15/1993. (III. 12.) AB határozat

a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény, az 1948. évi XXX. törvény, valamint a végrehajtásáról rendelkező 202.000/1948. NM rendelet egyes rendelkezései alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetésére, továbbá alkotmányjogi panasz elbírálására irányuló indítványok tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetésére, valamint alkotmányjogi panasz elbírálására irányuló indítványok tárgyában - dr. Zlinszky János alkotmánybíró különvéleményével - meghozta a következő

határozatot.

I.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény (a továbbiakban: Kpt.) 24. §-a alkotmányellenes. A 24. § megsemmisítése időpontjáról való határozathozatalt az Alkotmánybíróság 1993. szeptember 1. napjáig felfüggeszti.

Az Alkotmánybíróság az 1948. évi XXX. törvény 17. §-a, valamint a végrehajtásáról rendelkező 202.000/1948. NM rendelet utólagos alkotmányossági vizsgálatára vonatkozó indítványt visszautasítja.

Egyebekben az alkotmányellenesség utólagos vizsgálatára irányuló indítványokat az Alkotmánybíróság elutasítja.

II. Az 1938: XV. törvénycikknek és az 1948. évi XXX. törvénynek a Kpt. 1. mellékletéből, valamint az 1957. évi 32. tvr. 3. §-ának a Kpt. 2. mellékletéből történő kihagyása miatt alkotmányellenes mulasztás megállapítására irányuló indítványokat az Alkotmánybíróság elutasítja; az 5410/1954. ME rendeletnek és módosításainak a Kpt. mellékletéből való kimaradása miatt alkotmányellenes mulasztás megállapítására irányuló indítványok tárgyában az eljárást megszünteti.

III. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Kpt. 1. §-a nem ütközik az 1947: XVIII. törvénycikkel becikkelyezett Párizsi békeszerződés 27. § 1. és 2. pontjába. Az Alkotmánybíróság a Kpt. nemzetközi szerződésbe ütközése megállapítására irányuló, nem jogosulttól származó indítványokat visszautasítja.

IV. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszokat elutasítja.

Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

A tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról szóló 1991. évi XXV. törvény (a továbbiakban: Kpt.) alkotmányossági vizsgálatát kezdeményező több tucatnyi indítvány zöme utólagos normakontrollra, néhányuk a jogszabály egyes rendelkezései nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára, másik részük pedig mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetésére irányul, és több alkotmányjogi panasz is található közöttük.

Az Alkotmánybíróság korábban már több határozatban állást foglalt a kárpótlással kapcsolatos kérdésekben [21/1990. (X. 4.) AB határozat (a továbbiakban: 1. ABh), 16/1991. (IV. 20.) AB határozat(a továbbiakban: 2. ABh), 27/1991. (V. 20.) AB határozat (a továbbiakban: 3. ABh), 28/1991. (VI. 3.) AB határozat (a továbbiakban: 4. ABh)].

Az indokolás a könnyebb áttekinthetőség végett az egyes indítványokat a Kpt. szakaszainak sorrendjében tárgyalja. A kárpótlási törvények koncepciójának alkotmányosságát vitató indítványokról a Kpt. 1. §-ával kapcsolatban, az 1. pontban fejti ki álláspontját az Alkotmánybíróság.

1. Több indítványozó kifogásolja a kárpótlásnak a Kpt. címében és az 1. § (1) bekezdésében is szereplő részleges jellegét, mondván, hogy az sérti az Alkotmánynak a tulajdonhoz való jogot garantáló 13. §-át.

Ugyancsak több indítványozó fordult az Alkotmánybírósághoz olyan jogerős bírói határozatokat támadva, amelyek elutasították az államosítás során elvett tulajdonuk helyreállítása iránti igényüket. Ezek közül azok az indítványok, amelyek megfelelnek az alkotmányjogi panasz ismérveinek, azt állítják, hogy a Kpt. 1. §-a azért alkotmányellenes, mert nem különböztet a törvény mellékletében felsorolt jogszabályok jogszabályszerű és jogellenes alkalmazása által elszenvedett sérelmek között, hanem mindkét esetben egyaránt csak részleges kárpótlást tesz lehetővé. Ez az Alkotmány 70/A. §-ába ütközik. E vélemények szerint ellentétes a Kpt. az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével is, mert nem biztosítja a bírói út igénybevételét az egykori, jogellenes államosítási határozatok ellen. Ugyanezért a Kpt. a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányába is ütközik.

Indítvány érkezett végül a Legfelsőbb Bíróság Pf.I. 21124/1991/1. számú határozata ellen, amely a Bírósági Határozatok 1992/1. számában 31. sorszám alatt megjelent. Az indítvány ezt a határozatot mint az állami irányítás egyéb jogi eszközét kéri megvizsgálni és hatályon kívül helyezni.

Ezek az indítványok nem megalapozottak. Az Alkotmánybíróság a köztársasági elnök indítványára már elvégezte az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett törvény 1. §-ának alkotmányossági vizsgálatát. A vizsgálat eredményét tartalmazó 4. ABh rendelkező részének I. a) pontja szerint a törvény 1. §-a - kivéve az 1949. június 8-i időpontról szóló rendelkezést - nem alkotmányellenes. Az 1. § eredeti szövege is tartalmazta a kárpótlás részleges jellegére való utalást; az akkor kifogásolt időpont - melyet egyébként a Kpt. kijavított - az itt felvetett alkotmányossági kérdést nem érinti. Mindazok az indokok, amelyek alapján a 4. ABh-ban az Alkotmánybíróság nem találta alkotmányellenesnek a Kpt. 1. §-ában kifejezésre jutó koncepciót - nevezetesen a kárpótlás részlegességét, illetve azt, hogy a törvény nem különböztet a mellékletében felsorolt jogszabályok betartásával, illetve az alkalmazásuk során jogellenesen okozott károk között, továbbá, hogy a törvény nem különböztet aszerint sem, hogy egyes jogszabályok kártalanítási kötelezettséget írtak elő, mások pedig nem - értelemszerűen érvényesek az időközben kihirdetett és hatályba lépett törvényre is.

Az Alkotmánybíróság a 4. ABh-ban áttekintette és rendszerbe foglalta a kárpótlással összefüggő korábbi határozataiban kimondott megállapításait. Fenntartva és megerősítve a korábban kifejtett érveket, az Alkotmánybíróság ismételten rámutat a következőkre.

a) A Kpt. alkotmányossági vizsgálata nem foglalkozhat a kárpótlás Országgyűlés által választott módja, társadalmi vagy gazdasági hatásaival, politikai megítélésével stb., hanem kizárólag arra szorítkozik, hogy a törvényben megtestesülő megoldás nem ellentétes-e az Alkotmánnyal. A tulajdoni rendszerváltásnak, a szocialista típusú társadalmi tulajdonon alapuló rendszerből az Alkotmány által előírt szociális piacgazdaságba való átmenetnek sok, lényegesen különböző útja egyaránt alkotmányos lehet, továbbá ugyanazt a koncepciót meg lehet valósítani alkotmányosan is és alkotmányellenesen is; a választás az Országgyűlés felelőssége. Az Alkotmánybíróságnak az a döntése, hogy a kárpótlási törvény nem alkotmányellenes, csupán azt jelenti, hogy sok lehetséges között a vizsgált megoldás is alkotmányos.

b) Az Alkotmányból nem vezethető le az a követelmény, hogy az állam visszaadja a korábbi rendszerekben, az új jogállam mércéjével mérve alkotmányellenesen elvont tulajdont az eredeti tulajdonosoknak. Hasonlóképpen nem követeli meg az Alkotmány, hogy ezekért a sérelmekért az állam teljes kártérítést vagy kártalanítást nyújtson. Végül nem következik az Alkotmányból az a kötelezettség sem, hogy az állam a polgári jog, az államigazgatási jog vagy az eljárásjogok általános szabályait visszaható hatállyal megváltoztassa , vagy azok alól kivételt engedjen annak érdekében, hogy a volt tulajdonosok visszakapják a tulajdont, vagy hogy teljes kártérítéshez jussanak.

c) Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban kifejtette, hogy az állami tulajdon magántulajdonba adása, s ezen belül a korábbi tulajdonosnak való visszajuttatása az államnak mint tulajdonosnak szabad döntésétől függ: "Privatizációra vagy reprivatizációra tehát az állam erre vonatkozó döntése nélkül, vagy attól eltérő feltételekkel senkinek sincs alanyi joga." (1. ABh) Az Alkotmánybíróság értelmezése az 1. ABh szerint a "jogilag hibátlan" állami tulajdonra vonatkozott. A 2., 3. és 4. ABh érvelése alapján ebben az összefüggésben jogilag hibátlan tulajdon az az állami tulajdon, amelyre nézve az állam tulajdonosi mivolta a privatizálás idején hatályos jog alapján megtámadhatatlan.

Az Alkotmánybíróság a 11/1992. (III. 25.) AB határozatában elvi éllel kifejtette, hogy a rendszerváltás a legalitás alapján ment végbe, s érvényességét tekintve nincs különbség az "Alkotmány előtti" és "utáni" jog között. Keletkezési idejétől függetlenül minden jogszabálynak az új Alkotmánynak kell megfelelnie. Az Alkotmánybíróság viszont "az Alkotmány hatálybalépése előtti időre még a norma tartalmi alkotmányellenességét sem állapíthatja meg." A 10/1992. (II. 25.) AB határozat pedig elvileg is elválasztotta az alkotmányellenes jogszabály semmisségének problematikáját az alkotmányellenesség miatti megsemmisítés következményeitől. Az utóbbira nézve az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy az egyes jogviszonyok és jogi tények (mint a jelen esetben az állam tulajdonszerzése) önállósulnak az alapulfekvő normától, és annak sorsát nem osztják.

A fentiek miatt nem helytálló az az állam reprivatizációs kötelezettsége mellett szokásosan felhozott érv, amely a tulajdoni igény elévülhetetlenségére hivatkozik, és a tulajdoni igény fennállásához feltételezi, hogy az alkotmányellenes jogszabályon (vagy jogellenes, de megtámadhatatlan hatósági aktuson) alapuló állami tulajdonszerzés semmis. Az államosítási, s más, tulajdont elvonó jogszabályok mai alkotmányellenességéből és megsemmisítéséből, vagy az állami tulajdonba vételről rendelkező egykori hatósági eljárások jogellenességéből, s az ellenük való jogorvoslat hiányából nem következik az, hogy az alkotmányellenesség vagy a jogellenesség mai megállapítása az állam tulajdonjoga megszűnésével járna.

d) Azt, hogy az Alkotmányból nem következik kényszerítően a tulajdon visszaszolgáltatása vagy a teljes kártalanítás, hanem a részleges kárpótlás is alkotmányos, az Alkotmánybíróság a 2. ABh-tól kezdve a fentieken túl oly módon is indokolja, hogy a kárpótlás problémáját a tulajdoni rendszerváltás alkotmányos feladata egészébe ágyazza be. A kárpótlásnak a történelmi helyzet összefüggéseibe helyezését fejezte ki a "nováció" alkotmányos lehetőségének elismerése, amely először a 2. ABh-ban merült fel, amelyet a 3. ABh az államosításokért ígért kártalanítások tekintetében kifejtett, s amelyet a 4. ABh a Kpt.-vel érintett valamennyi állami kártérítési és kártalanítási kötelezettségre kiterjesztett.

Az eredeti magántulajdon visszaállítására, illetve teljes kártalanításra irányuló igények más elvi alapon állnak, mint a kárpótlási törvény. Az Alkotmánybíróság feladata azonban nem az, hogy eltérő koncepciók vitájában döntsön, hanem annak megállapítása, hogy a Kpt. megoldása az Alkotmányba ütközik-e; ezért az eredeti tulajdon helyreállítása mellett felhozott érvek közül csak a Kpt. alkotmányossági vizsgálata szempontjából relevánsakat kell mérlegelnie.

A tulajdon helyreállítására, illetve a teljes kártérítésre vonatkozó igényeket a helyreállító igazságosság nevében, a kárigények jogalapjára hivatkozva, s individuális igényekben gondolkodva támasztják. A kárpótlási törvény alkotmányosságát azonban - a törvényből kibontható koncepciónak megfelelően - az osztó igazságosságra építve, a kárpótlás mértékének alkotmányosságát vizsgálva, s nemcsak a tulajdoni károsultak igényeit, hanem a konkuráló alkotmányos feladatokat is tekintve kell az Alkotmánybíróságnak elbírálnia. Az Alkotmánybíróság már a 2. ABh-tól kezdve nem önmagában, hanem a rendszerváltás összefüggésébe helyezve vizsgálta a kárpótlási törvényt.

Az eredeti tulajdoni igények fennállására építő nézetekben a rendszerváltás csak annyi szerepet játszik, hogy arra hivatkozva a tulajdonelvonás óta eltelt időt és jogi tényeket nem létezettnek tekintik. Ezzel szemben a teljes történeti helyzetet figyelembe véve [ld. 11/1992. (III. 5.) AB határozat] mind az egykori tulajdonelvonások, mind következményeik mai orvoslása rendkívüli voltának döntő jelentősége van.

A reprivatizációs érvelés arra a jogalapra épül, hogy a korábbi magántulajdonos tulajdonjoga továbbra is fennáll, s az abból adódó igények elévülhetetlenek. Ezzel szemben a Kpt. által orvosolni kívánt "tulajdoni sérelmek" eleve a tulajdon elvesztését feltételezik. A Kpt. túlnyomórészt azokra az esetekre vonatkozik, amikor az állam (illetve a termelőszövetkezet) megszerezte a tulajdonjogot; kivételesen pedig olyan esetekre, amikor az állam a kezén elveszett tulajdonért kárfelelősséggel tartozott. A volt tulajdonosoknak tehát nincsenek tulajdoni igényeik; a Kpt. nem tulajdoni igényeket elégít ki. A tulajdonelvonás miatti kártérítési és kártalanítási igények tekintetében sem az eredeti jogalapokon jár a kárpótlás. A kárpótlási törvénnyel érintett jogviszonyokban kizárt a régi jogalapokra való hivatkozás; a törvényhozást terhelő kötelezettségek megújítása révén a kárpótlási törvény közös, és eredeti (új) jogalapként szolgál a jogi kötelezettségen alapuló, valamint a törvény által korábbi kötelezettség fennállása nélkül adott kárpótlási igényeknek.

Az eredeti tulajdon visszaállításának (teljes kompenzációjának) koncepciója elszigetelt alanyi igényekben gondolkodik: minden tulajdonos a saját tulajdona helyreállítására törekszik. A kárpótlási törvényhozás viszont tekintetbe veszi, hogy a szóban forgó tulajdonelvonások nem csupán egyes tulajdonosok sérelmét jelentették, hanem a magántulajdon módszeres és teljes felszámolására irányultak, s hogy az állam különböző jogi eszközökkel érte el ezt az eredményt. A megnyitott, majd befagyasztott kártalanítási igények; a teljesítetlen kártalanítási jogalkotás; a nem tulajdoni, hanem kötelmi jogcímen az állam birtokába, használatába és rendelkezése alá vont vagyonok, amelyeket az állam de facto tulajdonaként kezelt, ugyanannak a rendkívüli és egyszeri történelmi átalakulásnak, a szocialista tulajdoni rend kialakításának, s ezen belül a magántulajdon felszámolásának voltak eszközei. Ez a cél nem valósulhatott volna meg, ha a tulajdonért méltányos vagy "megfelelő" kártalanítást adtak volna: e tulajdonelvonások természete kizárta a kártalanítást. Vonatkozik ez azokra a vagyontárgyakra is, amelyeket a szocialista fordulat előtt az állam a visszaadás vagy kárpótlás szándéka nélkül vont el, s amelyeket a szocialista rendszerben a többi elvett magántulajdonhoz hasonlóan kezelt. A volt tulajdonosok számára véletlen volt, és ugyanarra a tényleges eredményre vezetett, hogy milyen jogalapon, vagy éppen jogellenes állami aktussal vették el tulajdonukat, hiszen jogi út akár visszaszerzésükre, akár kompenzációra csak rendkívül szűk körben létezett.

A tulajdoni sérelmek orvoslása jelenleg szintén rendkívüli és egyszeri történelmi körülmények között folyik, egy újabb tulajdoni rendszerváltás részeként. (Lásd 2. ABh) Az Alkotmány preambuluma feladatként tűzi ki a parlamentáris demokráciát és szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való átmenetet. Ennek során nemcsak a múlt rendszerek által okozott tulajdoni sérelmek orvoslása történik, hanem az egykori "társadalmi tulajdon" lebontásával új, egyenjogú tulajdoni formákból álló tulajdoni struktúrát kell létrehozni.

A kárpótlás ezen belül csupán részfeladat. Az új tulajdoni rend kialakításával járó tulajdonszerzéseket összhangba kell hozni az átalakulás terheinek viselésével. Nincs alkotmányos indoka annak, hogy a volt tulajdonosok a múlt rendszerben jogtalanságot, illetve vagyoni és morális károkat szenvedettekkel szemben, sőt az átalakulás terheit viselő egész társadalommal szemben olyan megkülönböztetett elbánásban részesüljenek, hogy az ő követeléseiket teljes egészében kielégítse a törvényhozás. A törvényhozó alkotmányosan jár el, ha - mint a Kpt. teszi - tekintettel van az ország anyagi teherbíró képességére, ha az átalakulás terheiből egy csoportot sem hagy ki, valamint ha a kedvezményezettekre is arányos terhet ró. Az Alkotmánybíróság rámutat, hogy a Kpt. alkotmányosan terhelhette meg a volt társadalmi tulajdonból ingyenesen tulajdont kapó volt tsz-tagokat és -alkalmazottakat, valamint az önkormányzatokat a kárpótlás bizonyos részével. Hasonló teherként fogható fel a kárpótlás nem teljes volta is. Mindegyik esetben az új tulajdoni rend megteremtése során, annak alapján alkotott új jogcímen , új tulajdonosok eredeti tulajdonszerzése következik be. Alkotmányosan jár el továbbá az állam, ha a tulajdoni sérelmek orvoslását arányosítja a politikai jóvátételt szolgáló törvények nyújtotta anyagi térítésekkel.

Az átalakulás egészébe illesztés lehetővé teszi, hogy a törvényhozó az egyes tulajdoni sérelmek eredeti jogi természetét figyelmen kívül hagyja ("nováció"). A kárpótlás nem eredeti igények szerint történik, hanem az új helyzet feladatai és lehetőségei közé illesztve, figyelembe véve az átalakulás terheinek elosztását is. Az Alkotmánybíróság szerint az adott történelmi helyzetben alkotmányosan megteheti a törvényhozó, hogy az egyedi kiegyenlítés helyett az átalakulás egészét tekintő osztó igazságosság alapján rendezze a volt tulajdonosok kárpótlását. Ez a meggondolás nemcsak a részleges kárpótlást teszi megengedhetővé, hanem azt is, hogy a kárpótlási törvényhozás az eredeti jogcímektől teljesen függetlenítse a kárpótlást.

e) A "novációt" az Alkotmánybíróság nem eredeti polgári jogi értelmében használja. A nováció rövid és szemléletes megjelölése annak, hogy a törvényhozó a rendszerváltás sajátos körülményeit a tulajdoni sérelmek törvénnyel való rendezése körében hogyan veheti figyelembe. A nováció tartalmával és határaival a 2., 3. és 4. ABh a mindenkor szükséges részletességgel foglalkozott. A fent kifejtettek kiegészítik és megerősítik a 4. ABh azon megállapításait, amelyek értelmében a nováció minden , az Alkotmánybíróság kárpótlási határozatai szerint "rendkívülinek" minősülő, a kárpótlási törvényben felsorolt jogszabályok alkalmazása által bekövetkezett tulajdonelvonásból fakadó igényre nézve elvileg érvényes.

f) Az alkotmányjogi panaszok azért támadják a Kpt.-t, mert szerintük kizárja a kárpótláson túlmenő tulajdoni, illetve kárigények érvényesítését azáltal, hogy nem tesz különbséget a jogszabályok szerint, illetve a jogellenesen elvont tulajdon között, s mindkét esetben csak kárpótlást nyújt. Ez az indítványok szerint az Alkotmány 70/A. §-ába ütközik.

Az Alkotmánybíróság ismételten utal a 4. ABh-nak arra a megállapítására, hogy a jogszabályok betartásával, illetve megszegésével okozott tulajdoni sérelmek egységes kárpótlása nem alkotmányellenes. Az alkotmányjogi panaszok okfejtésével kapcsolatban az Alkotmánybíróság rámutat: a Kpt. 1. §-a nem zárja ki kifejezetten a törvényben meghatározott kárpótláson túlmenő igényeket. Azzal sem zárja ki a Kpt. az ilyen igényeket, hogy nem különböztet a tulajdonelvonás jogszerűsége szerint. A Kpt. az esetleges tulajdoni igényekkel kapcsolatban értelemszerűen nem foglal állást, nem érinti őket, mert hatálya nem terjed ki rájuk. A kárpótlás mértékén túlmenő kártérítési igényeket ezzel szemben a kárpótlás valóban kizárhatja, amennyiben alkotmányosan megújítva azokat, helyükbe lép. Ez azonban nem az indítványokban hiányolt elvont és általános megkülönböztetésnek, hanem annak a kérdése, hogy a konkrét polgári jogi igények megújítása alkotmányos-e.

A Kpt. koncepciója szerint nem különböztet sem a jogszabályok betartásával vagy megszegésével történt tulajdonelvonás között, sem aszerint, hogy az államnak jogi kötelessége volt-e kártalanítást adni. Az egykor "jogellenesen elvont" tulajdonból a Kpt. arra a körre vonatkozik, amelyben az elvonás és az állam tulajdonosi mivolta nem támadható meg, illetve ahol a tulajdon helyébe különböző természetű kártalanítási és kártérítési igények léptek az állammal szemben. A Kpt. tehát eleve a volt tulajdonosoknak ad kárpótlást. A kárpótlás azért jár, mert az állam a tulajdont megtámadhatatlanul elvonta, akár maga az állam szerzett tulajdont, akár más. [Lásd fenn a d) pontot.] A Kpt. tehát nem foglal állást arról, maradtak-e fenn tulajdoni igények a kárpótlással érintett jogszabályok alkalmazási körében, és ezek érvényesíthetők-e. Az ilyen esetek kívül esnek a Kpt. hatályán; a Kpt. a tulajdon helyébe lépett igényeket "rendezi".

Az alkotmányjogi panaszokban az Alkotmánybíróság elé tárt jogerős bírói ítéletek nem azért utasítják el a felpereseket, mert a bíróság szerint a kárpótláson túlmenő igényeket a Kpt. kizárná. A felpereseket azért utalják a bíróságok a Kpt. lehetőségeinek igénybevételére, mert egyéb indokok alapján nem találták megalapozottnak tulajdoni igényeiket. Az elutasítás valódi érve a tulajdoni igény hiánya (az állam tulajdonszerzése miatt a felperes nem tulajdonos), illetve az államigazgatási határozatok megtámadhatatlansága (mert az államigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálatáról szóló 1991. évi XXVI. törvény 3. §-a nem visszaható hatályú).

Ez utóbbi indokolással függ össze egy további indítvány, amely szerint a Kpt. 1. §-a sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében [helyesen: (5) bekezdésében], valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában (2. Cikk) garantált jogorvoslathoz való jogot, mivel nem rendelkezik az egykori jogsértő államigazgatási határozatok megtámadhatóságáról. Az indítványozó álláspontja téves. Az államigazgatási határozatok bíróság előtti megtámadhatósága nem a jogorvoslathoz való jogból fakad, hanem a bíróságoknak az Alkotmány 50. § (2) bekezdésében, valamint a 70/K. §-ban megállapított hatásköréből. Egyik alkotmányi rendelkezésből sem folyik azonban az a követelmény, hogy az igazgatási határozatok felülvizsgálatát visszaható hatállyal kellene bevezetni, sőt ez kifejezetten veszélyeztetné a jogbiztonságot [vö. a 10/1992. (II. 25.) AB határozattal]. Az Alkotmánybíróság 32/1990. (XII. 22.) AB határozata alapján az 1991. évi XXVI. tv. 3. §-a alkotmányosan szabályozta az igazgatási határozatok bíróság előtti megtámadhatóságát és az azzal kapcsolatos határidőket. Az Alkotmánybíróság utal a fent a d) pontban kifejtettekre azzal kapcsolatban, hogy ahogy nincs alkotmányos indoka a volt tulajdonosok teljes kárpótlásának, úgy nincs a tulajdonuktól jogellenes állami aktussal megfosztottak különös kedvezményezésének sem a többi tulajdoni sérelmet szenvedett egykori tulajdonossal szemben. Az állam nem köteles az előbbiekre nézve sem a polgári jog, sem az eljárásjogok szabályait megváltoztatni annak érdekében, hogy teljes kártalanítást kaphassanak. E tekintetben tehát alkotmányellenes mulasztás sem merülhet fel.

Nem vethető fel alappal a jogszabályszerű, illetve jogellenes tulajdonelvonás megkülönböztetésének hiánya a Kpt. hatályán belül, a kárpótláson túlmenő kártérítés vonatkozásában sem. A kárpótlás igen különböző igények helyébe lép; eltérő például az igények meghatározottsága, érvényesíthetősége aszerint, hogy a tulajdont elvonó jogszabályok mennyire konkrétan rendelkeztek a kártalanításról, milyen jogszabályváltozások történtek a végrehajtás közben, megnyíltak-e polgári jogi igények stb. Az Alkotmánybíróság szerint mindezeknek a kötelezettségeknek a megújítása, azaz egységes új jogalappal való felváltása "önmagában nem alkotmányellenes"; a nováció elvileg minden, a Kpt. hatálya alá eső igényre alkalmazható. Az viszont, hogy "az Alkotmánybíróság (a Kpt. egészét és koncepcióját tekintve) a nováció módszerét alkotmányosan megengedhetőnek találta, nem jelent állásfoglalást abban, hogy a kártalanítási kötelezettségek tényleges megújítása nem sérti-e az Alkotmányt" [(4. ABh I. A) 4. pont]; jogi kötelezettségek megújítása esetén vizsgálni kell, hogy "ennek a kárpótláshoz való viszonya alkotmányosan rendezett-e" [(I. A) 2.1. pont].

Az egyes tulajdoni sérelmekből fakadó igények jogi természetét vizsgálva kell tehát dönteni arról, hogy a nováció alkotmányosan elvégezhető-e. Másként kell megítélni az annak idején jogszabállyal nem konkretizált kártalanítási ígéreteket, másként a megnyílt polgári jogi igényeket. Polgári jogi igények tekintetében elsősorban azt kell vizsgálni, hogy megvannak-e a polgári jogviszonyokba való törvényhozói beavatkozás alkotmányosságának feltételei. Társadalmi méretű változásoknak a polgári jogi jogviszonyok nagy tömegét érintő következményeit alkotmányosan indokolt lehet - egyes peres eljárások helyett - törvényhozás útján, általános szabállyal rendezni [32/1991. (VI. 6.) AB határozat]. Az ilyen törvényhozói beavatkozás feltételei függetlenek attól, hogy az igény jogszabály betartásával okozott, vagy megszegéséből eredő kárért áll-e fenn. Ugyanolyan szempontok alapján kell eldönteni például a teljes mértékben jogszabályszerűen lezajlott házhely- és közcélú igénybevételekért járó polgári jogi kártalanítási igények megújíthatóságának alkotmányosságát [lásd 66/1992. (XII. 17.) AB határozat], mint az eleve szerződésszegésből, például a kényszerletéti jogszabályok megszegéséből származó kártérítési igények novációjáét (lásd 1378/E/1990/2. AB határozat). A kárpótlás alkotmányossága nem azon múlik tehát, hogy a tulajdon jogszabály betartása vagy megszegése következtében veszett-e el. Ezért az alkotmányjogi panaszok alapjául szolgáló különbségtétel hiánya nemcsak a tulajdoni, hanem az egyéb igények szempontjából is közömbös.

A Kpt. nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát a magánszemély indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. tv. 21. § (3) bekezdése szerint nem jogosult indítványozni; ezért az Alkotmánybíróság az indítványt visszautasította.

g) Az állami irányítás egyéb jogi eszközeinek körét a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény III. fejezete tartalmazza. Ebben a Legfelsőbb Bíróság eseti döntései nem szerepelnek, így tehát azok az Alkotmánybíróságról szóló törvény értelmében nem képezhetik alkotmánybírósági vizsgálat tárgyát. Így a bírói határozat vizsgálatára irányuló indítványt hatáskör hiányában az Alkotmánybíróság visszautasította.

h) Mivel a Kpt. a tulajdonviszonyok rendezésének és a tulajdoni károk orvoslásának alkotmányosan választotta olyan módját, amelyet a különböző alkotmányos feladatok kiegyensúlyozott ellátása, s ezért az osztó igazságosság jellemez, a kárpótlás megvalósításának legfontosabb alkotmányossági szempontja az egyenlő elbánás. A hátrányos megkülönböztetés tilalmát az Alkotmánybíróság szigorúan és következetesen érvényesítette az 1. ABh-ban a kárpótlás koncepciója, a 4. ABh-ban pedig a Kpt. egyes rendelkezései tekintetében. A Kpt. 1. §-a vonatkozásában az indítványok a diszkriminációt két szempontból vetik fel.

Egyrészt úgy, hogy a kárpótlásra jogosultak személyi körének meghatározása nem ütközik-e az Alkotmány 70/A. §-ába. Az 1. § alkotmányosságát e vonatkozásban a 4. ABh részletesen megindokolta. A jogi személyeknek a kárpótlásból való kizárásához, illetve egyes jogi személyek számára - egyébként a kárpótlást megalapozó sérelmekért, de nem kárpótlás címén - járó juttatások alkotmányosságához további indokolást tartalmaz a 4/1993. (II. 12.) AB és a 1378/E/1990/2. határozat.

Kérdéses másrészt, hogy a volt tulajdonosoknak a Kpt. által kedvezményezett körén belül nem alkotmánysértő-e a nováció azon hatása, hogy a különböző jogalapú igényeket egységesen kezelik és közös nevezőre hozzák a korábban jogi igény nélküli sérelmekkel. Az Alkotmánybíróság rámutat, hogy a tulajdonosok egyetlen csoportja sem kerül a másiknál hátrányosabb helyzetbe azzal, hogy a Kpt. alapján kárpótlást kap. Az Alkotmánybíróság emlékeztet arra is, hogy a jogellenes aktussal történt tulajdonelvonások nagy részében egy - a Kpt.-től függetlenül is fennálló és ma bírói úton érvényesíthető - igény érvényesítése a kárigények elévülése, illetve az akkori igazgatási határozat elleni bírói út hiánya miatt bizonytalan. Gyakorlatilag tehát szinte mindenki számára a Kpt. teremtette meg a korábbi sérelmek orvoslási esélyét. Ettől eltekintve a Kpt. éppen azáltal kezeli egyenlő méltóságúként a volt tulajdonosokat, hogy nincs figyelemmel a tulajdonelvonással és a tulajdon sorsával kapcsolatos sem ténybeli, sem jogi véletlenekre, hanem az adott társadalmi folyamat elszenvedőinek szempontjait ettől függetlenül egyenlőképpen figyelembe veszi. A Kpt. személyi hatályának meghatározása tehát nem sérti az Alkotmány 70/A. §-át.

i) A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Kpt. 1. §-a nem alkotmányellenes; ezért a Kpt. 1. §-a alkotmányellenessége megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat, valamint alkotmányjogi panaszokat elutasította.

2. Egy indítványozó kifogásolja, hogy a Kpt. mellékletéből kimaradt az 1948. évi XXX. törvény 17. §-a, amely 1949. június 30-tól megszünteti az 1876: XIV. törvénycikk hatálybalépése előtt adományozott ún. reál gyógyszertári jogosítványokat. Ettől az időponttól kezdve a korábban élők közötti jogügylet és öröklés tárgyát képezhető reáljogú gyógyszertárra személyhez kötött közforgalmú gyógyszertári jogosítvány engedélyezését lehetett kérni.

Az 1950. évi 25. tvr. azután valamennyi közforgalmú gyógyszertár és azzal kapcsolatos jogosítványok kártalanítás nélküli állami tulajdonba vételét rendelte el. Ennek a 3. ABh által alkotmányellenesnek minősített és megsemmisített jogszabálynak az alkalmazása folytán keletkezett tulajdoni károknak a részleges megtérítéséről a Kpt. intézkedett azzal, hogy a jogszabályt felvette a 2. mellékletbe.

Az indítványozó érvelése szerint az 1948-as törvényi rendelkezés alapján is igazságtalan tulajdoni károk keletkeztek, így a kárpótlás köréből ezt sem indokolt kizárni.

Az 1948-ban megszüntetett reál gyógyszertári jog vagyoni jellegű jogosítvány volt, amelyet koncesszió formájában a király adományozott. Ennek a kétségtelenül feudális jellegű intézménynek a megszüntetése alkotmányossági szempontból nem kifogásolható. A reáljogú gyógyszertárak intézményének 1948-ban történt megszüntetése által okozott károk nem tekinthetők olyan, az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károknak, amelyek orvoslásáról a Kpt. rendelkezik, s különösen nem esnek a magántulajdon módszeres felszámolásának körébe. Ezért a mulasztás megállapítására irányuló indítványt az Alkotmánybíróság elutasítja.

Az indítványozó egyidejűleg az 1948. évi XXX. törvény 17. §-ának, valamint az annak végrehajtásáról szóló 202.000/1948. NM rendelet utólagos alkotmányossági vizsgálatát is kezdeményezte. Ezt az indítványt az Alkotmánybíróság visszautasítja, mert a törvényt az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény, a miniszteri rendeletet pedig egyéb jogszabályok hatályon kívül helyezték.

3. Az indítványozók egyike a Kpt. 2. mellékletében szereplő, az 1956. október 23. napját követően jogellenesen külföldre távozott személyek vagyonjogi helyzetének rendezéséről szóló 1957. évi 32. tvr. alapján okozott károk kárpótlásával kapcsolatos kivételt támadja. A Kpt. melléklete szerint ugyanis nem jár kárpótlás azok után a vagyontárgyak után, amelyek tulajdonjoga a Tvr. 3. §-ában foglaltak szerint az öröklésre jogosult családtagokra szállt át. Az indítványozó szerint a kárpótlásnak ez a korlátozása sérti mind a tulajdonhoz, mind pedig az örökléshez való alkotmányos jogot.

A jogellenesen külföldre távozott személyek (korabeli közkeletű szóhasználattal az ún. disszidensek) lakástulajdonának a támadott rendelkezéssel történő rendezése a kárpótlással érintett többi jogszabálytól eltérő helyzetet érint. Az, hogy azokkal a tulajdonelvonásokkal, melyekért a törvényhozás részleges kárpótlást nyújt, a magántulajdon állami vagy szövetkezeti, tehát "társadalmi" tulajdonba került, csoportképző ismérv. A részleges kárpótlás egész koncepcióját az teszi alkotmányossá, hogy egy olyan folyamat által okozott károkat kell orvosolni, melyben a magántulajdon módszeres megszüntetéséről volt szó. A kifogásolt jogszabály többféle célt kívánt megvalósítani. A nyilvánvalóan alapvető megtorló célzat mellett a jogszabály rendezni kívánta a gazdátlan javak, az adott esetben az üresen álló lakások sorsát. Kétségtelen, hogy ennek során, részben a büntető szándéktól vezetve, a disszidensek lakástulajdonának elvonására, lényegében "polgári haláluk" kinyilvánítására, és ennek folytán az öröklés meghatározott rendjének megnyílására került sor. A sérelmek természete és mértéke azonban lényegesen eltér a részleges kárpótlás körébe vont igazságtalanul okozott károkétól. Ez az eltérés elsősorban abban jelentkezik, hogy az elvont tulajdon nem társadalmi tulajdonba került, hanem - öröklés folytán - személyi tulajdonban maradt, és később sem államosították. Nem alkotmányellenes az, hogy a törvényhozó a Kpt. keretében erről a kérdésről nem rendelkezett.

4. Szintén a kárpótlásnak a törvény 1. §-ában szabályozott részlegességét támadja az az indítvány, amely a magyarországi zsidóság által elszenvedett sérelmek tekintetében a teljes körű kártalanítás elmaradását alkotmánysértőnek és az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett Párizsi Békeszerződéssel is ellentétesnek ítéli. A teljeskörűség alapján az indítványozó kifogásolja, hogy a Kpt., illetve annak 1. melléklete nem rendelkezik az 1938. évi XV. törvény által okozott károk reparálásáról.

a) Az 1938. évi XV. törvénycikk, vagyis az első zsidótörvény a Kpt. 1. § (1) bekezdésében szereplő, a kárpótlások szempontjából kezdő dátumnak számító 1939. május 1. előtt született.

A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról címet viselő 1938. évi XV. törvénycikk volt az első olyan törvény, amely a zsidóságra vonatkozóan hátrányos megkülönböztetéseket tartalmazott. E törvény súlyosan sértette az állampolgári jogegyenlőséget, s azon rendelkezései, amelyek limitálják a zsidók számarányát a különböző foglalkozási kamarákban, komoly anyagi kihatású károkat is okoztak az érintettek számára. Ugyanakkor ez a törvény nem vonta el az érintettek tulajdonát. Márpedig a Kpt. mind címében, mind preambulumában, mind pedig 1. §-ában egyértelművé teszi, hogy a kárpótlás az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk orvoslását célozza.

A 4. ABh rendelkező részének I. b) pontja a kárpótlásnak ezzel a sajátosságával kapcsolatban a következőket állapította meg: "Önmagában nem alkotmányellenes az, hogy ez a törvény nem rendelkezik a nem tulajdoni kárt, hanem egyéb vagyoni kárt vagy anyagi kihatású sérelmet szenvedettek kárpótlásáról."

Mindezek alapján az első zsidótörvény által okozott károknak a kárpótlás köréből történő kihagyása, és a kárpótlás kezdő időpontjának 1939. május 1-jével való meghatározása nem minősíthető alkotmányellenes mulasztásnak.

b) Külön vizsgálandó az az indítvány, mely szerint a magyar zsidóságot ért tulajdoni károk rendezésével kapcsolatban a részlegesség ellentétes a Párizsi Békeszerződés becikkelyezéséről szóló 1947. évi XVIII. törvénycikkel és mint nemzetközi szerződésbe ütköző, ebben a vonatkozásban megsemmisítendő.

Jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát csakis az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. tv. (a továbbiakban: Abtv.) 21. § (3) bekezdésében felsoroltak indítványozhatják. Az indítványozó nem tartozik ezek közé, ezért indítványát az Alkotmánybíróság visszautasította.

Az Abtv. 44. §-a értelmében az Alkotmánybíróság hivatalból is megvizsgálhatja, hogy egy jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközik-e.

Már az 1. ABh alkotmányellenesnek találta, hogy egyesek teljes, mások részleges kárpótlást kapjanak. Nincs olyan indok, mely a vizsgált kérdésben a pozitív diszkriminációt az 1. ABh-t kielégítő módon alátámasztaná. A mostani kárpótlás célkitűzése - vagyis az igen különböző jogalapú és természetű tulajdoni károk egységes rendezése - különösen nem teszi indokolttá az indítványban sérelmezett károk kiemelését.

Az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett 1947. évi Párizsi Békeszerződés 27. § 1. pontja ugyanis a következőket mondja: "Magyarország kötelezettséget vállal arra nézve, hogy minden olyan esetben, amidőn magyar fennhatóság alá tartozó személyeknek Magyarországon levő javaira, törvényes jogaira vagy érdekeire e személyek faji származása vagy vallása miatt az 1939. évi szeptember hó 1. napja óta zár alá vételt, elkobzást vagy kényszerkezelést rendeltek el, az említett javakat, törvényes jogokat és érdekeket visszaállítja, vagy ha a visszaállítás lehetetlen, e tekintetben megfelelő kártalanítást ad." A "megfelelő" kártalanítás nem jelent szükségszerűen teljes értékű kártalanítást, hanem az ország gazdasági teljesítőképességétől függően részleges kártalanítás is "megfelelő" lehet, ha abban a javaikban, törvényes jogaikban és érdekeikben sérelmet szenvedetteket hátrányos megkülönböztetés nélkül részesítik.

Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján - az 1378/E/1990/2. határozatával összhangban - megállapítja, hogy a Kpt. 1. §-a nem ütközik az 1947. évi XVIII. törvénycikkel becikkelyezett Párizsi Békeszerződés 27. § 1. pontjába.

5. Érkeztek indítványok arra is, hogy az elhagyott javak kérdésének rendezéséről szóló 1948: XXVIII. tc., illetve a 147/1950. (V. 24.) MT rendelettel módosított és kiegészített 5410/1945. ME rendelet "az iparügyi miniszternek üzemi felszerelési tárgyak és anyagkészletek igénybevételére szóló felhatalmazása tárgyában" alkotmányellenesen maradt ki a Kpt. mellékletéből. Időközben a 2. Kpt. 2. melléklete ezt a mulasztást pótolta, ezért az Alkotmánybíróság ezen indítványok vonatkozásában az eljárást megszüntette.

6. Az indítványozók egyike kifogásolja a Kpt. 2. § (1) bekezdés d) pontját, amelynek értelmében kárpótlásra jogosult az a nem magyar állampolgár, aki 1990. december 31-én életvitelszerűen Magyarországon élt. Az indítványozó szerint ez a szabály az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző módon diszkriminál a nem magyar állampolgárok között, mégpedig vagyoni helyzet alapján, mert véleménye szerint a meghatározott időpontban való Magyarországon élés bizonyos jó vagyoni helyzetet feltételezett.

Az indítványozó félreérti a kifogásolt rendelkezést, hiszen úgy gondolja, hogy az az egykori magyar állampolgárságú természetes személyek közül részesíti előnyben azokat, akik a törvényben meghatározott időpontban már visszatértek Magyarországra. Ezzel szemben a Kpt. 2. § (1) bekezdésének szövegéből egyértelműen megállapítható, hogy a magyar állampolgárságnak a sérelem elszenvedésekor, illetve azt követően történt elvesztése a kárpótlásra jogosultság szempontjából nem kizáró körülmény. A miniszteri indokolás egyértelművé is teszi, hogy a d) pont keretében a törvényalkotó "az évtizedek óta Magyarországon élő, a magyarokkal azonos sérelmet szenvedett, de idegen állampolgárságukat megtartó bolgárokra, lengyelekre stb." gondolt.

A téves feltételezésen alapuló indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.

7. Több indítványozó kifogásolta a Kpt. 2. §-ának (2)-(4) bekezdéseit azzal az indokolással, hogy azok ellentétesek az Alkotmány 14. §-ának az öröklési jogot garantáló rendelkezéseivel.

A 4. ABh rendelkező része értelmében "nem alkotmányellenes az, hogy a törvény 2. § (2), (3) és (4) bekezdése a meghalt jogosult leszármazói és házastársa számára biztosít kárpótlási igényt". Az indokolásban az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy a kárpótlásra jogosult hozzátartozók nem öröklik a kárpótlásra való igényt, hanem azt a törvénynél fogva szerzik meg, ezért az örökléshez való alkotmányos jog és a Kpt. 2. §-ának (2)-(4) bekezdései között nincs releváns összefüggés. Ezért ezeket az indítványokat az Alkotmánybíróság elutasította.

8. Ugyancsak több indítvány támadta a törvénynek a kár mértékének meghatározását szabályozó 3. §-át és az ahhoz kapcsolódó 3. mellékletet, valamint a kárpótlás mértékéről rendelkező 4. §-t, azon az alapon, hogy ezek a rendelkezések ellentétesek a diszkrimináció tilalmának az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt szabályával.

Az Alkotmánybíróság ezeket az indítványokat is elutasította, tekintve, hogy a 4. ABh értelmében a kár és a kárpótlás kiszámításának a Kpt. által alkalmazott módszere - a kár mértékének átalányértéken való számítása, a kárpótlás mértékének sávos degressziója, valamint a kárpótlás felső határának meghatározása - önmagában nem alkotmányellenes.

9. Több indítványozó támadta a törvény 7. §-ának a kárpótlási jeggyel kapcsolatos rendelkezéseit.

a) Az indítványozók egyike azt kifogásolja, hogy a kárpótlási jegy bemutatóra szóló értékpapírként való konstituálásával a törvény - előzetesen pontosan meghatározott, elkülönített vagyoni fedezet és ehhez képest előzetesen meghatározott értékpapírmennyiségről szóló rendelkezés nélkül - az állam vagyonát mint egészt terheli meg meghatározatlan nagyságú követeléstömeggel. Az indítványozó szerint ez sérti az Alkotmány 9. § (1) bekezdésének a köz- és a magántulajdon egyenlő védelmére, valamint a 10. § (1) bekezdésének az állami tulajdonra mint a nemzeti vagyon részére vonatkozó rendelkezéseit, továbbá ellentétes a piacgazdaságot megalapozó gazdasági alkotmányossággal. Ez utóbbi az indítványozó szerint megköveteli, hogy az állami vagyont terhelő kiadásokat a költségvetési rendben tervezzék. Ezen elv megsértése az indítványozó felfogása szerint ellentétes az Alkotmány 19. § (3) bekezdésének d) pontjával, amely az Országgyűlés hatásköreként nevesíti az államháztartás mérlegének megállapítását, valamint az állami költségvetésnek és végrehajtásának jóváhagyását.

Az Alkotmánynak az indítványozó által hivatkozott rendelkezései nincsenek alkotmányjogilag értékelhető kapcsolatban a kárpótlási jegy kifogásolt intézményével. A 9. § (1) bekezdése a köz- és a magántulajdon korábban tagadott egyenjogúságát nyilvánítja ki. Ebből a rendelkezésből nem lehet levezetni, hogy az állami vagyon meghatározott módon való megterhelése sértené a köztulajdon és a magántulajdon egyenlő védelmének alkotmányos elvét. A 10. § (1) bekezdése az állam tulajdonát a nemzet vagyonaként jelöli meg.

Az Alkotmány 19. § (3) bekezdésének d) pontja a költségvetés és a zárszámadás elfogadására vonatkozó hatásköri szabály, amelyből azonban nem következik, hogy az Országgyűlés semmilyen más formában ne vállalhatna kötelezettségeket az állami vagyon terhére. A költségvetésen kívüli kötelezettségvállalások természetesen adott esetben sérthetik a költségvetési rendszert, ez azonban az Alkotmány jelenlegi szövege alapján nem minősíthető alkotmányellenesnek.

Ezért az Alkotmánybíróság a kárpótlási jegy intézményének alkotmányellenességére vonatkozó indítványt elutasította.

b) Az indítványozók egyike kifogásolta, hogy a 7. § (1) és (2) bekezdése a kárpótlási jegy kedvezményezettjére vonatkozó korlátozásokat tartalmaz, annak ellenére, hogy a 6. § - értékpapírról lévén szó, helyesen - a kárpótlási jegyen feltüntetendő adatok között nem szerepelteti a kedvezményezett nevét. A kárpótlási jegy értékpapír jellegével kapcsolatos technikai szintű kifogások nem alkotmányos jellegűek, nem hozhatók összefüggésbe az Alkotmány egyetlen rendelkezésével sem, ezért az indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.

c) Indítvány érkezett a 7. § (2) bekezdésével kapcsolatban, amely azt kifogásolja, hogy e bekezdés csak a kárpótlásra jogosult személyt jogosítja fel a kárpótlási jegy felhasználására, ellentétben az (1) bekezdésben foglalt szabállyal, amely a kárpótlási jegy birtokosa számára biztosítja a felhasználási lehetőséget. Az indítványozó szerint a felhasználói körnek a (2) bekezdésbeni korlátozása ellentétes az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésének az esélyegyenlőségek kiküszöbölésére szolgáló rendelkezésével.

Tekintettel arra, hogy az (1) és a (2) bekezdésben foglalt szabályozás eltérő tényállásokra vonatkozik - tudniillik a (2) és a (4) bekezdés a kárpótlási jegy felhasználásának egy-egy sajátos módját szabályozza -, nem vethető fel a rendelkezéssel kapcsolatban a jogegyenlőség követelménye. A törvényhozó belátására bízott kérdés, hogy a kárpótlási jegy felhasználói körét eltérően rendezze, attól függően, hogy milyen tulajdoni tárgy megszerzésére használják azt fel. (Lásd a 2. ABh III. pontját.) Az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésének sérelme sem jöhet számításba a kifogásolt rendelkezéssel összefüggésben, hiszen feltéve, de még nem engedve, hogy a (2) bekezdés esélyegyenlőtlenségi helyzetet szabályoz, az alkotmányos szabályból nem vezethető le az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölését célzó intézkedés kötelezettsége. Ezért az indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.

d) Az indítványok egyike alkotmányossági szempontból aggályosnak minősíti a kárpótlási jegy életjáradékra váltásának a törvény 7. § (4) bekezdésében szabályozott lehetőségét. Álláspontja szerint a társadalombiztosítás terhére nem valósítható meg alkotmányosan a kárpótlási jegy életjáradékra váltása, mert a társadalombiztosítás anyagi alapjai olyan elkülönült vagyontömeget jelentenek, melyre nézve az állam nem élhet tulajdonosi jogokkal, s nem terhelheti meg.

Az 1992. évi XXXI. törvény szabályozza a kárpótlási jegyek életjáradékra váltását. E törvény 6. §-ának rendelkezései szerint az életjáradék forrását nem a társadalombiztosítás, hanem az Állami Vagyonügynökség privatizációs bevételei képezik. Így nem kerül sor a társadalombiztosítás vagyonának megterhelésére, a biztosítottak befizetéseinek elvonására. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

10. Indítvány érkezett a Kpt. 7. § (2) bekezdésének azon rendelkezésének vizsgálatára, amely lehetővé teszi a kárpótlási jegyek fizetőeszközként történő felhasználását a törvény kihirdetése után az állam tulajdonából az önkormányzat tulajdonába ingyenesen kerülő lakás értékesítése során. Az indítványozó szerint ez a 4. ABh hatására átdolgozott rendelkezés is sérti a piacgazdaság alkotmányos elvének részét képező szerződési szabadságot, valamint az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való jogot, továbbá a 12. § (2) bekezdésének az önkormányzatok tulajdonát garantáló szabályait. Úgy véli, hogy az önkormányzatok maguk is az alkotmányos szerkezet átrendeződésével jöttek létre, akár a központi kormányzat új szervei, azért a nekik juttatott lakásvagyon nem kétoldalú jogügylet tárgya, hanem az önkormányzatok létezésének feltétele, az Alkotmány vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtása.

A 4. ABh rendelkező részében az Alkotmánybíróság - azzal párhuzamosan, hogy alkotmányellenesnek minősítette a Kpt. 7. § (2) bekezdését a törvény hatálybalépésekor az önkormányzatok tulajdonában lévő lakások tekintetében - úgy foglalt állást, hogy nem alkotmányellenes e rendelkezés azokra a lakásokra nézve, amelyek a hatálybalépés után kerülnek önkormányzati tulajdonba. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

11. Ugyancsak több indítványozó kifogásolta a törvény 8. §-ának (1)-(2) bekezdéseit, amelyek lehetővé teszik a kárpótlási jegyek sorsolás útján meghatározott sorozata vásárlási célú felhasználásának felfüggesztését a kibocsátástól számított ötödik naptári év végéig, évente legfeljebb fél évre. Az indítványozók szerint ezek a rendelkezések alkotmányos indok nélkül korlátozzák az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való jog lényeges tartalmát, másrészt ellentétesek a 70/A. § jogegyenlőségi szabályaival, amennyiben a kisorsoltakat ideiglenesen megfosztja tulajdonjoguk gyakorlásának lehetőségétől.

A 8. § (1) és (2) bekezdésében szabályozott lehetőség a rendelkezési jog olyan korlátozása, amelyet a kárpótlás és a privatizáció összefüggése alkotmányosan indokol.

A 7/1991. (II. 28.) AB határozattal eldöntött ügy óta az Alkotmánybíróság gyakorlatában a rendelkezési jog végleges vagy beláthatatlan idejű korlátozása aránytalan. A most vizsgált esetben viszont a törvény meghatározta mind az eshetőleges és ideiglenes korlátozás tartamát, mind pedig a korlátozási lehetőség végső határidejét. A korlátozandók sorsolás útján történő kiválasztásával kapcsolatban az Alkotmánybíróság szerint a véletlenszerűség a diszkriminációt kizárja.

12. Több indítványozó támadta a törvény 9. §-ának azt a rendelkezését, amely a volt tulajdonost tulajdonának értékesítése során megillető elővételi jog alól kivonja azt az esetet, ha az önkormányzat, illetve az állam tulajdonában álló bérlakást az abban bent lakó bérlő vásárolja meg. Az indítványozók ezt a rendelkezést az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való joggal ellentétesnek és a volt tulajdonossal szemben diszkriminatívnek ítélik.

A volt tulajdonosoknak a Kpt.-ben adott elővásárlási jog nem élvez alkotmányos elsőbbséget más elővásárlási jogokkal szemben, mert a Kpt.-ben szabályozott elővásárlási jog nem tekinthető az eredeti tulajdonjoghoz kapcsolódó dologi jogi részjogosítványnak, hanem a volt tulajdonosok elővásárlási jogát a Kpt. alapította. Az elővásárlási joggal nyújtott kedvezményt a törvényhozó lakáspolitikájával összhangban állapíthatja meg. [Lásd a 39/1992. (VII. 16.) AB határozatot.]

13. Az egyik indítványozó kifogásolta a kárpótlás iránti kérelmek benyújtásának a törvény 11. § (1) bekezdésében meghatározott jogvesztő határidejét. E rendelkezést a német nemzetiséghez tartozókkal szemben diszkriminatívnak ítéli, mondván, hogy e kisebbséghez tartozó állampolgárok elsősorban 1949. június 8. előtt született jogszabályok alkalmazása által szenvedtek sérelmet. Tekintve, hogy a Kpt. 1. § (3) bekezdése értelmében az ebben az időszakban keletkezett jogszabályok okozta sérelmek kárpótlására csak később kerül sor, ezáltal a német nemzetiséghez tartozók hátrányba kerülhetnek.

Az Alkotmánybíróság már a 2. ABh-ban kimondta, hogy ex gratia kárpótlás esetén nem emelhető kifogás az ellen, ha a kárpótlás szakaszoltan történik. A 4. ABh pedig ehhez hozzátette, hogy "nem alkotmányellenes az, hogy a tulajdonban esett sérelmeket nem egy átfogó törvény tartalmazza. Esetleges hátrányos megkülönböztetés a károsultak csoportjai között elvileg bármely törvényhozási módszer követése esetén felmerülhet; ennek veszélye akkor sem tenné egyik módszert sem alkotmányellenessé, ha valamelyikük alkalmazása a megkülönböztetésre nagyobb esélyt adna."

Az Alkotmánybíróság egyébként rámutat arra, hogy az 1992. évi XXIV. tv. (II. kárpótlási törvény) az 1939. május 1. és 1949. június 8. között alkotott jogszabályok alkalmazása által elszenvedett tulajdoni sérelmek tekintetében úgy rendelkezik, hogy a kárpótlás iránti kérelmeket a törvény hatálybalépését követő 120 napon belül lehet benyújtani.

14. Egy indítvány támadja a Kpt. 12. § (4) bekezdését és 15. §-át. A 12. § (4) bekezdése értelmében a megyei kárrendezési hivatal összesített értesítést küld az érintett gazdálkodó szervezetnek arról, hogy a tulajdonukban vagy használatukban lévő termőföldre tekintettel mekkora aranykorona mennyiségre jelentettek be kárpótlási igényt. A 15. § pedig kötelezi a szövetkezetet, hogy az értesítés kézhezvételétől számított 30 napon belül jelölje ki az értesítésben meghatározott AK értékű termőföldterületet. Az indítványozó azt kifogásolja, hogy a Kárrendezési Hivatal az értesítést nem tekinti államigazgatási határozatnak, nem teszi lehetővé ellene a jogorvoslatot. Az indítványozó szerint ez ellentétes az Alkotmány 57. § (5) bekezdésével, amely szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogát vagy jogos érdekét sérti.

A 12. § (4) bekezdésében szabályozott értesítés lényege, hogy tényeket, s nem hatósági határozatot közöl. A törvény által alapított kötelezettségekről - a termőföld kijelölése - a kárpótlási hivatal semmiféle igazgatási aktusnak minősülő döntést nem hoz, pusztán információt közöl a törvényes kötelezettség végrehajtása érdekében. Az ilyen határozatnak nem minősülő tényközlést nem lehet megtámadni, nem lehetséges jogorvoslatot biztosítani ellene. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította.

15. Több indítványozó kifogásolta a törvény 17. § (1) és (2) bekezdésének a szövetkezeti földalapképzésre vonatkozó rendelkezéseit. Az indítványozók szerint az (1) bekezdés megengedhetetlen diszkriminációt valósít meg a kárpótlási jegyhez jutó egykori tulajdonosok és a tulajdonnal nem rendelkező szövetkezeti tagok és alkalmazottak között. A (2) bekezdés szabályozását pedig azért ítélik az Alkotmány 70/A. §-ába ütközőnek, mert egyrészt diszkriminál a szövetkezeti tagok, illetve alkalmazottak egymás közötti viszonylatában, másrészt a földalap számításánál nem tesz különbséget a haszonélvezeti joggal terhelt és a tehermentes földtulajdon között, amikor a rendelkezési joggal valójában nem rendelkező tulajdonosokat éppúgy figyelmen kívül rendeli hagyni, mint azokat, akiknek tulajdonjogát nem korlátozza haszonélvezeti jog.

A földalap a szövetkezet (állami gazdaság) számára a gazdálkodás lehetőségét, továbbá azt biztosítja, hogy a későbbi vagyonfelosztás során a tagok és alkalmazottak megfelelő mértékű termőföldtulajdonhoz jussanak. Ez a szabály tehát garanciális jelentőségű mind a szövetkezetekkel szemben fennálló vételi jog alkotmányossága, mind a kárpótolandók jogai szempontjából.

A kifogásolt rendelkezések alapján tehát nem történt földtulajdon-juttatás, csupán a kárpótlás fedezetének termőföldben történő biztosítása, illetve a termelőszövetkezeten belüli későbbi vagyonfelosztás számára szükséges földalap kialakítása. Ezért ezek a szabályok - mert alkotmányos alapjoggal nem függnek össze, s egyébként sem sértik az emberi méltósághoz való jogot - nem sértik az Alkotmány 70/A. §-át. Az erre vonatkozó indítványok nem megalapozottak, azokat az Alkotmánybíróság elutasította.

16. Az indítványozók egyike kifogásolta a törvény 21. §-át, mert az a szövetkezeti termőföldek árverés útján történő értékesítésében való részvételre csak a kárpótlásra jogosultak egy részét jogosította fel, és ezzel alkotmányellenes diszkriminációt valósított meg.

A kárpótlásra jogosultság nem jelenti egyszersmind a kárpótlás összes formájára való jogosultságot. A Kpt. 21. §-a azzal, hogy az árverési vétel, mint a kárpótlási igény érvényesítésének egyik formája lehetőségét csak az érintett szövetkezeti földek korábbi tulajdonosai, az adott szövetkezet kárpótlásra jogosult tagjai és a helybenlakó kárpótlásra jogosultak számára biztosítja, nem jelent tiltott diszkriminációt. A törvényhozó célja a rendelkezéssel, hogy a földet ne befektetésként, hanem megművelésre használják. A 2. ABh is rámutatott már, hogy "ha az állam lehetőséget ad a - végső soron - földdel való kárpótlásra, önmagában nem alkotmányellenes az, hogy ennek a korlátozott és sajátos jogi helyzetű fedezetnek az elosztását a kárpótlás alapjául szolgáló egyéb vagyontól eltérően állapítja meg."

17. Több indítványozó is kifogásolta a törvény 23. §-ának mindhárom bekezdését.

a) Az (1) bekezdés értelmében a Kpt. 22. § (2) bekezdésében meghatározott vételi jog azt a jogosultat illeti meg, aki kötelezettséget vállal a termőföld mezőgazdasági hasznosítására és arra, hogy a földet öt évig nem vonja ki a mezőgazdasági termelésből. Az indítványozók egyike szerint ez a rendelkezés az Alkotmányban foglalt tulajdonjog megengedhetetlen korlátozását valósítja meg azáltal, hogy előírja a tulajdonos számára tulajdona hasznosításának módját.

Az Alkotmánybíróság felfogása szerint a kifogásolt rendelkezés nem a már létező tulajdon korlátozása, hanem a kárpótlás keretében történő tulajdonszerzés egyik módjának meghatározott feltételhez kötése. Ezzel a szabállyal a jogalkotó nem a kárpótlásra jogosult tulajdonszerzését akadályozta meg, csupán annak egyik módját kötötte szigorúbb feltételekhez, ezért ez a rendelkezés nem alkotmánysértő. A törvényhozó célja és annak alkotmányos igazolása e rendelkezés esetén is ugyanaz, mint a szerzésre jogosultak körének korlátozásával, tudniillik hogy földet azok szerezzenek, akiktől annak megművelése várható.

b) Ugyanezen § (2) bekezdése előírja, hogy ha a tulajdonos az (1) bekezdésben vállalt kötelezettségét öt éven belül megszegi, földjét kártalanítás nélkül állami tulajdonba kell venni.

E rendelkezés az (1) bekezdés szerinti alkotmányos, feltételes tulajdonszerzés része. Nem állapítható meg alkotmánysértés, annál is kevésbé, mert a jogosult választhatott volna egy másik, ezzel a feltétellel nem terhelt kárpótlási formát is.

c) A (3) bekezdés értelmében a vételi jog alapján szerzett termőföldnek három éven belüli elidegenítéséből származó bevételnek a termőföldre fordított értéknövelő beruházási kiadásokkal csökkentett részét teljes egészében az elidegenítés évében kell a tulajdonosnak a személyi jövedelemadó alapjául szolgáló összjövedelméhez hozzászámítani. Az indítványozók egyike ezt a rendelkezést az Alkotmány 13. §-ának a tulajdonhoz való jogra vonatkozó szabálya megsértéseként értékeli.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az adott jog- és gazdaságpolitikai cél megvalósítása keretében kedvezményesen szerzett tulajdon vételárának szankciós elvonása nem tekinthető a tulajdonhoz való jog megsértésének. Az esetleges adóelszámolási kedvezmények kizárását ugyanaz indokolja, mint az (1) és (2) bekezdés korlátozásainak alkotmányosságát. Ezért az erre vonatkozó indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.

Ugyancsak a fenti érvek alapján utasította el az Alkotmánybíróság azt az indítványt, mely a kárpótlási jegy termőföldtulajdon megszerzésére történő felhasználásának egyes kérdéseiről szóló 1992. évi IL. törvény 6. § (2) bekezdésének azt a rendelkezését kifogásolta, hogy a jogosult az árverésen és az egyezségkötés során a kárpótlási jegyet névértékben használhatja fel. A kárpótlás ezen módjának, vagyis termőföld tulajdonszerzésének eltérő szabályai nem alkotmányellenesek.

18. Indítvány érkezett a törvény 24. §-a alkotmányossági vizsgálatára vonatkozóan. Az indítványozó szerint e szabály azzal, hogy a mezőgazdasági vállalkozóként bejelentkező jogosultat feljogosítja a kár mértéke és a kárpótlás összege közötti különbözetre, alkotmányellenes megkülönböztetést tesz a kárpótlásra jogosult volt tulajdonosok között.

a) A Kpt. 24. §-a azt teszi lehetővé, hogy azok a termőföld szerzésére jogosultak is káruknak megfelelő teljes kárpótláshoz jussanak, akiknél ezt a kárpótlás mértékének a törvény szerinti korlátai kizárnák. A Kpt. ezt a juttatást "mezőgazdasági vállalkozási támogatásnak" nevezi. A támogatást a törvény olyan utalvánnyal nyújtja, amely "az árverésen való termőföldvásárlásra" szolgál, s mind a jogosult, mind a termelőszövetkezet számára kárpótlási jegyként viselkedik. A támogatási utalványt a kárpótlási jegyektől függetlenül, önállóan is fel lehet használni; az árverésen támogatási utalvánnyal földet szerző jogosult vételi jogot gyakorol a szövetkezetekkel szemben; a szövetkezet az utalványért kárpótlási jegyet igényelhet.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy alkotmányellenes az a mód, ahogy a Kpt. a mezőgazdasági vállalkozások állami támogatását és a kárpótlást egymással összekapcsolja. Az Alkotmány 70/A. §-ába ütközik, hogy támogatás címén teljes kárpótláshoz lehet jutni a Kpt. 4. §-ában meghatározott értékhatárokra tekintet nélkül [lásd b) pont]; az Alkotmány 13. §-ába ütközik az, hogy a támogatási utalvány jogosultja vételi jogot gyakorolhat a szövetkezettel szemben [lásd c) pont]. Az Alkotmánybíróság utal a 4/1993. (II. 12.) AB határozat indokolásában kifejtett arra az álláspontjára is, hogy az állami támogatás körében a pozitív diszkrimináció nem támasztható alá az egykori tulajdoni helyzettel [C) III. 3. pont].

b) A Kpt. 24. §-a azon termőföldben való kárpótlásra jogosult volt tulajdonosok javára, akik 200 000 Ft-nál több kárt szenvedtek, pozitív diszkriminációt tartalmaz. Míg ugyanis mindenki más ezen kármérték felett csak a Kpt. 4. §-ában meghatározott sávos degresszió szerint, legfeljebb további kárának 50, 30, illetve 10%-át kaphatja meg, a támogatásban részesülők 1 millió Ft értékhatárig 100%-os kárpótlást kaphatnak.

A 4. ABh az Országgyűlés által elfogadott, de még ki nem hirdetett kárpótlási törvény alkotmányossági vizsgálata eredményeképp alkotmányellenesnek minősítette a Kpt.-nek azt az akkori szabályát, amely a termőfölddel való kárpótlás esetén 1000 AK értékig adott 100%-os kárpótlást. Ez ugyanis az ott kifejtett indokok szerint kirívó és alkotmányosan nem indokolható kedvezményt adott a volt földtulajdonosok egy csoportjának a többi kárpótlásra jogosulttal szemben. A 100%-os kárpótlás határa a Kpt.-ben előírt 1000 Ft/AK szorzó szerint 1 millió Ft-nak felelt meg.

A Kpt.-nek a 4. ABh nyomán módosított és hatályba lépett 24. §-a ugyaneddig a mértékig, 1 millió Ft-ig teszi lehetővé a 100%-os kárpótlást. Az Országgyűlés tehát csak látszólag szüntette meg a korábbi rendelkezés alkotmányellenességét azzal, hogy a földdel való kárpótlást is besorolta a 4. § mindenkire közös számítási szabályai alá, hiszen támogatás címén visszaállította a teljes kárpótlást. Az Alkotmánybíróság ismételten rámutat arra, hogy a termőföld sajátos volta, a mezőgazdaság-politika preferenciái, s mindenekelőtt az a tény, hogy a termőföldek tekintetében a kárpótlással párhuzamosan a tulajdonviszonyok átfogó átalakítása megy végbe, lehetőséget ad a termőföld és egyéb tulajdoni tárgyak eltérő kezelésére a kárpótlás során. Ezekkel a törvényhozó bőségesen élt is. Az a megkülönböztetés azonban, ami a teljes kárpótlás értékhatárát illetően ötszörös különbséget enged a föld és más vagyontárgyak között, az Alkotmány 70/A. §-ába ütközik.

A Kpt. 24. §-a szerint a kárpótlás tényleges felső határa az 1 millió Ft értékhatáron belül az elszenvedett kár. Az állami támogatás tehát csakis a teljes kár mértékéig terjed; s ez mutatja, hogy valójában az eredeti állapot helyreállításáról van szó, a kárpótlás részlegességét megvalósító sávos értékhatárokra tekintet nélkül. Az Alkotmánybíróság már a kárpótlási törvényalkotás megindulása előtt, az 1. ABh-ban kimondta, hogy a személyeknek az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében meghatározottak szerinti megkülönböztetését jelenti, ha alkotmányos indokok hiányában egyes személyek volt tulajdonát reprivatizálják, másokét viszont nem. Ilyen indokot a teljes kárpótlásra az Alkotmánybíróság továbbra sem talált, sőt a Kpt. 24. §-a szerinti támogatás címén való teljes kárpótlásra a 4. ABh C) része 3.1 pontjában az 1 millió forintos értékhatár alkotmányellenességéről mondottakat teljes egészében érvényesnek tekinti. Azok a feltételek és szankciók, amelyekkel az állam a támogatásként juttatott föld mezőgazdasági művelését biztosítani szándékozik [24. § (1)-(3) bekezdés] ebből a szempontból közömbösek.

c) Alkotmányellenes továbbá a Kpt. 24. §-a azért is, mert a támogatási utalványokat - a (4) bekezdés szerint - az árverés során a kárpótlási jeggyel azonos módon lehet felhasználni. Ez - többek között - azt jelenti, hogy a szövetkezettel szembeni vételi jogot az is gyakorolhatja, aki utalvánnyal vett részt az árverésen. Az állam természetesen támogathatja az újonnan létrejött mezőgazdasági üzemeket az állami tulajdon terhére, de a kárpótlás koncepcióján kívül nem teheti meg ezt a szövetkezetek terhére. A mezőgazdasági támogatás a fentiek szerint éppen a Kpt. koncepciójától való eltérése miatt alkotmányellenes. Állami támogatásra pedig nem állnak azok a 2. ABh-ban és a 4. ABh-ban kifejtett indokok, amelyek szerint a Kpt.-ben szabályozott vételi jog nem alkotmányellenes. A vételi joggal a szövetkezeti tulajdonra rótt tulajdonkorlátozás kizárólag a szövetkezeti tulajdon magántulajdonba adása és a kárpótlás megvalósítása keretében szükséges és arányos. Ezzel szemben a szövetkezetek megterhelése az állam által nyújtott mezőgazdasági vállalkozói támogatással alkotmányosan nem indokolható. A támogatás a szövetkezetek tulajdonjogát többszörösen is sérti: egyrészt azzal, hogy kötelező számukra a vételi jog alapján a támogatás jogosultja részére földet eladni; másrészt azzal, hogy a földet a kárpótlási árverések sajátos körülményei között kialakult áron kell eladniuk, s végül azzal is, hogy az utalványt csak kárpótlási jegyre válthatják át. A Kpt. 24. §-a mindezek alapján ellentétes az Alkotmány 13. §-ával.

d) Mivel az új mezőgazdasági vállalkozások állami támogatása önmagában véve természetesen nem alkotmányellenes; továbbá mert ebben a támogatásban eddig már számosan részesültek, s végül mert a kárpótlás végrehajtása folyamatban van, az Alkotmánybíróság úgy kívánta levonni a Kpt. 24. § alkotmányellenessége következményét, hogy az eddig kiosztott támogatások élvezői ne kerüljenek indokolatlan előnybe, a tulajdonukban sértett szövetkezetek pedig ne szenvedjenek indokolatlanul hátrányt.

A törvényhozónak számos lehetősége van az alkotmányellenesség olyan megszüntetésére, amely a kárpótlás és az állami támogatás menetébe jobban illeszkedik, mintha az Alkotmánybíróság e határozattal a Kpt. 24. §-át visszaható, vagy azonnali hatállyal megsemmisítette volna. Az Alkotmánybíróság ezért kellő időt biztosít arra, hogy a törvényhozó megalkossa az alkotmányellenességet megszüntető jogszabályt. Ha az Országgyűlés 1993. szeptember 1-jéig az alkotmányellenességet orvosolja, a Kpt. 24. §-ának megsemmisítése tárgytalanná válik. Ha ez nem történne meg, az Alkotmánybíróság az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 43. § (4) bekezdése szerinti lehetőségeket mérlegeli; kimondhatja a Kpt. 24. § visszaható hatályú megsemmisítését, s elrendelheti az alkotmányellenes rendelkezés alkalmazhatatlanságát mindazokban a konkrét esetekben, amelyekben támogatás kiosztására került sor.

Dr. Sólyom László s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke, elődadó alkotmánybíró

Dr. Ádám Antal s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Schmidt Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Herczegh Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Szabó András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János alkotmánybíró különvéleménye

A kárpótlási törvénnyel (Kpt.) kapcsolatban benyújtott panaszok egy része kifogásolja, hogy a Kpt. egybemossa az igazságtalanul, de a maguk idejében jogszabály alapján, jogszerűen okozott károkat az azon időben hatályos jog szerint is jogellenesen okozott olyan károkkal, amelyeket a korabeli rendszer a fennálló jog ellenére, vagy jogi eszköz hiányában nem orvosolt.

Az Alkotmánybíróság határozata [1/ f) pontjában] helyesen mutat rá arra, hogy maga a Kpt. nem zárja ki szoros szövegértelmezés szerint a nemcsak igazságtalanul, hanem jogellenesen is okozott károk tekintetében a bírói utat. Minthogy így maga a jogszabály a legalitás alkotmányos talaján áll, az egyedi bírói döntések felülvizsgálatára pedig az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre [1/ g) szerint], a határozat az alkotmányossági panaszokat elutasítja.

A határozattal két kérdésben nem értek egyet. Egyrészt a ma alkotmányellenesnek minősülő vagy igazságtalannak tartott - a maguk idején törvényes - állami döntések alapján 1939-1989 között keletkezett károk kárpótlásától épp a legalitás alkotmányos elvi alapján el kell választani a legálisan létezett és létező tulajdonon vagy kötelmi követelésen alapuló igényeket. A Kpt., azáltal, hogy nem különböztet e szempont szerint nyíltan és határozottan, jogbizonytalanságot teremtett, és ezt az Alkotmánybíróság jelzései sem oldották meg; a keletkezett jogbizonytalanság pedig ellentétes az Alkotmány 2. § (1) pont szerinti jogállamiság követelményével és a tulajdont védő 13. §-sal is.

Másrészt az ilyen igények peresítésével kapcsolatos bírói döntésekből megmutatkozó, immár a Legfelsőbb Bíróság egyedi jogerős határozatában is testet öltött, következetes és kivétel nélküli elzárkózás ezen esetek bírósági felülvizsgálatától élő jognak tekintendő, s arra mint normatív bírói jogértelmezésre kiterjed az Alkotmánybíróság hatásköre, tehát az e tárgyban benyújtott panaszok érdemi elbírálásától nem zárkózhat el.

1/ a) Az elmúlt rendszer nem volt legitim , alkotmányos és törvényes, saját érvényes joga szerint mérve sem, mert az államhatalom gyakorlóinak nem volt meg a demokratikusan létrejött felhatalmazásuk a hatalom gyakorlására; a hatalmat erőszakkal fenntartott kisebbségi uralomként gyakorolták. Mégis fenntartották a jogszerűség látszatát: volt jogalkotás, volt igazságszolgáltatás és volt formailag működő államigazgatás. Léteztek a törvényes rend külsőségei.

A rendszerváltás tudatosan nem szakított elvben a törvényes folyamatossággal, mint azt pl. a kiegyezéskor tették: nem tudtuk a legitimitás folyamatosságát helyreállítani. A rendszerváltás a legalitás elve szerint ment végbe: minden a maga idején formailag jogszerűen létrejött jogviszonyt érvényesnek ismert el, minden a maga idején formailag jogszerűen keletkezett jogszabályt élő jognak [11/1992. (III. 25.) AB hat.]. Ez óhatatlanná teszi, hogy vitás esetben mérlegeljük, mi a jogilag érvényes legalitás szempontjából a régi rendszerből visszamaradt jogviszonyok közül.

A legalitás szemszögéből nézve érvényes élő jog minden a maga idején szabályszerűen megalkotott jogszabály addig az időpontig, amíg a mai alkotmányos rendben érvényes módon meg nem változtatják vagy hatályon kívül nem helyezik. A változtatás vagy hatályon kívül helyezés a jogalkotás alkotmányos rendje szerint csak a jövőre szólóan történhet. A törvényhozásnak ugyanis az államhatalmi ágak szerepmegosztása szerint csak jövőre szóló jogalkotási hatalma van. Kivételt képez az az eset, amikor az 1989. október 23-án hatályba lépett alkotmányba ütközik valamely régebbi jogszabály és azt az Alkotmánybíróság a lex posterior derogat priori (későbbi szabály törli a vele ellenkező korábbit) elv alapján visszamenőleges hatállyal - de nem az alkotmánymódosítást megelőző időre szóló hatállyal, amire nincs hatásköre - semmisíti meg. (E visszamenőleges hatáskör teszi az Alkotmánybíróságot, törvényhozó szerv létére, bírósággá.)

A múltra vonatkozó jog megállapítása, múltból származó jogosultság érvényességének, múltbeli tények jogszerűségének elbírálása jogállamban kizárólag a Bíróság hatalmában áll. A Bíróság állapíthatja meg (és állapíthatta meg a múlt rendszerben is), hogy valamely jog fennáll-e vagy nem, valamely szabadság korlátozható volt-e egyedi esetben vagy nem, valamely aktus legális volt-e vagy nem. A bírói megállapításnak végleges formája jogerős, ami alatt az értendő, hogy jogot létesít akkor is, ha tartalmilag téves. A jogbiztonság elve érdekében a bírói határozat elleni jogorvoslat korlátozott a perjog által, és a meg nem támadható - jogerős - bírói határozat (res iudicata) jogot keletkeztet.

Nincs (és nem is volt) ilyen jogkeletkeztető hatálya az államigazgatási döntéseknek. Az államigazgatási egyedi aktus egyedi (személyes és vagyoni) viszonyok szabályozására mindig törvényi felhatalmazásból nyeri jogerejét, s ugyancsak törvényi felhatalmazás kell (és volt szükséges a múlt rendszerben is) ahhoz, hogy államigazgatási szerv normatív rendező utasítást (rendeletet) bocsásson ki. Az államigazgatási határozat tehát teremthet és teremthetett tényhelyzetet, de jogot csak törvényen alapulva alakíthat, és jogalakító ténye a joghatást - ellentétben a bírói ítélettől - az államigazgatási aktus törvényszerűségétől nyeri és nyerte (mégha ez a törvényszerűség a múlt rendszerben a rendeleti szabályozás elburjánzása miatt áttételes is lehetett). Önmagában, törvényi alap nélkül, a közigazgatási határozat jogereje (meg nem támadható volta) nem létesít anyagi jogi jogosultságot.

b) A tulajdon valamely dolgon, vagyontárgyon fennálló abszolút az állam által biztosított hatalmi helyzet, amely (Grosschmid megfogalmazása szerint) magában foglalja közjogi vonatkozásban azt az állami kötelezettséget is, hogy az ingatlan tulajdonát a nyilvántartásban az anyagi jogi helyzetnek megfelelően kell szerepeltetni.

A tulajdon tisztán jogi természetű vetülete a vagyonnak, csak jogcímen létesül, csak jogcím alapján szűnhet meg. Jogellenes tulajdonelvonás nincs, ez fogalmi lehetetlenség. Lehet a tulajdonost a birtoktól megfosztani jogtalanul, ténylegesen, lehet elzárni tulajdonából folyó kereseti jogosultsága érvényesítésétől, de ez nem szünteti meg tulajdonosi mivoltát, csak jogsértő módon gátolja jogosultsága gyakorlásában.

A tulajdon elvonható, megszüntethető közérdekből, állami intézkedéssel, kisajátítással. Ám a tulajdon elvonása az elmúlt rendszerben is csak törvénnyel vagy törvény alapján, annak általános előírását egyedi esetre alkalmazó (államosító, kisajátító, igénybevevő), államigazgatási határozattal történhetett. Magánszemélyek személyi és vagyoni jogait ugyanis csak törvény, vagy törvényes felhatalmazáson alapuló - a törvényt alkalmazó - igazgatási határozat, illetve jogerős bírói ítélet vonhatta el, szüntethette meg. Az államigazgatási egyedi határozat személyi jogot vagy tulajdont megszüntető joghatása a határozat törvényszerűségén, a törvény egyedi alkalmazásán múlott; a jogerős bírói ítéleté a bírói hatáskörön alapult. Jogerős bírói ítélet téves jogalkalmazás vagy téves tényállásmegállapítás esetén is rendelkezik konstitutív (jogot keletkeztető) hatással, az államigazgatási intézkedés azonban nem. A nem törvényen alapuló (törvényellenes és nem bírói ítélettel történt) vagyonelvonások esetén a jogbiztonság beállásához szükséges a bírói felülvizsgálat lehetővé tétele. A bírói út múltbani vagy mai kizárása ugyanis nem egyenlő a törvénysértő vagy megalapozatlan közigazgatási határozat konstitutív, tulajdon keletkeztető joghatással való felruházásával. Ezt a múlt rendszer is így vallotta, ezért került sor pl. az 1957. évi 10. tvr. kibocsátására, a mezőgazdasági ingatlanok tulajdoni helyzetében mutatkozó jogbizonytalanság megszüntetése céljából.

Elvben a tulajdon elvonásának a múlt rendszerben is kártalanítás mellett kell történnie, de jogszabály - a Kpt. szóhasználatában "igazságtalanul" - gyakran rendelkezett úgy, hogy nem nyújt kártalanítást, vagy nem teljes kártalanítást juttat. Mindenesetre mindazokban az esetekben, amikor a tulajdonelvonást egyedi államigazgatási döntéssel csak teljes kártalanítás, vagy meghatározott kártalanítás mellett tette lehetővé az elmúlt rendszer jogszabálya, a tulajdoni igényt kisajátítás után az előírt vagy megállapított kártalanításra szóló legális igény váltotta fel, ugyancsak jogként, amelyet a hatalom tényleges aktusa ugyancsak nem vonhatott el, nem szüntethetett meg. Azonos a helyzet akkor, ha a tulajdon tárgya de facto szűnt meg, eredeti tulajdonszerzés szüntette meg a volt tulajdont: feldolgozás, egyesítés, beolvasztás, államtól visszterhes ügylettel történt szerzés.

2. Ennek elvi előrebocsátása mellett szeretném vizsgálat tárgyává tenni, szigorúan a legalitás szempontjából, a tulajdon tárgyának, vagyonnak az akkor hatályos joggal ellentétes módon történt elvonása után keletkezett jogi helyzetet.

a) Először azokra az esetekre kívánok kitérni, amelyek során az államosítási rendeletekre hivatkozással, de azokat megsértve fosztottak meg valakit a tulajdon tárgyától (államosító államigazgatási határozat téves indokolással, indokolás nélkül, jogsértő indokolással). Ezekben az esetekben tehát létezett olyan igazgatási döntés, amely forma szerint - megfelelő tartalommal - alapul szolgálhatott a tulajdonjog elvonására.

b) Ennél súlyosabb a jogsértés ott, ahol a tulajdon tárgyának elvonása hatalmi (erőszakos vagy fenyegetéssel elért) cselekmény, ráhatás következménye volt és az esetleges államigazgatási határozat csak a fennálló állami birtokhelyzet tulajdonkénti nyilvántartásba vételét rendelte el anyagi jogalap nélkül.

c) Különböznek e határozatoktól a - főként a földosztás során adódott - tudatosan a törvényi előírást meghaladó, de közérdekű elvonások (földalap hiánya, házhelyszükséglet, iparosítás vagy út céljára történt birtokbavétel), ahol a Hatóság egyidejűleg a teljes vagy részleges kártalanítást is elrendelte az elvonás közérdekű jellegére tekintettel, és későbbi jogszabály a kártalanítás rendezését függesztette fel. Itt a tulajdonjog állammal szembeni kötelmi követelésre fordult át, amelynek érvényesítése elé jogszabály állított akadályt, anélkül, hogy a követelést megszüntette vagy a felfüggesztéssel szembeni jogorvoslatot lehetővé tette volna. E követelésekkel egyenlő elbírálás alá esik az a)-b) módon történt elvonás, ha a tulajdon de facto, eredeti tulajdont keletkeztető szerzés révén szűnt meg és a volt tulajdonost annak értékére illeti meg (condictios) követelés.

A) Az első - téves vagy jogellenes alapon történt államosítás alá eső - csoportba tartozó esetekben a kérdés az, hogy tulajdonítható-e az államigazgatási határozatoknak konstitutív, jogkeletkeztető hatás, jogerő, csupán azért, mert az adott időszakban velük szemben jogilag vagy tényleg jogorvoslattal élni nem lehetett.

Tetszetős formai jogi álláspont szerint az az állami döntés, amely ellen jogorvoslat nem létezik, végleges helyzetet teremt, jogerősnek, jogkeletkeztető hatályúnak minősül. Minthogy a jog éppen valamely adott igény állami védelmében áll, nincs jog ott, ahol az állam valamely élethelyzet, társadalmi igény védelmét megtagadja, nem vállalja.

Az anyagi jogi álláspont szerint viszont az egyszer létrejött tulajdont abszolút, hatósági és bírói védelemben kell részesíteni, ettől csak törvényben meghatározott esetben lehet eltérni. (Amint a múlt rendszerben sorozatosan előfordult, hogy a jogerős bírói ítélet nem került végrehajtásra, de az nem változtatott az igény érvényességén, jogosságán, úgy a létezett és jogszerűen sem meg nem szűnt, sem át nem szállott tulajdonnal kapcsolatos igény sem szűnik meg attól, hogy az államhatalom bármilyen indokkal a sérelemtől a jogorvoslatot megtagadja.) Ha az Állam az egyébként törvényesen védett igényt nem engedi érvényesíteni, ez csak az igény elévülésének nyugvását idézi elő: ami kezdettől jogellenes, időmúlás által nem válik jogossá, és viszont.

Ha az elmúlt rendszer a magántulajdont intézményesen megszüntette volna, vagy állami tulajdonná alakította volna át, úgy ennek következményeit az egyes addigi tulajdonosokkal szemben a hatóságok levonhatták volna. Ám a rendszer végig ismerte és elismerte az állami tulajdon mellett a magántulajdont is. A magántulajdont elvonó rendelkezés ezért - bármily széles réteget is érintett légyen - lex specialis, kivételes törvény maradt az általánosan érvényes tulajdonvédelemmel szemben. Az egyedi intézkedés joghatálya, konstitutív volta a tulajdont kivételesen elvonó vagy megszüntető törvény által meghatározott okokban rejlett, azokat a hatósági egyedi intézkedés csak végrehajtotta, érvényesítette. Ha tehát az államosító, földosztó, kisajátító, egyszóval tulajdont elvonó hatóság intézkedése a törvényt tévesen alkalmazta vagy alaptalanul alkalmazta, (figyelmen kívül hagyta, túllépte), ez jogerő nélküli, csak formailag érvényes intézkedés volt, aminek nem lehetett tulajdont szüntető hatálya.

Az ingatlantulajdon vonatkozásában ez a megkülönböztetés az ingatlan-nyilvántartás bevezetése óta létezik a tulajdonjog nyilvántartásba történő bejegyzését elrendelő igazgatási (azelőtt bírósági!) határozat és az annak alapjául szolgáló tulajdonszerzési jogcím viszonylatában. Az igazgatási határozatot a bejegyzés során elkövetett hiba miatt záros határideig lehetett (és lehet) megtámadni, a tulajdont azonban ettől függetlenül érvényesíteni lehetett (és lehet) annak megszűntéig (elbirtoklás). A tulajdont érvényesíteni kívánó perben az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés által mutatott tulajdoni helyzet mellett csak megdönthető vélelem állott fenn. Ez a viszony 1945-89 között sem változott, noha a tulajdon tárgyát elvonó államigazgatási intézkedések bíróság előtti megtámadásának lehetőségét korlátozták, esetenként kizárták. Más kérdés, hogy az ingatlan-nyilvántartásban bízó harmadik szerző államtól szerzett tulajdona visszteher esetén egyáltalán nem, ingyenesség esetén csak áttételesen támadható meg.

Amíg az állam az állami intézkedés által elvont vagyontárgy birtokosa, mai alkotmányunk szerint, az alkotmánynak a jogállamiságra, a bírói útra és a tulajdon védelmére vonatkozó rendelkezései alapján, csak egy alkotmányos út képzelhető el az ilyen helyzetekből adódó viták rendezésére és ez a bírói út. (A jogilag fennálló tulajdont ma az állam már csak teljes kártalanítás mellett vonhatná el törvényi rendelkezéssel, visszamenőleg pedig törvény nem adhatna jogerőt a maguk idejében csak deklaratív erejű aktusoknak, és nem állapíthatná meg sem az elbirtoklást, sem az igények elévülését törvény a múltra vonatkozóan.) Egyedül bíróság döntheti el végérvényesen és mindenkire kiterjedő hatállyal, hogy tulajdon fennáll-e vagy nem, s hogy annak helyreállítására az igény elévült-e vagy nem. Jogállamban a Bíróságnak ezt a feladatot a hatalmi ágak megosztásából adódóan vállalnia kell, formai okokkal nem bújhat ki alóla. Nem azt kell vizsgálnia, hogy helyes volt-e egy ma már meg nem támadható államigazgatási aktus, hanem azt, hogy fennáll-e a keresetet benyújtó tulajdona vagy nem. (Az államigazgatási aktust nem kell a bíróságnak visszamenőleg hatályon kívül helyeznie, ha a tulajdon fennálltát megállapítja, hanem feljogosítja a tulajdonost tulajdonának az ítéleten alapuló nyilvántartásba vételére. Ha az államigazgatási határozat megtámadásáról lenne adott eljárásban szó, úgy a törlésnek visszamenőleges hatállyal kellene történnie.)

B) Ahol a vagyon (tárgy) elvonásának még formailag sem volt meg az alapja, mert a hatósági intézkedés nem is hivatkozott - alaptalanul sem - törvényre, ott a bírói út még nyilvánvalóbban megáll. A tulajdonos birtokának elvonása nem szünteti meg a tulajdont és a jogellenes szerzés akadálya az elbirtoklásnak. Az állami birtok tulajdonként való nyilvántartásba vétele joghatás nélküli deklaráció, helyesebben ahhoz csak vélelem, tehát perjogi hatás fűződik. A panaszút kizárása mind az elévülést, mind a telekkönyvi elbirtoklás bekövetkeztét kizárta. Mezőgazdasági ingatlanok vonatkozásában az 1957. évi 10. tvr. megteremtette az utólagos legalitást ilyen esetekre is, így az eredetileg legális és az 1957. évi 10. tvr. által legalizált eredetileg illegális tulajdonelvonások között csak törvényhozói aktus különböztethetne, és arra a törvényhozó nem kötelezhető, de egyéb birtokok elvonását utólagos törvény nem szentesítette és ma már nem is szentesítheti.

C) Kártalanítás megállapítása, elrendelése - esetleg részleges folyósítása - mellett elvont tulajdon esetében, ha a kártalanítás rendezését utóbb állami intézkedés felfüggesztette, de törvény azt meg nem szüntette, a helyzet nem ennyire egyértelmű. A kártalanítás iránti jog, ellentétben a tulajdonnal, időmúlással, elévüléssel megszűnik. Bíróság által döntendő és dönthető el, mennyiben nyugszik az elévülés azalatt, amíg a kártalanítást elrendelő és a tulajdont megszerző állam a kártalanítás iránti igény érvényesítését felfüggeszti, anélkül, hogy megfelelő jogi formában azt végleg megszüntetné. A követelés behajtásának szünetelése ugyancsak lex specialis a tartozások megfizetésének általános kötelezettségével szemben. (Más lenne a helyzet, ha törvény, mint az államosított vállalatok egymással szembeni kötelezettségei esetében tette, a magánfelekkel szembeni állami tartozásokat is eltörölte volna: az ilyen módon okozott "károk" rendezése csak újabb jogalkotói aktussal lenne lehetséges.) Pusztán az érvényesítés átmeneti akadályozásával az Állam nem szüntette meg fennálló kötelezettségeit, így azok Bíróság előtt érvényesíthetők, ha annak más akadálya nincs.

3/ a) Az Alkotmánybíróság korábbi [66/1991. (XII. 21.) AB] határozatában már levonta ennek a megkülönböztetésnek az alkotmányos következményeit. Arra az esetre, ha bíróság koncepciós perben vagy az eljárási szabályok sérelmével ítélt valakit vagyonelkobzásra, a perújítással megsemmisített ítélet vagyoni következményeinek helyreállítása az igazságügyminiszter diszkréciós jogkörébe tartozott, s legfeljebb államigazgatási határozatként volt a miniszter döntése felülvizsgálható. Annak ellenére, hogy a bírói ítélettel kimondott vagyonelkobzásnak volt és van konstitutív hatálya a fent kifejtettek szerint, tehát az ítélet által előidézett vagyoni helyzetnek volt jogalapja, mégis az Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a megsemmisített ítélet nyomán teljes kártérítésre vagy az elvont vagyon természetbeni visszaszolgáltatására van igénye a sértettnek, és az igény elbírálása - tulajdoni igényként vagy kártérítési igényként - rendes perre tartozik.

Minthogy a bírói - akár jogsértő - ítélet joghatállyal rendelkezett, annak feloldása nyitotta meg a bírói utat. Joghatállyal nem rendelkező, noha formailag érvényes közigazgatási határozat esetén a tulajdonon alapuló jog érvényesítéséhez, vagy egyáltalán fennálló jog érvényesítéséhez nincs szükség az eredetileg sem joghatályos határozat formai feloldására, csupán a jog érvényesítését gátló ma már alkotmányellenes akadályok "ex nunc" hatályú feloldására. Nincs tehát szükség az államigazgatási határozatok visszamenőleges bírói felülvizsgálatát lehetővé tévő törvényi rendelkezésre, ami valóban alkotmányellenes lenne és ellenkeznék a legalitás elvével. Nem azt kell bírói úton rendezni, hogy a nem létezett állami tulajdon bejegyzésre került, hanem azt kell tisztázni a ma hatályos jogszabályok szerint, hogy a panaszosnak fennáll-e a tulajdonjoga, és ha a bírói döntés ezt megállapítja, a tulajdonos e bírói ítélet alapján kérheti tulajdonjogának az ítélet által megállapított időpontra szóló bejegyzését. Ehhez nem kell [az ABh 1/ f) pont 5. bek. szerint] sem a polgári jog, sem az eljárásjog hatályos szabályait visszamenőleg megváltoztatni.

Jelenleg az Alkotmánybíróság mostani és 66/1991. (XII. 21.) AB határozatában rejlő ellentmondás, illetve a hiányos törvényi rendezés miatt diszkrimináció áll fenn a hatályon kívül helyezett bírói ítélet okán tulajdonuktól jogalap nélkül megfosztottak és a joghatály nélküli államigazgatási határozattal birtokuktól megfosztottak - mindkét esetben állami tulajdonként nyilvántartott - tulajdonával kapcsolatos igények rendezése között. Hogy utóbbiak esetleg többen vannak, vagy hogy esetenként a tényállás nehezen tisztázható, a legalitás elvének érvényesítése szempontjából nem játszhat szerepet.

b) Más kérdés, hogy az Alkotmánybíróság határozatában a kárpótlás alapelveként hivatkozott osztó igazság érvényesülésére irányuló igény valós és mérlegelendő. Senkinek sincs alanyi joga arra, hogy az ő kárát az állam nagyobb mértékben pótolja, mint másét. A kárvallottságban ma egy teljes társadalom osztozik. Indokolatlan kiemelés is diszkriminatív lehetne, ellenkeznék az Alkotmány 70/A. §-ával. A kárpótlás anyagi alapja az állam "igazságtalanul" szerzett tulajdona, és abból megközelítőleg azonos, igazságos kárpótlásra tarthatnak igényt a károsultak. A kárpótlás során a törvényhozás nem köteles az állam amúgy is szűkös más anyagi forrásait kimeríteni.

Ha a legalitás elvét és az osztó igazság szempontját egyeztetni kívánjuk úgy, hogy a megoldás alkotmányos legyen, egyiket sem lehet figyelmen kívül hagyni, mert mind a tulajdon védelme, mind az egyenlőség, alkotmányos elvek. A törvényhozótól joggal követelhető, hogy igazságtalan és jogtalan tulajdonsérelem, birtokelvonás és tulajdonelvonás között a legalitás elvi alapján különbséget tegyen. Másrészt nincs alkotmányos akadálya annak, hogy, amint a jelen határozat is rögzíti, [1/ d) 7. bek.] a kárpótlás során annak társadalmi terheit elosszák és a károk arányos viselésére a károsultakat is kötelezzék (kárpótlás részlegessége). A tulajdon védelmének elvével ez például úgy egyeztethető, hogy az állam - elismerve a tulajdon fennálltát - annak visszaadását a kárpótlás terheinek arányos viseléséhez kösse, tehát a tulajdonból folyó rendelkezési jog alapján a tulajdonosoknak választási lehetőséget adjon a kárpótlás, vagy tulajdonuk teherrel történő visszaszolgáltatása között. Elképzelhető más alkotmányos megoldás is, de a legálisan fennálló különbséget a jogbiztonság érdekében nem elkenni, hanem észlelni és feloldani kell. Az AB hat. 1/ c) pontja utolsó bekezdésének szövegével ez okból nem tudok egyetérteni.

4. A kifejtett jogi álláspont fényében kell a jelenlegi töretlen bírói gyakorlatot értelmezni. A jogállammal nem fér össze, hogy az alkotmányos alapjogokat, azok védelmét a törvényhozó és a bírói hatalom kétféleképpen értelmezze. A bíróságok állandó gyakorlata jogot alkalmaz, értelmez, alakít és alkot. A jogalkotásnak a jogállamban egységesen az Alkotmány alapján kell folynia, ez alól a bírói jogalkotás sem kivétel. Az Alkotmánybíróság mindenkire, a bíróságokra is kötelezően értelmezi az Alkotmányt.

Az Alkotmánybíróság a kárpótlással kapcsolatban már megállapította, hogy az Állam szabad rendelkezési joga tulajdonosként a jogszerűen szerzett tulajdona felett áll fenn: jogszerűtlenül ugyanis tulajdont egyáltalán nem lehet szerezni. A Legfelsőbb Bíróság több ízben úgy nyilatkozott, hogy az 1952. évi 4. tvr.-re hivatkozással állami tulajdonszerzés nyilvántartásba vételét foganatosító államigazgatási határozat, illetve intézkedés jogszabálysértő voltának megállapítására kereset nem indítható. A Legfelsőbb Bíróság szerint nincs hatásköre a bíróságnak arra, hogy az Állam "tulajdonszerzésének jogszerűségét" visszamenőleg felülvizsgálja. Tulajdonosok egész sorának keresetét utasították el az Alkotmánybíróság említett határozata óta a bíróságok ezzel az indokolással (noha fentiek szerint egyértelmű, hogy a bejegyzés jogérvényessége attól függ, hogy a kérelem arra jogosulttól származik-e, a tulajdon szerzésének pedig önálló törvényes jogalapja kell legyen). A bírói gyakorlat egységes élő jognak tekintendő a tekintetben, hogy az 1952. évi 4. tvr. alkalmazása révén az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk orvoslása csak a Kpt. alapján történik és ezen nem változtat az sem, ha az alkalmazás során a jogszabályt megsértették; függetlenül attól is, hogy a felek kifejezetten tulajdonuk alapján indították a keresetet vagy a bejegyzést elrendelő határozatot támadták meg.

A bírói gyakorlat nincs összhangban a tulajdonról fent előadott jogi állásponttal. A tulajdont az Alkotmány védi. Az államnak valóban nincs reprivatizációs kötelezettsége - a volt és törvény alapján megszűnt tulajdon visszakövetelésére nincs törvényen alapuló, bíróság előtt érvényesíthető igénye a volt tulajdonosnak -, de ez nem áll a törvénytelen, jogellenes hatósági aktus alapján elvont birtokra akkor sem, ha az állami aktus az új alkotmány életbeléptéig nem volt bíróság előtt megtámadható. A tulajdon fennálltának vagy megszűntének kérdése bírói útra tartozik. A bírói út igénybevételére a tulajdonosnak az Alkotmány 13. § (1) és 50. § (1) pontja alapján alanyi joga van.

Az a kérdés vihető bíróság elé, hogy fennáll-e a felperes tulajdona a kereset benyújtása időpontjában; hogy a birtokot, vagyont elvonó aktus bizonyítható jogellenessége miatt keletkezett-e egyáltalán a szóban forgó vagyontárgyon állami tulajdon.

Ezért az Alkotmánybíróságnak a vonatkozó panaszokat az egységes bírói gyakorlat - élő jog - alkotmányosságának vizsgálatával el kellett volna érdemben bírálnia.

Dr. Zlinszky János s. k.,

alkotmánybíró

Rendezés: -
Rendezés: -
Kapcsolódó dokumentumok IKONJAI látszódjanak:

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére