, amely mindenkor megfeleltethető egyrészt a kár nagyságának, másrészt e kár nagysága reális piaci vetületének.
A 86. §-hoz
Az elővásárlási jogra vonatkozó szabályozást a jelentős mértékű tulajdonmozgások indokolják. A rendelkezések különösen a történetileg összetartozó, de az idők folyamán valamilyen oknál fogva széttagolódott ingatlanok műemléki érdekből történő egyesítését hivatottak segíteni.
Az elővásárlási jogról a védettséget kimondó rendeletben kell rendelkezni, ez jogbiztonságot jelent a tulajdonosoknak ill. a műemlékek ingatlanforgalmában. Az 1988. január 1. előtt műemléki védettséget élvező műemlékek elővásárlásának finomabb szabályozást szükséges fenntartani átmenetileg, erről a 92. § rendelkezik a hatályos 1997. évi LIV. tv. normaszövegével.
A 87. §-hoz
E § azokat az eseteket sorolja fel, - nem taxatíve -, amikor kisajátítási eljárás kezdeményezhető.
A 89. §-hoz
A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal - az Országos Műemlékvédelmi Hivatal és a Kulturális Örökség Igazgatóság összevonásával történő - megalakítása időigényes, ezért a törvény hatálybalépését a kihirdetéstől számítva három hónappal el kell tolni, ugyanakkor a halaszthatatlan műemlékvédelmi feladatok végrehajtása érdekében a mellékletet indokolt már a kihirdetés napján hatályba léptetni.
A 92. §-hoz
Lásd a 86. §-hoz fűzötteket.
A 93. §-hoz
E § kettébontja a végrehajtásra vonatkozó szabályok körét, egyrészt meghatározza, hogy a vonatkozó más törvényhelyek, illetőleg a közigazgatás korszerűsítésére vonatkozó kormányhatározatok értelmében a Kormánynak milyen rendeletet kell alkotnia, másrészt meghatározza a végrehajtás részletes szabályait tartalmazó miniszteri rendeletek körét.
A 94. §-hoz
A múzeumi intézmények túlnyomó többségében közalkalmazottak dolgoznak. A rájuk vonatkozó 1992. évi XXXIII. tv. éppúgy, mint a 15/1992. (XI. 20.) Korm. rendelet vezetői és magasabb vezetői "megbízatásáról" szól; a "kinevezés" kifejezést a közalkalmazotti jogviszony létesítésére használja. A módosítást a jogszabályok egységes szóhasználata érdekében javasoljuk.
Az 1997. évi CXL. tv. hatályba lépése óta eltelt időben több megyei önkormányzat, illetve múzeum jelezte, hogy a korábbi megfogalmazás félreérthető. Volt ahol - szándékainkkal ellentétesen - egy megyében több megyei múzeum létrehozásának indokául kívánták felhasználni. Másutt éppen ellenkezőleg, az egyetlen megyei múzeumot is meg akarták szűntetni. Mindkét (félre)értelmezés az irányítás szétaprózódásához vezetne. Ez nem csak a törvény általános szabályától térne el, de ellentétes lenne a jellemző európai integrációs tendenciákkal és a kormányzati szándékkal is, hiszen a területszervezési törvény Magyarország is közigazgatási átalakításának éppen ellenkező irányú - az EU csatlakozásig megvalósítandó elképzeléseit rögzíti. A javasolt pontosítás, illetve átszerkesztés tehát szakmai és közigazgatás-politikai célok egyértelműbbé tételét szolgálja.
A közigazgatás most formálódó szóhasználatában a "régió" több megyét magában foglaló nagyobb egységet jelöl. Esetünkben azonban egy jóval kisebb földrajzi egységről van szó; egy-egy településről, városról, esetleg volt járásról stb. A félreérthetőség elkerülésére javasoljuk a módosítást.
