EBD 2015.01.B3 A közösség tagja elleni erőszak bűntettének sértettjei adott esetben a többségi társadalomhoz tartozó személyek is lehetnek, amennyiben az e csoporthoz való vagy vélt tartozásuk miatt szenvednek sérelmet [1978. évi IV. tv. 174/B. § (1) bek.].
[1] Az ügyben első fokon fiatalkorúak bíróságaként eljárt járásbíróság 2013. április 25. napján kihirdetett ítéletével az I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett rablás bűntettében [1978. évi IV. tv. 321. § (1) bek., (3) bek. c) pont], közösség tagja elleni erőszak bűntettében [1978. évi IV. tv. 174/B. § (1) bek.], garázdaság bűntettében [1978. évi IV. tv. 271. § (1) bek., (2) bek. a) pont], és lopás vétségében [1978. évi IV. tv. 316. § (1) bek., (2) bek. h) pont]. Ezért őt halmazati büntetésül 1 év 9 hónap fiatalkorúak fogházára és 2 év közügyektől eltiltásra ítélte.
[2] Az elsőfokú ítélet ellen egyrészt az ügyész jelentett be a nyilatkozattételre fenntartott 3 napon belül fellebbezést az I. r. vádlott vonatkozásában is, a kiszabott szabadságvesztés, valamint a mellékbüntetés súlyosítása végett. Az ítéletet védelmi fellebbezés is támadta, mivel a fiatalkorú I. r. vádlott és védője elsődlegesen felmentés, másodsorban a kiszabott büntetés enyhítése érdekében élt jogorvoslattal.
[3] Az ügyben tárgyalásra áttérő törvényszék mint másodfokú bíróság 2014. február 10. napján kihirdetett ítéletével az elsőfokú határozatot részben megváltoztatva a fiatalkorú I. r. vádlottat az ellene közösség tagja elleni erőszak bűntette miatt emelt vád alól felmentette, míg a lopás vétsége miatt indult büntetőeljárást megszüntette. Egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
[4] A másodfokú határozat ellen az ügyész élt fellebbezéssel a közösség tagja elleni erőszak bűntettével kapcsolatos felmentő rendelkezés meghozatala miatt, bűnösség megállapítása érdekében, míg az I. r. vádlott és védője tudomásul vették az ítéletet.
[5] A fellebbezéssel érintett tényállás a következő:
[6] A fiatalkorú I. r. vádlott az iskola udvarán cigarettát kért a sértettől, aki közölte vele, hogy nem tud adni. Ekkor az I. r. vádlott szólt a II. és a III. r. vádlottnak, hogy fogják le a sértettet, míg ő a táskáját átnézi. A II. és III. rendű vádlott hátracsavarta a sértett karjait, az I. r. vádlott pedig ezalatt átkutatta a táskát, s az abban talált - 660 forint értékű - cigarettát magához vette. Ezt követően az I. r. vádlott azt a kijelentést tette a sértettre, hogy "nézzétek, a hülye kis magyar geci nem akart nekem cigarettát adni, ki kellene irtani a fajtáját". Ezzel egyidejűleg leköpte és egy ízben ököllel szájon vágta a sértettet.
[7] Egy másik alkalommal az I. r. vádlott az iskola tornatermének öltözőjében a sértett farmernadrágjának zsebéből eltulajdonított egy 800 forint értékű nyakláncot.
[8] A fellebbviteli főügyészség átiratában - amellett, hogy a bíróságok eljárását perrendszerűnek, és az indokoltan felvett bizonyítás következményeként megállapított tényállást megalapozottnak jellemezte - az ügyészi fellebbezést fenntartva fejtette ki azt az álláspontját, mely szerint az elsőfokú ítélet az I. r. vádlott tudattartalmára vonatkozó részbeni megalapozatlansága helytálló jogi következtetéssel kikü-szöbölhető, mivel az a jogi indokolás részét képezi. A sértettel szemben alkalmazott erőszak motívuma ugyanis a sértett magyarsághoz tartozása volt, mely nem adódhatott a másodfokú bíróság által hivatkozott, cigaretta át nem adása miatt érzett indulatából. Ezért indítványozta, hogy az ítélőtábla a másodfokú ítéletet a fellebbezéssel érintett fiatalkorú I. r. vádlott vonatkozásában akként változtassa meg, hogy a helytálló jogi következtetés levonásával mondja ki bűnösnek őt közösség tagja elleni erőszak bűntettében is, míg a határozat egyéb rendelkezéseit helyes indokai alapján hagyja helyben.
[9] Az ítélőtábla a másodfokú határozat ellen bejelentett perorvoslatot alaposnak találta.
[10] A felülbírálat terjedelme körében az ítélőtábla a Be. 387. § (2) bekezdése szerint azt az ügy teljes terjedelmében végezte el, függetlenül a fellebbezés okától és irányától. A revízió elvének szem előtt tartásával ellenőrizte, hogy az elsőfokú és másodfokú bíróságok az eljárási szabályokat betartották-e, és vizsgálta a másodfokú ítélet megalapozottságát is.
[11] Ennek során megállapította, hogy sem a járásbíróság, sem a törvényszék nem vétett feltétlen vagy olyan súlyú relatív hibát, ami az érdemi felülbírálatot kizárná, és a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezésének lehetőségét felvetette volna. Valójában ilyen okra a felek sem hivatkoztak.
[12] A tényállás tehát túlnyomórészt megalapozott, ami a Be. 388. § (2) bekezdése alkalmazásával az iratok alapján kizárólag szűkebb körben igényel kiegészítést illetve további helyesbítést:
[13] a III. számú tényállás körében az I. r. vádlott és ismeretlen társa cselekvősége következtében földre kerülő sértettbe a vádlott jelen lévő ismerősei közül még legalább ketten bele is rúgtak.
[14] A tényállás megalapozott, felülbírálatra alkalmas és irányadó a harmadfokú eljárásban is, figyelemmel a Be. 388. §-ában írtakra.
