428/B/1998. AB határozat

az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény egyes rendelkezéseinek alkotmányellenességének vizsgálatáról

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 54. § (1) bekezdés a) és b) pontja, (2) bekezdése, illetve annak második fordulatában az "amely egy ízben 3 hónappal meghosszabbítható" szövegrésze, a (3) bekezdés második mondatának "a fellebbezésnek nincs halasztó hatálya" szövegrésze; valamint 130. § (2) bekezdése alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

INDOKOLÁS

I.

Az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ütv.) 54. § (1) bekezdés a) és b) pontja, a (2) bekezdés egésze, illetőleg a (2) bekezdés második mondatából az "amely egy ízben 3 hónappal meghosszabbítható" szövegrésze, a (3) bekezdés második mondatából a "fellebbezésnek nincs halasztó hatálya" kitétele alkotmányellenességének utólagos megállapítását, és e rendelkezések megsemmisítését kérve.

Álláspontjuk szerint az ügyvéd ellen folyamatban lévő fegyelmi eljárásra tekintettel a tevékenység alóli felfüggesztésnek az Ütv.-ben írt rendelkezései sértik az Alkotmány 57. § (1) bekezdését és a (2) bekezdésben található ártatlanság vélelmének elvét. A szabályozás egyes rendelkezései értelmezési bizonytalansága az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik, a garanciák hiánya pedig az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglaltakat sérti.

Más indítványozók más hasonló hivatásokkal összehasonlítva, a csak az ügyvédekkel szemben alkalmazandó, foglalkozásukat érintő rendelkezéseknek az Alkotmány 70/A. §-ába foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmának sérelmét, illetőleg a 70/B. § (1) bekezdés szerinti, a munkához való jog, a foglalkozás szabad megválasztásához, illetve a foglalkozás folytatásához való jog sérelmét látják.

Egy indítványozó az Ütv. 130. § (2) bekezdését azért tartotta alkotmányellenesnek, mert visszamenőlegesen rendeli alkalmazni a hátrányos rendelkezéseket. Ez pedig - álláspontja szerint - sérti az Alkotmány 57. § (4) bekezdését.

Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és egységes eljárásban bírálta el.

Az Alkotmánybíróság az indítványokkal kapcsolatos észrevételeik megtétele érdekében megkereste az igazságügy-minisztert és az Országos Ügyvédi Kamara elnökét.

II.

Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerint:

"A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."

Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése a következő:

"A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."

Az Alkotmány 57. §-ának (1), (2) és (4) bekezdései a következő rendelkezéseket rögzítik:

"(1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.

(4) Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény."

Az Alkotmány 70/A. § (1) és (2) bekezdései szerint:

"(1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.

(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti."

Az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdése szerint:

"A Magyar Köztársaságban mindenkinek a joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához."

Az Ütv. 54. §-a "Fegyelmi felelősség" című VI. fejezetben "Az ügyvédi tevékenység felfüggesztése" alcímet viseli, az indítványokkal támadott rendelkezései a következők:

"54. § (1) Az első fokú fegyelmi tanács az ügyvéd tevékenységének gyakorlását felfüggeszti, ha

a) ellene olyan szándékos bűncselekmény elkövetése miatt emelt vádat az ügyész, amelynek büntetési tétele háromévi szabadságvesztésnél súlyosabb,

b) a felfüggesztés a fegyelmi vétség súlyosságára való tekintettel indokolt.

(2) A felfüggesztés időtartama az (1) bekezdés a) pontja esetén a büntetőeljárás jogerős befejezéséig tart, kivéve, ha első fokon az ügyvédet felmentették; az (1) bekezdés b) pontja esetén 3 hónap, amely egy ízben, legfeljebb 3 hónappal meghosszabbítható.

(3) Az első fokú fegyelmi tanácsnak a felfüggesztésről hozott határozata ellen a kézbesítésétől számított 15 napon belül az ügyvéd, a képviselője és a kamara elnöke a másodfokú fegyelmi tanácshoz fellebbezhet. A fellebbezésnek nincs halasztó hatálya, a fellebbezésről a másodfokú fegyelmi tanács soron kívül határoz."

Az Ütv. 130. § (2) bekezdése szerint:

"(2) Ha az e törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő fegyelmi eljárásban a hatálybalépésig első fokú határozatot nem hoztak, az eljárásra e törvény rendelkezéseit kell alkalmazni."

