846/B/2000. AB határozat

a volt nyugati hadifoglyok hitelutalványaival kapcsolatos pénzkövetelésekről és nyugdíjuk kiegészítéséről szóló 51/1992. (III. 18.) Korm. rendelet 2. § (1) bekezdése, valamint 3. § (1) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatáról

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezések alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványok alapján indult eljárásban meghozta az alábbi

határozatot:

Az Alkotmánybíróság a volt nyugati hadifoglyok hitelutalványaival kapcsolatos pénzkövetelésekről és nyugdíjuk kiegészítéséről szóló 51/1992. (III. 18.) Korm. rendelet 2. § (1) bekezdése, valamint 3. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

INDOKOLÁS

I.

Az Alkotmánybírósághoz a volt nyugati hadifoglyok hitel utalványaival kapcsolatos pénzkövetelésekről és nyugdíjuk kiegészítéséről szóló 51/1992. (III. 18.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R.) egyes rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálatára vonatkozóan két indítvány érkezett. Az Alkotmánybíróság az ügyek egyesítését és egy eljárásban történő elbírálását rendelte el.

Az indítványozók álláspontja szerint az állam, azzal, hogy a hadifoglyok hitelutalványait rendelkezési körébe vonta, megsértette az utalványok tulajdonosainak az Alkotmány 13. § (1) bekezdése által biztosított tulajdonhoz való jogát. Azzal, hogy az R. 3. § (1) bekezdése szerint az utalvány kifizetésre kerülő forint-ellenértéke a kifizetés napján érvényes hivatalos vételi valutaárfolyam 160%-ának felel meg, az utalványok elmaradt kamatai vonatkozásában tulajdoni sérelem keletkezik. Az indítványozók álláspontja szerint a letétbe helyezéstől a kifizetésig átlagos betéti kamat számítása lett volna indokolt.

Az indítványozók álláspontja szerint az Alkotmány 8. § (2) bekezdését sérti az, hogy az R. a tulajdonhoz való jogot rendeleti szinten korlátozza, holott ez törvényi szintű szabályozást igényelt volna.

Sérelmezi az egyik indítványozó azt is, hogy az R. két héttel kihirdetése után már hatályba is lépett, és nyolc hónap után le is járt az a jogvesztő határidő, melyben az utalványt letétbe helyező hadifogoly, vagy örököse igényét bejelenthette.

Álláspontja szerint a jogalkotás rendjét sérti a szabályozás módja, illetve sérül az Alkotmány 35. § (2) bekezdése is, mivel az R. a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvényben (a továbbiakban: Jat.) meghatározott követelményeket sértő módon jött létre.

II.

Az Alkotmány hivatkozott rendelkezései szerint:

"8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."

"13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot."

"35. § (2) A Kormány a maga feladatkörében rendeleteket bocsát ki, és határozatokat hoz. Ezeket a miniszterelnök írja alá. A Kormány rendelete és határozata törvénnyel nem lehet ellentétes. A Kormány rendeleteit a hivatalos lapban ki kell hirdetni."

A Jat. hivatkozott rendelkezése szerint:

"12. § (3) A jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy kellő idő maradjon a jogszabály alkalmazására való felkészülésre."

Az R. vizsgált rendelkezései szerint:

"2. § (1) Az utalványt letétbe helyező személy vagy örököse (a továbbiakban: jogosult) az igényt 1992. december 31-ig az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatalnál (a továbbiakban: OKKH) jelentheti be. A határidő elmulasztása jogvesztéssel jár.

3. § (1) Az utalvány forint ellenértékét a jogosultnak a PK fizeti ki, a kifizetés napján érvényes hivatalos vételi valutaárfolyam 160%-ának megfelelő forintösszegben."

III.

Az indítványok megalapozatlanok.

1. A volt nyugati hadifoglyok utalványainak kérdésével az Alkotmánybíróság már 1990-ben foglalkozott. Határozatában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Kormánynak jogszabályban kell rendeznie a volt nyugati (amerikai) hadifoglyok hitelutalványainak kifizetésével kapcsolatos kérdéseket. A hadifoglyok által végzett munkáért a vonatkozó nemzetközi szerződés értelmében fizetés járt, mely a fogság végén vált esedékessé. "Ennek részükre történő folyósítása nem készpénzben, hanem névre szóló utalvány kiállításával történt. Az utalványt a hadifoglyok a budapesti Amerikai Nagykövetségén válthatták volna át USA-dollárra. A hadifoglyoknak azonban - néhány esetet kivéve - az utalványt nem állt módjukban beváltani, mivel azt a külföldi fizetési eszközök és követelések, a külföldi értékpapírok és az arany forgalmának, valamint a fizetési eszközök kivitelének újabb szabályozása tárgyában kiadott 8400/1946. ME (a továbbiakban: R.) rendelet szerint a Magyar Nemzeti Banknál 1946. augusztus 15. napjáig kötelezően - az R. 17. §-ában megállapított szankciók terhe alatt - zárolt letétbe kellett helyezniük. A letétbe helyezett utalványokról az R. 2. § (2) bek. alapján az MNB névreszóló, számozott elismervényt adott. Az R. 9. §-a lehetővé tette, hogy az MNB a letétbe helyezett értékeket, így a hadifogoly-utalványokat is, a letevő értesítése mellett, forintért igénybe vehesse." 1948-ban a Kormány befagyasztotta a követeléseket, és ez a korlátozás egészen 1998. január 1-jéig hatályban volt. Azóta lehetőség nyílt a követelések bírói érvényesítésére, azonban ez nem üresítette ki a Kormány kötelezettségét, hogy meghatározza, "hogy az utalványokat a Magyar Állam nevében mely szerv, milyen eljárás keretében, milyen pénznemben és milyen kamatokkal fizesse ki." [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 85-86.] A jelenlegi alkotmányossági vizsgálat tárgyát képező R. ennek a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességnek a rendezésére született.

2. Az R. 1. §-a arra adott lehetőséget, hogy a volt nyugati hadifoglyok, illetve örököseik hadifogoly utalványaik ellenértékének kifizetését kérjék. A volt hadifoglyok választhatták az utalványok ellenértékének kifizetése helyett nyugellátásuk felemelését is. Az igények érvényesítésére az R. 2. § (1) bekezdése jogvesztő határidőt tűzött ki.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azzal, hogy az R. a volt nyugati hadifoglyok számára utalványaik felhasználására különböző lehetőségeket kínált fel, tulajdoni sérelmet nem okozott. Az R.-ben testet öltő szabályozás az Alkotmány 13. §-ában rögzített tulajdonhoz való jogot nem érinti, így a szabályozási szint vonatkozásában megfogalmazott, az Alkotmány 35. § (2) bekezdésének sérelmét állító alkotmányossági aggály is megalapozatlan.

A rendelet kihirdetése és hatálybalépése között eltelt idő rövidsége, és az utalványok érvényesítésére adott nyolc hónap az egyik indítványozó szerint sérti az Alkotmány 35. § (2) bekezdését is, mivel az R. ellentmondásban van egy magasabb szintű jogszabállyal, a Jat. 12. § (3) bekezdésével, mely szerint a jogszabályok hatálybalépésének idejét úgy kell meghatározni, hogy az alkalmazásukhoz való felkészülésre kellő idő maradjon.

Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy a Jat. 12. § (3) bekezdésében megfogalmazott követelménynek alkotmányos jelentősége van, mivel a felkészülési idő rövidsége önmagában is eredményezheti egy jogszabály alkotmányellenességét, amennyiben ez a jogbiztonság kirívóan súlyos veszélyeztetését jelenti. [7/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 45, 47.] Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azonban az R. által biztosított időtartam nem tekinthető aránytalanul rövidnek, azaz a jogalkotó az igények érvényesítésére elégséges időtartamot biztosított. Az R. által megnyitott időszakban napirenden volt a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlása (1991. évi XXV. törvény), valamint az életüktől és szabadságuktól politikai okokból jogtalanul megfosztottak kárpótlása (1992. évi XXXII. törvény). A kárpótlási folyamat nagy nyilvánosság előtt zajlott, és - éppen a jogbiztonság érdekében - viszonylag rövid, jogvesztő határidőket nyitott meg az igények érvényesítésére. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt a felkészülési idő vonatkozásában is elutasította.

3. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az R. 3. § (1) bekezdése alkotmányosságát az 1/1995. (II. 8.) AB határozatban már vizsgálta. (ABH 1995, 31, 59-60.) A határozat abból indul ki, hogy a volt nyugati hadifoglyok méltányosságból, ex gratia juttatásban részesülnek, hasonlóan azokhoz, akik politikai okból, jogtalanul szenvedtek szabadságkorlátozást, illetve végeztek kényszermunkát (így a Szovjetunióba hurcolt hadifoglyok).

A res iudicata az alkotmánybírósági eljárásban azt jelenti, hogy ugyanazon jogszabályi rendelkezésre vonatkozóan azonos okból vagy összefüggésben ismételten előterjesztett indítvány ítélt dolognak minősül, mert az érdemi döntéssel elbírált ügyben hozott határozat az Alkotmánybíróságot is köti. (1620/B/1991. AB végzés, ABH 1991, 972, 973.) Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint azonban akkor tekinti az indítványban felhozott kifogást ítélt dolognak (res iudicata) és utasítja vissza az indítványt, ha az újabb indítványt 'ugyanazon jogszabályi rendelkezésre vonatkozóan azonos okból vagy összefüggésben terjesztik elő'. Ebből az is következik, hogy 'amennyiben az újabb indítványt más okból, a rendelkezésnek más alkotmányossági összefüggésére hivatkozással' terjesztik elő, az Alkotmánybíróság az újabb indítvány érdemi vizsgálatába bocsátkozik. [35/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 200, 212.]" [17/1999. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1999, 131, 133.]

Az 1/1995. (II. 8.) AB határozat az R. 3. § (1) bekezdését csak abban az összefüggésben vizsgálta, hogy a nyugati hadifogságba esett személyek nem kerülnek-e hátrányosabb helyzetbe a szovjet hadifogságba esett személyeknél, tekintettel arra, hogy az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény [1997. évi XXIX. törvény 14. § (6) bekezdésével 1997. VI. 7-évet hatályon kívül helyezett] 3. § (2) bekezdése szerint a szovjet hadifogságba esett katonát 1945. augusztus 1-jétől kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni, míg a nyugati hadifogságba esett katonák esetében az általuk (önkéntesen végzett) munka bizonyítékaképpen utalványt kaptak.

A jelen indítványok annyiban tartalmaznak új elemet, hogy a beszámítási érték 160%-ban meghatározott mértékét a tulajdonhoz való jog megsértésének tartják. Ahogy arra az Alkotmánybíróság több ízben rámutatott, a személyi sérelemokozások vonatkozásában az államot jóvátételi kötelezettség nem terheli, a sérelmek orvoslására senkinek nincs sem alkotmányos, sem alanyi joga. [1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 31.; 1140/B/1991. AB határozat, ABH 1995, 817, 819.] Az utalványok a volt nyugati hadifoglyok munkájának ellenértékét testesítik meg. Évtizedekkel később azonban nem határozható meg egzakt módon, hogy a beszámítási érték milyen mértékű valorizálása indokolt. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a hadifogoly-utalványok rendezésére megnyitott lehetőségek, valamint ezek mértéke az elszenvedett jogsérelmek méltányossági alapon történő jóvátételét, a kérdés végleges rendezését jelentik azok számára, akik valamilyen okból nem éltek korábban az utalványok beváltásának lehetőségével.

A kárpótlás összefüggésében az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a "tulajdon helyreállítására, illetve a teljes kártérítésre vonatkozó igényeket a helyreállító igazságosság nevében, a kárigények jogalapjára hivatkozva, s individuális igényekben gondolkodva támasztják. A kárpótlási törvény alkotmányosságát azonban - a törvényből kibontható koncepciónak megfelelően - az osztó igazságosságra építve, a kárpótlás mértékének alkotmányosságát vizsgálva, s nemcsak a tulajdoni károsultak igényeit, hanem a konkuráló alkotmányos feladatokat is tekintve kell az Alkotmánybíróságnak elbírálnia." [15/1993. (III. 12.) AB határozat, ABH 1995, 112, 115-116.] A volt nyugati hadifoglyok hitelutalványait az R. nem kárpótlási kérdésként kezelte, hanem az eredeti jogcím alapján kínálta fel az igények rendezésének lehetőségét. Azonban az utalványok mai ellenértékének megállapításánál alkalmazható a kárpótlás szempontja, azaz a jogalkotónak az osztó igazságosság elvét is figyelembe kellett vennie. Az utalványok beszámítási értékének meghatározása az igazságosság érvényesülésének kérdését veti fel, az Alkotmánybíróság azonban - nem lévén jogalkotó szerv - "nem vizsgálhatja a jogszabályok szükségességét, célszerűségét, de igazságosságát sem. Önmagában az anyagi igazság, az igazságosság érvényesülésére nem biztosít alanyi jogot az Alkotmány." [1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 31, 52.]. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság álláspontja szerint, a kifizetés mértékének meghatározása sem jelenti a tulajdonhoz való jog sérelmét.

Budapest, 2004. június 14.

Dr. Erdei Árpád s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyányszkyné dr. Vasadi Éva s. k.,

előadó alkotmánybíró