62012CC0361[1]

Wahl főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2013. szeptember 26. Carmela Carratù kontra Poste Italiane SpA. Előzetes döntéshozatal iránti kérelem: Tribunale di Napoli - Olaszország. Szociálpolitika - 1999/70/EK irányelv - A határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodás - A hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve - A »foglalkoztatási feltételek« fogalma - Nemzeti szabályozás, amely a határozott idő munkaszerződésben való jogellenes kikötése esetére a határozatlan ideig tartó munkaszerződés jogellenes felmondása tekintetében alkalmazandótól eltérő kártérítési rendszert ír elő. C-361/12. sz. ügy

NILS WAHL

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2013. szeptember 26. ( 1 )

C-361/12. sz. ügy

Carmela Carratù

kontra

Poste Italiane SpA

(a Tribunale di Napoli [Olaszország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

"Szociálpolitika - 1999/70/EK irányelv - Az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodás - 4. szakasz - Foglalkoztatási feltételek - Kártérítés a határozott idő munkaszerződésben való jogellenes kikötése miatt - Egyenlő bánásmód - Az »állami szerv« fogalma"

1. A Tribunale di Napoli (nápolyi kerületi bíróság, Olaszország) hét különböző kérdésével arra vár választ a Bíróságtól, hogy az olasz jog összeegyeztethető-e az Európai Unió jogának számos általános elvével, köztük a bírósági eljárásokban a fegyveregyenlőség elvével, és a határozott idejű munkaszerződések tekintetében alkalmazandó olyan különös szabályokkal, mint amilyen a hátrányos megkülönböztetés tilalma, amely kifejezetten ezen szerződések vonatkozásában tükrözi a hátrányos megkülönböztetés tilalmának általános európai uniós elvét.

2. Nem ez az első alkalom - és nem is lesz az utolsó -, hogy a Poste Italiane SpA-t (a továbbiakban: Poste Italiane) és az 1999/70/EK irányelvet ( 2 ) érintő jogvita kerül a Bíróság elé. ( 3 ) Számos eljárás indult már a bíróságok előtt a Poste Italianéval szemben. ( 4 ) Hasonló eljárásokat indítottak továbbá az olasz minisztériumok és helyi közigazgatási szervek ellen, többek között az 1999/70 irányelv értelmezésével ( 5 ) kapcsolatban.

3. A kérdést előterjesztő bíróság már megállapította annak jogellenességét, hogy a Poste Italiane C. Carratùt, az alapeljárás felperesét határozott idejű szerződéssel alkalmazza. E bíróság most a fizetendő kártérítés összegére vonatkozóan vár iránymutatást. Ebben az összefüggésben azt kérdezi, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalmának az 1999/70 irányelvben meghatározott elve megköveteli-e, hogy e kártérítés növekedjen a kérdést előterjesztő bíróság végleges határoza meghozatalának napjáig. ( 6 )

4. Az alábbiakban kifejtett okoknál fogva nem hiszem, hogy ilyen körülmények között a határozott idejű szerződés jogellenes megkötése összehasonlítható lenne a határozatlan ideig tartó szerződés alapján történő jogellenes elbocsátással. Következésképpen az alapeljárás tárgyát képező helyzetet nem lehet a hátrányos megkülönböztetés esetének tekinteni.

I - Jogszabályi háttér

A - Az Európai Unió szabályozása

5. Az 1999/70 irányelv beemeli az Európai Unió jogába az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodást (a továbbiakban: keretmegállapodás). ( 7 ) Maga a keretmegállapodás az 1999/70 irányelv mellékletében található.

6. A hátrányos megkülönböztetés tilalma a keretmegállapodás 4. szakaszában meghatározott elvének értelmében:

"1. A foglalkoztatási feltételek szempontjából a határozott időre foglalkoztatott munkavállalók nem részesülhetnek kedvezőtlenebb bánásmódban, mint a velük összehasonlítható, állandó munkavállalók, csupán azért, mert határozott idejű munkaszerződéssel vagy munkaviszonnyal rendelkeznek, kivéve, ha az eltérő bánásmód objektív alapon igazolható.

2. Adott esetben az időarányosság elvét (pro rata temporis) kell alkalmazni.

3. E szakasz végrehajtásra történő előkészítését a tagállamok a szociális partnerekkel folytatott tárgyalásokat követően és/vagy a szociális partnerek az európai jog, a nemzeti jogszabályok, a kollektív megállapodások és a gyakorlat figyelembevételével határozzák meg. [...]"

B - Az olasz szabályozás

1. A 604/1966. sz. törvény

7. Az 1966. július 15-i 604. sz. törvény ( 8 ) (a továbbiakban: 604/1966. sz. törvény) a nem csoportos létszámcsökkentés eseteire irányadó általános szabályokat határozza meg. E törvény 8. cikke lényegében akként rendelkezik, hogy amennyiben a munkavállalónak jogellenesen felmondanak, úgy a munkáltatónak ezen munkavállalót három napon belül vissza kell helyeznie, ennek elmulasztása esetén a munkáltatónak kártérítést kell nyújtania, amelynek összege az alkalmazottak száma, a vállalkozás nagysága és a szóban forgó munkavállaló szolgálati idejének fényében kerül kiszámításra, és legalább 2,5, legfeljebb 6 hónapig terjedő díjazásnak felel meg. A kártérítés mértéke legfeljebb 10 havi díjazás összegéig emelhető, amennyiben a munkavállaló szolgálati idejének hossza meghaladja a 10 évet, 14 havi díjazás összegéig, ha a szolgálati idő hossza meghaladja a 20 évet, és a vállalkozás több mint 15 alkalmazottat foglalkoztat.

2. A 300/1970. sz. törvény

8. Az 1970. május 20-i 300. sz. törvény ( 9 ) (a továbbiakban: 300/1970. sz. törvény) a munkavállalók szabadságának és méltóságának, az egyesülés szabadságának és a munkahelyi szakszervezeti tevékenységnek a védelmére, valamint a foglalkoztatás szabályozására vonatkozóan határoz meg bizonyos szabályokat.

9. A 300/1970. sz. törvénynek a korábban "Munkahelyre való visszahelyezés" címet viselő 18. cikke a jogellenes felmondás esetére határoz meg különleges intézkedéseket, valamint az ezzel kapcsolatban adott esetben fizetendő kártérítés kiszámítására irányadó szabályokat. A tényállás megvalósulásának idején a 300/1970. sz. törvény kimondta, hogy ha egy munkahelyen az alkalmazottak száma 15-nél (vagy mezőgazdasági vállalkozás esetében 5-nél) több, a munkáltatónak az elbocsátott munkavállalót vissza kell helyeznie, ha a felmondás a 604/1966. sz. törvény értelmében jogellenesnek bizonyul. Visszahelyezés esetén az alkalmazottnak fizetendő kártérítés a teljes díjazás összegének felelt meg (a társadalombiztosítási járulékokat is ideértve) a felmondás napjától a tényleges visszahelyezés napjáig, de nem lehetett kevesebb 5 havi teljes díjazás összegénél. Végül, a kártérítéshez való jog sérelme nélkül, az átmeneti időszak folyamán az alkalmazottnak lehetősége volt arra, hogy további 15 havi teljes díjazásnak megfelelő kártérítés ellenében, lemondjon a visszahelyezés iránti jogáról.

3. A 368/2001. sz. törvényerejű rendelet

10. A 2001. szeptember 6-i 368. sz. törvényerejű rendelet ( 10 ) (a továbbiakban: 368/2001. sz. törvényerejű rendelet) az 1999/70 irányelvet ültette át Olaszországban.

11. A 368/2001. sz. törvényerejű rendelet 1. cikkének (1) bekezdése értelmében a munkaszerződésben technikai, termelési vagy szervezési okoknál fogva vagy egy meghatározott munkavállaló helyettesítésének céljából lehet feltüntetni a szerződés megszűnésének időpontját. Ugyanakkor, az 1. cikk (2) bekezdésének megfelelően, bármely határozott időre vonatkozó kikötés semmis, kivéve ha közvetlenül vagy közvetve, írásos dokumentumban jelölik meg az adott ügy esetében fennálló okokat, amelyeknek az 1. cikk (1) bekezdésében meghatározott kategóriák egyikébe kell tartozniuk. Végül az 1. cikk (3) bekezdése akként rendelkezik, hogy a munkáltatónak a munkába állás napját követő öt munkanapon belül meg kell küldenie a munkavállaló számára az írásos dokumentum egy példányát.

4. A 183/2010. sz. törvény

12. A 2010. november 4-i 183. sz. törvény (a továbbiakban: 183/2010. sz. törvény) ( 11 ) a foglalkoztatási jog területén bizonyos hatásköröket ruház az olasz kormányra, és felvált számos, korábban alkalmazandó rendelkezést. E törvény 32. cikke a törvényes határidőkre és a határozott idejű munkaviszonyokra vonatkozó szabályokra vonatkozik.

13. A 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (1) bekezdése - amely a 604/1966. sz. törvény 6. cikkének (1) és (2) bekezdését váltotta fel - akként rendelkezik, hogy a felmondás jogvesztés terhe mellett annak írásbeli közlése átvételétől, vagy - amennyiben nem egyidejűleg történik - az indokolás szintén írásbeli közlésétől számított hatvan napon belül támadható meg. E megtámadást, amely bármilyen írásbeli nyilatkozat formáját öltheti, amely alkalmas a munkavállaló szándékának kinyilvánítására, 270 napon belül a munkaügyi bíróságként eljáró bíróság hivatalánál kereset benyújtásának kell követnie.

14. A 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (2) bekezdése a 32. cikk (1) bekezdésének a hatályát kiterjeszti a jogellenes felmondás minden esetére. Továbbá e törvény 32. cikkének (3) bekezdése értelmében a 32. cikk (1) bekezdése alkalmazandó többek között valamely, a munkaszerződésbe illesztett határozott időre vonatkozó kikötés 368/2001. sz. törvényerejű rendelet 1. cikke értelmében vett semmisségének megállapítására irányuló keresetre is. Továbbá a törvény pontosítja, hogy a 270 napos határidő a szerződés lejártának napjával nyílik meg.

15. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés meghozatalának idején a 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (5) bekezdése akként rendelkezett többek között, hogy amennyiben a határozott idejű szerződést határozatlan ideig tartó szerződéssé alakítják át, úgy a munkáltatónak a munkavállaló számára a 604/1966. sz. törvény 8. cikkében meghatározott szempontok alapján kiszámolt, legalább 2,5, legfeljebb 12 havi díjazás összegének megfelelő kártérítést kell fizetnie. Ezen túlmenően a 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (7) bekezdése értelmében e rendelkezés valamennyi eljárásra alkalmazandó, ideértve azokat is, amelyek e törvény hatálybalépésének napján folyamatban voltak. Ezen utóbbi eljárások vonatkozásában mindazonáltal a bíróság, amennyiben szükséges, határidőt állapíthat meg a felek számára írásbeli beadványaik kiegészítésére.

II - Tényállás, eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

16. C. Carratùt a Poste Italiane a Nápolyban található campaniai postagépészeti központban történő munkavégzés céljából vette fel. A munkaszerződés értelmében munkaviszonya 2004. június 4-től 2004. szeptember 15-ig tartott volna. C. Carratù csupán 2004. június 15-én kapta kézhez a mindkét fél által aláírt szerződés másolatát.

17. A szerződés, a 368/2001. sz. törvényerejű rendelet 1. cikkére való hivatkozással, megjelölte, hogy a határozott időtartam kikötését a személyzet helyettesítéséhez kapcsolódó okok, közelebbről pedig a campaniai központ személyzete egy tagja 2004. június 1-jétől 2004. szeptember 15-ig történő helyettesítésének szükségessége indokolja. A szerződés a továbbiakban kikötötte, hogy a munkaviszony 2004. szeptember 15-ét megelőzően is megszűnhet, ha a személyzet e tagja visszaáll a munkába, ekként megszűnik helyettesítésének szükségessége.

18. 2004. szeptember 21-én C. Carratù ajánlott levelet küldött a Poste Italiane részére, amelyben kijelentette, hogy rendelkezésre áll a munkavégzésre. A Poste Italiane 2004. október 11-én kapta meg ezt a levelet.

19. A Bíróság előtt benyújtott iratokból kitűnik, hogy C. Carratù a kérdést előterjesztő bíróság előtt 2008. szeptember 23-án indított keresetet a Poste Italianéval szemben. Keresetlevelében akként érvelt, hogy nem álltak fenn a munkaviszonya határozott időhöz kötését igazoló jogszerű indokok. C. Carratù ezért kérte i. a határozott időre vonatkozó kikötés jogellenességének megállapítását, ii. a közte és a Poste Italiane között fennálló munkaviszony határozatlan idejűnek nyilvánítását; és iii. visszahelyezését, továbbá azt, hogy a bíróság kötelezze a Poste Italianét az ez idő alatt őt megillető díjazás megfizetésére (a továbbiakban: szóban forgó kártérítés).

20. A kérdést előterjesztő bíróság 2012. január 25-i ítéletével a határozott időre vonatkozó kikötést jogellenesnek nyilvánította, és kimondta, hogy 2004. június 4-től határozatlan idejű munkaviszony áll fenn. ( 12 )

21. A kérdést előterjesztő bíróság előtti eljárásban a legfontosabb kérdés a C. Carratùt megillető kártérítés összege. A Tribunale di Napoli, tekintettel a 183/2010. sz. törvény hatálybalépésére, és mivel kételyeket táplált a nemzeti jog több rendelkezésének a keretmegállapodás 4. szakaszával, valamint az európai uniós jog számos általános elvével való összeegyeztethetősége tekintetében, úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és 2012. június 13-i végzésével az alábbi hét kérdést terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatal céljából:

"1) Ellentétes-e az egyenértékűség elvével a belső jog olyan rendelkezése, amely az [1999/70 irányelv] alkalmazása kapcsán a határozott időre vonatkozó semmis kikötést tartalmazó munkaszerződés teljesítésének jogellenes felfüggesztése esetére eltérő és jelentősen kedvezőtlenebb gazdasági következményeket ír elő, mint a határozott időre vonatkozó semmis kikötést tartalmazó polgári jogi szerződés teljesítésének jogellenes felfüggesztése esetére?

2) Összeegyeztethető-e az európai jogrenddel az, hogy ennek alkalmazási körében egy szankció érvényesülése a visszaélést tanúsító munkáltatónak kedvez a visszaélést elszenvedő munkavállaló kárára oly módon, hogy az eljárás időtartama közvetlenül károsítja a munkavállalót a munkáltató javára, és hogy a helyreállítás hatékonysága az eljárás időtartamának növekedésével arányosan csökken, míg csaknem megszűnik?

3) Az európai jogrendnek a [z Európai Unió Alapjogi] Chart[áj]a 51. cikke szerinti alkalmazási körében összeegyeztethető-e az említett Charta 47. cikkével és az [emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény] 6. cikkével az, hogy az eljárás időtartama közvetlenül károsítja a munkavállalót a munkáltató javára, és hogy a helyreállítás hatékonysága az eljárás időtartamának növekedésével arányosan csökken, míg csaknem megszűnik?

4) Tekintettel a 2000/78/EK irányelv[ ( 13 )] 3. cikke (1) bekezdésének c) pontjában és a 2006/54/EK irányelv[ ( 14 )] 14. cikke (1) bekezdésének c) pontjában foglalt magyarázatokra, beleértendőek-e az [1999/70] irányelv 4. szakasza szerinti [»]foglalkoztatási feltételek[«] fogalmába a munkaviszony jogellenes megszüntetésének következményei?

5) A [negyedik] kérdésre adandó igenlő válasz esetén, igazolható-e [az 1999/70 irányelv] 4. szakasz[a] alapján a belső jogrendben a határozatlan idejű munkaviszony, illetve a határozott idejű munkaviszony jogellenes megszüntetésére rendszerint előírt jogkövetkezmények közötti eltérés?

6) Úgy kell-e értelmezni - [...]az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény 6. cikkével, és a [...] [Charta] 46., 47. cikkével és 52. cikkének (3) bekezdésével összefüggésben értelmezett - hatályos [uniós] jognak a jogbiztonságra, a jogos bizalom védelmére, az eljárási fegyveregyenlőségre, a hatékony bírói jogvédelemre, a független bírósághoz való jogra és nagyobb általánosságban a tisztességes eljáráshoz való jogra vonatkozó, az [EUSZ 6. cikk] (2) bekezdése (amint azt a Lisszaboni Szerződés 1.8. cikke módosította, és amelyre az [EUSZ 46. cikk] utal) által biztosított általános elveit, hogy azokkal ellentétes egy olyan jogszabályi rendelkezésnek az olasz állam által jelentős idő (9 év) elteltével történő elfogadása, mint a 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (7) bekezdése, amely úgy változtatja meg a folyamatban lévő eljárások következményeit, hogy közvetlenül károsítja a munkavállalót a munkáltató javára, és hogy a helyreállítás hatékonysága az eljárás időtartamának növekedésével arányosan csökken, míg csaknem megszűnik?

7) Amennyiben a Bíróságnak nem azt kellene elismernie, hogy a hivatkozott elvek az Európai Unió jogrendjének alapvető elveinek értékével bírnak, azok általános és horizontális alkalmazása tekintetében, hanem csak azt, hogy egy olyan rendelkezés, mint a 183/2010. sz. törvény 32. cikke (5)-(7) bekezdése kizárólag az [1999/70] irányelv és [az Alapjogi] Charta szerinti kötelezettségekkel ellentétes, állami szervezetnek tekintendő e az uniós jog és különösen az [1999/70] irányelv 4. szakasza, továbbá [az Alapjogi] Charta közvetlen, felfelé történő vertikális alkalmazása szempontjából az olyan társaság, mint az alperes, amely az [előzetes döntéshozatalra utaló végzés] [...] szerinti jellemzőkkel bír?"

22. Írásbeli észrevételeket terjesztett elő a Poste Italiane, az olasz és a lengyel kormány, valamint a Bizottság. A 2013. június 5-i tárgyaláson szóbeli észrevételt terjesztett elő C. Carratù, a Poste Italiane, az olasz kormány és a Bizottság.

III - Elemzés

A - Bevezető megjegyzések

23. A vizsgált ügyben a kérdést előterjesztő bíróság hét kérdést terjeszt elő, amelyek széles tárgykört ölelnek fel. Röviden az első kérdés úgy tűnik, arra irányul, hogy az egyenértékűség elvével összegyeztethetők-e a nemzeti jog által egyrészt az 1999/70 irányelv értelmében jogellenes határozott időre vonatkozó kikötések, másrészt a rendes kötelmi jog értelmében jogellenes kikötések orvoslása tekintetében meghatározott szabályok. A második és harmadik kérdés, noha megfogalmazásuk némiképp eltér egymástól, végső soron egyaránt a szóban forgó nemzeti szabályoknak a tényleges érvényesülés elvével való összeegyeztethetőségét érintik, tekintve hogy az eljárások időtartama befolyásolhatja a munkavállalónak nyújtott kártérítést. A negyedik és az ötödik kérdés a keretmegállapodás 4. szakaszának értelmezésére és alkalmazására vonatkozik. A hatodik kérdés lényegében a nemzeti jogalkotó által elfogadott szabályoknak - amely szabályok a folyamatban lévő eljárásokat a közszektorba tartozó fél javára befolyásolhatják - számos európai uniós alapelvvel való összeegyeztethetőségére vonatkozik. Végül a hetedik kérdés tárgya az 1999/70 irányelvnek egy olyan jogalany, mint a Poste Italiane tekintetében fennálló követlen alkalmazhatósága.

24. Álláspontom szerint az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések legnagyobb része híján van az egyértelműségnek és a koherenciának. Arra a két kérdésre összpontosítok tehát, amelyek szerintem úgy tekinthetők, hogy kellően egyértelmű, új jogi kérdéseket vetnek fel, jelesül a negyedik és az ötödik kérdésre. Mivel az e kérdésekre adott válaszok segítséget nyújtanak a többi kérdés megválaszolásához, célszerűnek tartom érdemi vizsgálatomat e két kérdéssel kezdeni.

25. Elöljáróban azt is hangsúlyoznom kell, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló végzés nem írja le egyértelműen a nemzeti jogszabályi hátteret. Amellett, hogy kimerítően idéz számos különböző nemzeti jogi rendelkezést, anélkül hogy rávilágítana azok relevanciájára vagy a közöttük fennálló kapcsolatra, a végzés ugyancsak bőven idézi a nemzeti legfelsőbb bíróságok ítélkezi gyakorlatát is, amelytől a kérdést előterjesztő bíróság álláspontja láthatólag eltér, ami kevéssé egyértelművé teszi azon európai uniós jogi kérdésköröket, amelyekkel kapcsolatban választ vár a Bíróságtól. Ebben az értelemben az előzetes döntéshozatalra utaló végzés hagy némi kívánnivalót maga után.

26. Ezenkívül a határozott időre foglalkoztatott munkavállalókra Olaszországban irányadó szabályozás leírását, amint az az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből levezethető, erősen vitatja a Poste Italiane és az olasz kormány. Sajnálatos módon a tárgyalás nem igazán vezetett a vitatott pontok, nevezetesen annak tisztázásához, hogy mely szabályok alkalmazandók a 183/2010. sz. törvény ( 15 ) elfogadását megelőzően, illetve követően.

27. Mindazonáltal nem a Bíróság feladata, hogy előzetes döntéshozatali eljárás keretében a nemzeti jog helytálló értelmezésére vonatkozó jogvitákat oldjon meg, mint ahogy az sem, hogy a nemzeti ítélkezési gyakorlat eltérő irányazatait összebékítse. A Bíróságnak az alapeljárás céljából tehát a negyedik és az ötödik kérdés megválaszolására lehet és kell összpontosítania.

28. A következőkben, a Poste Italiane által a kérdések elfogadhatósága vonatkozásában emelt kifogás tárgyalását követően, vizsgálatomat arra a kérdésre összpontosítom, amely az egész ügy kulcskérdése: vajon az olasz jogban a C. Carratùhoz hasonló határozott időre foglalkoztatott munkavállalókkal szemben indokolatlan hátrányos megkülönböztetés valósul meg?

B - Elfogadhatóság

29. A Poste Italiane azt állítja, hogy valamennyi előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés elfogadhatatlan. Kijelenti, hogy a 183/2010. sz. törvény elfogadásának célja nem az 1999/70 irányelv átültetése volt, valamint hogy ezen jogi eszközök célja és rendeltetése eltérő. Álláspontja szerint ekként a szóban forgó ügy nem tartozik az európai uniós jog hatálya alá.

30. Ezen érv rövid tárgyalásával kezdem, mivel az elfogadhatatlanságra vonatkozó különös kérdéseket akkor elemzem majd behatóbban, amikor azok az egyes kérdések vizsgálata során felmerülnek.

31. Az előzetes döntéshozatali eljárásokban előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. Az igazságügyi együttműködés EUMSZ 267. cikk alapját képező szellemének megfelelően a Bíróság a válaszadást az ilyen kérdésekre csak különleges helyzetekben tagadhatja meg. ( 16 )

32. A vizsgált ügy a keretmegállapodás értelmezésére vonatkozik a jogellenes határozott idejű szerződéssel alkalmazott C. Carratù és munkáltatója, a Poste Italiane közötti jogvitával összefüggésben. Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy az európai uniós jog kért értelmezése ne lenne semmilyen kapcsolatban az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, vagy hogy az adott jogvita hipotetikusnak tűnne. ( 17 )

33. Amennyiben a nemzeti bíróság kérdése az európai uniós jog rendelkezéseinek értelmezésére irányul, mint a negyedik és ötödik kérdés esetében, úgy az, főszabály szerint, elfogadható. ( 18 ) Az európai uniós jogi rendelkezésnek - például a keretmegállapodás 4. szakaszának - a kérdést előterjesztő bíróság előtti ügy tekintetében való állítólagos alkalmazhatatlansága nem az elfogadhatóságra vonatkozó, sokkal inkább érdemi kérdés. ( 19 ) Továbbá az sem befolyásolja az elfogadhatóságot, hogy a 183/2010. sz. törvény az 1999/70 irányelv végrehajtására irányult-e, vagy sem.

34. Ennek alapján rátérek az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések tárgyalására.

C - Negyedik kérdés: a "foglalkoztatási feltételek" fogalma

35. Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra keres választ, hogy a "foglalkoztatási feltételek" a keretmegállapodás 4. szakaszának értelmében vett fogalma magában foglalja-e "a munkaviszony jogellenes megszüntetésének következményeit". Én úgy értelmezem e kérdést, mint amely arra irányul, hogy az ügy tárgyát képezőhöz hasonló kártérítés a "foglalkoztatási feltételeknek" a keretmegállapodás 4. szakasza értelmében vett fogalma alá tartozik-e.

36. Álláspontom szerint a kérdésre igenlő válasz adandó.

37. Az 1999/70 irányelv nem határozza meg a "foglalkoztatási feltételek" keretmegállapodás 4. szakaszában alkalmazott kifejezését. Mindazonáltal a Bíróságnak már alkalma nyílt e fogalom értelmezésére.

38. A Del Cerro Alonso-ügyben ( 20 ) a Bírósághoz arra vonatkozóan terjesztettek elő kérdést, hogy a szolgálatban eltöltött idő után járó juttatást (konkrétan: három év után járó juttatást) e fogalom körébe tartozónak kell-e tekinteni. A Bíróság igenlő választ adott, és megállapította, hogy "a díjazás elemei" a "foglalkoztatási feltételeknek" a keretmegállapodás 4. szakaszának (1) bekezdése szerinti fogalma alá tartoznak. ( 21 )

39. Az Impact-ügyben ( 22 ), amelynek tárgya az volt, hogy a díjazás és a nyugellátások a "foglalkoztatási feltételek" keretmegállapodás 4. szakasza szerinti fogalma alá tartoznak-e, a Bíróság megerősítette és továbbfejlesztette ezt az álláspontot. A díjazással kapcsolatban a Bíróság kimondta, hogy "mind a díjazást képező elemeknek, mind ezen elemek szintjének meghatározásánál a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóságoknak a határozott idejű munkavállalókra alkalmazniuk kell a hátrányos megkülönböztetés tilalmának a keretmegállapodás 4. szakaszában rögzített elvét. ( 23 ) A nyugellátásokkal kapcsolatban, az EUMSZ 157. cikkre hivatkozva, a Bíróság a továbbiakban megállapította, hogy a keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett "foglalkoztatási feltételek" fogalmába tartoznak azok a nyugellátások, amelyek a munkavállaló és a munkáltató közötti munkaviszonytól függnek, a társadalombiztosítás törvényen alapuló nyugellátásai kivételével, amelyek kevésbé a munkaviszonytól, inkább szociálpolitikai megfontolásoktól függnek. ( 24 )

40. A Bíróság a 97/81/EK irányelv mellékletében szereplő, a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás szinte teljesen azonos szövegezésű 4. szakaszát is értelmezte. ( 25 ) A Bruno és társai ügyben ( 26 ) vizsgált kérdés arra vonatkozott, hogy az öregségi nyugdíjra való jogosultság a munkavállalók ezen keretmegállapodásnak a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szóló 4. szakasza szerinti "foglalkoztatási feltételeinek" fogalma alá tartozik-e. A nyugellátásokra vonatkozó álláspontjának kifejtése során a Bíróság az EUMSZ 157. cikkre vonatkozó ítélkezési gyakorlatra hivatkozott, és, átvéve az a tekintetben alkalmazandó feltételeket, hogy a nyugellátásokat az e rendelkezés értelmében vett"díjazásnak" lehessen tekinteni, azokat analógia útján a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszára alkalmazta. A Bíróság szerint a döntő feltétel az, hogy "a munkavállaló a közte és volt munkáltatója között fennállott munkaviszonyra tekintettel részesül-e az öregségi nyugdíjban. ( 27 )

41. Álláspontom szerint ez a gondolatmenet a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás 4. szakasza tekintetében is helytálló, amely nagyban hasonlít a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodáshoz. Attól eltekintve ugyanis, hogy a két ítélet azonos forrásból - nevezetesen a Bíróság EUMSZ 157. cikkre vonatkozó ítélkezési gyakorlatából - merít, a Bíróságot a két keretmegállapodás közötti hasonlóság vezette arra, hogy a Bruno és társai egyesített ügyekben hozott ítéletben analógia útján az Impact-ügyben hozott ítéletre ( 28 ) hivatkozzon.

42. Hozzá kell tennem, hogy valamely ellátás törvényen alapuló jellege kizárhatja ezen ellátást a "foglalkoztatási feltételek" köréből. A fent említett ítélkezési gyakorlatból meglehetősen nyilvánvaló, hogy a társadalombiztosítás törvényen alapuló nyugellátásai, amelyek nem a munkavállaló és a munkáltató közötti munkaviszonytól, inkább szociálpolitikai megfontolásoktól függnek, nem tartoznak a "foglalkoztatási feltételek" fogalma alá. Nem látom be, miért ne lenne alkalmazható ez az érvelés a törvényen alapuló ellátások valamennyi formájára. Mindazonáltal, ha valamely törvényen alapuló ellátás csak egy bizonyos munkavállalói kategóriát érintene, ha az közvetlenül a letöltött szolgálati idő függvénye lenne, és ha mértékét a munkavállaló utolsó fizetése alapján kellene kiszámítani, változatlanul "foglalkoztatási feltételnek" minősülne, mivel a munkaviszony meghatározóbb, mint a vonatkozó szabályozás szociális jellege. ( 29 )

43. Összefoglalásul: a döntő tényező annak meghatározásához, hogy valamely intézkedés a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodás 4. szakasza értelmében vett "foglalkoztatási feltételek" körébe tartozik-e, maga a foglalkoztatás. E vonatkozásban a Bíróság megállapította, hogy a díjazást képező elemek, ezen elemek szintje és a nyugellátások tartoznak e fogalom körébe.

44. A vizsgált ügy tárgyát képező kártérítés az olasz törvény alapján a határozott időre foglalkoztatott munkavállaló és korábbi munkáltatója közötti munkaviszony folytán kerül kifizetésre. Célja különösen az, hogy biztosítsa a munkavállaló számára azt az összeget, amelyet abban az esetben keresett volna, ha nem foglalták volna jogellenesen szerződésébe a határozott időre vonatkozó kikötést. Ekként az az elhalasztott díjazás egy formájának tekinthető, amely teljesíti a foglalkoztatás előző pontban említett követelményét, ekként tehát "foglalkoztatási feltételnek" minősül.

45. Szeretném megjegyezni, hogy az EUMSZ 157. cikk szerinti "díjazás" fogalmára vonatkozó ítélkezési gyakorlat megerősíti ezt az álláspontot. Ezen ítélkezési gyakorlat értelmében a munkáltató által az alkalmazottnak a munkaviszony megszűnésekor nyújtott kártérítés azon "díjazás" elhalasztott formája, amelyre a munkavállaló a foglalkoztatás folytán jogosult lett volna, de amelyben foglalkoztatása megszűnésekor részesül az ezen megszűnésből eredő új körülményekhez való alkalmazkodás elősegítése céljából. ( 30 ) Továbbá, a munkavállalónak jogellenes felmondás esetén fizetett kártérítés, amely alapkártérítésből és ellentételezésből áll, főként azt célozza, hogy biztosítsa a munkavállaló számára azt az összeget, amelyet abban az esetben keresett volna, ha a munkáltató jogellenesen nem szüntette volna meg a munkaviszonyt. ( 31 ) Ezen ítélkezési gyakorlat azért is releváns, mert a keretmegállapodás célja, hogy hozzájáruljon a nők és a férfiak közötti esélyegyenlőség javításához, tekintettel arra, hogy az Európai Unióban a határozott időre alkalmazott munkavállalóknak több mint a fele nő. ( 32 )

46. A fentiek alapján a "foglalkoztatási feltételek" keretmegállapodás 4. szakaszának értelmében vett fogalma magában foglalja "a munkaviszony jogellenes megszüntetésének" esetén járó kártérítést, az ügy tárgyát képező kártérítést is ideértve.

D - Ötödik kérdés: az indokolatlan eltérő bánásmód megvalósulása

1. Általános megjegyzések

47. A kérdést előterjesztő bíróság ötödik kérdésével arra keres választ, hogy "igazolható-e a keretmegállapodás 4. szakasza alapján a belső jogrendben a határozatlan idejű munkaviszony, illetve a határozott idejű munkaviszony jogellenes megszüntetésére rendszerint előírt jogkövetkezmények közötti eltérés".

48. Az ötödik kérdés megfogalmazása abból az előfeltevésből indul ki, hogy "eltérés" áll fenn, amely első ránézésre a keretmegállapodás 4. szakasza értelmében vett hátrányos megkülönböztetést valósít meg. A kérdést előterjesztő bíróság valójában pusztán azt kérdezi, hogy ezen eltérő bánásmód igazolható-e a 4. szakasz alapján.

49. Az eltérő bánásmód feltételezhetően abból ered, hogy a 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (7) bekezdése 15-nél több alkalmazottat foglalkoztató vállalkozások határozott időre foglalkoztatott munkavállalói számára nem biztosít ugyanolyan bánásmódot, mint ami a 300/1970. sz. törvény 18. cikke értelmében az összehasonlítható állandó munkavállalókat megilleti. Ugyanis a 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (5) bekezdése értelmében C. Carratù legjobb esetben is csak 12 havi díjazásban részesülne, de adott esetben ez akár olyan csekély összeg is lehet, mint 2,5 havi díjazás. Mindazonáltal, a kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint C. Carratù a 300/1970. sz. törvény alapján kártérítést igényelhetett volna attól az időponttól kezdve, hogy megtámadta a határozott időre vonatkozó kikötés érvényességét, ami azt jelenti, hogy több mint nyolc évi teljes díjazásra lenne jogosult. ( 33 )

50. Az előfeltevést, amelyre a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseit alapítani látszik, nem vehetjük szó szerint. Először azt kell meghatározni, hogy a jogellenes felmondás valóban összehasonlítható-e határozott idő munkaszerződésben való jogellenes kikötésével. A fentiek alapján ezt nem tartom lehetségesnek.

51. Az alábbiakban, mielőtt visszatérnék az állítólagos hátrányos megkülönböztetés kérdéséhez, néhány általános észrevételt teszek a hátrányos megkülönböztetésnek a keretmegállapodás 4. szakaszában foglalt tilalma vonatkozásában.

52. A hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérően, és az eltérő helyzeteket ne kezeljék ugyanúgy. Az ilyen eltérő bánásmód csak akkor igazolható, ha objektív, az érintett személyek állampolgárságától független, a jogosan megvalósítani kívánt céllal arányos megfontolásokon nyugszik. ( 34 )

53. Mindazonáltal a hátrányos megkülönböztetés tilalmának fogalma, amint azt a keretmegállapodás 4. szakasza használja, kissé megszorítóbb. Először is, hatálya a "foglalkoztatási feltételekre" korlátozódik. Másodszor, akként rendelkezik, hogy a határozott időre foglalkoztatott munkavállalók nem részesülhetnek "kedvezőtlenebb bánásmódban". Végezetül a "csupán" szó használata, túl azon, hogy okozati viszony meglétét követeli meg, azt mutatja, hogy nincs más lehetséges indoka az állítólagosan hátrányosan megkülönböztető bánásmód megvalósulásának.

54. A "kedvezőtlenebb" kifejezésből nem egyértelmű, hogy a bánásmód egyészében nem lehet kedvezőtlenebb, vagy hogy e rendelkezés sérelme már akkor is megvalósul, ha a bánásmód egy meghatározott esetben kedvezőtlenebb. A Poste Italiane és az olasz kormány azt állítja ugyanis, hogy a határozott időre foglalkoztatott munkavállalók jogi helyzete Olaszországban általánosságban javult a 183/2010. sz. törvény hatálybalépésével. Mindazonáltal, amint azt a Bizottság kijelentette a tárgyaláson, az a kérdés, hogy a határozott időre foglalkoztatott munkavállalóknak biztosított jogi védelem általában nőtt vagy csökkent, inkább a keretmegállapodás 8. szakasza 3. pontjának (az úgynevezett "csökkentés tilalmáról szóló kikötés) ( 35 ) hatálya alá tűnik tartozni. Ekként az eseti vizsgálat mellett lennék. ( 36 )

55. Ezen túlmenően a vizsgálathoz "összehasonlítható állandó munkavállalót" szükséges találni. A keretmegállapodás 3. szakaszának (2) bekezdésében foglalt meghatározásoknak megfelelően az "összehasonlítható állandó munkavállaló" lehetőség szerint a "határozatlan időre szóló munkaszerződéssel vagy munkaviszonnyal rendelkező munkavállaló, aki ugyanannál a vállalkozásnál dolgozik, és akit ugyanolyan vagy hasonló munkára/tevékenységre alkalmaztak, kellő figyelmet szentelve a szakmai/gyakorlati ismereteknek". Úgy tűnik, e meghatározás második része jelentős mértékű diszkréciós mozgásteret biztosít.

56. A hátrányos megkülönböztetés 1999/70 irányelvben szereplő fogalma ekként számos minősítő körülménytől függ. Előfordulhat, hogy az ilyen vizsgálat nem bizonyul minden esetben egyértelműnek.

57. A gyakorlatban ugyanakkor a Bíróság által folytatott vizsgálat viszonylag egyszerű. Annak értékelésekor, hogy az érintettek a keretmegállapodás értelmében vett azonos vagy hasonló munkát végeznek-e, e keretmegállapodás 3. szakasza 2. pontjának és 4. szakasza 1. pontjának megfelelően azt kell vizsgálni, hogy bizonyos tényezők - mint például a munka jellege, a képesítési feltételek és a munkafeltételek - összessége alapján e személyeket összehasonlítható helyzetben lévőknek lehet-e tekinteni. ( 37 )

58. E megállapítások alapján most azt fogom vizsgálni, hogy a jelen ügyben hátrányos megkülönböztetés esete áll-e fenn.

2. A hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve alkalamazandó a vizsgált ügy tekintetében?

a) Előzetes észrevételek

59. Célszerű röviden felidézni azt a gondolatmenetet, amelynek alapján - úgy tűnik - a kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy mi lett volna a legkedvezőbb kimenetel C. Carratù számára a kártérítés tekintetében. Úgy tűnik ugyanis az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben az alkalmazandó nemzeti joggal kapcsolatban nyújtott információk alapján, hogy a legkedvezőbb kártérítés eléréséhez az alábbiak szükségesek:

- a határozott időre vonatkozó kikötés semmisnek nyilvánítása az 368/2001. sz. törvényerejű rendelet 1. cikkének (2) bekezdése alapján, következésképpen annak elismerése, hogy a szerződés immár határozatlan idejű;

- C. Carratù helyzetének összehasonlítása a keretmegállapodás 4. szakasza értelmében egy olyan állandó munkavállaló helyzetével, akit a 300/1970. sz. törvény 18. cikke értelmében 15-nél több alkalmazottat foglalkoztató munkahelyéről jogellenesen bocsátottak el; és

- a keretmegállapodás 4. szakasz megsértésének megállapítása, következésképpen a visszahelyezéshez való jog, valamint a teljes díjazáshoz való jog elismerése, a felmondás napjától a 300/1970. sz. törvény 18. cikke által előírt visszahelyezés tényleges megvalósulásának napjáig.

60. Úgy tűnik tehát, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a határozott idő munkaszerződésben való jogellenes kikötéséből eredő több jogkövetkezményt együttesen alkalmaz, ezek az alábbiak: i. (pénzbeli) kártérítés a határozott időre vonatkozó jogellenes kikötés tekintetében, ii. a határozott idejű munkaszerződések határozatlan idejűvé alakításához való jog és iii. a visszahelyezéshez való jog jogellenes felmondás esetén, az átmeneti időszakban teljes díjazás mellett, amennyiben az adott munkahelyen foglalkoztatottak száma 15-nél több.

61. Elöljáróban emlékeztetnem kell arra, hogy az ítélkezési gyakorlat értelmében a keretmegállapodás nem ír elő olyan általános kötelezettséget, amelynek értelmében a tagállamoknak elő kellene írniuk a határozott idejű szerződések határozatlanná való átalakítását. ( 38 ) Ez vonatkozik különösen az átmeneti időszakban a 300/1970. sz. törvény 18. cikke értelmében fennálló, visszahelyezéshez való és díjazáshoz való jogra. E jogok nem a keretmegállapodásból, hanem a nemzeti jogból erednek, és az EUMSZ 267. cikk nem ruház hatáskört a Bíróságra a nemzeti jog értelmezése vagy a nemzeti jog által előírt jogkövetkezmények meghatározása tekintetében. Ebben az értelemben a 4. szakasz csak az egyenlő bánásmódot, nem a "legkedvezőbb" bánásmódot követeli meg.

b) A szerződéses jogviszonyok és a szóban forgó jogellenesség esetei

62. A jelen ügy, lényegét tekintve, a keretmegállapodás 4. szakasza korlátozásának kérdését veti fel. A Bíróság előtti eljárás feleinek némelyike érinti e kérdést, noha csak közvetve.

63. A Bizottság írásbeli beadványaiban felteszi azt a kérdést, hogy a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő ügyhöz hasonló ügyben az objektív igazolás nem abban keresendő-e, hogy azok az összehasonlítható állandó munkavállalók, akiket jogellenesen elbocsátottak - a jogellenes határozott idejű szerződéssel alkalmazott munkavállalókhoz képest - jogosan bízhatnak jobban munkaviszonyuk állandóságában, következésképpen annak lehetőségében, hogy a szerződés időtartamán túl díjazásban részesülnek. ( 39 ) A Poste Italiane lényegében ugyanezen elvet terjeszti elő.

64. Az olasz kormány hasonló álláspontot fogad el, és előadja, hogy a határozott időre foglalkoztatott munkavállalók, az állandó munkavállalóktól eltérően, nem bízhatnak abban, hogy szerződésük folytatódik. A lengyel kormány ugyancsak előadja, hogy határozott idejű szerződés esetén a felek szándéka nem egy határozatlan idejű, tartós jogviszony létrehozása.

65. C. Carratù képviselője nem foglalt állást e tekintetben.

66. Egyetértek a Poste Italiane, az olasz kormány és a Bizottság által képviselt állásponttal. Ami a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén járó kártérítés összegét illeti, a határozott időre foglalkoztatott munkavállalók általában nem táplálhatnak olyan elvárásokat, mint az összehasonlítható állandó munkavállalók.

67. Meg kell vallanom ugyanakkor, hogy még jelentősebb fenntartásaim vannak a tekintetében, hogy a jelen ügyben "hátrányos megkülönböztetés" valósulna meg, amelynek következésképpen "objektív alapon igazolhatónak" kell lennie, másként az a keretmegállapodás 4. szakaszának értelmében jogellenes. A fenti 61. foglalt megállapításaim nyomán továbbhaladva, nem hiszem, hogy a jogellenes felmondás összehasonlítható lenne a határozott idő jogellenes kikötésével.

68. Kétségtelen, hogy a szerződések mindkét esetben jogellenes magatartás révén szűnnek meg. Ugyanakkor, a jogellenességtől eltekintve, alapesetben csak az egyik szerződés élt volna tovább. Emellett a szóban forgó jogellenes aktusok meglehetősen eltérő formát öltenek. A jogellenes felmondás egy egyébként érvényes és tartós munkaviszonynak a munkáltató által történő egyoldalú, jogellenes megszüntetése. Ezzel szemben a határozott időre vonatkozó jogellenes kikötés a szerződésnek magát a megkötését érinti, amelynek rendeltetésénél fogva automatikusan meg kellene szűnnie a mindkét fél által kívánt időpontban, és aholis a jogellenesség a vonatkozó nemzeti jog függvényében (amely formai szabályokat is előírhat, amint azt a jelen ügy bizonyítja) vagy ab initio, vagy a szerződésről való megállapodást követően létrejön. A jogellenes felmondással ellentétben, úgy tűnhet tehát, hogy a jogellenességért mindkét fél felelős. A valóban összehasonlítható helyzet egyrészt a határozatlan ideig tartó szerződéssel alkalmazott munkavállaló jogellenes elbocsátása, másrészt a határozott idejű szerződéssel, nagyon hosszú időtartamra, határozott időre foglalkoztatott munkavállaló idő előtti, jogellenes elbocsátása. ( 40 )

69. Ami a szerződések alapvető jellemzőit illeti, a határozott idejű szerződés egyszerűen nem ugyanaz, mint a határozatlan ideig tartó szerződés. Úgy tűnik, ezen különbséget a Bíróság is elismeri. A határozott idejű munkaszerződés rendes lejárati idejét követő megújításának az elmaradása főszabály szerint nem kezelhető az elbocsátással azonos módon. ( 41 ) A hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szóló szakasz alkalmazása nem "orvosolhatja" a megújítás elmaradása és a felmondás közötti különbséget anélkül, hogy meg ne szüntetné teljes egészében a szerződés két típusa közötti lényegi különbségeket. E különbségek véleményem szerint semmi esetre sem tartoznak a keretmegállapodás 4. szakasza által a hátrányos megkülönböztetéssel szemben nyújtott védelem hatálya alá. Az alábbiakban megkísérlem bemutatni, miért.

70. A határozott időre foglalkoztatott munkavállalók, ellentétben a részmunkaidőben alkalmazott munkavállalóktól, dolgozhatnak ugyanolyan teljes heti vagy havi munkarendnek megfelelően, mint az összehasonlítható állandó munkavállalók. Mindazonáltal, a részmunkaidős szerződéstől eltérően, a határozott idejű szerződés rendeltetése szerint egy adott, mindkét fél szándékát tükröző időpontban, lejár. Ez az eszköz lehetővé teszi mind a munkáltató, mind pedig a munkavállaló számára, hogy a munkaviszony előrelátható megszűnésének fényében előre tervezzen.

71. Nyilvánvaló, hogy a határozott idejű szerződés közös megegyezéssel évekig fennállhat, időtartama ekként nem feltétlenül rövidebb. Mindazonáltal nem teljesen alaptalan az az érv, hogy hosszú távon a határozott időre foglalkoztatott munkavállalók általában nem tekinthetők az összehasonlítható állandó munkavállalókkal azonos mértékben úgy, hogy ugyanannál a munkáltatónál dolgoztak.

72. Ebben keresendő az időarányosság elve (pro rata temporis) keretmegállapodás 4. szakasz 2. pontjában foglalt szabályának létjogosultsága. E szabály csak osztható szolgáltatások esetén alkalmazható, (ideértve különösen a fizetéseket, kiegészítő pótlékokat és meghatározott jutalmakat), ( 42 ) ami azt jelenti, hogy a munkateljesítmény arányosan csökken. ( 43 ) Ekként hallgatólagosan a keretmegállapodásnak magából a rendszeréből következik, hogy előfordulhat, hogy a határozott időre foglalkoztatott munkavállalók végső soron kevesebbet dolgoznak, mint az összehasonlítható állandó munkavállalók.

73. Továbbá a munkajogban általánosságban egyáltalán nem szokatlan, hogy a munkavállalók védelme a szolgálatban töltött idő hosszával (szolgálati idő) fokozatosan nő. ( 44 ) Adott esetben minél hosszabb a szolgálati idő, annál hosszabb felmondási időt kell a munkáltatónak biztosítania felmondás esetén, és annál nagyobb a (pénzbeli) kártérítés összege jogellenes felmondás esetén. Következésképpen a foglalkoztatás időtartamából eredő nem minden különbség vezet hátrányos megkülönböztetéshez. ( 45 )

74. Határozott idejű szerződéssel a munkáltató és a munkavállaló akként állapodik meg, hogy nem létesítenek állandó munkaviszonyt. A határozott időre foglalkoztatott munkavállaló díjazásának tehát rendeltetése szerint egy előre meghatározott időpontban vége szakad. Következésképpen a határozott időre foglalkoztatott munkavállalók a határozott időre jogellenes kikötése miatt nem várhatnak jogosan ugyanolyan mértékű kártérítést, mint ami az állandó munkavállalót illeti meg jogellenes felmondás esetén.

75. Természetesen joggal hozható fel ezzel szemben az az érv, hogy a munkavállaló a munkaviszony gyengébb fele. ( 46 ) A határozatlan ideig tartó munkaszerződés a munkaviszonyok általános formája, és hozzájárul az érintett munkavállalók életminőségéhez és a teljesítmény javításához. ( 47 ) Ezen túlmenően a keretmegállapodás célja a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének alkalmazásával javítani a határozott ideig tartó munkavégzés minőségét. ( 48 )

76. Magától értetődik mindazonáltal, hogy a határozott idejű munkaszerződések alkalmazása önmagában nem jogellenes. Az ilyen szerződések valójában számos tagállam munkaerőpiacának rugalmasságot hozhatnak. ( 49 ) Helyzettől függően a határozott idejű szerződés egy lépést jelenthet a határozatlan ideig tartó szerződés felé. ( 50 ) Mindazonáltal a keretmegállapodás 4. szakaszának célja nem feltétlenül állandó munkahelyek teremtése. ( 51 ) Hiszen a keretmegállapodás céljával kizárólag a határozott időre foglalkoztatott munkavállalókkal szemben a foglalkoztatási feltételek szempontjából gyakorolt indokolatlan eltérő bánásmód (lásd a 4. szakaszt) vagy az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések alkalmazásából származó visszaélés (lásd az 5. szakaszt) ellentétes.

77. Ezen okokból kifolyólag a határozott idejű szerződés lejárta nem valósít meg hátrányos megkülönböztetést, mivel az a határozott idejű szerződés jellegéből fakad. ( 52 ) Ez igaz a szóban forgó kártérítésre is, amely, noha közvetlenül kapcsolódik a szerződés lejártához, megilleti az érintettet, mivel a jelen ügyben a határozott időre vonatkozó kikötés jogellenes volt. Egy ezzel ellentétes álláspont azt jelentené, hogy az ilyen kikötéseket általában érvénytelennek kell tekinteni.

78. Következésképpen nem hiszem, hogy a keretmegállapodás 4. szakasza kizárná az olyan nemzeti jogi rendelkezéseket, amelyek értelmében a határozott idő munkaszerződésben való jogellenes kikötése következményeként fizetendő kártérítés összege a díjazás legalább 2,5, legfeljebb 12 havi összegét kitevő mértékére korlátozódik, mivel e szabályok nem tartoznak e rendelkezés hatálya alá.

c) A határozott időre foglalkoztatott munkavállalók, illetve az állandó munkavállalók tekintetében alkalmazandó rendszerekről

79. Mindazonáltal arra az esetre, amennyiben a Bíróság alapjaiban eltérő álláspontot képviselne, és egyenértékűnek tekintené a határozott időre vonatkozó érvénytelen kikötést a jogellenes felmondással, kifejtem, hogy a vizsgált különböző foglalkoztatási rendszerek miért nem összehasonlíthatók érdemben a keretmegállapodás 4. szakaszának szempontjából.

80. Úgy tűnik, az eltérő bánásmód megvalósulása a következő kérdésre adandó választól függ: C. Carratù, csupán határozott időre foglalkoztatott munkavállalói jogállása folytán kaphat kedvezőtlenebb kártérítést annál, mint amely az olyan, jogellenesen elbocsátott, összehasonlítható szakmai/gyakorlati ismeretekkel rendelkező állandó munkavállalót illeti meg, akit összehasonlítható időn keresztül hasonló munkára alkalmaztak?

81. E kérdésre nem könnyű válaszolni.

82. Mivel az alapügy egy "nagy" vállalkozást érintett, észrevételeimet a 15-nél több alkalmazottat foglalkoztató vállalkozásokra, tehát azon vállalkozásokra korlátozom, amelyek a 300/1970. sz. törvény 18. cikkének hatálya alá tartoznak.

83. Abban az esetben, ha a munkavállaló tekintetében jogellenes határozott időre vonatkozó kikötést alkalmaznak, a szerződés per definitionem - tekintettel a határozott időre vonatkozó kikötésnek a 368/2001. sz. törvényerejű rendelet 1. cikkének (2) bekezdése értelmében vett semmisségére - határozatlan ideig tartó szerződéssé alakul át, ami magasabb szintű védelmet eredményez a jövőben.

84. Ami a fizetendő kártérítést illeti, ezt a 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (5) bekezdése kifejezetten szabályozni látszik. E kártérítés összege változó lehet az alkalmazottak száma, a vállalkozás nagysága és az alkalmazott szolgálati ideje függvényében. E rendelkezés alapján C. Carratù legalább 2,5, legfeljebb 12 havi díjazás összegét kitevő kártérítésben részesülne.

85. Ezzel szemben, abban az esetben, ha C. Carratùt határozatlan ideig tartó szerződés keretében jogellenesen bocsátották volna el, a 300/1970. sz. törvény 18. cikke értelmében jogosult lenne a visszahelyezésre. A kártérítés összege ugyanakkor nem lenne egyértelmű. A 300/1970. sz. törvény 18. cikke alapján a munkavállalót ilyen helyzetben legalább 5 havi díjazás illeti meg. Ugyanakkor e munkavállalónak joga lenne a kártérítéshez is az átmeneti időszakban, és az összeg meg nem határozott mértékben növekedne a tényleges visszahelyezésig. Amennyiben a jogellenesség megállapítást nyert, úgy a munkavállalónak joga lenne ahhoz, hogy lemondjon a visszahelyezésre való jogáról, és az átmeneti időszakra fizetett kártérítésen túl még 15 havi díjazásban részesüljön.

86. Míg az 5 havi díjazás a 300/1970. sz. törvény 18. cikkében meghatározott alsó határnak tekinthető, addig, úgy tűnik, felső határ nincs. Visszahelyezés esetén ugyanis e rendelkezés nem korlátozza a kártérítés összegét. Ekként ez az összeg olyan, véletlen tényezőktől függhet, mint a bírósági eljárások gyorsasága, a felmondás jogellenes voltának el nem ismerése a munkáltató részéről, vagy az az időpont, amikor az alkalmazott dönt az eljárás megindításáról. Az ilyen bizonytalanságok folytán lehetetlen a kártérítés legmagasabb mértékét általánosságban meghatározni.

87. Így tehát a két rendszer behatóbb összevetése révén megállapítható, hogy e szabályok általánosságban a kártérítés magasabb, tehát kedvezőbb mértékét eredményezik a jogellenesen elbocsátott állandó munkavállalók tekintetében ahhoz képest, mint amit a 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (5) bekezdése a határozott időre foglalkoztatott munkavállalók tekintetében előír. Mindazonáltal ez halvaszületett érv lenne, amely nem érvényes minden esetre. Ha ugyanis a jogellenesen elbocsátott munkavállalót csak néhány hónap elteltével helyeznék vissza, kártérítése jóval alacsonyabb lehetne a határozott időre vonatkozó jogellenes kikötés miatt fizetendő kártérítésnél. ( 53 )

88. Ezen túlmenően, amint az megerősítést nyert a tárgyaláson, valamint a Corte Costituzionale ( 54 ) (Alkotmánybíróság, Olaszország) ítélkezési gyakorlatában, a munkavállalónak az átmeneti időszak folyamán a 300/1970. sz. törvény 18. cikke alapján nyújtott kártérítés főszabály szerint csökkenthető, amennyiben a munkavállaló más díjazásban is részesül. Ekként fennáll a kockázata annak, hogy az átmeneti időszakra biztosított valamennyi előnyt megvonják. Ezzel szemben a Corte Costituzionale ugyanezen ítélkezési gyakorlatának értelmében a 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (5) bekezdése alapján fizetett kártérítés egyértelműen szankciójelleget mutat. Megfizetésének helye van minden helyzetben, még kár hiányában is, amikor a munkavállaló gyorsan talált másik munkát magának. Az ilyen kártérítés tehát kevésbé a ténylegesen elszenvedett károk megtérítését célozza, sokkal inkább hasonlít ellentételezés megfizetéséhez. A jogellenes felmondás esetén fizetett kártérítéssel ellentétben a határozott időre vonatkozó jogellenes kikötés miatt fizetett kártérítés - törvény által meghatározott - mértéke ezen ügyek tekintetében jogbiztonságot és az eljárások egyszerű lefolytatását eredményezi. A tárgyaláson említést nyert továbbá, hogy a határozott időre foglalkoztatott munkavállalónak, az olasz perrendtartás rendes szabályaival összhangban, lehetősége van még arra is, hogy a kártérítésnek a törvényen alapuló - 183/2010. sz. törvényben foglalt - mértékét meghaladó kár megtérítése iránt keresetet indítson munkáltatójával szemben.

89. Problematikusnak tűnik számomra továbbá, hogy a különböző rendszereket azon előfeltevésből kiindulva hasonlítsuk össze, hogy a jogellenesen elbocsátott állandó munkavállaló feltétlenül gyakorolja a visszahelyezésről való lemondáshoz való jogát - 15 havi díjazás ellenében - tehát, úgymond, "fogja a pénzt és fut". Elképzelhető, hogy e munkavállaló szívesebben marad munkahelyén (különösen recesszió idején), ekként lemond a jogellenesen határozott időtartamra vonatkozó kikötést tartalmazó szerződéssel foglalkoztatott munkavállalóhoz képest őt megillető állítólagos előnyökről.

90. A fent említett számos változó tényező fényében álláspontom szerint nem lehetséges a különböző, egyrészt a jogellenesen elbocsátott állandó munkavállalók, másrészt a jogellenes határozott idejű szerződéssel foglalkoztatott munkavállalók tekintetében alkalmazott kártérítési rendszerek absztrakt módon történő összehasonlítása, még kevésbé annak meghatározása, hogy melyik a kedvezőbb. Pedig a kérdést előterjesztő bíróság pontosan erre kéri a Bíróságot.

91. A kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt várja, hogy a Bíróság vizsgálja meg, hogy méltányos-e az, hogy a munkaviszony jogellenes megszüntetésének rendezésére fordított idő összességében azt eredményezi, hogy a jogellenesen elbocsátott állandó munkavállalók előnyt élveznek a jogellenes határozott idejű szerződéssel foglalkoztatott munkavállalókhoz képest, mivel ezzel egyidőben még kártérítésben is részesülnek. Én viszont hangsúlyozni szeretném, hogy először is figyelembe kell venni azt a mérlegelési mozgásteret, amelyet az 1999/70 irányelv biztosít a tagállamok számára; ( 55 ) tekintettel különösen annak a szükségességére, hogy fenntartsák munkaerőpiacuk rugalmasságát. Másodszor kiemelném, hogy a jelen ügyben szereplő körülmények összehasonlítható jellege - amelynek tárgya egy magánszemély helyzete, nem pedig az EUMSZ 258. cikk alapján jogsértés megállapítása iránt, valamely tagállam jogszabályinak a keretmegállapodás 4. szakaszával való összetéveszthetőségével összefüggésben indított eljárás ( 56 ) - nem átfogó és elvont, hanem specifikus és konkrét vizsgálatot követel meg a szóban forgó ellátás fényében, amint azt a fenti 79-89. pontban bemutattam. ( 57 )

92. Az előző pontokban bemutatott okok folytán nem tartom lehetségesnek egyéb következtetés levonását, mint hogy a jelen ügyben szereplő körülményeket nem lehet a keretmegállapodás 4. szakasza értelmében vett hátrányos megkülönböztetésnek tekinteni.

93. Azt javasolom tehát, hogy a Bíróság akként válaszoljon az ötödik kérdésre, hogy a keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal az alapügyben szereplő körülményekhez hasonló körülmények között nem ellentétesek az olyan nemzeti jogi rendelkezések, amelyek a határozott idő munkaszerződésben való jogellenes kikötése miatt fizetendő kártérítés összegét egy, legalább 2,5, legfeljebb 12 havi díjazás összegének megfelelő sávra korlátozzák.

3. Az első kérdést érintő következmények

94. Amint az a fenti 23. pontban említést nyert, első ránézésre úgy tűnik, a kérdést előterjesztő bíróság azon kérdés vonatkozásában kéri a Bíróság véleményét, hogy az egyenértékűség elvével összegyeztethetők-e a nemzeti jog által egyrészt az 1999/70 irányelv értelmében jogellenes határozott időre vonatkozó kikötések, másrészt a rendes kötelmi jog értelmében jogellenes kikötések orvoslása tekintetében meghatározott szabályok.

95. Úgy tűnik, mindazonáltal, hogy a kérdést előterjesztő bíróság valójában azt szeretné, ha a Bíróság újból állást foglalna - ez alkalommal az egyenértékűség elve vonatkozásában - a tekintetben, hogy méltányos-e az, hogy a munkaviszony jogellenes megszüntetésének rendezéséhez szükséges idő folytán a jogellenesen határozott időre foglalkoztatott munkavállalók hátrányt szenvednek. Ez annál is nyilvánvalóbb, mert a 183/2010. sz. törvény 32. cikkének 1. pontja utal a 32. cikk (1) bekezdésére, következésképpen ugyanazon eljárási szabályok alkalmazandók a munkaszerződésben kikötött határidő semmisségének megállapítására irányuló keresetek, valamint a felmondás megtámadása céljából indított keresetek tekintetében.

96. Ebben az összefüggésben az ötödik kérdésre javasolt válaszom fényében e kérdésre nem szükséges választ adni.

4. A második, harmadik és hatodik kérdést érintő következmények

97. Úgy tűnik, az első kérdéshez hasonlóan e kérdések is, ilyen vagy olyan módon, arra vonatkoznak, hogy a határozott időre foglalkoztatott munkavállalókkal szemben méltányos-e az eljárások hossza. Ennélfogva osztom a Bizottság azon álláspontját, miszerint az ötödik kérdésre javasolt válaszom fényében e kérdésekre nem szükséges választ adni. ( 58 )

E - Hetedik kérdés: Az "állami szerv" fogalma

98. Hetedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az 1999/70 irányelvre közvetlenül hivatkozni lehet-e a Poste Italianével mint "állami szervvel" szemben. A Poste Italiane ennek lehetőségét erősen vitatja. ( 59 )

99. Meg kell vallanom, nem teljesen értem, miért terjesztették e kérdést a Bíróság elé.

100. Ugyanis egyik fél sem vitatja azt, hogy a 368/2001. sz. törvényerejű rendelet ültette át az 1999/70 irányelvet az olasz jogba. Eltekintve attól a megállapítástól, hogy 183/2010. sz. törvény nem egyeztethető össze a keretmegállapodás 4. szakaszával, senki sem állította, hogy e törvényerejű rendelet az 1999/70 irányelvet nem helytálló módon ültette át az olasz jogba. Sem a kérdések megfogalmazása, sem pedig az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben foglaltak nem utalnak erre a körülményre, és az ötödik kérdésre javasolt válaszom fényében nem hiszem, hogy e törvény veszélyeztetné ezen irányelv Olaszország által történő átültetését. Ezen felül az olasz kormány azt állítja e kérdésre válaszul, hogy az nem bír relevanciával, tekintettel a jogszabály általános hatályára, amely alá tartozik mind a köz-, mind a magánszektor.

101. Következésképpen kételyeket táplálok a hetedik kérdés elfogadhatósága tekintetében, mivel a kérdésre adandó válasz nem tűnik szükségesnek az alapjogvita megoldásához. ( 60 ) Mindazonáltal teszek néhány rövid megjegyzést arra az esetre, ha a Bíróság választ kívánna adni a kérdésre.

102. A Bíróság már kimondta, hogy a keretmegállapodás 4. szakasza közvetlen hatállyal rendelkezik, ( 61 ) legalábbis "vertikális" értelemben.

103. Arra is emlékeztetni kell, hogy ez nem az első olyan eset a Bíróság előtt, amelynek tárgyát a Poste Italiane 1999/70 irányelvből eredő kötelezettségeit képezik. ( 62 ) A Poste Italiane már korábban vitatta azt az elméletet, amely szerint az irányelvre közvetlenül hivatkozni lehetne vele szemben. ( 63 )

104. A hetedik kérdésre adandó válasz a Bíróság Foster és társai ügyben hozott ítéletében ( 64 ) foglaltaknak a tényállás tekintetében történő alkalmazásától függ. A Foster és társai ügyben hozott ítéletben a Bíróság azon emlékezetes szavakat használta, melyek szerint azon szervezetek között, amelyekkel szemben valamely irányelv közvetlen hatályú rendelkezéseire hivatkozni lehet, mindenképpen szerepelnek azok a szervezetek, amelyek jogi formájuktól függetlenül, hatóság döntése alapján és ellenőrzése mellett közszolgáltatást nyújtanak, és amelyeknek evégett a magánszemélyek közötti jogviszonyokra alkalmazandó szabályokból eredőekhez képest lényegesen több jogosítványuk van. ( 65 ) Amint azt a "mindenképpen szerepelnek" kifejezés mutatja, a Foster és társai ügyben hozott ítélet nem korlátozza az ítélkezési gyakorlatot a tekintetben, hogy mikor kell egy szervet "állami szervnek" tekinteni. Ez tágabb fogalom, amennyiben - amint azt a Bíróság kimondta - "a közösségi irányelveken alapuló kötelezettségek kötelezik azokat a szervezeteket vagy szerveket, amelyek valamely közhatalmi szerv vagy az állam felügyelete, illetve ellenőrzése alá tartoznak" ( 66 ).

105. Lehet valami igazság a Poste Italiane azon állításában, mely szerint az "állam" fogalma rugalmas abban az értelemben, hogy nincsenek vízválasztók a magán- és közszféra között, és e fogalom függ továbbá az európai uniós jog érintett területétől is. ( 67 ) Mindazonáltal az annak meghatározásául szolgáló kritériumokat, hogy valamely szervet ténylegesen "állami szervnek" kell-e tekinteni, amellyel szemben az irányelv közvetlenül érvényesíthető, a Foster és társai ügyben hozott ítélet mondta ki. ( 68 ) Ami a köz- és magánszféra olasz jogban való megkülönböztetését illeti, ennek a jelen ügy szempontjából nincs relevanciája, függetlenül a Poste Italiane ezzel kapcsolatban tett állításától.

106. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben az áll, hogy a Poste Italiane tulajdonosa 100%-ban az olasz állam egyetlen részvényese, a gazdasági és pénzügyi minisztérium révén. Ezen túlmenően az állam és a Corte dei Conti (számvevőszék) gyakorol felügyeletet felette, amelynek egyik bírája jelen van az igazgatótanácsában. A végzés hozzáteszi, hogy a Poste Italianét különböző ágazatokban, ideértve a postai ágazatot, egyetemes szolgáltatások nyújtásával bízta meg a minisztérium, aki az általános felügyeleti és számviteli ellenőrzési jogkört gyakorolja. Továbbá a Poste Italiane költségvetése az állami költségvetéshez kapcsolódik, és az állam nyújt pénzeszközöket e szolgáltatásnyújtási kötelezettség költségeinek fedezésére.

107. E megfontolások fényében a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy a releváns tényekre tekintettel a Poste Italiane a Foster-elv hatálya alá tartozik-e, azaz a magánszemélyek közötti jogviszonyokra alkalmazandó szabályokból eredőekhez képest lényegesen több jogosítványa van-e. ( 69 )

108. A Poste Italiane főként a 2004/17/EK irányelv ( 70 ) és két bizottsági határozat ( 71 ) alapján azt állítja, hogy mentesül ezen irányelv bizonyos aspektusainak alkalmazása alól. Ez az álláspont azonban téves.

109. Először is egy meghatározott irányelv hatálya nem tévesztendő össze azzal a kérdéssel, hogy valamely tagállam, amely jogi önállóságát - formálisan nem a közjog hatálya alá tartozó - egyesületek és szervezetek formájában gyakorolja, az EUMSZ 288. cikk értelmében kitérhet-e valamely irányelv alkalmazása alól. A tagállamok nem alakíthatják át szervezetüket annak céljából, hogy kitérjenek az európai uniós jogból eredő kötelezettségeik elől. ( 72 )

110. Másodszor a 2004/17 irányelv 30. cikkének (4) bekezdésével összhangban elfogadott határozatoknak, mint amelyekre a Poste Italiane hivatkozik, a tárgya az, hogy egy adott ágazati tevékenység közvetlenül ki van-e téve versenynek olyan piacon, ahol a piacra jutás korlátozott, nem pedig az, hogy egy adott szerv ezen irányelv személyi hatálya alá tartozik-e.

111. Harmadszor a Poste Italiane kifejezetten szerepel a 2004/17 irányelv VI. mellékletében foglalt listában mint ajánlatkérő a postai szolgáltatások ágazatában. Ekként, ezen irányelv 2. cikke (2) bekezdésének megfelelően, a Poste Italiane: i. a 2. cikk (1) bekezdésének (a) pontjában foglaltak szerinti ajánlatkérő; vagy ii. a 2. cikk (1) bekezdésének (b) pontjában foglaltak szerinti közvállalkozás; vagy iii. a 2. cikk (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően különleges vagy kizárólagos jogokkal rendelkező vállalkozás. Noha önmagában ezen három helyzet egyike sem elegendő, ( 73 ) úgy vélem, a 2004/17 irányelvből inkább az következik, hogy a Poste Italiane "állami szervnek" tekinthető a Foster-elv értelmében.