Az 1997. évi CXL. tv. 46. § (3) bekezdés megfogalmazása nem egyértelmű, melynek következtében visszás helyzet állt elő: egy (megyei múzeumi szervezetbe tartozó) táj - vagy városi múzeum igazgatóját a megyei igazgató bízza meg, míg a nála alacsonyabb besorolású, kisebb múzeum vagy gyűjtemény vezetőjét - szervezeten belül - az önkormányzat elnöke, azon kívül pedig a polgármester. Ezt az indokolatlan és logikátlan, egyeseket sértő megkülönböztetést küszöböli ki az egységes szemléletet helyreállító módosítás.
Az alakuló új múzeumok közül sokan csak egy-egy tárgytípust szeretnének gyűjteni, azt azonban országszerte is (pl. "Csipkeház"). Ennek az igénynek kielégítését teszi lehetővé a módosítás.
A felsorolás nem törekszik teljességre, hanem csak példákat sorol fel. Az eredeti jogszabály tervezetében is így szerepelt, adminisztratív hiba folytán jelent meg másként. A módosítás tulajdonképpen ezt a hibát javítja ki, vagyis a helyes, eredeti állapotot állítja vissza.
A 95. §-hoz
A kulturális javak védelmével összefüggő általános követelmények egységes értelmezése érdekében biztosítani kell a kulturális javak védelmével kapcsolatos különböző törvények fogalmi rendszere közötti teljes összhangot. Ezért van szükség arra, hogy az Ltv. értelmező rendelkezései a közlevéltári illetékességi kör és a levéltári gyűjtőkör sajátos fogalmának definíciójával egészüljenek ki.
A maradandó értékű közirat és magánirat elvileg a kulturális javak részét képezi, de a jogi megítélés szempontjából ma még nem minősül annak. Az Ltv. javasolt új 3/A. §-a - a kulturális örökség védelméről szóló törvény vonatkozó rendelkezéseivel összhangban - ezt az ellentmondást szünteti meg. Ez a rendelkezés a két törvény közötti összhang megteremtésén túl fontos szerepet tölt be a kulturális javak védelmét támogató egységes szemléletmód kialakításában is.
Az Ltv. 5. §-a (3) bekezdésének javasolt kiegészítése hivatott biztosítani, hogy a maradandó értékű magániratok elidegenítésével kapcsolatos részletszabályok összhangba kerüljenek a kulturális javak elidegenítésére vonatkozó általános rendelkezésekkel.
A közlevéltárban és a nyilvános magánlevéltárban őrzött levéltári anyag, a védett levéltári anyag, továbbá a maradandó értékű magánirat külföldre vitelének engedélyezése jelenleg a nemzeti kulturális örökség miniszterének hatáskörébe tartozik. E hatáskörnek az örökségvédelmi hivatalhoz történő telepítése teszi szükségessé az Ltv. 6. §-a (1) bekezdésének újraszabályozását.
A bíróságok egységes iratkezelési szabályzatának kiadására vonatkozó, az Ltv. 10. §-a (2) bekezdésének második mondatában meghatározott szabály nincs összhangban a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény előírásaival. E probléma megszűntetése érdekében van szükség arra, hogy a bíróságok - ideértve a Legfelsőbb Bíróságot is - iratkezelésének szabályozása az Országos Igazságszolgáltatási Tanács feladatkörébe kerüljön át.
Az Ltv. 3. §-ának új s) ponttal történő kibővítése miatt az Ltv.-nek rendelkeznie kell a levéltárak gyűjtőkörének meghatározásáról is. Ez indokolja az Ltv. 14. §-a előtti cím javasolt módosítását.
Az Ltv. 14. §-ának (2) bekezdése jelenleg úgy rendelkezik, hogy az általános levéltárak illetékességi körét a köziratnak nem minősülő irattári anyagot illetően a nemzeti kulturális örökség minisztere határozza meg. Ez a szabály azonban nincs összhangban az Ltv. 18. §-ának azon rendelkezésével, miszerint a megyei (fővárosi) közlevéltár illetékes átvenni minden olyan levéltári anyagot (maradandó értékű köziratot és magániratot egyaránt), amely nem tartozik más levéltár illetékességi körébe. Az Ltv. 14. §. (2) bekezdésének javasolt új szövege ezt az ellentmondást szünteti meg.
Az Ltv. 14. § új (3) bekezdésében foglalt rendelkezés lényege, hogy a gyűjtőmunkát az adott közlevéltár illetékességi köre által meghatározott irányokhoz igazodva kell végezni.
A személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi LXIII. törvény szerint személyes adatot csak az érintett hozzájárulásával vagy törvényi felhatalmazás alapján lehet kezelni. Az Ltv. 22. §-ának (3) bekezdése előírja ugyan, hogy a közlevéltár a kutatási kérelemről nyilvántartást vezet, de nem rögzíti, hogy ez a nyilvántartás a kutató milyen személyes adataira terjedhet ki. Az Ltv. 22. §-ának módosítása elsősorban ezt a hiányosságot pótolja. A látogatói jegy használatának bevezetése a nyugat-európai országok levéltári gyakorlatához való felzárkózást hivatott biztosítani.
Az Ltv. 24/A. §-ának javasolt kiegészítése az esetlegesen felmerülő értelmezési problémákat kívánja megszüntetni.
Az Ltv. 30. § (2) bekezdése b) pontjának módosítását a 8. § b) pontjával való összhang megteremtése teszi szükségessé.
A maradandó értékű magániratok védetté nyilvánításával kapcsolatos hatósági jogkörnek az örökségvédelmi hivatalhoz történő telepítése, valamint a kulturális örökség védelméről szóló törvénynek a kulturális javak védetté nyilvánítására vonatkozó szabályai teszik szükségessé az Ltv. 33. §-ának újraszabályozását. Az új rendelkezés kimondja, hogy az örökségvédelmi hivatal védetté nyilváníthat minden 50 évnél régebben keletkezett maradandó értékű magániratot, ha azt nem levéltár, muzeális intézmény vagy könyvtár őrzi. Emellett - az Ltv. jelenlegi 34. §-a (1) bekezdésében foglaltak figyelembevételével - felsorolja azokat a magániratokat, amelyeket a hivatal a keletkezés idejétől függetlenül védetté nyilváníthat, illetve azokat, amelyek nem nyilváníthatók védetté. Ez a felsorolás szükségtelenné teszi az Ltv. jelenlegi 33. §-a (2) bekezdésének azon rendelkezését, miszerint a magánirat, amíg azt a tulajdonos nem kívánja kereskedelmi forgalomba bocsátani, csak a tulajdonos egyetértésével nyilvánítható védetté. A (3) és (4) bekezdés az Ltv. jelenlegi 33. §-a (3) bekezdésének rendelkezését igazítja az új szabályokhoz.
A 34. § új (1) és (2) bekezdése az Ltv. jelenlegi 34. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglalt szabályokat igazítja az Ltv., illetőleg a Kulturális örökség védelméről szóló törvény kapcsolódó szabályaihoz.
Az Ltv. 35. §-a (5) bekezdésének újraszabályozására két okból van szükség. Egyrészt a maradandó értékű magániratok védetté nyilvánítására és a levéltári anyag külföldre vitelére vonatkozó felhatalmazást az örökségvédelmi törvény 97. §-ának a) és b) pontja tartalmazza, ezért az Ltv. erre vonatkozó előírásai feleslegessé váltak. Másrészt az eredeti köziratot helyettesítő másolat készítésének szabályozása az elektronikus iratok archiválásának problematikájával függ össze, így erről nem miniszteri rendeletnek, hanem az elektronikus iratokról szóló külön törvénynek kell majd rendelkeznie.
Az értelmező rendelkezések r) és s) ponttal való kibővülése teszi szükségessé a 3. § p) pontjának végén a központozás megváltoztatását. A fogalmak következetes használata indokolja az Ltv. 4. §-ában a levéltári anyag fogalma helyett a maradandó értékű iratok fogalmának, az Ltv. 5. §-ának (2) bekezdésében pedig a védett levéltári anyag fogalma helyett a védetté nyilvánított magánirat fogalmának használatát. Az Ltv. 13. §-ának b) pontjában javasolt módosítás az új 3. § r) és s) pontjaiban foglaltakhoz igazodik. Az Ltv. 17. § (2) bekezdés j) pontjának javasolt módosítását az teszi szükségessé, hogy a Magyar Országos Levéltárnak nemcsak a közlevéltárak gyarapodását, hanem - az Ltv. 17. § (2) bekezdésének m) pontjából következően - a levéltárak működésével kapcsolatos fontosabb adatokat is közzé kell tennie. Az Ltv. 22. §-ának (1) bekezdésében javasolt szövegpontosítás a levéltári anyag használatának általános szabályait teszi egyértelműbbé. Az Ltv. 30. § (1) bekezdése szövegében javasolt módosítás a nyilvános magánlevéltárak bejegyzésével kapcsolatos eljárást kívánja egyszerűsíteni.
A 96. §-hoz
A statisztikáról szóló 1993. évi LXVI. törvény 17. § (2) bekezdése szerint a jogi személy, a jogi személyiséggel nem rendelkező gazdálkodó szervezet, valamint a gazdasági tevékenységre vonatkozóan az egyéni vállalkozó, továbbá a természetes személy egyedi adata - határidő megjelölése nélkül - csak az érintett hozzájárulásával ismerhető meg. Ez a rendelkezés a statisztikai jellegű egyedi adatokat teljes mértékben elzárja a tudományos kutatás elöl, ami indokolatlan és a levéltári kutatásra vonatkozó előírásokkal is ellentétes. A kutathatóság szabályainak egységes szempontú harmonizálása érdekében a statisztikáról szóló törvény 25/A. §-sal történő kiegészítése szükséges.
A 98. §-hoz
Az Ltv. 10. §-ának az 1997. évi CXL. törvénnyel történt módosítása következtében a Kormány Iratkezelési Mintaszabályzatot ad ki - a Magyar Országos Levéltár véleményének kikérésével - a minisztériumok és az országos hatáskörű szervek részére. Az e felhatalmazás alapján megjelent 40/1998. (III.6.) Korm. rendelet a közfeladatot ellátó szervek egészére vonatkozóan meghatározza a köziratok kezelésével kapcsolatos követelményeket. Erre való tekintettel vált szükségessé és indokolttá a nemzeti kulturális örökség miniszterének a köziratok kezelésével kapcsolatos követelmények meghatározására vonatkozó rendeletalkotási felhatalmazásának törlése.
Az Ltv. 10. §-a (2) bekezdésének második mondatában javasolt módosítás szerint a bírósági szervezet egészére - ideértve a Legfelsőbb Bíróságot is - az Országos Igazságszolgáltatási Tanács adja ki az egységes iratkezelési szabályzatot. Ez teszi szükségessé az Ltv. 10. § (4) bekezdésében a Legfelsőbb Bíróságra utaló szövegrész hatályon kívül helyezését.
Ltv. 17. § (2) bekezdés b) pont:
Az Ltv. 8. § a) pontjának hatályon kívül helyezésével ez a rendelkezés elveszítette funkcióját, így feleslegessé vált.
Ltv. 17. § (2) bekezdés c) pont:
A védett levéltári anyag központi nyilvántartásának vezetése az örökségvédelmi hivatal feladatkörébe kerül át. Ez indokolja a szövegrész hatályon kívül helyezését.
Ltv. 17. § (2) bekezdés l) pont:
A védett levéltári anyaghoz kapcsolódó elővásárlási jogot az örökségvédelmi hivatal gyakorolja. A szövegrész törlését ez indokolja.
A muzeális intézmények és a nyilvános könyvtárak gyűjteményeibe tartozó maradandó értékű iratok nyilvántartásáról és kutathatóságáról (a kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló) 1997. évi CXL. törvény rendelkezik. Ezért az Ltv. 34. §-ának (4) bekezdésében foglalt szabály feleslegessé vált.