25/2006. (VI. 15.) AB határozat
a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény 85. § (3) bekezdése, a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályairól szóló 1993. évi LXXVIII. törvény módosításáról szóló 1997. évi LVII. törvény 3. § (2) bekezdése alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, továbbá mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvány tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, továbbá mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvány tárgyában meghozta az alábbi
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított, a tulajdonhoz való jogot sértő, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet keletkezett annak következtében, hogy az Országgyűlés a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény 85. §-ában írt, kényszerbérlettel terhelt lakások esetében a tulajdonjog védelmét biztosító garanciális rendelkezéseket nem teljes körűen állapította meg.
Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy szabályozási feladatának 2007. június 30. napjáig tegyen eleget.
2. Az Alkotmánybíróság a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény 85. § (3) bekezdése alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályairól szóló 1993. évi LXXVIII. törvény módosításáról szóló 1997. évi LVII. törvény 3. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett. Az egyik indítványozó szerint a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Lt.) 85. § (1) és (3) bekezdésének az 1997. évi LVII. törvény (a továbbiakban: Ltm.) 1. §-ával módosított, illetőleg beiktatott rendelkezései alkotmányellenesek, mert ellentétben állnak az Alkotmánynak a tulajdonhoz való jogot biztosító 13. §-ával.
Az indítványozó ezen kívül általában alkotmányellenesnek látta a magántulajdonú lakások kényszerbérleti jogviszonya után a tulajdonosnak járó kártalanítás szabályozását. Kifejtette: "mivel ezekre a károkra nem hozott kártalanítási szabályokat, mulasztásos alkotmánysértést követett el az Országgyűlés az 1997. évi LVII. törvény 1. § megalkotásával." Álláspontja szerint az Alkotmány 1989. október 23-i hatállyal történt módosítását követően a törvényhozó megkésve rendelkezett a kényszerbérlet útján igénybe vett magántulajdonú lakóingatlanok tulajdonosainak járó kártalanításról, továbbá a kártalanítás nem teljes körű; egyrészt a törvényhozó azt csak 1997. december 31-ét követően írta elő, másrészt nem az Alkotmány 13. § (2) bekezdésében meghatározott teljes, feltétlen és azonnali kártalanításról rendelkezett.
A másik indítványozó - módosított indítványában -előadta, hogy kérelemmel fordult az önkormányzathoz a kényszerbérlő elhelyezése iránt, ezt azonban az önkormányzat elutasította, mert az indítványozó 1997. június 30. után, 1999. októberében nyújtotta be. Az indítványozó a határozatot bíróság előtt megtámadta, amely a keresetét elutasította. Ezért utólagos normakontroll keretében az Ltm. 3. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint a tulajdon alkotmányos védelmének elvébe ütközik a cserelakás biztosítására itt megállapított határidő, mert ezzel a jogalkotó "az önhibájukon kívül jogvesztő határidőn túl tulajdonosokká vált állampolgárok" részéről "a tulajdonjog érvényesíthetőségét" megakadályozza.
Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és egy eljárás keretében bírálta el.
II.
1. Az Alkotmány hivatkozott rendelkezései az alábbiak: "8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."
"13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet."
2. Az Lt. 85. §-ának rendelkezése a törvény hatálybalépésekor, 1994. január 1-jén a következő volt:
"(1) A lakás fekvése szerint illetékes önkormányzat köteles 1996. december 31-ig a kényszerbérlő részére önkormányzati cserelakás bérbeadását felajánlani.
(2) Ha az önkormányzat a lakás bérbeadását a kényszerbérlőnek felajánlotta, a bérbeadó a bérleti szerződést a következő hónap utolsó napjára felmondhatja."
Az Ltm. 1. § 1997. június 30-ával az Lt. 85. § (1) bekezdését módosította és új (3) bekezdést iktatott be, így az Lt. hatályos 85. §-a szakasza az alábbi:
"85. § (1) A lakás fekvése szerint illetékes önkormányzat köteles 1998. december 31-ig a kényszerbérlő részére önkormányzati cserelakás bérbeadását felajánlani.
(2) Ha az önkormányzat a lakás bérbeadását a kényszerbérlőnek felajánlotta, a bérbeadó a bérleti szerződést a következő hónap utolsó napjára felmondhatja.
(3) Ha az önkormányzat 1997. december 31-ig másik megfelelő cserelakást nem ajánlott fel, úgy köteles az e lakásra a 34. § (1) bekezdése alapján megállapítható lakbér és bérbeadó által közölt lakbér különbözetét a bérbeadónak megtéríteni. Amennyiben az önkormányzat a bérbeadó által közölt lakbérkülönbözet összegét nem fogadja el, úgy annak megállapítását - a 6. § (2) bekezdése alapján történő lakbérmegállapítás keretében - a bíróságtól kérheti."
Az Ltm. 3. § (2) bekezdése szerint:
"Az önkormányzatnak az 1993. évi LXXVIII. törvény 85. §-ának (1) bekezdés szerinti felajánlási kötelezettsége az e törvény hatálybalépésének napjáig benyújtott és még el nem bírált kényszerbérletek esetében áll fenn."
III.
Az indítványok részben megalapozottak, az alábbiak szerint:
1. A tulajdonhoz való jog az Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően alapvető jog, az Alkotmány a tulajdonjogot, mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti védelemben. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét: függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. Az alkotmányossági kérdés az, hogy milyen esetekben kell a tulajdonosnak a közhatalmi korlátozást minden ellenszolgáltatás nélkül eltűrnie, illetve mikor tarthat igényt kártalanításra. Így az állami beavatkozás alkotmányossága megítélésének súlypontja, az alkotmánybírósági értékelés voltaképpeni tere a cél és eszköz, a közérdek és a tulajdonkorlátozás alkotmányosságának megítélése lett. Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése szerint a tulajdonkorlátozáshoz elég a "közérdek". Ennek megítélése nem alkotmányossági kérdés, hanem a jogalkotó feladata. Az Alkotmánybíróság csak a közérdekre hivatkozás indokoltságát, továbbá azt vizsgálja, hogy a "közérdekű" korlátozás az elérni kívánt célhoz képest arányos-e. A tulajdon közjogi megterhelése az alapjogvédelem területén vagy a közhatalmi beavatkozás alkotmányellenességének kimondásához és így az alapul fekvő jogszabály megsemmisítéséhez vezet, vagy a teherviselés alkotmányosságának elismeréséhez, és legfeljebb az állaggarancia értékgaranciával való helyettesítéséhez. Ez utóbbinak az Alkotmányban kifejezetten szabályozott szélső esete a 13. § (2) bekezdésben szabályozott kisajátítás, de az értékgarancia belépésének más esetei is lehetségesek. [7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991, 22.; 64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373.; 47/1997. (IX. 19.) AB határozat, ABH 1997, 311.]
2. A lakás céljára szolgáló ingatlan a tulajdonjog speciális tárgya. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a lakás (lakóingatlan) tulajdon szociális jellege - más ingatlan tulajdontól eltérő módon - lényeges szempontnak minősül a tulajdoni korlátozás megítélésekor. Az Alkotmánybíróság 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában az önkormányzatok tulajdonába adott bérlakások esetében a következőkre mutatott rá:
"A törvényhozó viszonylag nagy szabadsággal szabályozhatja a lakásgazdálkodással összefüggő kérdéseket. A lakáspolitika megállapítása, a lakáshoz jutás, a lakásbérlet feltételeinek megállapítása a jogalkotó kötelessége és hatásköre. Alapvető szociális kérdés a lakástulajdon és lakásbérlet feltételeinek szabályozása is. Ennek során tekintetbe veendő, hogy a bérlő számára a bérlakás lényegében ugyanazt a funkciót látja el, mint a lakástulajdon; s ennek megfelelően a bérlőnek a bérlet biztos és tartós fennállásához fűződő érdeke adott esetben alkotmányos tulajdonvédelemben részesülő vagyoni jognak minősülhet." (ABH 1993, 369.)
A kényszerbérleti jogviszony intézménye a második világháborút követő általános lakáshiány körülményei között keletkezett. Az Alkotmánybíróság 57/1994. (XI. 17.) AB határozatában az Lt.-nek a kényszerbérlettel kapcsolatos egyes rendelkezéseit vizsgálva megállapította, hogy az ilyen bérletek esetén a tulajdonos évtizedekig csak a tanácsi bérlakásokéval azonos mértékű, alacsony lakbér megfizetését kérhette, amelyből képtelen volt finanszírozni az épület fenntartásával összefüggő kiadásait. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jogalkotónak az a törekvése, hogy a lakásprivatizációból származó bevételét az idézett rendelkezéseknek megfelelően kényszerbérletnek minősülő lakásbérletek felszámolására is felhasználja, az elmúlt társadalmi rendszerben okozott sérelmek orvoslására irányuló törvényi szabályozások sorába illeszkedik. (ABH 1994, 316.)
A jogalkotó Lt. 85. § (1) bekezdésének eredeti rendelkezésével valamennyi kényszerbérlő részére 1996. december 31-ig más elhelyezés biztosítását - önkormányzati lakás felajánlását - írta elő. Ennek alapján a tulajdonosok kisebb részének tulajdonjoga teljes terjedelmét visszanyerte, míg másik részük bizonytalan helyzetbe került. Az Ltm. törvényjavaslatához fűzött indokolás szerint országosan a helyi önkormányzatok részére az Lt. 85. §-ában meghatározott feladat csupán 25-30%-ban teljesült.
Az Ltm. által bevezetett módosítás az Lt. által az önkormányzatok számára meghatározott kötelezettség teljesítésének határidejét 1998. december 31. napjában határozta meg, s egyúttal az 1997. december 31. napjáig nem rendezett kényszerbérletek tekintetében bevezette a lakbérkompenzációt. Ezen túlmenően a kényszerbérlettel terhelt ingatlanok tulajdonosai részére is igényérvényesítési határidőt állapított meg, amely szerint az önkormányzat elhelyezési kötelezettsége az Ltm. hatálybalépése napjáig, azaz 1997. június 30. napjáig benyújtott és még el nem bírált kényszerbérletek esetében áll fenn.
3. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy önmagában a kényszerbérletek megszüntetésére az önkormányzatok számára adott teljesítési határidő elhalasztása sem a tulajdonosok, sem a bérlők tekintetében nem okozott olyan tulajdoni sérelmet, avagy jogbizonytalanságot, amely az alkotmányellenesség szintjét elérte volna.
Az Ltm. által bevezetett lakbér-kompenzáció az önkormányzatok számára adott teljesítései határidő meghosszabbításával együtt történt, így alkotmányossági elbírálásakor a fent leírt megállapítások is irányadók. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Lt. 85. § (3) bekezdésében foglalt lakbér-kompenzáció tulajdoni korlátozást nem jelent, bevezetése a kényszerbérlettel terhelt ingatlanok tulajdonosai számára a hasznosítás során elszenvedett korlátozás megszüntetését jelenti. Ennek megfelelően az Lt. 85. § (3) bekezdése az Alkotmány 13. §-a által megkövetelt tulajdoni védelmet valósítja meg.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Lt. 85. § (1) és (3) bekezdéseinek megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
4. Az Alkotmányból nem vezethető le a kényszerbérlettel terhelt lakások tulajdonosai számára az Alkotmány 13. § (2) bekezdésében írt azonnali, feltétlen és teljes kártalanítás teljesítésének követelménye.
Az Alkotmánybíróságnak a tulajdonjog alkotmányos védelmével kapcsolatos határozatai körében eltérő egyfelől a tulajdon elvonása, másfelől pedig a tulajdonjog korlátozása tekintetében kialakult gyakorlata. Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése a kisajátításra vonatkozik, és csak olyan jogintézményekre alkalmazható, amelyeknél a tulajdon elvonása magával az egyedi hatósági aktussal, vagy a törvény rendelkezésével bekövetkezik. Ilyen törvényi tulajdonelvonás például az államosítás. [16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991, 58.] Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a tulajdonjog alkotmányos alapjogként részesül védelemben, de nem korlátozhatatlan. Az Alkotmány a 13. § (2) bekezdésében a tulajdonjog korlátozásának lehetőségét maga is deklarálja. A korlátozás alkotmányosan elfogadható indoka a közérdek. A kényszerbérlet jogintézményének bevezetésekor a közérdek a háborús viszonyok között kialakult általános lakáshiány enyhítésében, a lakásszükséglet - adott körülmények között lehetséges - legszélesebb körű kielégítésében mutatkozott meg.
Az Alkotmánybíróság több határozatában is felhívta a figyelmet e feladat közérdekű voltára, amelyek szerint a tulajdon tárgyának közösségi rendeltetése, közszolgáltatásra szánt használata, közcélú hasznossága alapja és alkotmányosan igazolható indoka lehet a közhatalmi beavatkozásnak, a tulajdonjog - a tulajdon funkciója szerinti - korlátozásának. A közcélú felhasználás, a hiánygazdálkodás, vagy más, a korlátozást elkerülhetetlenné tevő szempont a tulajdonjog korlátozásának alkotmányos indoka lehet, ha a korlátozás megfelel az arányosság követelményének is. [13/1990. (VI. 18.) AB határozat, ABH 1990, 54.; 29/1993. (V. 4.) AB határozat, ABH 1993, 227.; 57/1994. (XI. 17.) AB határozat, ABH 1994, 316.]
A kényszerbérlet a tulajdonjog sajátos korlátozása. A kényszerbérlettel terhelt ingatlanok esetében nem "államosítással", avagy a kisajátítással megvalósuló tulajdon elvonás történt, hanem a tulajdoni részjogosítványok gya-korolhatóságának jelentős korlátozása. A tulajdon azonban nem veszítette el a funkcióját, a tulajdonos megtartotta azt, tulajdonjogának fennállta később megnyitotta az utat ahhoz, hogy a tulajdonjog gyakorlásának terjedelmét a törvényhozó az alkotmányos követelmények szerint bővítse. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint súlyos tulajdonjogi korlátozás történt, de nem olyan tulajdon elvonás, amely a kisajátítással esnék egy tekintet alá, így az Alkotmányból nem vezethető le a törvényhozónak az a kötelezettsége, hogy a kényszerbérletek esetében a tulajdonosoknak teljes, feltétlen és azonnali kártalanítást nyújtson. A kényszerbérlettel terhelt ingatlanok tulajdonosainak kártalanítása tekintetében a törvényhozónak több alkotmányos módozat választására is lehetősége adódik.
Az Alkotmánybíróság a fenti indokok alapján elutasította a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapítására irányuló indítványt azon részében, amely kifogásolta, hogy a jogalkotó az Alkotmány 1989. évi módosítását követően a kényszerbérleti jogviszonyok szabályozásával késedelembe esett.
5. Másik indítványozó, aki kényszerbérlettel terhelt lakás tulajdonosa, az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való alkotmányos jogának korlátozását abban látta, hogy a jogalkotó az Ltm. 3. § (2) bekezdésével a kényszerbérlet megszüntetésére irányuló igény kikényszeríthetőségét határidőhöz kötötte, ő pedig ilyen lakást már a határidő eltelte után örökölve nem érvényesítheti tulajdonjogát.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a kényszerbérlettel az említett lakások esetében a tulajdonjog egyes részjogosítványainak - a használati jog és ezen keresztül közvetve a rendelkezési jog - gyakorolhatósága korlátozást szenvedett. Az örökösre csak az örökhagyó által reá hagyott tulajdon marad, a hagyaték és annak részét képező tulajdonjog az elhalálozás időpontjában fennálló jogosultságokkal és kötelezettségekkel - egyebek közt a korlátozásokkal - együtt száll át, e szabály a korlátozás alkotmányosságának kérdésétől független.
Tekintettel arra, hogy az indítványozó tulajdonjogát a támadott rendelkezés által alkalmazott korlátozás nem érinti, ezért e kérdés tekintetében alkotmányos összefüggés hiányában az Ltm. 3. § (2) bekezdésének megsemmisítésére irányuló indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.
6. Az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapítására irányuló indítványt részben megalapozottnak találta.
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a jogalkotói mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség erre irányuló, konkrét jogszabályi felhatalmazáson alapuló jogalkotói kötelezettség nélkül is közvetlenül levezethető az Alkotmányból, ha valamely alkotmányos alapjog érvényesülése vagy biztosítása ezt feltétlenül, kényszerítően megköveteli. Mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet kell tehát akkor is megállapítani, ha az alapjogok érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak. A jogalkotói mulasztásnak és az alkotmányellenes helyzetnek együttesen kell fennállnia. Mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint akkor is megállapítható, ha a jogalkotó nem megfelelő tartalommal szabályozott és ezáltal alkotmányellenes helyzet állt elő. [15/1998. (V. 8.) AB határozat, ABH 1998, 132.; 35/1999. (XI. 26.) AB határozat, ABH 1999, 310.; 1/2004. (II. 12.) AB határozat, ABH 2004, 35.]
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy kényszerbérletek megszüntetésére irányuló jogi szabályozás hiányosságai nem eredményeznek-e az Alkotmány 13. §-ával ellentétes helyzetet.
Korábbi eljárásában az Alkotmánybíróság a bányatelkek területén fekvő ingatlanok tulajdonosainak jogi helyzetét vizsgálva azt állapította meg; az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében szabályozott jogállamiságból folyó jogbiztonságot, valamint az Alkotmány 13. § (1) bekezdését sértő mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet keletkezett annak következtében, hogy az Országgyűlés a bányászatról szóló 1993. évi XLVIII. törvényben nem teljes körűen állapította meg a bányatelek területén fekvő ingatlanok tulajdonosai tulajdonhoz való jogának védelmét szolgáló, a tulajdonkorlátozás arányosságát biztosító garanciális rendelkezéseket. Az Alkotmánybíróság szerint a szabályozás alkotmányellenessége abban áll, hogy bár azonos szabályozás korlátozta a bányatelek területére eső ingatlanok tulajdonosainak tulajdonjogát, a korlátozás hatását tekintve eltérően - a tulajdonosok egyes csoportjaira nézve a bányaművelés jellegétől függően másként - jelentkezett. [1/2004. (II. 12.) AB határozat, ABH 2004, 35.]
Az Lt. támadott rendelkezései a kényszerbérlettel terhelt ingatlanok tulajdonosai részére biztosított igények tekintetében jelentősen módosultak. Az Ltm. elfogadásával az eredeti törvényhozói szándék módosult; az Lt. eredeti célja valamennyi lakás teljes értéknek helyreállítása volt a meghatározott határidőn belül. Az Ltm. által bevezetett módosítást követően ez a cél csak azon lakásokra terjedt ki, amelyek tulajdonosai 1997. június 30-ig bejelentették a kényszerbérlő elhelyezésére irányuló igényüket. Ha a cserelakás felajánlása nem történt meg, az Ltm. (1997. december 31. napját követően) az önkormányzatot a lakbér különbözet megfizetésére kötelezte, ám a további értékcsökkenés megtérítése nélkül.
Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy önmagukban sem az Lt., sem az Ltm. idevágó rendelkezései nem tekinthetők alkotmányellenesnek. Ugyanakkor a lakások csökkent értékének fennmaradásával járó vagyoni sérelmet a szabályozás nem orvosolta, holott arra többféle mód is lett volna. Az Ltm. által a szabad forgalmi viszonyoknak megfelelő összegű lakbér megállapítása - noha jelentős lépés a tulajdonosok kompenzálása érdekében - nem tekinthető maradéktalan értékkiegyenlítésnek. Az Ltm. a tulajdonos szabad rendelkezési jogát továbbra sem teszi oly módon teljessé, mint a kényszerbérlő távozásának ténye, tekintve, hogy a tulajdoni részjogosítványok teljes terjedelmükben nem gyakorolhatók.
A kényszerbérlettel terhelt lakóingatlan tulajdonosok az Ltm. hatálybalépését követően is bizonytalan helyzetben maradtak, mert a szabályozás hiányosságából következően nem kiszámítható, mennyi idő múlva kerülhet sor a kényszerbérlet megszüntetésére, valamint a tulajdonos továbbra sem dönthetett szabadon az ingatlan használatáról és hasznosításáról. Ebből következően ezen lakóingatlanoknak a forgalmi értéke - lakott állapotban - lényegesen alacsonyabb maradt a kiürített állapotú ingatlanok szabad forgalmi értékéhez képest, így csökkent vagyoni értékük a tulajdonos vagyoni sérelmét okozta.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Lt. hatályos szabályozása nem elégíti ki az Alkotmány 13. §-ában foglalt tulajdonvédelem követelményeit, ennek megfelelően a rendelkező részben foglaltak szerint határozott.
Az Alkotmánybíróság e határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására tekintettel rendelte el.
Dr. Bihari Mihály s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Bragyova András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Balogh Elemér s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Paczolay Péter s. k.,
alkotmánybíró
Alkotmánybírósági ügyszám: 173/B/1998.