112. Következésképpen a hetedik kérdésre nem szükséges válaszolni. Amennyiben a Bíróság mégis hasznosnak ítélné e kérdés tárgyalását, úgy a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak meghatározása, hogy a Poste Italiane tekintetében a releváns tények fényében alkalmazható-e a Foster-elv.

IV - Végkövetkeztetések

113. Végezetül azt javasolom, hogy a Bíróság az alábbi választ adja a Tribunale di Napoli (Olaszország) által előterjesztett negyedik és ötödik kérdésre:

- A "foglalkoztatási feltételeknek" az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28-i 1999/70/EK tanácsi irányelv melléklete 4. szakaszának 1. pontja értelmében vett fogalmát akként kell értelmezni, hogy az magában foglalja a munkaviszony jogellenes megszüntetésének esetén - jogellenes határozott időre vonatkozó kikötést is beleértve - járó kártérítést;

- A keretmegállapodás 4. szakaszának 1. pontját akként kell értelmezni, hogy azzal az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben nem ellentétesek az olyan nemzeti jogi rendelkezések, amelyek a határozott idő munkaszerződésben való jogellenes kikötése miatt fizetendő kártérítés összegét egy, legalább 2,5, legfeljebb 12 havi díjazás összegének megfelelő sávra korlátozzák.

( 1 ) Eredeti nyelv: angol.

( 2 ) Az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28‑i tanácsi irányelv (HL L 175., 43. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 368. o.).

( 3 ) Egyebek mellett az alábbi ügyekre utalok: a C-98/09. sz. Sorge-ügyben 2010. november 22-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-5837. o.); a C 20/10. sz. Vino‑ügyben 2010. november 11‑én hozott végzés, a C‑161/11. sz. Vino‑ügyben 2011. június 22‑én hozott végzés és a C‑290/12. sz. Della Rocca‑ügyben 2013. április 11‑én hozott ítélet. A Tribunale di Napoli a jelen előzetes döntéshozatali kérelem előterjesztését követően arra kérte a Bíróságot, hogy a Bíróság előtt jelenleg folyamatban lévő - 18 felperest érintő - C‑89/13. sz., D'Aniello és társai ügyben az olaszországi jogalkotási fejlemények fényében nyolc kérdés tekintetében foglaljon állást, amelyek közül az első hét szinte teljesen azonos a jelen ügyben előterjesztett kérdésekkel.

( 4 ) 2009. július 1‑jén állítólag közel 15000 ügy volt folyamatban a Poste Italiane és alkalmazottai között; lásd Jääskinen főtanácsnok Sorge‑ügyre vonatkozó indítványának 17. pontját. Továbbá a Poste Italiane azt állítja az előzetes döntéshozatal iránti kérelem szerint, hogy a 2004. június 1‑je és 2004. szeptember 15‑e közötti releváns időszakban további 40 alkalmazottat foglalkoztatott határozott idejű szerződéssel campaniai központjában. Ráadásul, amint azt C. Carratù képviselője a tárgyaláson előadta, anélkül hogy ezt bárki cáfolta volna, a Poste Italiane a határozott idejű munkaszerződések mintegy 95%‑ban érintett.

( 5 ) Lásd a C‑157/11. sz. Sibilio‑ügyben hozott ítéletet. Lásd továbbá a Tribunale di Napoli által indított és a Bíróság előtt jelenleg is folyamatban lévő C‑22/13. sz. Mascolo‑ügyben hozott ítéletet; a C‑61/13. sz. Forni‑ügyben hozott ítéletet; a C‑62/13. sz. Racca‑ügyben hozott ítéletet és a C‑63/13. sz. Russo‑ügyben hozott ítéletet. Lásd továbbá a szintén a Bíróság előtt jelenleg is folyamatban lévő C‑50/13. sz. Papalia‑ügyben hozott ítéletet és C‑221/13. sz. Mascellani‑ügyben hozott ítéletet.

( 6 ) A vizsgált esetben a jogellenes szerződés eredetileg 2004. szeptember 15‑én járt volna le. A nemzeti bíróság szerint az ügyben több mint nyolc éves fizetésnek megfelelő kártérítésre van kilátás.

( 7 ) Az 1999/70 irányelv jogalapja az EK 139. cikk (2) bekezdése (jelenleg az EUMSZ 155. cikk (2) bekezdése); lásd továbbá az irányelv első preambulumbekezdését.

( 8 ) A GURI 1966. augusztus 6‑i 195. száma.

( 9 ) A GURI 1970. május 27‑i 131. száma.

( 10 ) Az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló 1999/70/EK irányelvnek az olasz jogrendben történő végrehajtásáról szóló, 2001. szeptember 6‑i 368. sz. törvényerejű rendelet (a GURI 2001. október 9‑i 235. száma, 4. o.).

( 11 ) A 2010. november 9‑i 262. számának 243. sz. rendes melléklete.

( 12 ) A Bíróság előtti tárgyaláson a Poste Italiane kijelentette, hogy a közbenső ítélet ellen fellebbezést nyújtottak be, amely tárgyában a határozathozatal folyamatban van.

( 13 ) A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló, 2000. november 27‑i tanácsi irányelv (HL 2000. L 303., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 79. o.).

( 14 ) A férfiak és nők közötti esélyegyenlőség és egyenlő bánásmód elvének a foglalkoztatás és munkavégzés területén történő megvalósításáról szóló, 2006. július 5‑i európai parlamenti és tanácsi irányelv (átdolgozott szöveg) (HL 2006. L 204., 23. o.).

( 15 ) Ugyanis, noha a Poste Italiane azt állította a tárgyaláson, hogy a 300/1970.sz. törvény 18. cikke nem alkalmazható és nem is volt alkalmazható a határozott időre alkalmazott munkavállalókra, továbbra sem világos, hogy ugyanez vonatkozik‑e az olyan munkavállalókra, akik határozott időre alkalmazott munkavállalói jogállását állandó munkavállalói jogállássá alakították át.

( 16 ) Lásd különösen a C‑41/11. sz., Inter‑Environnement Wallonie és Terre wallonne ügyben 2012. február 28‑án hozott ítélet 35. pontját.

( 17 ) Noha a kérdést előterjesztő bíróság előtt a keresetet eredetileg 2008. szeptember 23‑án nyújtották be, annak késedelmes voltára, amint az tárgyaláson megerősítést nyert, a felek nem hivatkoztak.

( 18 ) Lásd a C-222/04. sz., Cassa di Risparmio di Firenze és társai ügyben 2006. január 10-én hozott ítélet (EBHT 2006., I-289. o.) 67. és 68. pontját.

( 19 ) Lásd e tekintetben a C-295/04-C-298/04. sz., Manfredi és társai egyesített ügyekben 2006. július 13-án hozott ítélet (EBHT 2006., I-6619. o.) 30. pontját. E tekintetben osztom a Bizottság álláspontját, miszerint a keretmegállapodás 4. szakasza alkalmazható akár egyetlen, határozott idejű munkaszerződés tekintetében is; lásd a C-378/07-C-380/07., Angelidaki és társai egyesített ügyekben 2009. április 23-án hozott ítélet (EBHT 2009., I-3071. o.) 116. és 17. pontját).

( 20 ) A C-307/05. sz. ügyben 2007. szeptember 13-án hozott ítélet (EBHT 2007., I-7109. o.).

( 21 ) Lásd az ítélet 47. pontját, amelyet megerősített a a C-444/09. és C-456/09. sz., Gavieiro Gavieiro és Iglesias Torres egyesített ügyekben 2010. december 22-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-14031. o.) 58. pontja és a C‑273/10. sz. Montoya Medina ügyben 2011. március 18‑án hozott végzés 32. pontja.

( 22 ) A C-268/06. sz. ügyben 2008. április 15-én (EBHT 2008., I-2483. o.) hozott ítélet.

( 23 ) Uo., 130. pont.

( 24 ) Uo., 131. és 132. pont.

( 25 ) Az UNICE, a CEEP és az ESZSZ által a részmunkaidős foglalkoztatásról kötött keretmegállapodásról szóló, 1997. december 15‑i tanácsi irányelv (HL L 14., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 267. o.).

( 26 ) A C-395/08. és C-396/08. sz., Bruno és társai egyesített ügyekben 2010. június 10-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-5119. o.), amelyet megerősített a C‑393/10. sz. O'Brien‑ügyben 2012. március 1‑jén hozott ítélet.

( 27 ) A Bruno és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 46. pontja; lásd továbbá a 47. és 48. pontot.

( 28 ) Uo., 28., 32., 37. és 42. pont. Lásd továbbá analógia útján a határozott ideig tartó munkaviszonyról szóló keretmegállapodásra vonatkozó, az O'Brien‑ügyben hozott ítélet 36., 37. és 64. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a C-486/08. sz. Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben 2010. április 11-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-3527. o.) 25. pontját.

( 29 ) Lásd a fent hivatkozott Bruno és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 47. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

( 30 ) Lásd a C-262/88. sz. Barber-ügyben 1990. május 17-én hozott ítélet (EBHT 1990., I-1889. o.) 13. pontját és a C-33/89. sz. Kowalska-ügyben 1990. június 27-én hozott ítélet (EBHT 1990., I-2591. o.) 10. pontját.

( 31 ) Lásd a C-167/97. sz., Seymour-Smith és Perez ügyben 1999. február 9-én hozott ítélet (EBHT 1999., I-623. o.) 26. pontját.

( 32 ) Lásd a keretmegállapodás "Általános szempontjainak" 9. pontját, valamint ugyanezen keretmegállapodás 8. szakaszának (2) bekezdését.

( 33 ) Azon időponttól, amikor a Poste Italiane kézhez kapta A. Carratù levelét, amelyben kijelenti, hogy a társaság rendelkezésére áll (2004. október 11.), addig a napig számítva, amelyen a kérdést előterjesztő bíróság végső ítéletét meghozza. Ezen időtartam hosszának oka egyáltalában nem egyértelmű (az eljárási határidőknek az olasz bírósági rendszerben való tiszteletben tartásával kapcsolatban lásd Sharpston főtanácsnok C‑500/10. sz. Case Belvedere Costruzioni ügyre vonatkozó indítványának [2012. március 29‑i ítélet 27. lábjegyzetét). A tárgyaláson A. Carratù képviselője kijelentette, hogy A. Carratùt 2012‑ben visszahelyezték munkakörébe.

( 34 ) Lásd többek között a C-148/02. sz. Garcia Avello-ügyben 2003. október 2-án hozott ítélet (EBHT 2003., I-11613. o.) 31. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

( 35 ) Lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Sorge‑ügyben hozott ítélet 42. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

( 36 ) Más körülmények között ugyanis a Bíróság megállapította először is, hogy nem szükséges, hogy a helyzetek azonosak legyenek, hanem csak hogy hasonlóak legyenek, másrészt pedig hogy e hasonló jelleg vizsgálatát nem átfogó és absztrakt módon kell elvégezni, hanem az érintett ellátásra tekintettel különösen és konkrétan (lásd többek között a C-147/08. sz. Römer-ügyben 2011. május 10-én hozott ítélet [EBHT 2011., I-3591. o.] 42. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

( 37 ) Lásd a C-177/10. sz. Rosado Santana-ügyben 2011. szeptember 8-án hozott ítélet (EBHT 2011., I-7907. o.) 66. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

( 38 ) Lásd a C-212/04. sz., Adeneler és társai ügyben 2006. július 4-én hozott ítélet (EBHT 2006., I-6057. o.) 91. pontját. Továbbá a keretmegállapodás 5. szakaszával önmagában nem ellentétes, ha egy tagállam az egymást követő, határozott idejű munkaszerződésekkel való visszaélés esetén korlátozza a magánszektorban foglalkoztatott alkalmazottak szerződésének átalakításához való jogát; lásd a C‑364/07. sz., Vassilakis és társai ügyben 2008. június 12‑én hozott végzés 122. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

( 39 ) Továbbá a tárgyalás végéhez közeledve a Bizottság pontosította, hogy a keretmegállapodás hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szóló 4. szakaszát az egymást követő, határozott időre létrejött munkaszerződések alkalmazásából származó visszaélésről szóló 5. szakasszal összefüggésben kell értelmezni.

( 40 ) A Poste Italiane ténylegesen említést tett arról, hogy a munkáltató elbocsáthat egy határozott időre alkalmazott munkavállalót, noha ez nehezebbnek bizonyulhat, mint állandó munkavállaló felmondása esetében. Az, hogy az egyik helyzet nem zárja ki a másikat, jól jelzi a kettő közti különbséget.

( 41 ) Lásd ebben az értelemben a C-438/99. sz. Jiménez Melgar-ügyben 2001. október 4-én hozott ítélet (EBHT 2001., I-6915. o.) 45. pontját és a C‑614/11. sz. Kuso‑ügyben 2013. szeptember 12‑én hozott ítélet 35. pontját.

( 42 ) A fent hivatkozottt Impact‑ügyben hozott ítélet 116. pontja és Kokott főtanácsnok indítványának 161. pontja.

( 43 ) Például az éves szabadságnak a teljes munkaidőben történő foglalkoztatás időszakára járó éves szabadsághoz viszonyított csökkentése objektív okokkal igazolható; lásd, a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszát illetően a C‑415/12. sz. Brandes‑ügyben 2013. június 13‑án hozott ítélet 31. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

( 44 ) Lásd, példának okáért, az Európai Közösségek tisztviselőinek személyzeti szabályzata IX. melléklete 10. cikkének e) pontját.

( 45 ) Lásd a tekintetben az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló tanácsi irányelvre irányuló bizottsági javaslatra vonatkozó európai parlamenti állásfoglalást (COM(99)0203 - C4‑0220/99) (HL L 279., 430. o.); lásd az állásfoglalás preambulumának M pontját.

( 46 ) Lásd e tekintetben a C-429/09. sz. Fuß-ügyben 2010. november 25-én hozott ítélet (EBHT 2010., I-12167. o.) 80. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a C‑64/12. sz. Schlecker‑ügyre vonatkozó indítványom 25. pontját.

( 47 ) Lásd a keretmegállapodás "általános szempontjainak" 6. pontját.

( 48 ) Lásd a keretmegállapodás 1. szakaszának a) pontját.

( 49 ) Az 1999/70 irányelv elfogadását megelőzően a Bizottság a foglalkoztatás új formáira tekintettel a "European Social Policy - A way forward for the Union" COM(94) 333 végleges közleményében (22. o., 8. pont) kijelentette, hogy a fejlődés "a munkaszerződések rugalmasabb formáihoz (határozott idejű, ideiglenes és részmunkaidős szerződések) vezetett. Ennek oka nem csak az, hogy a cégvezetés a rugalmasságot kívánja fokozni, hanem is, hogy az érintett munkavállalók meglehetősen gyakorta alternatív munkavégzési módozatokat részesítenek előnyben". A Bizottság ekként kijelentette, hogy "[a] határozott idejű munkaviszony hozzájárul a munkaerőpiac rugalmasabbá tételéhez. Ütközőül szolgál a kereslet ciklikus változásainak, lehetővé téve a vállalatok számára, hogy a foglalkoztatás szintjét magas felmondási költségek vállalása nélkül alakíthassák. A határozott idejű foglalkoztatás lehetővé teszi továbbá a vállalatok számára, hogy megragadják a piaci lehetőségeket azáltal, hogy rövid távú projektekbe kezdenek anélkül, hogy aránytalan személyi költségek terhelnék őket. Ez különösen fontos azokon a munkaerőpiacokon, ahol az állandó foglalkoztatást szigorú szabályozás védi, és ahol a rugalmasság marginális kérdés. A munkavállalók számára a határozott idejű munkavégzés a tapasztalat és a szakmai ismeretek megszerzésének lehetősége lehet" (nem hivatalos fordítás). Lásd a Bizottság szolgálatainak jelentését az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28‑i 1999/70/EK tanácsi irányelv végrehajtásáról (Report by the Commission services on the implementation of Council Directive 1999/70/EC of 28 June 1999 concerning the Framework Agreement on Fixed‑term Work concluded by ETUC, UNICE and CEEP (EU‑15),, SEC(2006) 1074, 2. o.).

( 50 ) A keretmegállapodás 6. szakaszának céljával összhangban.

( 51 ) Lásd a fent hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítélet 46.pontját.

( 52 ) Lásd Barnard, C., EU Employment Law, Oxford University Press, Oxford: 2012 (4. kiadás), 440. o.

( 53 ) Hozzá kell tennem, hogy a 15 vagy ennél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató vállalkozások esetében a jogellenes felmondás miatt a 604/1966. sz. törvény 8. cikke értelmében fizetendő kártérítés, amely a szabály szerint legalább 2,5 és és legfeljebb 6 havi díjazás összegének felel meg, összességében kevésbé kedvezőnek tűnik a 183/2010. sz. törvény 32. cikkének (5) bekezdésében előírtaknál.

( 54 ) Lásd a Corte Costituzionale 303/2011. sz. ügyben 2011. november 9‑én hozott ítéletét.

( 55 ) Lásd a keretmegállapodás általános szempontjainak 10. pontjával öszefüggésben értelmezett 4. szakaszának 3. pontját, lásd továbbá az 1999/70 irányelv (17) preambulumbekezdését.

( 56 ) Megjegyzem, hogy azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy a munkavégzés együttesen vizsgált feltételei kevésbé kedvező bánásmódnak tekinthetők‑e, a Bizottság kijelentette, hogy "indokoltnak kell lennie, hogy a nemzeti bíróságok értékelésüket minden egyes ügy eseti körülményei alapján végezzék. A Bizottság szolgálatai követni fogják ennek alakulását a tagállamokban, különösen ott, ahol a határozott időre fogalkoztatott és az állandó munkavállalók közötti összehasonlítás csak a foglalkoztatási feltételek együttes tekintetbevétele alapján végezhető el" (nem hivatalos fordítás), lásd SEC(2006) 1074, 38. és 39. o. (kiemelés tőlem).

( 57 ) Lásd a tekintetben a fenti 54. pontot.

( 58 ) A C-108/10. sz. Scattolon-ügyben 2011. szeptember 6-án hozott ítéletének (EBHT 2011., I-7491. o.) 84. pontjában a Bíróság megállapította, hogy már nem szükséges válaszolni az ügyben feltett negyedik kérdésre, amelynek megfogalmazása hasonló a vizsgálat tátgyát képező ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdéshez.

( 59 ) Észrevételeinek összesen 122 pontjából 38‑at ennek a kérdéskörnek szentel.

( 60 ) Ebben az értelemben a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő ügy körülményei eltérnek az 1990/70 irányelv közvetlen alkalmazhatóságának hiányával kapcsolatban a Gavieiro Gavieiro és Iglesias Torres ügyben hozott ítélet 84. és 85. pontjában foglalt, hatástalanul előterjesztett érvektől.

( 61 ) Lásd a fent hivatkozott Impact‑ügyben hozott ítélet 68. pontját.

( 62 ) Lásd a fenti 3. lábjegyzetet.

( 63 ) Lásd e tekintetben Jääskinen főtanácsnok Sorge‑ügyre vonatkozó indítványának 64. pontját.

( 64 ) A C-188/89. sz., Foster és társai ügyben 1990. július 12-én hozott ítélet (EBHT 1990., I-3313. o.) 20. pontja.

( 65 ) Lásd továbbá a C-157/02. sz. Rieser Internationale Transporte ügyben 2012. február 5-én hozott ítélet (EBHT 2004., I-1477. o.) 24. pontját és a C‑282/10. sz. Dominguez‑ügyben 2012. január 24‑én hozott ítélet 39. pontját.

( 66 ) Lásd a C-6/05. sz. Medipac-Kazantzidis-ügyben 2007. június 14-én hozott ítélet (EBHT 2007., I-4557. o.) 43. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot.

( 67 ) Magánjogi szervezet intézkedései államnak való betudhatóságával kapcsolatban az EUMSZ 30. cikk alkalmazásában lásd a C-325/00. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2002. november 5-én hozott ítélet (EBHT 2002., I-9977. o.) 17., 19. és 20. pontját; az EUMSZ 107. cikk alkalmazásában lásd a C-482/99. sz., Franciaország kontra Bizottság ügyben 2002. május 16-án hozott ítélet (EBHT 2002., I-4397. o.) 55. és 56. pontját.

( 68 ) Említést érdemel, hogy e kritérimokat esetleg finomíthatja a Bíróság az előtte folyamatban lévő C‑279/12. sz., Fish Legal és Shirley ügyben hozott ítéletben.

( 69 ) Lásd a C-343/98. sz., Collino és Chiappero ügyben 2000. szeptember 14-én hozott ítélet (EBHT 2000., I-6659. o.) 24. pontját és a fent hivatkozott Dominguez‑ügyben hozott ítélet 40. pontját. Utalok továbbá a Bíróság előtt jelenleg folyamatban lévő C‑425/12. sz. Portgás‑ügyre vonatkozó indítványom 41. és 45. pontjára is.

( 70 ) A vízügyi, energiaipari, közlekedési és postai ágazatban működő ajánlatkérők beszerzési eljárásainak összehangolásáról szóló, 2004. március 31‑i 2004/17/EK módosított európai parlamenti tanácsi irányelv (HL L 134., 1. o., magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 7. kötet, 19. o.).

( 71 ) Az olaszországi expressz postai szolgáltatásoknak és futárszolgálatoknak a vízügyi, energiaipari, közlekedési és postai ágazatban működő ajánlatkérők beszerzési eljárásainak összehangolásáról szóló 2004/17 európai parlamenti és tanácsi irányelv alkalmazása alól történő mentesítéséről szóló, 2008. április 30‑i 2008/383/EK európai parlamenti és tanácsi határozat (HL 2008. L 132., 18. o.), és az olaszországi postai ágazaton belül működő egyes pénzügyi szolgáltatásoknak a vízügyi, energiaipari, közlekedési és postai ágazatban működő ajánlatkérők beszerzési eljárásainak összehangolásáról szóló 2004/17/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv alkalmazása alóli mentesítéséről szóló, 2010. január 5‑i 2010/12/EU bizottsági határozat (HL 2010. L 6., 8. o.).

( 72 ) Lásd ebben az értelemben a 249/81. sz., Bizottság kontra Írország ügyben 1982. november 24-én hozott ítélet (EBHT 1982., 4005. o.) 15. pontját és Alber főtanácsnok fent hivatkozott Collino és Chiappero ügyre vonatkozó indítványának 23. pontját. Lásd továbbá a fent hivatkozott Portgás‑ügyre vonatkozó indítványom 41. pontját.

( 73 ) További részletek tekintetében lásd a fent hivatkozott Portgás‑ügyre vonatkozó indítványom 37-39., 42. és 43. pontját.