[15] A vád tárgyává tett cselekményekkel kapcsolatosan az ítélőtábla ismételten megjegyzi, hogy a Be. 387. § (2) bekezdésének megfelelően, és az idézett 1/2007. BK véleményből következőleg vizsgálnia kellett a lopás vétségével kapcsolatos törvényszéki megszüntető rendelkezést. A másodfokú bíróság e döntését azzal indokolta, hogy a lopás vétségének a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége, figyelemmel a további, nagyobb tárgyi súllyal bíró cselekményekre [Be. 332. § (2) bek.].
[16] Az ítélőtábla által irányadónak tekintett Kúriai gyakorlat ellenben merőben ellentétes ettől, egyúttal következetes álláspontot képvisel annak hangsúlyozásával, hogy az eljárás megszüntetésének ezen módja abban az esetben alkalmazható, ha olyan társadalmilag kompenzálható előny jelentkezik, amely indokolttá teheti az eljárás megszüntetését.
[17] Eklatáns példája lehet ennek, ha a jelentős számban elkövetett cselekmények (például sorozatlopás) esetén a terhelt büntetőjogi felelősségre vonása szempontjából már közömbös, hogy mennyi további rendbeli bűncselekményt követett el. Ekkor ugyanis a legalitás érvényesítésének már nem mutatkozik értékelhető előnye, ám mind a társadalom, mind az eljárásban részt vevők számára indokolatlan hátrányokat jelentene. A társadalmilag kompenzálható előnyt ekkor az eljárás mielőbbi befejezése, a tanúk kímélete, további felesleges költségek elkerülése jelentheti.
[18] Ellenben, ha a megkívánt társadalmi előnyök már nem érhetők el, mivel a bíróság a teljes körű eljárást lefolytatta, a terhelt büntetőjogi felelősségét megalapozó tényállást gyakorlatilag felderítette, akkor nem mutatkozik olyan társadalmilag kompenzálható előny - és ezzel együtt elkerülhető hátrány -, amely a legalitás elvének áttörését indokolná. Ilyen esetekben az opportunitás elvének alkalmazása a törvény alapvető rendelkezéseinek sérelmével járna. Másrészt a vizsgált rendelkezés alkalmazása nem szűkíthető le kizárólag a kiszabandó büntetés vizsgálatára, mivel a törvényben megjelenő "felelősségre vonás" nem azonosítható azzal. Abban az esetben ha az egyébként csekélyebb súlyú és a kiszabandó büntetés szempontjából kétségtelenül közömbös cselekménynek ugyanis az eljárás tárgyát képező jelentősebb bűncselekmény anyagi jogi megítélése körében jelentősége lehet, ez önmagában akadályát képezheti az eljárás fentebb hivatkozott jogcímen történő megszüntetésének (Kúria Bhar.II.1064/2007/23., Bhar.II.4/2009/4.).
[19] Jelen ügyben nem elhanyagolható körülmény, hogy az I. r. vádlott a lopás vétségét is ugyanannak a sértettnek a sérelmére követte el, mint az erőszakos vagyon elleni bűncselekményt, és a szabadság és emberi méltóság elleni bűncselekményt. Ezen körülménynek például a közösség tagja elleni erőszak bűntette megállapíthatósága körében is jelentősége lehet abban a körben, hogy a rablási cselekmény elkövetése mellett más szempont is szerepet játszott-e a sértett kiválasztásában. Ettől függetlenül a már felderített és megállapított tényállásrészhez kapcsolódóan a társadalmilag elérhető előny is hiányzik a megszüntető rendelkezés alkalmazásakor, ezért ezen cselekményrésszel kapcsolatban is a bűnösség kimondása volt indokolt.
[20] Annak ellenére, hogy a közösség tagja elleni erőszak bűntette tárgyában önmagában nem nyílt volna meg a harmadfokú elbírálás lehetősége, a felülbírálat erre a cselekményrészre is szükségszerűen kiterjedt. E körben az ítélőtábla lényegében az ügyészi érvelést osztotta, ugyanis maga is akként ítélte meg, hogy az irányadó tényállás tartalmazza azokat a tényállási elemeket, mely alapján az I. r. vádlott elkövetéskori tudattartalmára megalapozottan következtetni lehet.
[21] Egyúttal - a védelemmel és az ügyészséggel is egyetértve - az ítélőtábla nyomatékosan leszögezi, hogy a sérelmet szenvedett nemzetiségének nincs és nem is lehet jelentősége, ellenben annak igen, hogy a sértettet egy adott közösséghez tartozása miatt éri a bántalmazás.
[22] Az egyes csoportok tagjai ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények ugyanis olyan jelentős társadalmi érdeket sértenek, amely a jogalkotót arra ösztönözte, hogy egyre szélesebb körben vonja meg azon magatartások körét, amit a büntetőjog eszközeivel üldözendőnek nyilvánít. Erre a célra már az 1978. évi IV. törvény 174/B. §-át a büntető anyagi jogi szabályok körébe iktató 1996. évi XVII. törvény 3. §-ával, majd azt módosító 2008. évi LXXIX. törvény 2. §-ával kapcsolatosan megfogalmazott miniszteri indokolás egyértelműen rámutat.
[23] A jogszabály módosításával ugyanis a törvényi tényállással büntetőjogi védelmet élvező kör bővült, ami egyértelművé tette, hogy a jogalkotó célja minden olyan közösség, csoportosulás tagjának védelme, akik a csoporthoz való tartozása vagy annak vélelmezése miatt bántanak, avagy erőszakkal vagy fenyegetéssel kényszerítenek valaminek a megtételére, meg nem tételére vagy eltűrésére. E szélesebben védett kör igényét tükrözi az a törvényi megfogalmazás is, hogy az 1978. évi IV. törvény 174/B. §-a nem jelöli meg kifejezetten a bűncselekmény sértettjét, ellenben világosan utal arra, hogy a cselekmény motívumából eredően valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz tartozó, illetve vélhetően oda tartozó személyek közül kerülhetnek ki.
[24] Adott ügyben az eset összes körülményeiből következtetve minden kétséget kizáróan megállapítható volt, hogy a sértett mint egy közösség tagja szenvedett sérelmet. Az irányadó tényállás szerint ugyanis, amikor a cigarettát megszerezték a sértettől, az I. r. vádlott nemcsak becsületét csorbító, megalázó kijelentést intézett a sértetthez - azt nyomatékosítandó leköpve és bántalmazva is őt -, hanem azon túlmutatva egész fajtája kiirtását is hangoztatta, kifejezetten azért fejtve ki cselekvőségét, mivel őt egy másik - jelen esetben magyar - nemzetiségi csoporthoz sorolta.
[25] Utóbbival kapcsolatban megjegyzést érdemel, hogy az ítélőtábla szerint még az elviekben többségi társadalomhoz tartozó személyekből álló csoport tagjai is kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor büntetőjogi védelem illeti meg őket, amennyiben e csoporthoz való tartozás vagy vélt tartozás miatt szenvednek sérelmet. A többség - kisebbség meghatározása egyedi szituációkban teljesen felborulhat és értelmezhetetlenné válhat, ennek vizsgálatát a törvényi tényállás sem írja elő. A sértetti kör leszűkülése alapvetően ellentétes lenne a diszkriminációmentes együttélés oltalmának követelményével, különösen pedig az 1969. évi 8. tvr.-rel kihirdetett, "A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről" szóló, New Yorkban 1965. december 21. napján elfogadott nemzetközi egyezménnyel, mely a magyar állam számára egyértelmű jogi kötelezettséget ír elő, többek között büntetendő cselekménnyé nyilvánítva bármely, más etnikai származású személyek csoportja ellen irányuló erőszakos cselekedetet [Egyezmény 4. Cikk a) pontja].
[26] Egyet kell érteni azzal az ügyészi érveléssel is, mely szerint a szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmény megvalósulásához nem szükséges, hogy az elkövető általában is ellenérzéssel viseltessen az adott közösség iránt, elegendő annak a konkrét cselekmény idején való tanúsítása. Ez állapítható meg fiatalkorú I. r. vádlott tekintetében is, akinek gondolkodásmódját - ha csak rövid időre is, de - teljességgel eluralta a sértett magyar származása iránt érzett indulat.
[27] Mindezeket összegezve, az eljárásban feltárt és a tényállás megállapításának alapjául elfogadott bizonyítékok alapján az első- és másodfokú bíróság részéről elvégzett ténymegállapításokból az ítélőtábla szerint okszerű következtetés vonható le az I. r. vádlott bűnösségére, mégpedig a vád tárgyává tett valamennyi bűncselekményt illetően. A határozatokban rögzített tényekből a terhelti tudattartalomra levonandó ellentétes következtetésnek ugyanis nincs törvényi akadálya [Legf. Bír. Bfv.III.536/2006/5., Bhar.III.5/2009/5, BH 1998.526.].
[28] A törvényszék a hatályszabályok vizsgálata után törvényesen döntött, amikor a Btk. 2. § fő előírása szerint az elkövetéskor hatályos büntetőtörvényt alkalmazta. Elemezve az általános és különös részi szabályokat, megállapítható, hogy összhatásaiban az új törvény valóban nem enyhébb, ezért az ítélőtábla is az elkövetéskor hatályos anyagi jogi szabályok alapján járt el.
[29] Mindezek alapján a fiatalkorú I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki az 1978. évi IV. törvény 174/B. § (1) bekezdésébe ütköző, a szerint minősülő és büntetendő közösség tagja elleni erőszak bűntettében és az 1978. évi IV. törvény 316. § (1) bekezdésébe ütköző, de a (2) bekezdés II. fordulat h) pontja szerint minősülő és büntetendő lopás vétségében is.
[30] Észlelte még az ítélőtábla, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének az irányadó tényállásnak megfelelően helyesen következtetett arra, hogy a fiatalkorú I. r. vádlott a III. pontban körülírt szándékos bűncselekmény törvényi tényállását ismeretlen társaival az 1978. évi IV. törvény 20. § (3) bekezdése szerint szándékegységben, egymás tevékenységéről tudva, közösen valósította meg, ám a társtettesi minőségre történő utalás az ítélet rendelkező részében mégsem jelent meg. E kérdést a másodfokú határozat sem érintette, ezért azt az ítélőtábla jelen határozatával pótolta, figyelemmel a Be. 258. § (2) bekezdés d) pontjában foglaltakra.
[31] Az első- és másodfokon eljárt bíróságok a büntetés kiszabása körében irányadó alanyi és tárgyi enyhítő, valamint súlyosító körülményeket maradéktalanul feltárták és azokat alapvetően helyesen értékelték. A minősítés kérdésén túl az ügyészi fellebbezés sem irányult a kiszabott büntetés súlyosítására, mely ugyan némileg enyhe, ám lényegében a belső arányosság követelményének teljes mértékben eleget tesz és az 1978. évi IV. törvény 108. §-ában írt, fiatalkorúakra vonatkozó speciális szabályozásnak szintén megfelel, a jogorvoslati eljárásban pedig nincs helye kisebb korrekciónak.
[32] Egyebekben törvényesnek tekinthetők a másodfokú bíróság ítéletének egyéb járulékos rendelkezései is.
[33] Mindezekre tekintettel az ítélőtábla a törvényszék ítéletét a szükséges részben a Be. 398. § (1) bekezdése szerint megváltoztatta, míg helyes rendelkezéseit a Be. 397. §-ra utalással helybenhagyta.
(Debreceni Ítélőtábla Fkhar. II. 248/2014.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Debreceni Ítélőtábla, mint harmadfokú bíróság a Debrecenben a 2014. június 3. napján megtartott nyilvános ülés alapján meghozta és kihirdette a következő
í t é l e t e t:
A csoportosan elkövetett rablás bűntette és más bűncselekmények miatt indított büntetőügyben a Miskolci Törvényszék 2014. február 10. napján kihirdetett 14.Fkf.1099/2013/10. számú ítéletét a fellebbezéssel érintett fiatalkorú I. r. vádlott tekintetében megváltoztatja a következők szerint.
A fiatalkorú I. r. vádlottat bűnösnek mondja ki közösség tagja elleni erőszak bűntettében (1978. évi IV. törvény 174/B. § (1) bekezdés) és lopás vétségében (1978. évi IV. törvény 316.§ (1) bekezdés, (2) bekezdés II. fordulat h.) pont) is.
A garázdaság bűntettét az I. r. vádlott társtettesként követte el.
Egyebekben a másodfokú bíróság ítéletét a fellebbezéssel érintett fiatalkorú I. r. vádlott vonatkozásában helybenhagyja.
I n d o k o l á s
Az ügyben első fokon fiatalkorúak bíróságaként eljárt Miskolci Járásbíróság 2013. április 25. napján kihirdetett 5.Fk.1157/2012/95. számú ítéletével az I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett rablás bűntettében (1978. évi IV. törvény 321. § (1) bekezdés, (3) bekezdés c) pont), közösség tagja elleni erőszak bűntettében (1978. évi IV. törvény 174/B. § (1) bekezdés), garázdaság bűntettében (1978. évi IV. törvény 271. § (1) bekezdés, (2) bekezdés a) pont), és lopás vétségében (1978. évi IV. törvény 316. § (1) bekezdés, (2) bekezdés h) pont). Ezért őt halmazati büntetésül 1 év 9 hónap fiatalkorúak fogházára és 2 év közügyektől eltiltásra ítélte. Határozatában rendelkezett még a terhelt által előzetes fogvatartásban töltött idő beszámításáról, érdemben elbírálta az L. D. magánfél által előterjesztett polgári jogi igényt, döntve annak illeték vonzatáról, illetve határozott az eljárás során felmerült bűnügyi költség viselése felől.
Az első fokú ítélet ellen egyrészt az ügyész jelentett be a nyilatkozattételre fenntartott 3 napon belül fellebbezést az I. r. vádlott vonatkozásában is, a kiszabott szabadságvesztés valamint mellékbüntetés súlyosítása végett. Az ítéletet védelmi fellebbezés is támadta, mivel az I. r. vádlott és védője elsődlegesen felmentés, másodsorban a kiszabott büntetés enyhítése érdekében élt jogorvoslattal.
Az ügyben tárgyalásra áttérő Miskolci Törvényszék, mint másodfokú bíróság 2014. február 10. napján kihirdetett 14.Fkf.1099/2013/10. számú ítéletével az elsőfokú határozatot részben megváltoztatva az I. r. vádlottat az ellene közösség tagja elleni erőszak bűntette miatt emelt vád alól felmentette, míg a lopás vétsége miatt indult büntetőeljárást megszüntette. Utóbbi döntése járulékos kérdéseként a magánfél által bejelentett polgári jogi igény érvényesítését egyéb törvényes útra utasította, az ezzel kapcsolatos illeték fizetési kötelezettség mellőzése mellett. Egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú határozat ellen az ügyész élt fellebbezéssel a közösség tagja elleni erőszak bűntettével kapcsolatos felmentő rendelkezés meghozatala miatt, bűnösség megállapítása érdekében, míg az I. r. vádlott és védője tudomásul vették az ítéletet.
Megjegyzést érdemel, miszerint az első fokú ítélet a Miskolci Törvényszék 14.Fkf.1099/2013/10. számú másodfokú határozatával az ügyben ugyancsak érintett fiatalkorú II. r. és fiatalkorú III. r. vádlottak vonatkozásában 2014. február 10. napján jogerőre emelkedett.
A Debreceni Fellebbviteli Főügyészség Bf.121/2014/1-I. számú átiratában - amellett, hogy a bíróságok eljárását perrendszerűnek, és az indokoltan felvett bizonyítás következményeként megállapított tényállást megalapozottnak jellemezte - az ügyészi fellebbezést fenntartva fejtette ki azt az álláspontját, mely szerint az első fokú ítélet az I. r. vádlott tudattartalmára vonatkozó részbeni megalapozatlansága helytálló jogi következtetéssel kiküszöbölhető, mivel az a jogi indokolás részét képezi. A sértettel szemben alkalmazott erőszak motívuma ugyanis a sértett magyarsághoz tartozása volt, mely nem adódhatott a másodfokú bíróság által hivatkozott, cigaretta át nem adása miatt érzett indulatából. Ezért indítványozta, hogy a Debreceni Ítélőtábla a másodfokú ítéletet a fellebbezéssel érintett I. r. vádlott vonatkozásában akként változtassa meg, hogy a helytálló jogi következtetés levonásával mondja ki bűnösnek őt közösség tagja elleni erőszak bűntettében is, míg a határozat egyéb rendelkezéseit helyes indokai alapján hagyja helyben.
A bejelentett fellebbezésre figyelemmel az ítélőtábla a Be. 393. § alapján nyilvános ülést tartott, melyen az ügyész már írásban előterjesztett indokai szerint érvelve továbbra is a másodfokú ítélet megváltoztatását, az I. r. vádlott bűnösségének megállapítását indítványozta a közösség tagja elleni erőszak bűntettében. Álláspontja szerint azzal, hogy a vádlottak megszerezték a sértett cigarettáját, a rablási cselekmény véghezvitele megtörtént, így az I. r. vádlott további cselekvősége már egy másik bűncselekmény megállapítására lehet alkalmas. Amikor a sértettel szemben sértő kifejezést használt, leköpte, illetve állon is ütötte őt, mely a sértett megalázására irányult, a vagyon elleni erőszakos bűncselekmény mellett ezt már egy nemzeti csoporthoz tartozása miatt tette, mely többletcselekményként értékelhető. Ezen felül álláspontja szerint az e körben is felvett bizonyítás ellenére szükségtelen annak felderítése, hogy az I. r. vádlott általában táplál-e ellenséges érzületet a magyarsággal szemben, korábban voltak-e ilyen megnyilvánulásai, hiszen az ellenséges érzület az adott szituációban kialakulva szintén motiválhatja az elkövető cselekedetét.
Az I. r. vádlott meghatalmazott védője ezzel ellentétben a közösség tagja elleni erőszak bűntette tárgyában a Miskolci Törvényszék ítéletében lefektetett állásponttal értett egyet, továbbra is fenntartva a már az első- és másodfokú eljárásban kifejtett indokait, azaz vitatta, hogy védence részéről egyáltalán elhangzott-e az ítéleti tényállásban megállapított kijelentés. Mindezek alapján a Miskolci Törvényszék ítéletének helybenhagyására tett indítványt.
Az ítélőtábla a másodfokú határozat ellen bejelentett perorvoslatot alaposnak találta.
Eljárása során elsődlegesen azt vizsgálta, hogy fenn áll-e a lehetősége a harmadfokú eljárás lefolytatásának, azaz, hogy határozata ellen jogosan biztosított-e másodfellebbezési lehetőséget a másodfokon eljárt Miskolci Törvényszék. Az ítélőtábla ezzel kapcsolatosan mindenek előtt az alábbiakra mutat rá.
A Be. 386. § (1) bekezdésének értelmében harmadfokú eljárásnak akkor van helye, ha a másodfokú bíróság ügydöntő határozatának eltérő rendelkezése a büntető anyagi jog szabályát sérti. Ez a feltétel a másodfellebbezés joghatályosságának, és nem az érdemi elbírálás alaposságának a kérdése, illetve feltétele. A Be. 386. § (1) bekezdés c) pontja alapján a másodfokú bíróság ítélete ellen fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz, ha a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megsértésével az első fokon elítélt vádlottat felmentette vagy vele szemben a büntetőeljárást megszüntette.
A harmadfokú eljárás lehetőségét tehát lényegileg a másodfokú bíróság határozatának a bűnösség körében eltérő rendelkezése teremti meg.
Ebben a körben azt a megállapítást lehetett tenni, hogy jelen eljárásban az ügyészi fellebbezés valóban joghatályosnak tekinthető, melynek oka a lopás vétsége tekintetében másodfokon eljárást megszüntető rendelkezés volt.
A másodfokú bíróságként eljárt Miskolci Törvényszék az I. r. vádlottal szemben a lopás vétsége vonatkozásában hozott eljárást megszüntető döntését a Be. 332. § (2) bekezdése alapján azzal indokolta, hogy a többi nagyobb tárgyi súlyú bűncselekmény mellett e cselekménynek a büntető jogi felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége.
Ezzel kapcsolatban utalni szükséges az 1/2007. BK vélemény B/II/1/d pontjában foglaltakra, mely szerint az eljárás megszüntetéséről rendelkező határozat ellen minden esetben rendes jogorvoslatnak van helye, illetőleg a Be. 345. §-ra tekintettel a másodfokú bíróság az első fokú ítéletet megváltoztatva, alkalmazhatja a Be. 332. § (2) bekezdése szerinti rendelkezést azzal a cselekménnyel kapcsolatban is, melyre nézve az elsőfokú bíróság ítélete bűnösséget állapított meg. Habár a vád tárgyává tett jelentősebb súlyú bűncselekmény mellett a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából jelentéktelennek ítélt cselekmény miatt az eljárás megszüntetésére ugyan a büntetőeljárási törvény ad lehetőséget, de a perrendi szabályozás a döntés tartalmát a tényleges anyagi jogi természetétől nem fosztja meg. Utóbbi megállapítás azért bír jelentőséggel, mert a fentebb idézett Be. 386. § (1) bekezdés c) pontja is a büntetőjog szabályainak megsértésével hozott döntése ellen biztosít jogorvoslatot. A Kúria Büntető Kollégiumának korábbi jogértelmezései pedig akként foglaltak állást, hogy a törvény e megfogalmazása alatt a büntető anyagi jogot kell érteni.
A büntetőjogi felelősség tárgyában hozott döntés azonban valamely cselekmény súly szerinti értékelése, annak büntetést érdemlő természetének megítélése tehát a büntetőjog szabályainak alkalmazásán alapul. Az e tárgyban hozandó döntés megfelelhet a büntetőjog szabályainak, ám meg is sértheti azokat. Következésképp az ilyen döntés is osztozik mindazon döntéseknek a jogi sorsában, amelyeket a Be. 386. § (1) bekezdés a) vagy c) pontja előír, megnyitva a másodfellebbezés lehetőségét.
A Be. 386. § (1) bekezdés c) pontjában megjelenő, "a büntetőeljárást megszüntette" fordulat tehát eltérő törvényi szabályozás hiányában magában foglalja a Be. 332. § (2) bekezdés szerinti eljárás megszüntetésének lehetőségét. Ezért fellebbezésnek van helye a másodfokú bíróság olyan rendelkezése ellen is, amely az elsőfokú bíróság bűnösséget kimondó rendelkezését e törvényhely alapján úgy változtatta meg, hogy az első fokon elítélt vádlottal szemben a büntetőeljárást valamely, a felelősségre vonás szempontjából jelentéktelennek ítélt cselekmény miatt megszüntette.
Megjegyzést érdemel, hogy a Be. 387. § (2) bekezdése szerint előírt teljes terjedelmű felülbírálat követelménye miatt a harmadfokú eljárás lefolytatásának szükségességét nem érintette az, hogy az ügyész fellebbezésében kizárólag a közösség tagja elleni erőszak bűntette tárgyában hozott felmentő rendelkezést sérelmezte. A harmadfokú eljárás felülbírálati köreire nem a Be. 348. §-a, hanem a Be. 387. §-a vonatkozik. A Be. 385. §-a szerint ugyanis a harmadfokú bíróság eljárására a Be. XV. Fejezetében adott, s az előző fejezethez - tehát a másodfokú eljárás szabályaihoz - képest eltérő szabályozás kizárja a másodfokú eljárásra vonatkozó törvényhelyek alkalmazását. A részjogerő tehát csakis abban az esetben állhatott volna be, ha a másodfokú bíróság helybenhagyja az első fokon született felmentő vagy eljárást megszüntető rendelkezést.
Önmagában a közösség tagja elleni erőszak bűntette vonatkozásában nem is állt volna fent a másodfellebbezés lehetősége. E tekintetben ugyanis az eljárás tárgyát egy rablással, tehát erőszakos elvétellel megvalósított cselekmény képezte, mellyel azonos időben hangzott el az I. r. vádlott részéről az inkriminált kijelentés, illetve került sor a sértett bántalmazására, aki ekkor még nyilvánvalóan a lenyűgöző erő hatása alatt állt. Így egy további ütés elszenvedése önmagában nem járt volna külön minősítéssel, és ebben az esetben a cselekményegységre figyelemmel a másodfellebbezés lehetősége sem teremtődhetett volna meg. E tekintetben is az 1/2007. BK vélemény B/II/1/a pontja nyújt kellő magyarázatot, mely kimondja, hogy nincs helye harmadfokú eljárásnak, ha a vád tárgyává tett tények teljes körű értékelése mellett az elsőfokú bíróság ítéletének vizsgált rendelkezése minősítésbeli tévedésen alapszik. A másodfokú bíróság pedig a cselekmény törvényes minősítése helyett bűnösséget állapít meg abban a körben, amelyben az elsőfokú bíróság felmentő rendelkezést hozott, mely értelemszerűen ellenkező irányú első és másodfokú döntések tekintetében is irányadó.
Jelen ügyben megállapítható, hogy formálisan a másodfokú bíróság részben eltérő döntést hozott, amikor az I. r. vádlottat a közösség tagja elleni erőszak bűntettének vádja alól felmentette.
A Be. 386. § (1) bekezdésének lényege azonban az, hogy csak a bűnösség körében hozott eltérő döntés biztosítja a harmadfokú jogorvoslat igénybevételének a lehetőségét. A csupán a jogi minősítés körébe tartozó eltérő jogi értékelés a harmadfokú eljárás lefolytatását nem alapozza meg. Jelen ügyben a Miskolci Törvényszék az I. tényállási pont kapcsán az I. r. vádlott bűnösségének kérdésében tartalmilag eltérő döntést nem hozott. A másodfokú bíróság a váddal lényegében egyező egységes cselekményt értékelte az elsőfokú bíróságtól részben eltérően. Jogi értékelésének eredményeként felmentette ugyan az I. rendű vádlottat a közösség tagja elleni erőszak bűntettének vádja alól, de az I. számú történeti tényállást egységesen társtettesként elkövetett rablás bűntetteként minősítette. Az kétségtelen, hogy a másodfokú bíróság nem látott lehetőséget a közösség tagja elleni erőszak bűntettének a megállapítására, ám olyan álláspontra sem jutott, hogy az I. tényállásba foglalt vádlotti cselekvőség nem képez semmiféle bűncselekményt, és nem meríti ki a büntető törvénykönyv különös részében írt egyetlen törvényi tényállást sem. Mindezek miatt pusztán ítéletszerkesztési hibának tekinthető az, hogy az elsőfokú bíróság a cselekmény egységes jogi minősítése mellett, a vád jogi álláspontjától eltérő álláspontját úgy kívánta kifejezésre juttatni, hogy az egységes minősítésen túl szükségtelenül (ezért eljárásjogilag hibásan) felmentő rendelkezést is hozott a szabadság és emberi méltóság körébe tartozó bűncselekménynél. (Legf. Bir. Bhar. I.707/2007/14.) Ebben a körben az elsőfokú bíróságnak a bűnösség kérdésében elfoglalt álláspontjához képest érdemben nem változtatott semmit a másodfokon eljárt bíróság, amikor a másodfokú ítélet rendelkező részének a szóhasználata szerint a vádlottakat felmentette a közösség tagja elleni erőszak bűntettének vádja alól.
A felülbírálat terjedelme körében az ítélőtábla a már megjelölt Be. 387. § (2) bekezdése szerint azt az ügy teljes terjedelmében végezte el, függetlenül a fellebbezés okától és irányától. A revízió elvének szem előtt tartásával ellenőrizte, hogy az elsőfokú és másodfokú bíróságok az eljárási szabályokat betartották-e, és vizsgálta a másodfokú ítélet megalapozottságát is.
Ennek során megállapította, hogy sem a járásbíróság, sem a törvényszék nem vétett feltétlen vagy olyan súlyú relatív hibát, ami az érdemi felülbírálatot kizárná, és a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezésének lehetőségét felvetette volna. Valójában ilyen okra a felek sem hivatkoztak.
Az elsőfokú bíróság ügyfelderítési kötelezettségének csaknem minden tekintetben eleget tett, s kizárólag az I. számú tényállási pontot érintően mutatkozott indokoltnak bizonyítás felvétele másodfokon, mégpedig a cselekmény elkövetési idejének meghatározása végett. Az ítélőtábla egyetértett a törvényszékkel abban, hogy a másodfokon lefolytatott részbizonyítás a tényállás pontosítása valóban szükségesnek bizonyult, az e tekintetben kifejtetteket maga is maradéktalanul osztja.
A tényállás tehát túlnyomórészt megalapozott, ami a Be. 388. § (2) bekezdése alkalmazásával az iratok alapján kizárólag szűkebb körben igényel kiegészítést illetve további helyesbítést a következőkkel.
- az I. r. vádlott jelenleg az Sz. A. Szakképző Iskola 9. osztályos kőműves tanulója.
-A III. számú tényállás körében (első fokú ítélet 7. oldal 4. bekezdése) az I. r. vádlott és ismeretlen társa cselekvősége következtében földre kerülő fk. L. D. sértettbe a vádlott jelenlévő ismerősei közül még legalább ketten bele is rúgtak.
A tényállás így már minden tekintetben megalapozott, felülbírálatra alkalmas és irányadó a harmadfokú eljárásban is, figyelemmel a Be. 388. §-ában írtakra.
A vád tárgyává tett cselekményekkel kapcsolatosan az ítélőtábla ismételten megjegyzi, hogy a Be. 387. § (2) bekezdésének megfelelően, és az idézett 1/2007 számú BK véleményből következőleg vizsgálnia kellett a lopás vétségével kapcsolatos törvényszéki megszüntető rendelkezést. A másodfokú bíróság e döntését azzal indokolta, hogy a lopás vétségének a büntetőjogi felelősségre vonás szempontjából nincs jelentősége, figyelemmel a további, nagyobb tárgyi súllyal bíró cselekményekre (Be. 332. § (2) bekezdés).
Az ítélőtábla által irányadónak tekintett Kúriai gyakorlat ellenben merőben ellentétes ettől, egyúttal következetes álláspontot képvisel annak hangsúlyozásával, hogy az eljárás megszüntetésének ezen módja abban az esetben alkalmazható, ha olyan társadalmilag kompenzálható előny jelentkezik, amely indokolttá teheti az eljárás megszüntetését.
Eklatáns példája lehet ennek, ha a jelentős számban elkövetett cselekmények (például sorozatlopás) esetén a terhelt büntetőjogi felelősségre vonása szempontjából már közömbös, hogy mennyi további rendbeli bűncselekményt követett el. Ekkor ugyanis a legalitás érvényesítésének már nem mutatkozik értékelhető előnye, ám mind a társadalom, mind az eljárásban résztvevők számára indokolatlan hátrányokat jelentene. A társadalmilag kompenzálható előnyt ekkor az eljárás mielőbbi befejezése, a tanúk kímélete, további felesleges költségek elkerülése jelentheti.
Ellenben, ha a megkívánt társadalmi előnyök már nem érhetők el, mivel a bíróság a teljes körű eljárást lefolytatta, a terhelt büntetőjogi felelősségét megalapozó tényállást gyakorlatilag felderítette, akkor nem mutatkozik olyan társadalmilag kompenzálható előny - és ezzel együtt elkerülhető hátrány -, amely a legalitás elvének áttörését indokolná. Ilyen esetekben az opportunitás elvének alkalmazása a törvény alapvető rendelkezéseinek sérelmével járna. Másrészt a vizsgált rendelkezés alkalmazása nem szűkíthető le kizárólag a kiszabandó büntetés vizsgálatára, mivel a törvényben megjelenő "felelősségre vonás" nem azonosítható azzal. Abban az esetben ha az egyébként csekélyebb súlyú és a kiszabandó büntetés szempontjából kétségtelenül közömbös cselekménynek ugyanis az eljárás tárgyát képező jelentősebb bűncselekmény anyagi jogi megítélése körében jelentősége lehet, ez önmagában akadályát képezheti az eljárás fentebb hivatkozott jogcímen történő megszüntetésének (Kúria Bhar.II.1064/2007/23., Bhar.II.4/2009/4.).
Jelen ügyben nem elhanyagolható körülmény, hogy az I. r. vádlott a lopás vétségét is ugyanannak az L. D.-nek a sérelmére követte el, mint az erőszakos vagyon elleni bűncselekményt, és a szabadság és emberi méltóság elleni bűncselekményt. Ezen körülménynek például a közösség tagja elleni erőszak bűntette megállapíthatósága körében is jelentősége lehet abban a körben, hogy a rablási cselekmény elkövetése mellett más szempont is szerepet játszott-e a sértett kiválasztásában. Ettől függetlenül a már felderített és megállapított tényállásrészhez kapcsolódóan a társadalmilag elérhető előny is hiányzik a megszüntető rendelkezés alkalmazásakor, ezért ezen cselekményrésszel kapcsolatban is a bűnösség kimondása volt indokolt.
Annak ellenére, hogy a közösség tagja elleni erőszak bűntette tárgyában az eltérő minős önmagában nem nyitotta volna meg a harmadfokú elbírálás lehetőségét, a felülbírálat erre a cselekményrészre is szükségszerűen kiterjedt. E körben az ítélőtábla lényegében az ügyészi érvelést osztotta, ugyanis maga is akként ítélte meg, hogy az irányadó tényállás tartalmazza azokat a tényállási elemeket, mely alapján az I. r. terhelt elkövetéskori tudattartalmára megalapozottan következtetni lehet.
Egyúttal - a védelemmel és az ügyészséggel is egyetértve - az ítélőtábla nyomatékosan leszögezi, hogy a sérelmet szenvedett nemzetiségének nincs és nem is lehet jelentősége, ellenben annak igen, hogy a sértettet egy adott közösséghez tartozása miatt éri a bántalmazás.
Az egyes csoportok tagjai ellen elkövetett erőszakos bűncselekmények ugyanis olyan jelentős társadalmi érdeket sértenek, amely a jogalkotót arra ösztönözte, hogy egyre szélesebb körben vonja meg azon magatartások körét, amit a büntetőjog eszközeivel üldözendőnek nyilvánít. Erre a célra már az 1978. évi IV. törvény 174/B. §-át a büntető anyagi jogi szabályok körébe iktató 1996. évi XVII. törvény 3.§-ával, majd azt módosító 2008. évi LXXIX. törvény 2. §-ával kapcsolatosan megfogalmazott miniszteri indokolás egyértelműen rámutat.
A jogszabály módosításával ugyanis a törvényi tényállással büntetőjogi védelmet élvező kör bővült, ami egyértelművé tette, hogy a jogalkotó célja minden olyan közösség, csoportosulás tagjának védelme, akik a csoporthoz való tartozása vagy annak vélelmezése miatt bántanak, avagy erőszakkal vagy fenyegetéssel kényszerítenek valaminek a megtételére, meg nem tételére vagy eltűrésére. E szélesebben védett kör igényét tükrözi az a törvényi megfogalmazás is, hogy az 1978. évi IV. törvény 174/B. §-a nem jelöli meg kifejezetten a bűncselekmény sértettjét, ellenben világosan utal arra, hogy a cselekmény motívumából eredően valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz tartozó illetve vélhetően oda tartozó személyek közül kerülhetnek ki.
Adott ügyben az eset összes körülményeiből következtetve minden kétséget kizáróan megállapítható volt, hogy a sértett mint egy közösség tagja szenvedett sérelmet. Az irányadó tényállás szerint ugyanis, amikor a cigarettát megszerezték L. D.-től, az I. r. vádlott nemcsak becsületét csorbító, megalázó kijelentést intézett a sértetthez - azt nyomatékosítandó leköpve és bántalmazva is őt -, hanem azon túlmutatva egész fajtája kiirtását is hangoztatta, kifejezetten azért fejtve ki cselekvőségét, mivel őt egy másik - jelen esetben magyar - nemzetiségi csoporthoz sorolta.
Utóbbival kapcsolatban megjegyzést érdemel, hogy az ítélőtábla szerint még az elviekben többségi társadalomhoz tartozó személyekből álló csoport tagjai is kerülhetnek olyan helyzetbe, amikor büntetőjogi védelem illeti meg őket, amennyiben e csoporthoz való tartozás vagy vélt tartozás miatt szenvednek sérelmet. A többség - kisebbség meghatározása egyedi szituációkban teljesen felborulhat és értelmezhetetlenné válhat, ennek vizsgálatát a törvényi tényállás sem írja elő. A sértetti kör leszűkülése alapvetően ellentétes lenne a diszkriminációmentes együttélés oltalmának követelményével, különösen pedig az 1969. évi 8. számú tvr.-rel kihirdetett, "A faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről" szóló, New Yorkban 1965. december 21. napján elfogadott nemzetközi egyezménnyel, mely a magyar állam számára egyértelmű jogi kötelezettséget ír elő, többek között büntetendő cselekménnyé nyilvánítva bármely, más etnikai származású személyek csoportja ellen irányuló erőszakos cselekedetet (Egyezmény 4. Cikk a) pontja).
Egyet kell érteni azzal az ügyészi érveléssel is, mely szerint a szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekmény megvalósulásához nem szükséges, hogy az elkövető általában is ellenérzéssel viseltesen az adott közösség iránt, elegendő annak a konkrét cselekmény idején való tanúsítása. Ez állapítható meg az I. r. vádlott tekintetében is, akinek gondolkodásmódját - ha csak rövid időre is, de - teljességgel eluralta a sértett magyar származása iránt érzett indulat.
Mindezeket összegezve, az eljárásban feltárt és a tényállás megállapításának alapjául elfogadott bizonyítékok alapján az első- és másodfokú bíróság részéről elvégzett ténymegállapításokból az ítélőtábla szerint okszerű következtetés vonható le az I. r. vádlott bűnösségére, mégpedig a vád tárgyává tett valamennyi bűncselekményt illetően. A határozatokban rögzített tényekből a terhelti tudattartalomra levonandó ellentétes következtetésnek ugyanis nincs törvényi akadálya (Legf. Bír. Bfv.III.536/2006/5., Bhar.III.5/2009/5, BH. 1998. 526).
A törvényszék a hatályszabályok vizsgálata után törvényesen döntött, amikor a Btk. 2. § fő előírása szerint az elkövetéskor hatályos büntető törvényt alkalmazta. Elemezve az általános és különös részi szabályokat, megállapítható, hogy összhatásaiban az új törvény valóban nem enyhébb, ezért az ítélőtábla is az elkövetéskor hatályos anyagi jogi szabályok alapján járt el.
Mindezek alapján az I. r. vádlottat bűnösnek mondta ki az 1978. évi IV. törvény 174/B. § (1) bekezdésébe ütköző, a szerint minősülő és büntetendő közösség tagja elleni erőszak bűntettében és az 1978. évi IV. törvény 316. § (1) bekezdésébe ütköző, de a (2) bekezdés II. fordulat h) pontja szerint minősülő és büntetendő lopás vétségében is.
Észlelte még az ítélőtábla, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének (27. oldal 7. bekezdés) az irányadó tényállásnak megfelelően helyesen következtetett arra, hogy az I. r. vádlott a III. pontban körülírt szándékos bűncselekmény törvényi tényállását ismereten társaival az 1978. évi IV. törvény 20. § (3) bekezdése szerint szándékegységben, egymás tevékenységéről tudva, közösen valósította meg, ám a társtettesi minőségre történő utalás az ítélet rendelkező részében mégsem jelent meg. E kérdést a másodfokú határozat sem érintette, ezért azt az ítélőtábla jelen határozatával pótolta, figyelemmel a Be. 258. § (2) bekezdés d) pontjában foglaltakra.
Az első- és másodfokon eljárt bíróságok a büntetés kiszabása körében irányadó alanyi és tárgyi enyhítő valamint súlyosító körülményeket maradéktalanul feltárták és azokat alapvetően helyesen értékelték. A minősítés kérdésén túl az ügyészi fellebbezés sem irányult a kiszabott büntetés súlyosítására, mely ugyan némileg enyhe, ám lényegében a belső arányosság követelményének teljes mértékben eleget tesz és az 1978. évi IV. törvény 108. §-ban írt, fiatalkorúakra vonatkozó speciális szabályozásnak szintén megfelel, a jogorvoslati eljárásban pedig nincs helye kisebb korrekciónak.
Egyebekben törvényesnek tekinthetők a másodfokú bíróság ítéletének egyéb járulékos rendelkezései is.
Mindezekre tekintettel a Debreceni ítélőtábla a Miskolci Törvényszék ítéletét a szükséges részben a Be. 398. § (1) bekezdése szerint megváltoztatta, míg helyes rendelkezéseit a Be. 397. §-ra utalással helybenhagyta.
Debrecen, 2014. június 3.
Dr. Elek Balázs sk. a tanács taga, Dr. Bakó József sk. a tanács tagja-előadó, Dr. Háger Tamás sk. a tanács tagja
ZÁRADÉK: A Miskolci Törvényszék 14.Fkf.1099/2013/10. számú ítélete az I. r. vádlott vonatkozásában a mai napon jogerőre emelkedett és végrehajtható.
Debrecen, 2014. június 3.
Dr. Elek Balázs sk.a tanács elnöke