III.

Az Alkotmánybíróság az indítványokat az alábbiak szerint megalapozatlannak találta.

1. Az Alkotmánybíróság elsőként azokat az indítványokat vizsgálta, amelyek szerint az Ütv. 54. § (1) bekezdés a) pontja sérti az ártatlanság vélelmének az Alkotmány 57. §-ában rögzített alkotmányos elvét.

Az indítványozók azt sérelmezték, hogy az a) pontban foglalt rendelkezés, amely szerint a fegyelmi eljárás alá vont ügyvéd tevékenységének gyakorlását fel kell függeszteni, amennyiben ellene olyan szándékos bűncselekmény elkövetése miatt emelt vádat az ügyész, amelynek büntetési tétele 3 évnél súlyosabb, több szempontból sérti az Alkotmányt. Egyfelől sérti az 57. § (2) bekezdésében foglalt ártatlanság vélelmét, mivel jogerős bírói ítélet nélkül szankcióként foglalkozástól való eltiltást szabhat ki a fegyelmi tanács. Másrészt az a rendelkezés, amely a bizonytalan idejű büntetőeljárás jogerős befejezéséig tartja fenn ezt az állapotot, sérti az Alkotmány 70/B. §-ában biztosított munkához való jogot. A rendelkezés egyfelől a foglalkozás szabad folytatását nem teszi lehetővé, másfelől az abba való visszakerülést aránytalanul hosszú ideig meggátolja. Ezért a (2) bekezdésnek ezt az első fordulatát külön is kérte megsemmisíteni az egyik indítványozó. Azáltal pedig, hogy a szöveg értelmezése elbizonytalanítja azt is, hogy az a) pont esetében kógens vagy diszpozitív rendelkezést tartalmaz-e, az egyik indítványozó álláspontja szerint az Alkotmány 8. § (2) bekezdése is sérül.

Az Alkotmánybíróság már több ízben vizsgálta az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében foglaltakat. Az Alkotmánybíróság az ártatlanság vélelmét a jogállam egyik alapelvének [63/1997. (XII. 12.) AB határozat, ABH 1997, 361, 372.], a büntetőjog olyan, alkotmányosan védett alapintézményének tekinti, amelyet "nem lehet más alkotmányos jog miatt korlátozni, de fogalmilag sem lehetséges nem teljesen érvényesíteni" [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 83.]. A büntető eljárásjog felfogásában az ártatlanság vélelme, a büntetőjogi felelősség megállapításának folyamatára vonatkozó alkotmányos alapjog, egyrészt parancs a büntetőügyben eljáró valamennyi hatóság (nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság) számára, hogy a terheltet mindaddig, amíg a bíróság jogerősen el nem ítéli, nem kezelheti bűnösként. Módot kell adni számára ahhoz, hogy valamennyi eljárási jogosultságával megfelelően élhessen, az alkalmazott eljárási kényszercselekményeknek szükségeseknek és arányosaknak kell lenniük. Függetlenül attól, hogy a felelősségének megállapítása alapjául szolgáló tényeket a hatóságok már feltárták, a bűnösségre vonatkozó meggyőződésüket eljárási aktusokban rögzítették (nyomozás befejezése, vádemelés, első fokú bűnösséget megállapító ítélet), a bűnösség megállapításával együtt járó jogi következmények a terhelt eljárási helyzetét az ítélet jogerőre emelkedéséig nem befolyásolhatják. A bűnösség - kétséget kizáró módon történő - bizonyítása, vagyis az ártatlanság vélelmének megdöntése a büntető ügyekben eljáró állami szerveket terheli, a büntetőjogi felelősségre vonás sikertelensége az állam kockázata. [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 70.; 26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 271.]

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint nem tekinthető az ártatlanság vélelmével ellentétesnek az, ha a büntetőeljárás megindulásához kapcsolódva egyes kedvezmények, továbbá jogosultságok megvonásra kerülnek. Az Alkotmánybíróság korábban rámutatott: a büntetőeljárásban érvényesülő ártatlanság vélelme nem akadálya annak, hogy a törvény szerinti fegyelmi büntetéseket a különböző fokon eljáró fegyelmi testületek - még az esetleges jogerős bírósági döntés előtt - kiszabják. [39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 271.] A 941/B/1995. AB határozatban annak a rendelkezésnek kapcsán, amely szerint a fegyelmi eljárás alá vont köztisztviselőt a fegyelmi eljárás jogerős befejezéséig állásából fel lehet függeszteni, az Alkotmánybíróság megállapította: "Az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében rögzített ártatlanság vélelme nem akadálya az eljárás során közbeeső intézkedések megtételének." (ABH 1996, 548, 550.)

Az ártatlanság vélelmének, mint alkotmányos rangra emelt alapelvnek a tartalma tehát az a védelem, amely - elsődlegesen a büntetőeljárás keretében eldöntendő kérdésként - a bűnösség megállapítása, továbbá a bűnösség megállapításához kapcsolódó jogkövetkezmények tekintetében érvényesül. (26/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 647, 649.; 718/B/1998. AB határozat, ABH 2000, 769, 772.)

Az Alkotmányíróság állást foglalt már abban az elvi kérdésben is, hogy az ártatlanság vélelme érvényesül-e a folyamatban lévő büntetőeljáráson kívül. "Az alkotmánybírósági gyakorlat következetes abban, hogy az Alkotmány 57. § (2) bekezdésének rendelkezéséből eredő alkotmányos védelem korlátlanul nem terjeszthető ki. [26/B/1998. AB határozat, ABH 1999, 647, 650.] Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az ártatlanság vélelme, mint állampolgári alapjog ugyan védelmet nyújt a büntetőeljárás alá vont személynek a büntetőeljáráson kívül is, de csak a büntetőjogi felelősség kérdéseivel összefüggésben." [719/B/1998. AB határozat, ABH 2000, 769, 773.] Ugyanakkor az Alkotmánybíróság korábban rámutatott: "az ártatlanság vélelmének az etikai eljárás során is, mindvégig érvényesülnie kell. Ez áll összhangban azzal, ahogy az Alkotmánybíróság 1991-től kiterjesztően értelmezi az ártatlanság vélelmét. [41/1991. (VII. 3.) AB, ABH 1991, 193, 195.; 1624/B/1991 AB, ABH 1992, 509, 513.]" [39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 271.]

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az ártatlanság vélelme nem terjeszthető ki az Ütv. 54. § (1) bekezdésének a) pontjában meghatározott, szándékosan elkövetett, súlyos bűncselekmény miatt történt vádemeléshez kapcsolódva, a kötelezően elrendelt felfüggesztés esetére, mivel ez az eljárásban alkalmazott közbeeső intézkedésnek minősül, melyek mellett az eljáró hatóságok sokkal súlyosabb, az eljárás alá vont személy jogait korlátozó intézkedéseket is foganatosíthatnak. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az ügyvédi tevékenység gyakorlásának kötelező felfüggesztése nem minősül szankciónak, hanem olyan ideiglenes, átmeneti korlátozás, mely az ügyfelek, és az ügyvédi kar védelmét szolgálja. Ezért nem tekinthető olyan szabályozásnak, amely az Alkotmány 57. § (2) bekezdésével ellentétben állna. A támadott rendelkezés az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével nem áll értékelhető összefüggésben. Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság ebben a vonatkozásban az indítványokat elutasította.

2. Az Alkotmánybíróság azt az indítványozói aggályt sem tartotta megalapozottnak, amely szerint jogbizonytalanságot jelenthet az Ütv. 54. § (1) bekezdésében az a megfogalmazás, amely szerint "az elsőfokú fegyelmi tanács az ügyvéd tevékenységének gyakorlását felfüggeszti", tekintettel arra, hogy e megfogalmazás nem egyértelmű, azaz vitatható, hogy kötelező előírást jelent-e. Az Alkotmánybíróság e vonatkozásban rámutat arra, hogy a jogértelmezés a jogalkalmazás feladata, ennek során azonban az értelmezés egyértelmű abban, hogy a kijelentő módban megfogalmazott előírás mindig a szabály kötelező, kógens jellegét jelenti. Az indítványozói felvetés alkotmányossági szempontból nem megalapozott.

3. Néhány indítványozó nem csak az Ütv. 54. § (1) bekezdés a) pontját, hanem a b) pontjában foglaltakat is alkotmánysértőnek tartotta. Szerintük a kötelező felfüggesztés arra az esetre is vonatkozik, amikor a fegyelmi tanács álláspontja szerint "a felfüggesztés a fegyelmi vétség súlyosságára tekintettel indokolt." A b) pont értelmezése álláspontjuk szerint nem világos. Bár a felfüggesztés kötelező, annak oka, a vétség "súlyossága" azonban már csupán mérlegelési kérdés. Álláspontjuk szerint ez az Alkotmány 8. § (2) bekezdését sérti. Garanciát az sem jelent, hogy az Ütv. (2) bekezdésének második mondata első fordulata szerint ez a felfüggesztés csak 3 hónapra szólhat, mert a második fordulat egy ízben újabb 3 hónapra történő meghosszabbítást tesz lehetővé. Erre figyelemmel kérték az alkotmányellenesnek tartott fordulat megsemmisítését.

Az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította, mivel az indítványozó nem jelölt meg olyan alapvető jogot, illetve annak "lényeges" tartalmát, amelyet a felhívott szabályozás az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére figyelemmel korlátozná.

Ugyanakkor az Alkotmánybíróság az indítvány tartalmát értékelve megvizsgálta az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott jogállamiság, és ennek kiemelt eleme, a jogbiztonság követelménye szempontjából az Ütv. 54. § (1) bekezdés b) pontját a (2) bekezdéssel összefüggésben.

Az Ütv. 54. § (1) bekezdés b) pontja értelmében az első fokú fegyelmi tanács az ügyvéd tevékenységének gyakorlását abban az esetben függeszti fel, ha az a fegyelmi vétség súlyosságára tekintettel indokolt. A (2) bekezdés értelmében e felfüggesztés időtartama 3 hónap, amely egy ízben, legfeljebb 3 hónappal hosszabbítható meg. A felfüggesztett ügyvéd az első fokú fegyelmi tanács határozata ellen fellebbezhet, fellebbezéséről a másodfokú fegyelmi tanács soron kívül határoz; a fellebbezésnek halasztó hatálya nincs. A másodfokú határozat ellen az ügyvéd az Ütv. 60. § (5) bekezdése értelmében bírósághoz fordulhat. A fegyelmi vétség súlyossága a fegyelmi tanács, illetve a bíróság mérlegelésébe tartozó kérdés. A felfüggesztés tehát egyfelől csak korlátozott ideig állhat fenn, másfelől a jogorvoslat lehetősége a felfüggesztést elrendelő fegyelmi határozat ellen nyitva áll. A súlyos fegyelmi vétséget elkövető ügyvéddel szemben büntetésként az ügyvédi kamarából való kizárás is kiszabható. A vizsgált szabályozás mérlegelési jogkört enged a jogalkalmazónak.

A jogbiztonságot az Alkotmánybíróság határozatai kezdettől fogva a jogállam lényeges elemének tekintik. A jogbiztonság fontos része, hogy a jog egésze és az egyes jogszabályok kiszámíthatók, előreláthatók legyenek a norma címzettjei számára. A jogbiztonság nemcsak a jogszabály szövegének egyértelmű megfogalmazását követeli meg, hanem a jogintézmények megvalósulásának kiszámíthatóságát is. Az előreláthatóság és kiszámíthatóság azonban nem zárja ki azt, hogy a jogalkotónak és a jogalkalmazónak ne lenne mérlegelési lehetősége [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.]. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a vonatkozásban is elutasította.

4. Két indítványozó álláspontja szerint az Ütv.-nek az ügyvédi tevékenység felfüggesztésére vonatkozó szabályai az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése által tiltott hátrányos megkülönböztetést jelentenek az ügyvédek számára más hivatások, foglalkozások ilyen tárgyú szabályaival összevetve.

Az Alkotmánybíróság a diszkrimináció tilalmával kapcsolatban több határozatában rámutatott arra, hogy személyek közötti diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha valamely személyt vagy embercsoportot más, azonos helyzetben lévő személyekkel vagy csoporttal történt összehasonlításban kezelnek hátrányosabb módon [21/1990. (X. 4.) AB határozat, 1990, 73, 78.; 32/1991. (VI. 6.) AB határozat, 1991, 146, 162.; 43/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 744, 745.].

Az ügyvédi tevékenység lényegére vonatkozóan az Ütv. 2. §-a irányadó, amely szerint az ügyvéd a Magyar Köztársaság valamennyi bírósága és hatósága előtt eljárhat, és minden ügyben elláthatja a megbízó jogi képviseletét. Az Ütv. 3. § (1) bekezdése értelmében az ügyvéd e tevékenységében szabad és független, nem vállalhat olyan kötelezettséget, amely a hivatásbeli függetlenségét veszélyezteti. Az Ütv. 5. §-ában meghatározza az ügyvédi tevékenység alapvető fajtáit, e felsorolás élén áll az a két tevékenység, amely az alkotmányos alapjogok érvényesítésének is tipikus eszközeként vehető figyelembe; az ügyfél képviselete és büntető ügyben a védelem ellátása. A jogi képviselet és a büntető védelem ellátása folytán az ügyvéd hivatása minden egyéb hivatástól eltér abban a tekintetben, hogy az Alkotmány XII. Fejezetében felsorolt valamennyi alkotmányos joggal - azok érvényesítésének garanciális jelentőségű eszközeként - szoros kapcsolatban áll, a védelemhez való joggal pedig közvetlenül az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében foglalt rendelkezés fűzi össze. Az Ütv. rendelkezéseinek alkotmányossági vizsgálatakor figyelembe kell venni az ügyvédnek az Alkotmány kifejezett védelme alatt álló -a büntetőeljárásban érvényesülő, annak nélkülözhetetlen elemét képező - közjogi természetű helyzetét, illetőleg a további alkotmányos alapjogokkal különösen széles körben fennálló, szintén közvetlen kapcsolatot, továbbá az ügyvédség hagyományosan kialakult függetlenségét. Ezek a vonások alkotmányjogi szempontból együttesen adják az ügyvédi tevékenység sajátos jegyeit, noha az ügyvédi tevékenység az Ütv. 5. §-a értelmében szélesebb: a büntetőügyben ellátott védelmen kívül ide tartozik többek között a képviselet, a jogi tanácsadás, szerződés készítés.

Az Alkotmánybíróság számos határozatában elemezte az ügyvédi hivatás sajátosságait, így különösen közjogi jellegét és szabályozottságát, az ügyvédi függetlenség kiemelkedő fontosságú követelményét, az e függetlenséget alátámasztó kamarai szervezet létének garanciális jelentőségét, továbbá a védő szerepének, eljárási státusának, önálló jogosítványainak súlyát, alkotmányos szempontból alapvető jellegét. Az ügyvédi hivatásnak ezek a sajátosságai az Alkotmánybíróság gyakorlatában megjelenő értékelés szerint sok tekintetben eltérőek más olyan - hasonlónak feltételezett, az eddigi vizsgálatok során összehasonlítási alapul szolgáló - hivatás, foglalkozás lényeges vonásaitól, mint például a bírói, az ügyészi, a közalkalmazotti, a köztisztviselői, vagy a közjegyzői életpálya. Az ügyvédi hivatás jellemzőinek összessége alapján e hivatásoktól - fennálló hasonlóságaik ellenére - alkotmányos szempontból elkülönül. [108/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 523, 525-526.; 22/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 127, 132.]

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint tekintettel arra, hogy a vizsgált tevékenységek, foglalkozások alkotmányos szerepe, feladatköre, jellege érdemi eltérést mutat, nem állapítható meg, hogy a törvényhozó ezen eltérő jellegű tevékenységek, foglalkozások folytatóira nézve önkényesen, a tárgyilagos mérlegelésen alapuló ésszerű indok nélkül alkotott eltérő szabályozást. A vizsgálat tárgyát képező szempontból az ügyvédek nem hasonlíthatóak össze más - jogászi - hivatások művelőivel, így hátrányos megkülönböztetésük sem merülhet fel.

Az ügyvédi hivatás az említett szempontok alapján valamennyi egyéb hivatástól eltérő jellegű, mert ez utóbb említettek számára biztosítottnál lényegesen nagyobb mértékű, szélesebb körű, hozzájuk képest kivételes függetlenséggel párosul. Alapvető jellemzője továbbá, hogy az ügyvéd tevékenysége az ügyfelek bizalmára épül és az ügyvédi kar bármelyik tagjának a közbizalmat sértő magatartása - egyebek közt éppen az ügyvédi kar önállósága, függetlensége folytán - szélesebb körben, az egész hivatást, az ügyvédi hivatás tekintélyét, másrészt az állami szervektől különálló köztestület, a szakmai kamara többi tagját is közvetlenebb módon érinti.

E sajátosságokból eredően, ha az ügyvéddel szemben bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja áll fenn, ennek alapján a nyomozás befejeződött és vádemelésre került sor, megfelelő garanciális eszközök igénybevételével súlyosabb korlátozások alkalmazása is indokoltnak tekinthető annak elkerülése érdekében hogy tevékenysége az ügyfelek érdekeit veszélyeztesse. A korlátozás alkotmányjogi szempontból az alanyok adott csoportjára - az ügyvédi kar tagjaira - nézve egységesen, személytől függetlenül, kizárólag a vádemelés alapjául szolgáló cselekmény tárgyi súlyára figyelemmel történt.

A fentiekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a támadott szabályozást nem ítélte az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglaltakkal ellentétben állónak, hátrányos megkülönböztetés miatt nem tartotta alkotmányellenesnek.

5.1. Több indítványozó álláspontja szerint az Ütv. 54. § (1) bekezdésében foglalt szabályozás sérti a foglalkozás szabad megválasztásához való jogot, melyet az Alkotmány 70/B. §-a rögzít. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdésében meghatározott munkához való jogot, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jogot az általános diszkriminációtilalmat megfogalmazó 70/A. §-nak a munka világára vonatkoztatott konkretizálásaként értelmezi. Álláspontja szerint ez az alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami beavatkozások és korlátozások ellen. A korlátozások alkotmányossága azonban más-más mérce alapján minősíthető aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e az állam. A foglalkozáshoz való jogot az veszélyezteti a legsúlyosabban, ha az illető tevékenységtől az érintett el van zárva, azt nem választhatja. [21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 117, 121.; 52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH 1996, 159, 162-163.]

A foglalkozás gyakorlásának jogát korlátozó szabályozások terén "különbséget kell tenni a munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való alapjog különböző szempontú korlátozásai között; másrészt az alapjogkorlátozást elvileg igazoló ok meglétét konkrétan, azaz a vizsgált jogszabály személyi, tárgyi és időbeli hatálya körében bizonyítani kell." [21/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 117, 122.]

Az Alkotmánybíróság 52/1996. (XI. 14.) AB határozatában a jogtanácsosi és az ügyvédi tevékenység korábbi szabályozását vizsgálva úgy foglalt állást, hogy a volt bíró, illetve ügyész esetében a kamarai tagság létesítését követő két évi időtartamú eljárási tilalom szabályai egyáltalán nem érintik a foglalkozás szabad megválasztását, hiszen ezek éppen az ügyvédként és jogtanácsosként való működést rendezik. Érintik viszont a foglalkozás gyakorlását, ezen belül is a képviseleti jogot. Az Alkotmánybíróság említett határozatában a foglalkozás gyakorlás korlátozásának alkotmányos mércéjét a szakmai és célszerűségi indokoltságban állapította meg, és utalt arra, hogy itt alapjogi problémát csak a határesetek okoznak. Az Alkotmánybíróság ebben az esetben megállapította, hogy a kizárási szabályok szakmailag indokoltak és célszerűek, a pártatlan bíráskodáshoz való jog tekintetében a korlátozás szükséges és arányos (ABH 1996, 159, 163.).

A törvényhozó valóban súlyos korlátozást alkalmazott, amikor az ügyvédi tevékenység gyakorlásának felfüggesztését a vádemelés tényéhez kapcsolva tette kötelezővé. Az indítványokban támadott szabályozás célját az Ütv. Javaslatának 54. §-ához fűzött miniszteri indokolás a következőképpen jelöli meg: "A gyakorlatban az ügyfelek védelmét szolgálja, hogy az az ügyvéd, aki ellen az ügyész olyan szándékos bűncselekmény elkövetése miatt emelt vádat, amelynek büntetési tétele 3 évi szabadságvesztésnél súlyosabb, illetőleg súlyos fegyelmi vétséget követett el, ne vállalhasson ügyvédi megbízást."

A vádiratban rögzített minősítés a büntető ügyben eljáró bíróságot nem köti, ugyanakkor a támadott szabály nem teszi szükségessé, nem is biztosítja az ügyvédi kamara számára azt a jogot, hogy - megismerve a vádemelés alapjául szolgáló tényállást - mérlegelje a felfüggesztés indokoltságát. A támadott rendelkezés kizárólag az ügyész egyoldalú aktusát, a vádemelést szabja meg a felfüggesztés feltételéül egyebek közt akkor is, ha az ügyvédi kamara a vádban foglalt tényállás és a minősítés ismeretében úgy ítélné meg, hogy annak alapján eleve más minősítés várható. Másfelől azonban pontosan meghatározta azon bűncselekmények körét, amelyek esetében ez a szabály érvényesül. E bűncselekmények szándékosan elkövetett, a törvényhozó értékelése szerint a társadalomra nézve fokozott mértékben veszélyes, a jogrendet súlyosan sértő cselekmények, amelyek miatt a nyomozási és az ügyészi eljárás befejezését követően a vádemelés megtörtént.

Ugyanakkor a tevékenység felfüggesztésével járó korlátozás által előidézett hátrány nem hat ki a reparáció lehetőségére és az igény érvényesítésének módjára; az eljárás alá vont ügyvéd a büntetőeljárás jogerős befejezését követően a jog által biztosított valamennyi kárigényét érvényesítheti, ideértve a személyiségi jogainak megsértéséből eredő vagyoni és nem vagyoni jellegűeket is. A korlátozás időtartamával kapcsolatban az Alkotmánybíróság utal arra, hogy az Ütv. 54. § (2) bekezdése alapján a felfüggesztés az első fokon eljáró bíróság felmentő ítélete esetén véget ér, az ügyvédi kamara fegyelmi tanácsa által az Ütv. 54. § (1) bekezdés b) pontja által elrendelt felfüggesztés időtartama pedig 3 hónap, amely egy ízben, legfeljebb 3 hónappal hosszabbítható meg. Az ügyvédi tevékenység felfüggesztésének időtartama alatt létesített munkaviszony, közalkalmazotti vagy köztisztviselői jogviszony nem ütközik az e jogviszonyok létesítését összeférhetetlenség miatt tilalmazó rendelkezésbe [Ütv. 54. § (5) bekezdése].

Erre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Ütv. támadott rendelkezései a foglalkozás szabad gyakorlásának az Alkotmány 70/B. § (1) bekezdése által védett jogát korlátozzák, azonban e korlátozás nem tekinthető sem szükségtelennek, sem aránytalannak, mivel a támadott rendelkezések az ügyfelek védelmét, az ügyvédi kar tekintélyének megóvását szolgálja.

5.2. Az Alkotmánybíróság 22/1994. (IV. 16.) AB határozatában kifejtette: az ügyvédi hivatás "megkülönböztető jegye, hogy szellemi szabadfoglalkozásként olyan magántevékenység, amely a közhatalmi szervek működési körében garanciális okokból hangsúlyozottan magántevékenységként különül el a közhatalomtól. Garanciális okok és az alkotmányos jogbiztonság szükségessé teszik és indokolják, hogy a magántevékenységként folytatott jogvédő, jogképviselő feladatok ellátása a szervezett közhatalommal szemben a magántevékenységnek intézményes tekintélyt, intézményes jogvédelmet, intézményes ellensúlyt biztosítson. Az ügyvédi kamara köztestületként a jogkereső közönség számára intézményesen garantálja tagjainak szakmai hozzáértését, a jogvédelem és jogi képviselet lege artis ellátását, intézményesen garantálja továbbá a magántevékenységként végzett feladatok teljesítésében való függetlenséget. Az ügyvédi függetlenségnek tehát az ügyvédi kamara mint köztestületi szerv ad garanciát és nyomatékot." (ABH 1994, 127, 130-131.)

Az ügyvédi hivatás függetlensége a fent kifejtettek értelmében alkotmányos alapjogok érvényesítése céljából szükséges alkotmányos jelentőségű garancia. Az ügyvéd és állami szervek között álló ügyvédi kamarák mint köztestületek megfelelő önállósága és a lehető legszűkebb terjedelemben korlátozott jogköre alkotmányos szempontból kiemelkedő jelentőségű, az ügyvédi hivatás függetlenségének biztosítéka. "A szakmai kamarák a hagyományos szabad foglalkozások önkormányzatai. Ezeket a hivatásokat a magas szintű, speciális képesítés, a szolgáltatások személyes teljesítése és az azokat igénybe vevő féllel szembeni bizalmi viszony, a részletesen kidolgozott és a testületi önkormányzat által kikényszerített etikai szabályok jellemzik. Ennek megfelelően a szakmai kamaráknak csak természetes személyek lehetnek tagjai; hogy az adott szakma pontosan körülhatárolt, a jogi normákon kívül eső területeken is részletesen szabályozott, s azt viszonylag kevesen gyakorolják. Mindebből következően a szakmai kamaráknál az önkormányzati szabályozás is messzebb mehet, mint más köztestületeknél: úgy is, hogy részletesebb, s úgy is, hogy megfelelő feltételekkel alapjogokat - különösen a foglalkozás megválasztásához és gyakorlásához való jogot - érinthet." [39/1997. (VII. 1.) AB határozat, ABH 1997, 263, 269.]

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az ügyvédi kamarának az Ütv. 54. § (1) bekezdés b) pontjában biztosított jogköre az ügyvédi kar függetlenségét biztosítani hivatott Önálló köztestület alkotmányos és megfelelő eszköze arra, hogy az eljárás alá vont ügyvéd ügyfeleinek érdekét - ezzel közvetve az ügyvédi kar jó hírét és tekintélyét is - védelemben részesítse a tevékenység tisztességtelen, akár szakszerűtlen vagy felelőtlen folytatásának veszélye esetére, továbbá ilyen úton is gondoskodjék a kamara működési körében jogszerű eljárással elfogadott normák betartásáról. Az ügyvédi kamarának az a joga tehát, hogy az ügyvédi tevékenységet indokolt esetben a törvény szerinti időtartamra felfüggesztheti, illetve bizonyos, törvény által meghatározott esetekben köteles felfüggeszteni, nem áll ellentétben a foglalkozás gyakorlásához, illetve folytatásához való joggal. E korlátozások - melyek, bizonyos szempontból összeférhetetlenség szabályaival rokon módon, fokozott elvárásokat támasztanak az ügyvédekkel szemben - az ügyvédi hivatás fent részletezett jellegével, különösen az ügyvédi függetlenség követelményével és az ügyvédi kamarára ruházott közfeladatokkal, illetőleg az önkormányzati elv alapján általa ellátott tevékenységgel alkotmányosan indokolhatóak. Ezért az Alkotmánybíróság az Ütv. 54. § (1) bek. b) pontjának megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.

6. Egy indítványozó álláspontja szerint az Ütv. 130. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés visszamenőleges hatályú rendelkezést tartalmaz, és ezzel sérti az Alkotmány 57. § (4) bekezdését. Az Ütv. 130. § (2) bekezdése szerint az Ütv. hatálybalépésekor folyamatban lévő fegyelmi eljárásban az Ütv. rendelkezéseit kell alkalmazni, amennyiben az Ütv. hatálybalépésig első fokú határozatot nem hoztak. Az indítványozó álláspontja szerint a korábbi jogszabály, az ügyvédségről szóló 1983. évi 4. tvr. az Ütv.-nél enyhébb rendelkezést tartalmazott, mivel büntetőeljárás esetén is csupán lehetővé tette ügyvédi tevékenység gyakorlása alól történő felfüggesztést, míg a hatályos szabály szerint, amennyiben az ügyvéd ellen olyan szándékos bűncselekmény elkövetése miatt emelt vádat az ügyész, amelynek büntetési tétele háromévi szabadságvesztésnél súlyosabb, a fegyelmi tanácsnak mérlegelés nélkül fel kell függesztenie az ügyvéd tevékenységének gyakorlását.

A fentiekben kifejtettek szerint az ártatlanság vélelme alapvetően a büntetőeljárásban érvényesülő garancia, mely nem terjeszthető ki az ügyvédek fegyelmi felelősségére. Az ártatlanság vélelméhez hasonlóan a visszaható büntető jogalkotás tilalma is a bűncselekmények miatt kiszabott büntetések és a bűnösnek nyilvánítás összefüggésében értelmezendő, a fegyelmi felelősség vonatkozásában nem. Az Ütv. 130. § (2) bekezdésében foglalt hatályba léptető rendelkezés az Ütv.-ben foglalt fegyelmi eljárás alkalmazásának hatályát rendezi az Ütv. hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyek vonatkozásában, visszaható büntető jogalkotást nem tartalmaz. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság ezt az indítványt is elutasította.

Budapest, 2004. február 24.

Dr. Holló András s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Czúcz Ottó s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke,

az aláírásban akadályozott

Dr. Harmathy Attila

alkotmánybíró helyett

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva s. k.,

előadó alkotmánybíró

Rendezés: -
Rendezés: -
Kapcsolódó dokumentumok IKONJAI látszódjanak:

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére