194/B/1998. AB határozat
jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány alapján meghozta az alábbi
határozatot:
Az Alkotmánybíróság az egészségügyi hozzájárulásról szóló 1998. évi LXVI. törvény 7. § (1) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
INDOKOLÁS
I.
1. Az indítványozó az egészségügyi hozzájárulásról szóló - az 1997. évi CLIII. törvény 46. §-a által megállapított - 1996. évi LXXXVIII. törvény (a továbbiakban: Eht.1.) 2. § (3) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének vizsgálatát kérte. Álláspontja szerint az Alkotmány 9. § (2) bekezdését, 57. § (1) bekezdését, 70/D. § (1) bekezdését, a 70/E. §-t és a 70/I. §-t sérti az, hogy a munkáltatónak a keresőképtelenség miatt betegszabadságon lévő munkavállalója után is fizetési kötelezettsége áll fenn. Véleménye szerint a szabályozás logikája azt kívánná, hogy a betegszabadság idejére az egészségbiztosítási pénztár - és ne a munkáltató - fizesse meg a hozzájárulást. A fenti alkotmányos tételeket sérti az indítványozó szerint az is, hogy a munkáltatónak kell megfizetni az egészségügyi hozzájárulás összegét a biztosított fizetés nélküli szabadsága 1-30. napjára.
Az indítványozó kifejtette, hogy ezekkel a szabályokkal a közterheket a törvények alapján fizető gazdálkodó szervezeteket azért terhelik, mert e bevételekkel fedezik a "krónikus nemfizetők" tartozását.
Az indítványozó a - módosított - Eht.l. 2. § (3) bekezdés a) pontjának visszamenőleges hatályú megsemmisítését kérte.
2. Az indítvány benyújtását követően az Eht. 1 .-et - a jelen indítvánnyal érintett módosító törvény vonatkozó rendelkezéseivel együtt - 1999. január 1-jével hatályon kívül helyezte az egészségügyi hozzájárulásról szóló 1998. évi LXVI. törvény (a továbbiakban: Eht.2.) 12. § (1) bekezdése. Az Eht.2. az egészségügyi hozzájárulás megfizetésének kötelezettségét a korábbi szabályozástól eltérően rendezi, százalékos mértékű és tételes egészségügyi hozzájárulásra bontja. Az Eht.2. a tételes egészségügyi hozzájárulás körében ugyanakkor azonos szabályt tartalmaz mint az Eht. 1. indítványozó által vizsgálni kért rendelkezése, ezért az Alkotmánybíróság felhívta az indítványozót, hogy korábbi kérelmét az új szabályozásra vonatkozóan fenntartja-e.
Az indítványozó válaszában - a korábbi alkotmányossági kifogásai alapján - az Eht.2. 7. § (1) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló kérelmet nyújtott be, így az Alkotmánybíróság eljárását e törvényi rendelkezés tekintetében folytatta le.
II.
1. Az indítványozó által felhívott alkotmányos rendelkezések szerint:
"9. § (2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.
57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
70/A. § (3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.
70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.
70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.
(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.
70/I. § A Magyar Köztársaság minden állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni."
2. Az Eht.2. vizsgálni kért rendelkezése szerint:
"7. § (1) Nem kell megfizetni a tételes egészségügyi hozzájárulást
b) a keresőképtelenség (ide nem értve a betegszabadságot), a 30 napot meghaladó fizetés nélküli szabadság ... időtartama alatt."
III.
Az indítvány megalapozatlan.
Az Eht.2. 7. § (1) bekezdése - a tételes egészségügyi hozzájárulás körében - arról rendelkezik, hogy mely esetekben nem kell megfizetni az egészségügyi hozzájárulást, viszont a 7. § (1) bekezdés b) pontjából az következik, hogy a betegszabadság ideje alatt, illetve a 30 napot meg nem haladó fizetés nélküli szabadság esetén fizetési kötelezettség áll fenn (mivel a mentesség csak az ezt meghaladó időtartamra szól). A betegszabadság idejét a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 137. § (1) bekezdése határozza meg. Ennek értelmében: "a munkavállalót a betegsége miatti keresőképtelenség idejére - ide nem értve a társadalombiztosítási szabályok szerinti üzemi baleset és foglalkozási betegség miatti keresőképtelenséget - naptári évenként tizenöt munkanap betegszabadság illeti meg."
A tételes egészségügyi hozzájárulás fizetésének kötelezettsége az Eht.2. 6. § (1) bekezdése alapján a kifizetőt terheli a természetes személlyel fennálló különböző jogviszonyok alapján, amely a 6. § (3) bekezdése szerint munkavégzési jogviszonyokat is magában foglal (ezért - ahogy az indítványozó állítja - egyes munkáltatókat is érintő fizetési kötelezettségről van szó). Az alkotmányossági vizsgálat tárgya tehát a 30 napot meg nem haladó fizetés nélküli szabadság időtartamára, illetve a betegszabadság évi maximum 15 napjára, a munkáltatókra hárított egészségügyi hozzájárulás-fizetési kötelezettség alkotmányossága.
1. Az Alkotmánybíróság a 37/1997. (VI. 11.) AB határozatának rendelkező részében - az Eht.1. alkotmányossági vizsgálata során - megállapította, hogy "az 1996. évi LXXXVIII. törvénnyel bevezetett egészségügyi hozzájárulás a társadalombiztosítási jogviszonyon kívül eső, olyan adó jellegű fizetési kötelezettség, amely nem érinti az egészségügyi szolgáltatások igénybevételére irányuló jogosultságot." Az Eht.2. preambuluma és 1. §-a a következőképpen rendelkezik:
"Az egészségügyi szolgáltatásokra szolidaritási elv alapján jogosultak ellátásai pénzügyi fedezetének biztosítása és az arányos közteherviselés elvének érvényesítése érdekében az Országgyűlés a következő törvényt alkotja:
1. § (1) A külön törvényben meghatározott egészségügyi szolgáltatások finanszírozásához szükséges források kiegészítése érdekében az e törvényben meghatározott egészségügyi hozzájárulást kell fizetni.
(2) Az egészségügyi hozzájárulás százalékosan és tételesen meghatározott, adó jellegű fizetési kötelezettség."
Az Eht.2. fent idézett és más rendelkezéseiből egyértelműen megállapítható, hogy a törvényhozó, a 37/1997. (VI. 11.) AB határozatnak megfelelően, az egészségügyi hozzájárulást - a közterhek rendszerében - az adó típusú fizetési kötelezettséghez közelítette. Mindez azt is jelenti - összhangban a 37/1997. (VI. 11.) AB határozat megállapításaival -, hogy az egészségügyi hozzájárulás az egészségügyi szolgáltatások igénybevételére irányuló jogosultságra nem hat ki.
Az Alkotmány 7G7D. § (1) bekezdésébe foglalt testi és lelki egészséghez való jog, illetve az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése szerinti szociális biztonsághoz való jog olyan alkotmányos jogok, amelyekre a törvényhozónak - érvényülésük érdekében - alanyi jogi jogosultságokat kell biztosítani. Ezek jelen esetben az egészségügyi szolgáltatások igénybevételéhez kapcsolódó jogosultságok. Mivel az egészségügyi hozzájárulás (beleértve a betegszabadság, illetve a 30 napot meg nem haladó fizetés nélküli szabadság időtartama alatt fennálló fizetési kötelezettséget is) az egészségügyi szolgáltatások igénybevételével kapcsolatos alanyi jogi jogosultságokat nem érinti, ezért az indítványozó által vizsgálni kért rendelkezés és az alanyi jogosultságokat (a szolgáltatásokhoz való hozzáférést) megalapozó Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése, valamint 70/E. § (1) bekezdése között nincs értékelhető összefüggés.
Alkotmányossági szempontból az alanyi jogi jogosultságokat biztosító intézményrendszer működtetésének garanciáit tartalmazó rendelkezéseknek [Alkotmány 70/D. § (2) és 70/E. § (2) bekezdéseinek] van az ügy szempontjából relevanciája, ezért az Alkotmánybíróság az alábbiakban ezt vizsgálta.
2. Az egészségügyi szolgáltatások rendszerének fenntartása és működtetése az állam feladata. Az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdése - többek között - az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezéséről szól, a 70/E. § (2) bekezdése pedig a társadalombiztosítási rendszer és a szociális intézményrendszer fenntartásáról rendelkezik.
