763/B/2001. AB határozat
jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványról
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 31. § (2) és (4) bekezdése, illetve 33. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 31. § (2) és (4) bekezdése, illetve 33. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására irányuló indítványt visszautasítja.
Indokolás
I.
Az indítványozó az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ütv.) 31. § (2) és (4) bekezdése, továbbá 33. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt terjesztett elő kérelmet. Indítványa alapjaként hivatkozott az Alkotmány 70/B. §-ának (1), (2) és (3) bekezdésében foglalt követelményekre. Az előadottak szerint az ügyvédi törvény "parancsolóan kötelezővé teszi" az ügyvédnek a kirendelés ellátását, s ez sérti a munka és a foglalkozás szabad megválasztásának lehetőségét. Az indítványozó meglátása szerint a kirendelt ügyvédi tevékenység kötelezővé tétele kényszermunkának minősíthető. Emellett a kirendelt ügyvédnek kötelessége helyettesítéséről gondoskodni, mert csak a törvényben megjelölt esetekben kérheti felmentését, ezt is azonban jogosult a kirendelő hatóság mérlegelni. Ezért a kirendelés visszautasítása nincs megfelelőképpen biztosítva. Emellett nem biztosított a választási lehetőség sem, ez pedig az ügyvédre nézve megalázó, és nem egyeztethető össze az igazságszolgáltatás méltóságával.
Az indítványozó kifogásolta, hogy a bíró és az ügyész egyenlő munkáért viszonylag egyenlő bérben részesül, ezzel szemben az ügyvédet túlzottan alacsony díj illeti csak meg. A kirendelt ügyvédeket a bírókhoz és az ügyészekhez képest hátrányos megkülönböztetés éri a díjazás tekintetében.
Az indítványozó szerint a támadott rendelkezések összeegyeztethetetlenek az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezménnyel (a továbbiakban: Római Egyezmény), és az ahhoz kapcsolódó joggyakorlattal.
II.
1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:
"70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.
(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.
(3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének."
2. Az Ütv. indítvánnyal érintett rendelkezései: "31. § (2) A kirendelt ügyvéd köteles az ügyben eljárni, a hatóság idézésének eleget tenni, továbbá a terhelttel, illetve ha az ügy természete lehetővé teszi, a képviselt személlyel a kapcsolatot felvenni. (...)
(4) A kirendelt ügyvéd a külön jogszabályban meghatározott díjazásra és költségtérítésre tarthat igényt."
"33. § (1) A kirendelt ügyvéd a helyettesítéséről úgy köteles gondoskodni, hogy az az eljárást ne akadályozza, és ne sértse a terhelt, illetve a képviselt személy érdekét."
III.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az indítványozó elsődlegesen azt állította, hogy az Ütv. 31. §-ának (2) bekezdésében szereplő előírás, mely szerint a kirendelt ügyvéd köteles az ügyben eljárni, a hatóság intézkedésének eleget tenni, ellentétes az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésével.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésében foglalt munkához való jogba mindenfajta foglalkozás, hivatás, "munka" megválasztásának és gyakorlásának szabadsága beletartozik. A munka, foglalkozás, vállalkozás alanyi alapjogként nem különbözik egymástól. A munkához való jog tartalmán az egyénnek azt az alanyi jogát kell érteni, hogy az anyagi létét munkával biztosítsa. A munkához való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami beavatkozások és korlátozások ellen. E korlátozások alkotmányossága ugyanakkor más-más mérce alapján minősítendő aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e az állam. A munkához való jogot az veszélyezteti a legsúlyosabban, ha az ember az illető tevékenységtől el van zárva, azt nem választhatja. [21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 117, 121.; 276/B/2003. AB határozat, ABH 2005, 1159, 1162.]
Az 500/B/1994. AB határozatban az Alkotmánybíróság - a munkáltató személyében bekövetkező jogutódlás munkaviszonyra való hatásának vizsgálata körében - a munkához való jog negatív oldalával foglalkozott. Ebben kimondta: "A munka és a foglalkozás szabad megválasztásához fűződő alapjog pedig magába foglalja annak negatív oldalát is: alapjogot arra, hogy senki nem kényszeríthető olyan munkáltatóval munkaviszonyba, akivel munkaszerződést nem kötött és nem is kíván kötni, akinél munkát végezni egyáltalában nem akar. Az alapvető jogok negatív oldalával az Alkotmánybíróság már több korábbi határozatában foglalkozott. Az 1282/B/1993. AB határozatában (ABK 1994, június, 321.) például kimondta, hogy egy pozitív alkotmányos alapjog magába foglalja az arra vonatkozó alapjogot is, hogy a személy ezzel a jogával egyáltalában ne éljen.
Az alkotmányos szabadságjogoknak általában van negatív oldala: az alapjog az Alkotmány által garantált szabadságjogot jelent arra is, hogy az állam lehetővé teszi és biztosítja a joggyakorlástól való tartózkodást, azaz senkit se kényszeríthet arra, hogy alapjogával éljen is." (ABH 1995,699,701.)
Az indítványozó által kifogásolt rendelkezés az ügyvédi hivatás szabad megválasztását nem korlátozza, kizárólag annak gyakorlását érinti. Az Alkotmánybíróság megállapította azt is, hogy a támadott szabály arra kötelezi az ügyvédet, hogy azt a tevékenységet végezze, mint egyébként, ez a kötelezettség azonban nem megbízási jogviszonyból és szabad ügyfélválasztásból [Ütv. 24. § (1) bekezdés], hanem hatósági határozat (egyoldalú) rendelkezéséből ered. A támadott szabály tehát az ügyvédeket általában megillető ügyfélválasztás szabadságát, a megbízás elvállalása és tartalma (pl. a díjazás) meghatározása tekintetében fennálló szabadságot korlátozza.
Az Alkotmánybíróság többször foglalkozott az ügyvédi foglalkozás sajátosságaival. A 22/1994. (IV. 16.) AB határozatban kifejtette, "hogy az ügyvédi foglalkozás elsősorban az igazságszolgáltatáshoz és a jogalkalmazáshoz kapcsolódó tevékenység. Az igazságszolgáltatásban védőként, vagy jogi képviselőként való közreműködése alkotmányos követelmény és az eljárási törvények kötelező előírása. Az ügyvéd (a jogi képviselő) eljárásjogi státusát és helyzetét törvény szabályozza, eljárásbeli jogait és kötelességeit ugyancsak törvény írja elő. [...] A foglalkozás sajátossága tehát az igazságszolgáltatás és jogalkalmazás rendszeréből folyik azon túl, hogy az igazságszolgáltatáshoz és jogalkalmazáshoz kapcsolódik. Az ügyvédi foglalkozásgyakorlás szabályai közjogi tartalmú, illetve vonatkozású normák. Az ügyvédi foglalkozás megválasztásánál nem lehet más feladatot és tevékenységet választani, mint amit az eljárásjogok intézményesen meghatároznak. Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy míg számos más foglalkozás feladat- és tevékenységköre a társadalmi munkamegosztás révén jogi szabályozás nélkül is adott és a jogi szabályozás legfeljebb a tevékenység kereteit és feltételrendszerét fogja át, addig az ügyvédi foglalkozás gyakorlásának tevékenységformái normatívan előírtak és formalizáltak.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az ügyvédi foglalkozás gyakorlásának szabályai, a foglalkozás gyakorlásának körében az ügyvédre háruló kötelességek és feladatok törvényben szabályozott normatív előírások. Ezek olyan szabályok tehát, amelyek az ügyvédi foglalkozás kereteit határozzák meg és tartalmát érintik. Az ügyvédi foglalkozás megválasztása ezeknek a szabályoknak az elfogadását jelenti. Ha tehát valaki az ügyvédi pályát választja, aláveti magát ezeknek az előírásoknak." (ABH 1994, 127, 103-131.)
A 428/B/1998. AB határozatban, illetve a 942/B/2001. AB határozatban az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a jogi képviselet és a büntető védelem ellátása folytán az ügyvéd hivatása minden egyéb hivatástól eltér abban a tekintetben, hogy az Alkotmány XII. Fejezetében felsorolt valamennyi alkotmányos joggal - azok érvényesítésének garanciális jellegű eszközeként - szoros kapcsolatban áll, a védelemhez való joggal pedig közvetlenül az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezés fűzi össze. (428/B/1998. AB határozat, ABH 2004, 1236, 1242.; 942/B/2001. AB határozat, ABH 2004, 1561, 1574.)
Emellett az Alkotmánybíróság hangsúlyozta: az ügyvédi hivatás megkülönböztető jegye, hogy szellemi szabadfoglalkozásként olyan magántevékenység, amely a közhatalmi szervek működési körében garanciális okokból hangsúlyozottan magántevékenységként különül el a közhatalomtól. [22/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 127,131.]
Az ügyvédi hivatás tehát különleges foglalkozás: garanciális okokból magántevékenységként folytatják, ám mivel elválaszthatatlanul kapcsolódik az igazságszolgáltatáshoz, a jogalkalmazáshoz, tartalma és feltételei törvény által részletesen meghatározottak. Szellemi szabadfoglalkozásúként az ügyvéd általában szabadon döntheti el, elvállalja-e a megbízást, kívánja-e képviselni a felet. Közreműködésére azonban azokban az esetekben is szükség van, amikor a fél nem tud (esetleg bizonyos esetekben büntetőeljárásban: nem akar) megbízás (meghatalmazás) útján gondoskodni, de a jogi képviselet az eljárás jellegére, tárgyára vagy egyéb körülményekre tekintettel nélkülözhetetlen. Az állam - az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdéséből fakadó, a jogegyenlőség megvalósítására vonatkozó kötelezettségének is eleget téve - az ügyvédi közreműködést, s ezzel a fent említett alkotmányos jogok érvényesülését a kirendelés révén biztosítja. Az ügyvédi hivatásnak - az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódó jellege révén - részét képezi az, hogy az ügyvéd jogszabályban meghatározott esetekben kirendelés alapján, kötelező jelleggel eljárjon. Egyúttal az Ütv. rögzíti azokat az eseteket, amikor az ügyvéd felmentését kérheti (Ütv. 34. §) . Ezen okok fennállása esetén a kirendelő hatóság köteles felmenteni az ügyvédet, mérlegelésre nincs lehetősége. Kirendelés esetén az ügyvédek munkájukért a külön jogszabályokban meghatározott díjazásban részesülnek, illetve jogosultak költségeik megtérítésére. Nem ellentételezés nélkül kötelezi tehát a jogszabály az ügyvédeket a közreműködésre.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Ütv. 31. § (2) bekezdése nem ellentétes az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésében megfogalmazott munkához való joggal, ezért az indítványt ebben a tekintetben elutasította.
2. Az indítványozó szerint sérti a munkához való jogot az is, hogy az Ütv. 33. § (1) bekezdése alapján a kirendelt ügyvédnek kötelessége a helyettesítéséről gondoskodnia. Így ha betegség vagy megbízási jogviszonnyal összefüggő képviselői feladatai miatt nem tudná teljesíteni a kirendelésből eredő kötelezettségeit, akkor nem kérheti felmentését, hanem a helyettesítését magának kell megszerveznie.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az ügyvédnek a helyettesítéséről való gondoskodása a fent már hivatkozott alkotmányos célt, az igazságszolgáltatás megfelelő működését szolgálja. Az ügyvéd a jogalkalmazáshoz kapcsolódó tevékenységét hivatásszerűen folytatja, ezért elvárható tőle, hogy hivatása gyakorlását oly módon szervezze meg, hogy személyes akadályoztatása az igazságszolgáltatás működését ne zavarja. Az ügyvédi tevékenység sajátosságaiból fakad, hogy feladat-ütközések több megbízás elvállalásából is létrejöhetnek, illetve egyéb akadályok (pl. betegség) a megbízás alapján fennálló kötelezettségei teljesítésében is akadályozhatják az ügyvédet. Az Ütv. 23. § (5) bekezdése maga is számol ezzel az eshetőséggel, és kifejezetten jogként fogalmazza meg, hogy a megbízás ellátásához alkalmazott ügyvédje, ügyvédjelöltje, a nála működő külföldi jogi tanácsadó, továbbá más ügyvéd, illetve európai közösségi jogász, alkalmazott európai közösségi jogász közreműködését is igénybe veheti, kivéve, ha ezt a megbízó a megbízás létrejöttekor írásban kizárta. A helyettesítésről való gondoskodás tehát az ügyvédi tevékenység szükségképpen velejáró része, függetlenül attól, hogy az eljárási kötelezettség megbízási jogviszonyon vagy kirendelésen alapul. Az ügyvéd ilyenkor - figyelemmel a megbízási szerződések tartalmára -szabadon szervezheti meg, hol jár el személyesen, s hol vesz igénybe közreműködőt.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Ütv. 33. § (1) bekezdése nem sérti az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdését, ezért az indítványt ebben a tekintetben elutasította.
3. Az indítványozó szerint alkotmányellenes az Ütv. 31. § (4) bekezdése is. A támadott rendelkezés szerint a kirendelt ügyvéd a külön jogszabályban meghatározott díjazásra és költségtérítésre tarthat igényt. Az indítványozó szerint a kirendelt ügyvéd munkadíját a bírói és az ügyészi munka díjazásához kellene viszonyítani és arányosítani. Mivel ez nem valósul meg, ezért sérül az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdése, melynek értelmében az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdése - helyes értelme szerint - az általános diszkrimináció-tilalmat megfogalmazó 70/A. §-nak a munka világára vonatkoztatott konkretizálása (137/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 456, 459.) .
Az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében az egymással összehasonlítható helyzetben lévők között alkalmazott olyan különbségtétellel szemben nyújt védelmet, amelynek nincs alkotmányosan elfogadható indoka. A megkülönböztetés alkotmányosságának megítélésében a mindenkori szabályozás tárgyi és alanyi összefüggéséből kell kiindulni, s az egyenlőségnek az adott tényállás lényeges elemeire tekintettel kell fennállnia. A megkülönböztetés tilalmába ütközik, ha az adott szabályozási koncepción belül eltérő szabályozás vonatkozik valamely csoportra, kivéve, ha annak kellő súlyú alkotmányos indoka van. [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77-79.]
Az indítványozó által támadott rendelkezés csupán azt tartalmazza, hogy a kirendelés alapján az ügyvéd díjazásra és költségtérítésre jogosult. A díj mértéke vonatkozásában azonban semmit nem határoz meg, ennek rendezését más jogszabályra bízza. Az Ütv. 131. § (2) bekezdése értelmében a kirendelt ügyvéd óradíját a központi költségvetésről szóló törvényben az Országgyűlés állapítja meg úgy, hogy annak összege az előző évi összegnél nem lehet alacsonyabb. A részletszabályokat - az Ütv. 131. § (1) bekezdés a) pontja alapján - a pártfogó ügyvéd és a kirendelt védő részére megállapítható díjról és költségekről szóló 7/2002. (III. 30.) IM rendelet tartalmazza. Önmagában tehát az Ütv. 31. § (4) bekezdése nem hozható alkotmányjogilag értékelhető összefüggésbe az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdésével.
Mindezekre tekintettel az Ütv. 31. § (4) bekezdése nem sérti az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdését, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a tekintetben elutasította.
4. Az indítványozó az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdésének sérelmét is állította. Ezzel kapcsolatban kifejtette: "a kirendelt ügyvédi munkánál lényegesen magasabb rendű a bírói és az ügyészi munka, mert a díjazásnál úgy van értékelve annak ellenére, hogy a végzett munka mennyisége és minősége a törvény szerint egyenlő".
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Ütv. 31. § (4) bekezdése és az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdése között érdemi alkotmányos összefüggés nem áll fenn. Az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdése a munkával szerezhető megfelelő jövedelemhez való jogot rögzíti. (913/B/1995. AB határozat, ABH 1997, 616, 617.) Ez az alkotmányos szabály azonban csak az összemérhető minőségű munkák tekintetében tűzi követelményként, hogy a jövedelemnek a végzett munka mennyiségéhez és minőségéhez kell igazodnia. (422/B/1993. AB határozat, ABH 1993, 656, 657.) A támadott rendelkezés a kirendelt ügyvéd díja mértékének megállapítását külön jogszabályra bízza, így önmagában nem alkalmas arra, hogy ez alapján a kirendelt ügyvéd díjazását a bírói és ügyészi illetményekkel össze lehessen mérni. Emellett az ügyvédi, valamint a bírói és ügyészi tevékenység egymással össze nem mérhető munkáknak minősülnek, ezért az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdése az indítványozó által felvetett összefüggésben nem alkalmazható. Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a tekintetben is elutasította.
5. Az indítványozó szerint a kifogásolt rendelkezések ellentétben állnak a Római Egyezmény, illetve a hozzá kapcsolódó joggyakorlat szellemével. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 21. § (3) bekezdése értelmében jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát csak az Országgyűlés, annak állandó bizottsága vagy bármely országgyűlési képviselő, a köztársasági elnök, a Kormány vagy annak tagja, az Állami Számvevőszék elnöke, a Legfelsőbb Bíróság elnöke és a legfőbb ügyész indítványozhatja. Tekintettel arra, hogy az indítványozó nem tartozik a fenti körbe, az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (ABH 2003, 2065.) 29. § c) pontja alapján visszautasította.
Megjegyzi ugyanakkor az Alkotmánybíróság, hogy a Római Egyezmény 4. cikke alapján az Emberi Jogok Európai Bírósága a Van der Mussele contra Belgium ügyben (1983. november 23-i ítélet) már vizsgálta az ügyvédeknek (ügyvédjelöltek) kirendelés alapján történő eljárási kötelezettségét, illetve azt, hogy az eljárás ilyen esetben díjazás és költségtérítés nélkül történik. Az ügy összes körülményének, így különösen annak figyelembevétele alapján, hogy az eljárást kezdeményező ügyvéd önként, a feltételek ismeretében választotta az ügyvédi hivatást, s előre számolhatott az általa sérelmezett helyzettel, illetve, hogy más forrásból ugyanúgy szerezhetett jövedelmet, mint más ügyvéd, a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy ilyen esetben kényszermunkáról nem lehet beszélni.
Budapest, 2008. április 22.
Dr. Bihari Mihály s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Paczolay Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bragyova András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Trócsányi László s. k.,
előadó alkotmánybíró