Az Alkotmánybíróság különböző jogszabályi rendelkezésekhez kapcsolódva több esetben vizsgálta azt az alkotmányossági problémát, amikor a társadalombiztosítással összefüggő terheket a törvényhozó a munkáltatók vagy éppen a biztosítottak "hátrányára" átrendezte. A pénzügyi fedezetet biztosító régebbi szabályok tekintetében az Alkotmánybíróság nem állapított meg alkotmányellenességet abban a tekintetben, amikor a szabályozás a keresőképtelenség első három napjának terheit a munkáltatókra hárította. Az Alkotmánybíróság a 45/1991. (IX. 10.) AB határozatában rámutatott: "Az európai országok társadalombiztosítási rendszereiben általánosan elfogadott az, hogy a keresőképtelenség első, különböző tartamú idejére eső táppénzt a munkáltatók fedezik. Természetesen ezek a megoldások konszenzus eredményeként és úgy alakulnak ki, hogy a társadalombiztosítási járulék mértékét ennek figyelembevételével állapítják meg. Önmagában tehát az a tény, hogy a társadalombiztosítási kiadások fedezetéhez a munkáltatók részben társadalombiztosítási járulék fizetésével, részben a táppénz első három napjának kifizetésével kötelesek hozzájárulni, nem alkotmányellenes" (ABH 1991, 206., 209.).
Szintén nem állapított meg alkotmánysértést az Alkotmánybíróság - a jelen üggyel is érintett - betegszabadság intézményének bevezetésével összefüggésben, a 416/B/1992. AB határozat elutasította azokat az indítványokat, amelyek azt sérelmezték, hogy a táppénzjogosultság csak a betegszabadságra jogosultság lejártát követő napon kezdődik (ABH 1992, 603.).
A 44/1995. (VI. 30.) AB határozat rendelkező része pedig a következőket tartalmazta: "Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a társadalombiztosítás működőképességének megnehezüléséből adódó terhek részbeni - arányos és alkotmányos indokok melletti - áthárítása a biztosítottakra, illetőleg a munkáltatókra önmagában nem szükségképpen alkotmányellenes. Az ilyen átrendezéseknél azonban alkotmányos követelmény, hogy a kockázatáthántás terheit az érintettek időben úgy megismerjék, hogy a jövőbeni kockázatokkal számolhassanak és fedezésükről gondoskodhassanak (ABH 1995, 203.). Az Alkotmánybíróság az 56/1995. (IX. 15.) AB határozatban a 25 napra felemelt betegszabadságról rendelkező törvényi szabályt (amelynek első 5 napjára a munkavállalónak díjazás nem járt) aránytalansága miatt semmisítette meg, mert "a betegbiztosítottak összességét tekintve az ún. keresőképtelenségi "táppénzjog" több mint háromnegyedének elvonásával járt" (ABH 1995, 260., 265.).
Az egészségügyi hozzájárulás bevezetésével az egészségügyi szolgáltatások finanszírozásának új formája jött létre, a társadalombiztosítási jogviszonyon belüli járulékfizetési kötelezettség mellett, e jogviszonyt nem érintő (azon kívül álló) adó jellegű fizetési kötelezettség formájában. Az Alkotmánybíróság a 37/1997. (VI. 11.) AB határozatában magát e jogintézményt (az egészségügyi hozzájárulást) nem tekintette alkotmányellenesnek, a fizetési kötelezettség meghatározásának módja tekintetében pedig az adókkal szembeni alkotmányos elvárások elsődlegességét hangsúlyozta.
A fentieket figyelembe véve megállapítható, hogy az egészségügyi hozzájárulás fizetési kötelezettség (így a betegszabadság idejére, illetve a 30 napot meg nem haladó fizetés nélküli szabadság időtartamára fennálló fizetési kötelezettséget is) az Alkotmány 70/D. § (2) kezdésében, és 70/E. § (2) bekezdésében meghatározott egészségügyi szolgáltatásokat nyújtó intézményrendszer fenntartását szolgálják. Az Eht.2. a szolgáltatásokat biztosító intézményrendszer működtetéséhez szükséges források kiegészítése érdekében rendelkezik az egészségügyi hozzájárulásról. Alaptalan ezért az az indítványozói felvetés, amely szerint az Eht.2. 7. § (1) bekezdés b) pontja az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdésével és 70/E. § (2) bekezdésével ellentétben áll.
3. Az Alkotmánybíróság a továbbiakban az Eht.2. 7. § (1) bekezdés b) pontját abból a szempontból vizsgálta meg, hogy mint a munkáltatókat is terhelő adó jellegű fizetési kötelezettség megfelel-e az Alkotmány 70/I. §-ában foglalt arányos közteherviselés elvének.
Az Alkotmánybíróság a 37/1997. (VI. 11.) AB határozatában hangsúlyozta, hogy az Alkotmány közteherviselésre vonatkozó rendelkezése alapján az államnak széles jogosítványa van a tekintetben, hogy meghatározza az államot terhelő kötelezettségek pénzügyi forrásait. Kiemelte azt is, hogy az Alkotmány 70/I. §-ában megfogalmazott közterhekhez való hozzájárulás állampolgári kötelezettségétől különálló kérdés, hogy az állam a különböző típusú, jövedelemszerzés céljából létrejött vállalkozások működéséhez milyen adminisztratív vagy pénzügyi feltételeket, kötelezettséget ír elő, vagy a foglalkoztatáshoz milyen jogkövetkezmények kapcsolódnak. E problémakör az állami gazdaságpolitika és foglalkoztatáspolitika körébe tartozik (ABH 1997, 234., 239., 241.).
Az Eht.2. átalakította az egészségügyi hozzájárulás megfizetésének rendszerét. Az Eht.2.-ben a százalékos mértékű egészségügyi hozzájárulás (2-5. §-ok) alapja - mintegy a személyi jövedelemadóhoz hasonlóan - az ott meghatározott jogcímeken szerzett jövedelem. A tételes egészségügyi hozzájárulás ettől különbözik. A fizetési kötelezettség ez esetben fix összegű, alapja a 6. § (3) bekezdésében meghatározott - túlnyomórészt munkavégzési - jogviszonyok fennállta. Az Eht.2. a tételes egészségügyi hozzájárulás körében tehát a munkáltatót (kifizetőt) a jogviszony tényének fennállása alapján kötelezi fizetésre, a 9. § (2) bekezdése ezzel összhangban úgy rendelkezik, hogy "ha a hozzájárulás-fizetési kötelezettség alapjául szolgáló jogviszony nem áll fenn a hónap teljes időtartama alatt, a hozzájárulást naptári napokra kell megfizetni."
Az Alkotmánybíróság a 37/1997. (VI. 11.) AB határozatában - az Alkotmány 70/I. §-ával összefüggésben - akként foglalt állást, hogy önmagában a foglalkoztatás vagy vállalkozás ténye alapja lehet az egészségügyi hozzájárulás megfizetésének, attól függetlenül, hogy pl. a vállalkozó tevékenységét nem gyakorolja (ABH 1997, 237., 242.). Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanilyen megítélés alá esik az Eht.2.-ben szabályozott, pusztán a jogviszony fennálltán alapuló fizetési kötelezettség is, ha az egyébként az arányos közteherviselés elvét nem sérti. A közteherviselés arányosságának biztosítása céljából a törvényalkotó az Eht.2. 7. § (1) bekezdésében azokat az eseteket sorolja fel, amikor nem kell megfizetni a hozzájárulást. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint nincs ellentétben az arányos közteherviselés alkotmányos elvével az, hogy az Eht.2. 7. § (1) bekezdés b) pontjából adódóan a betegszabadság ideje alatt és a 30 napot meg nem haladó fizetés nélküli szabadság időtartamára a munkáltatónak az egészségügyi hozzájárulást meg kell fizetni. Önmagában ez a probléma, figyelemmel az egészségügyi hozzájárulás megfizetésének egész rendszerére, az állami gazdaságpolitika és foglalkoztatáspolitika körébe tartozik. Az Alkotmány 70/I. §-ából nem következik kényszerítően, hogy a betegszabadság időszakára ne a munkáltatót terhelje a fizetési kötelezettség (ha egyébként a mentesség a keresőképtelenség további eseteiben fennáll). A fizetés nélküli szabadság harminc napjának meghatározása pedig az arányosság elvét figyelembe vevő gazdaságpolitikai és foglalkoztatáspolitikai mérlegelés eredménye. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ezért az Eht.2. 7. § (1) bekezdés b) pontja nem sérti az Alkotmány 70/I. §-át.
4. Az Alkotmánybíróság szerint az Eht.2. 7. § (1) bekezdés b) pontja nem áll ellentétben az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében meghatározott vállalkozás jogával, és az indítványozó által ezzel összefüggésben felhívott, az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése szerinti esélyegyenlőség elvével, továbbá nem sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdésébe foglalt bírósághoz fordulás jogát sem.
A vállalkozás szabadságával kapcsolatban az Alkotmánybíróság több döntésében kifejtette, hogy a vállalkozás joga a foglalkozás szabad megváltoztatásához való alkotmányos alapjog egyik aspektusa, amely a vállalkozások számára az állam által megteremtett közgazdasági feltételrendszerbe való belépés lehetőségének - alkotmányosan korlátozható (szakmai szempontok által motiváltan korlátozott) - biztosítását jelenti: "A vállalkozás joga tehát nem abszolutizálható és nem korlátozhatatlan: senkinek nincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási-jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent - de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül - hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást." [54/1993. (X. 13.) AB határozat, ABH 1993, 340., 341-342.]
A vállalkozáshoz való alapjog korlátozhatóságának alkotmányosságát az Alkotmánybíróság aszerint vizsgálja, hogy a korlátozás a vállalkozás szabad megválasztását vagy annak gyakorlását érinti: "A vállalkozás alapjogát érintő állami korlátozások alkotmányossága eltérő mérték alapján minősül aszerint, hogy az állam a vállalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e. A vállalkozáshoz való jogot az veszélyezteti legsúlyosabban, ha az állam a vállalkozást valamely vállalkozói tevékenység folytatásából teljesen kizárja..." (1105/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 640.)
A vállalkozás jogától, azon belül: a közgazdasági feltételrendszer biztosításának általános állami kötelezettségétől különböző kérdés, hogy "... a vállalkozó milyen közgazdasági feltételrendszerbe lép be. E feltételrendszerrel kapcsolatban különösen az az alkotmányossági követelmény, hogy a feltételrendszer, így például az adórendszer megfeleljen a piacgazdaság Alkotmány rögzítette (9. §) követelményének, valamint, hogy ne legyen diszkriminatív." (ABH 1993, 342.)
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Eht.2. 7. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt szabály nem teszi lehetetlenné a vállalkozóvá válást, továbbá nem korlátozza alkotmánysértő módon a vállalkozás gyakorlását sem, mivel a hivatkozott jogszabályi előírásban meghatározott hozzájárulás-fizetési kötelezettség mindenkire (minden munkáltatóra) vonatkozik, mértéke olyan korlátozásnak minősül, amely megmarad a szakmai (gazdaságpolitikai) szempontok alkotmánysértést el nem érő keretei között.
Nem tekinthető alkotmányossági szempontból elfogadható érvnek az az indítványozói felvetés sem, hogy a szabályozás azért sérti az esélyegyenlőség elvét, mert a törvények szerint fizető gazdálkodó szervezetek befizetéseivel fedezik a "krónikus nemfizetők" tartozását. A törvények szerint megállapított közteherviselési kötelezettség nem teljesítését a jogrendszer számos formában szankcionálja. Az Eht.2. 10. § (1) bekezdése értelmében "az egészségügyi hozzájárulás bevallására, megfizetésére, nyilvántartására, ellenőrzésére, a kötelezettség megsértésével kapcsolatos jogkövetkezmény megállapítására, a tartozás beszedésére, behajtására, illetőleg az ezekkel összefüggő hatósági ügyben - az e törvényben meghatározott eltérésekkel - az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) rendelkezéseit kell alkalmazni." E szakasz második bekezdése kimondja, hogy "az Art. alkalmazásában az egészségügyi hozzájárulás adónak minősül", a (3) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy "az egészségügyi hozzájárulással kapcsolatos adóhatósági feladatokat az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal általános hatáskörű területi szervei látják el".
Megállapítható tehát, hogy az állam nem mondott le az egészségügyi hozzájárulást nem fizető kötelezettek tartozásainak behajtásáról: a fentiek szerint rendelkezett annak eljárási szabályairól, és meghatározta a hatósági feladatokat ellátó államigazgatási szerveket. Alaptalan ezért az indítványozó azon érvelése, hogy a szabályozás a törvényi kötelezettségeknek eleget tevő vállalkozásokkal fizetteti meg a fizetési kötelezettségüket nem teljesítők tartozásait.
Végül nem állapított meg alkotmánysértést az Alkotmánybíróság a bírósághoz fordulás jogával kapcsolatban sem. Az Art., amely irányadó az egészségügyi hozzájárulás tekintetében is, lehetővé teszi az adóhatósági határozatok bírósági felülvizsgálatát. Az Art. 86. § (1) bekezdése szerint "az adóhatóság másodfokú jogerős érdemi határozatát a bíróság az adózó kérelmére jogszabálysértés esetén megváltoztatja vagy hatályon kívül helyezi, és ha szükséges, az adóhatóságot új eljárás lefolytatására utasítja. Érdemi határozatnak minősül - a fizetési halasztás és részletfizetés engedélyezése tárgyában hozott határozat kivételével - minden, az adókötelezettséget (9. §) érintő, az adózó, az adó megfizetésére kötelezett személy jogát, kötelezettségét megállapító határozat."
A bírósághoz fordulás joga így nyilvánvalóan fennáll arra az esetkörre is, amikor a hatóság a betegszabadság ideje, illetve a fizetés nélküli szabadság időtartama alatt meg nem fizetett egészségügyi hozzájárulással kapcsolatban hoz határozatot.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság az Eht.2. 7. § (1) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
Budapest, 1999. május 31.
Dr. Németh János s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Strausz János s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró