159/B/2003. AB határozat

a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvénynek a zálogjoggal kapcsolatos törvényi szabályozás módosításáról szóló 2000. évi CXXXVII. törvény 3. § (2) bekezdésével megállapított 49/D. §-a alkotmányellenességének vizsgálatáról

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezés és más indítvány alapján meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvénynek a zálogjoggal kapcsolatos törvényi szabályozás módosításáról szóló 2000. évi CXXXVII. törvény 3. § (2) bekezdésével megállapított 49/D. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

2. Az Alkotmánybíróság a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény 49/D. §-a és az 57. § (1) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

INDOKOLÁS

I.

1. A megyei bíróság az előtte folyamatban lévő eljárás felfüggesztése mellett 2003. február 21-én az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezte, mert a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Cstv.) 49/D. §-a alkotmányellenességét észlelte.

Érvelésének lényege szerint az a szabály, amelynek értelmében a felszámoló a zálogtárgy értékesítése során befolyt és az értékesítés költségeivel csökkentett vételár 50%-át kizárólag az értékesített zálogtárgyat terhelő zálogjoggal biztosított követelések kielégítésére fordíthatja, ellentétben áll a különböző tulajdoni formák egyenjogú és egyenlő védelmének az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében rögzített szabályával is.

Állította, hogy a jogállamhoz [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] tartozó jogbiztonság követelményének nem felel meg az, hogy egy törvénymódosítás során utólag beemelt jogszabályi rendelkezés alapjaiban törje át a törvény főszabályként érvényesülő rendjét.

Azzal is érvelt, hogy a Cstv. 49/D. §-a ellentétben áll az Alkotmány 70/B. §-ában megfogalmazott munkabérhez való alapjoggal, valamint a 70/E. §-ában szereplő szociális biztonsághoz való alkotmányos alapjoggal.

Utalt arra, hogy a megtámadott rendelkezés totális alkalmazásának engedése azt jelentené, hogy a jelzáloggal biztosított hitelezők kielégítési joga megelőzné a munkavállalók jogos munkabér iránti igényét, és a költségvetés adó-, illetve társadalombiztosítási követeléseit.

Az indítványozó szerint a Cstv. 49/D. §-a ellentétben áll a Cstv. 57. és 58. §-ában megfogalmazottakkal is. Ez utóbbi szabályok szerint ugyanis a felszámolás tételesen felsorolt költségei megelőzik a Cstv. 57. § (1) bekezdés b)-g) pontjában felsorolt hitelezői igényeket.

2. Az indítvány benyújtását követően egyes pénzügyi tárgyú törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2004. évi XXVII. törvény 55. §-a, 2004. május 1-jétől, módosította a Cstv. 49/D. §-át.

Tekintettel arra, hogy a jelen ügyben a fent ismertetett indítvány bírói kezdeményezés, az Alkotmánybíróság a Cstv.-nek az indítvány benyújtásakor hatályos szabályait is vizsgálta, jóllehet az új rendelkezések alkotmányjogi szempontból, a vizsgált körben, azonosan szólnak.

3. Egy magánszemély indítványozó 2005. június 21-én a Cstv. 49/D. § (1) bekezdéséből az " ... 50%-át" és a " ... ha a zálogjog (óvadék) a felszámolási eljárás megindításának időpontja előtt legalább egy évvel keletkezett" szövegrészek, valamint az 57. § (1) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát kezdeményezte, az Alkotmány 13. § (1) bekezdése sérelme miatt.

Érvelésének lényege szerint a zálogjog funkciója a hitelnyújtás elősegítése, a hitelnyújtás pedig a gazdasági élet nélkülözhetetlen eleme. A zálogjogi szabályozás alapvetően meghatározza a gazdaságban rendelkezésre álló hitel nagyságát, illetve a felvétel feltételeit. Meghatározó jelentőségű kérdés, hogy az adós fizetésképtelensége esetén érvényesül-e a zálogjoghoz fűződő kielégítési elsőbbség.

A zálogjog korlátolt dologi jog, a jogosult számára vagyonjogi státuszt biztosító, abszolút szerkezetű uralmi jog, amelyet a közvetlen érintetteken felül mindenki más is köteles elismerni, a jog ezt mindenkivel szemben védelemben részesíti.

Hivatkozott arra, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a tulajdonvédelem a dologi jellegű, abszolút szerkezetű vagyoni jogosítványokra is kiterjed. A zálogjog teljes mértékben megfelel e követelményeknek, kiterjed rá az Alkotmány tulajdonjogi és tulajdonvédelmi rendelkezése.

A Cstv. kifogásolt rendelkezései korlátozzák a zálogjog dologi jogi hatályának érvényesülését. Állította, hogy a csődjogi szabályozás a zálogjog lényeges korlátozását jelenti, esetenként szinte annak felszámolásával egyenértékű, és ez a korlátozás nem szolgálja más alapjog védelmét. Véleménye szerint az elsőbbségi kielégítési jog a zálogjog természetéből fakadó alapvető sajátosság, a Cstv.-ben megjelenő korlátozás hátrányos és szükségtelen.

Utalt arra, hogy a Cstv. 49/D. §-ának részleges megsemmisítése esetén az 57. § (1) bekezdés b) pontja tartalmilag kiüresedik, ezért javasolta ennek megsemmisítését is.

II.

1. Az Alkotmány szabályai értelmében:

"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam. (...)

9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. (...)

70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.

(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.

(3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének. (...)

70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.

(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg."

2. A Cstv. 49/D. §-a az első indítvány benyújtásakor az alábbiakat tartalmazta:

"49/D. § (1) A felszámoló a zálogtárgy, illetve óvadékul szolgáló vagyontárgy értékesítése során befolyt és az értékesítés költségeivel csökkentett vételár 50%-át kizárólag az értékesített zálogtárgyat terhelő zálogjoggal (óvadékul szolgáló vagyontárggyal) biztosított követelések kielégítésére fordítja a biztosított követelés erejéig - több jogosult esetén a Ptk. 256. § (1) bekezdésében meghatározott sorrend figyelembevételével -, ha a zálogjog (óvadék) a felszámolási eljárás megindításának időpontja előtt legalább egy évvel keletkezett, és az erre irányuló szerződés tekintetében egyébként a fedezet elvonásának rosszhiszeműségét, illetve ingyenességét a Ptk. 203. §-a (2) bekezdése szerint vélelmezni nem kell.

(2) Az (1) bekezdés szerinti követelések kiegyenlítetlenül maradt részének kielégítése, valamint a vételár fennmaradó legalább 50%-ának felosztása tekintetében a felszámolás körébe tartozó vagyonból történő kielégítés szabályai az irányadók (57-58. §)."

3. A Cstv. hatályos rendelkezései szerint:

"49/D. § (1) A felszámoló a zálogtárgy értékesítése során befolyt és az értékesítés költségeivel csökkentett vételár 50%-át kizárólag az értékesített zálogtárgyat terhelő zálogjoggal biztosított követelések kielégítésére fordíthatja a biztosított követelés erejéig - több jogosult esetén a Ptk. 256. § (1) bekezdésében meghatározott kielégítési sorrend figyelembevételével -, ha a zálogjog a felszámolási eljárás megindításának időpontja előtt legalább egy évvel keletkezett.

(2) Az (1) bekezdés szerinti követelések kiegyenlítetlenül maradt részének kielégítése, valamint a vételár fennmaradó legalább 50%-ának felosztása tekintetében a felszámolás körébe tartozó vagyonból történő kielégítés szabályai az irányadók (57-58. §). (...)

57. § (1) A gazdálkodó szervezetnek a felszámolás körébe tartozó vagyonából a tartozásokat a következő sorrend figyelembevételével kell kielégíteni:

a) a felszámolás (2) bekezdés szerinti költségei,

b) a felszámolás kezdő időpontja előtt zálogjoggal biztosított követelések - ideértve az önálló zálogjogot, valamint azt a követelést is, amely kizárólag a zálogtárgyból történő kielégítés tűrésére irányul (dologi kötelezettség) - a zálogtárgy értékének erejéig, figyelembe véve a 49/D. § (1) bekezdése alapján már kifizetett összeget is; ha a zálogtárgyat több zálogjog terheli, akkor a kielégítés sorrendjére a Ptk. 256. §-ának (1) bekezdése az irányadó; e rendelkezés alkalmazásában a zálogjoggal biztosított követelésekkel azonos elbírálás alá esik az a követelés, amelynek végrehajtására az ingóságot lefoglalták, illetve a végrehajtási jogot a felszámolás kezdő időpontjáig [28. § (2) bekezdés e) pont] bejegyezték,

c) a gazdálkodó szervezetet terhelő tartásdíj, életjáradék, kártérítési járadék, bányászati keresetkiegészítés, továbbá a mezőgazdasági szövetkezet tagja részére a háztáji föld vagy termény helyett adott pénzbeli juttatás, amely a jogosultat élete végéig megilleti,

d) a kötvényen alapuló követelések kivételével, magánszemély nem gazdasági tevékenységből eredő más követelése (így különösen a hibás teljesítésből, a kártérítésből eredő követelések, a szakmában szokásos várható szavatossági vagy jótállási kötelezettségek felszámoló által számszerűsített összegét is ideértve), a kis- és mikrovállalkozás, valamint a mezőgazdasági őstermelő követelése,

e) a társadalombiztosítási tartozások és a magán-nyugdíjpénztári tagdíj tartozások, az adók - kivéve a (2) bekezdés c) pontja szerinti adótartozásokat - és adók módjára behajtható köztartozások, a visszafizetendő állami támogatások, valamint a víz- és csatornadíjak,

f) egyéb követelések,

g) a keletkezés idejétől és jogcímétől függetlenül a késedelmi kamat és késedelmi pótlék, továbbá a pótlék és bírság jellegű tartozás.

(2) A felszámolási költségek a következők:

a) az adóst terhelő munkabér és egyéb bérjellegű juttatások - ideértve a munkaviszony megszűnésekor járó végkielégítést is, ha a felszámolás kezdő időpontját megelőzően esedékessé vált munkabért és egyéb bérjellegű juttatásokat a felszámolás kezdő időpontja után fizették ki, az ezeket terhelő adó- és járulékfizetési kötelezettség is (ideértve az egészségügyi hozzájárulást, illetve a magánnyugdíj-pénztári tagdíjat is);

b) a felszámolás kezdő időpontja után az adós gazdasági tevékenységének ésszerű befejezésével, továbbá vagyonának megóvásával, megőrzésével kapcsolatos költségek, ideértve a környezeti károsodások és terhek rendezésének költségeit, valamint az adósnak azokat a hiteltartozásait, adó- és járulékfizetési (ideértve az egészségügyi hozzájárulást, illetve a magánnyugdíj-pénztári tagdíjat is), kártérítési kötelezettségeit, amelyek a felszámolási eljárás kezdő időpontja utáni gazdasági tevékenységből keletkeztek, kivéve a nyereségből fizetendő adókat;

c) a vagyon értékesítésével és a követelések érvényesítésével kapcsolatos igazolt költségek;

d) az adóst terhelő, a Munkaerőpiaci Alap bérgarancia alaprészéből kapott támogatás;

e) a felszámolással kapcsolatos bírósági eljárás során felmerült, a gazdálkodó szervezetet terhelő költségek;

f) az adós iratanyagának rendezésével, elhelyezésével és őrzésével kapcsolatos költségek;

g) a felszámoló díja [60. § (4) bek.], mely tartalmazza a felszámoló által igénybe vett teljesítési segéd közreműködésével összefüggésben felmerült kiadásokat.

(3) A munkáltató rendes felmondása esetén a munkavégzés alóli felmentési időre jutó átlagkereset és a végkielégítés összegéből felszámolási költségként legfeljebb olyan összeg vehető figyelembe, amely a munkavállalót a Munka Törvénykönyve 92. § (2) bekezdése és 93. § (3) bekezdése, illetve a 95. § alapján megilleti.

(4) Ha a vagyon a költség, a zálogjoggal, óvadékkal biztosított hitelezői követelések és valamennyi más tartozás kielégítésére nem elegendő, a költség és a biztosított hitelezők kielégítését követően először az (1) bekezdés c) majd d) pontja szerinti hitelezőket követeléseik arányában kell kielégíteni.

(5) Ha az (1) bekezdés e)-g) pontjában szereplő követelések kielégítésére nincs elegendő fedezet, az egyes csoportokba tartozó hitelezőket - először az e), az f), majd a g) pontban szereplőket - követeléseik arányában kell kielégíteni.

(6) Ha az (1) bekezdés e) pontjába tartozó hitelezők teljes kielégítésére nincs elegendő fedezet, a csoporton belül először a társadalombiztosítási tartozásokat kell kielégíteni teljes egészében, majd pedig a többi hitelezőt követeléseik arányában.

(7) A felszámoló által nyilvántartásba vett követelés engedményezése nem érinti a követelésnek a kielégítési sorrendben elfoglalt helyét.

58. § (1) Az 57. § (1) bekezdésének a) és c) pontjában felsorolt követeléseket esedékességükkor, a b) pontban foglalt követeléseket - az a) pontban foglaltak figyelembevételével - a zálogtárgy értékesítésekor, a d)-g) pontban foglalt követeléseket pedig a zárómérleg vagy záró egyszerűsített mérleg jóváhagyása után 30 napon belül kell kielégíteni. A d)-f) pontokban foglalt követelések az 57. §-ban foglaltak szerint a közbenső mérleg alapján is kielégíthetők.

(2)

(3) A felszámoló a jogosultakkal megállapodhat az 57. § (1) bekezdésének c) pontjában foglalt járadékjellegű követelések egy összegben való kielégítésében; megállapodás hiányában a felszámoló köteles a jogosultak javára egyszeri díjú járadékbiztosítási szerződést kötni.

(4) A felszámoló köteles a szakmában szokásos jövőbeni szavatossági jótállási és kártérítési kötelezettségek rendezésére - az 57. § (1) bekezdésének d) pontja szerint e célra elkülönített összeg egyidejű átadásával - más gazdálkodót megbízni és ezt nyilvánosságra hozni vagy a jogosultak számára egyszeri díjú visszatérítést adni."

III.

Az indítványok nem megalapozottak.

1. Az 1996. évi XXVI. törvénnyel a zálogjogi szabályok átfogó reformját végezte el a törvényhozó, ez a reform a korábbi, 1978. március 1-je óta lényegében változatlan szabályokhoz képest új, illetve újra bevezetett zálogjogi formákat is hozott.

A tapasztalatok alapján a 2000. évi CXXXVII. törvény ismételten átfogó változásokat hozott az egész zálogjogban, és új szerkezetben tette közzé a Ptk. 251-269. §-ait, egyidejűleg végrehajtotta az új zálogjogi szabályozás által megkívánt szükséges módosításokat egyebek között a csődeljárásról, felszámolási eljárásról és végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvényen.

Általában elmondható, hogy a zálogjog hatályos szabályozásának egyik fontos célja, hogy kellően hatékony kielégítési lehetőséget biztosítson a zálogjogosultnak, különösen a hitelbiztosítékok körében. Ezzel függ össze a zálogjogból történő kielégítés módjára vonatkozó szabályozás, amely erősíti a zálogjogosult pozícióját a felszámolási eljárásban.

A támadott szabály a felszámolási eljárás eredményétől bizonyos fokig függetleníti a zálogjoggal biztosított követelés kielégítését, a törvényben meghatározott feltételek mellett. A kifogásolt rendelkezés értelmében a zálogjogosultak követeléseinek kielégítésére a felszámolási eljárás során is jellemzően az a zálogtárgy szolgál, amelyet a követelés biztosítására fedezetként lekötöttek, szerződés, jogszabály vagy bírósági határozat alapján.

A zálogtárgy, illetve e vagyontárgy értékesítése során befolyt összeg a felszámolás körébe tartozó vagyontól, hacsak részben is, de elkülönül a jogszabály értelmében, és meghatározott részét kizárólag a zálogjoggal biztosított követelés kielégítésére kell fordítani.

Más megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy az ilyen követelések jogosultjai a zálogjoggal nem biztosított követelések jogosultjaihoz képest elsőbbséget élveznek.

A felszámolás alá eső vagyonból történő kielégítés általános szabályai (ezek között pl. a kielégítési sorrendre vonatkozók) csak az ezt követően fennmaradt vagyon, illetve követelések tekintetében alkalmazhatók.

2. A zálogjogi szabályozás részletei az Alkotmány 9. §-ából nem vezethetők le. Az Alkotmány 70/B. és 70/E. §-ából nem vezethető le az sem, hogy a felszámolási eljárásban miként kell rendezni a zálogjoggal biztosított követelések és az egyéb, pl. munkabér követelés, adó- és járulékfizetési kötelezettség egymáshoz való viszonyát a követelések kielégítését illetően. Többféle szabályozás egyaránt megfelelhet az Alkotmány említett szabályainak. A törvényhozónak ezen a területen viszonylag tág tere van arra, hogy egyensúlyozzon a különféle érdekek között. Sem a 49/D. §, sem ennek esetleges hiánya önmagában nem vet fel alkotmányossági problémát.

Az Alkotmánybíróság - az ingatlan-végrehajtás korábbi szabályait vizsgálva -már egy korai határozatában kimondta, hogy nem állapítható meg alkotmányellenesség az egyes tartozásoknak a végrehajtási eljárásban biztosított elsőbbség miatt [50/1991. (X. 3.) AB határozat, ABH 1991, 251, 254.].

Az Alkotmánybíróság több alkalommal vizsgálta a Cstv. egyes, a támadott rendelkezéshez alkotmányjogi szempontból hasonló szabályait is.

A Cstv. 57. § (1) bekezdése során érvényesülő kielégítési sorrendről - az Alkotmány 9. §-ával összefüggésben -az 1162/B/1995. AB határozat a következőket állapította meg: "A követelések kielégítési sorrendje szempontjából a különböző végrehajtási rendszerek általában kétféle elvet tartanak szem előtt. Vannak jogrendszerek, amelyekben az időbeliség elve érvényesül. Ez azt jelenti, hogy akinek a javára előbb történt a foglalás, annak a követelését a behajtott összegből sorrendben előbb elégítik ki. A másik szabályozási mód a követelések jogcímét tartja szem előtt. Ilyenkor tehát az a végrehajtást kérő - hitelező -, akinek a követelését annak jellegére (jogcímére) tekintettel a jogszabály a többinél fontosabb-nak tartja, előbb kap kielégítést, tekintet nélkül arra, hogy mikor kapcsolódott be az eljárásba. Ezek a fő kielégítési elvek, amelyek azonban teljesen következetesen egy jogrendszerben sem érvényesülnek. Bármelyik fő elv szerinti szabályozási mód mellett kisebb-nagyobb kivételeket tesznek a másik fő elv javára. Szerepet kap továbbá az arányosítás elve is. A magyar végrehajtási jogban főszabályként a jogcím szerinti kielégítési sorrend érvényesül. Ez az eljárásban érvényesítendő követelések különböző fontosságát tükrözi.[...]" A kielégítési sorrendre vonatkozó "törvényi rendelkezés kifejezetten gazdaságpolitikai szabály, amely a csődbe, illetve felszámolás alá került gazdálkodó szervezetek vagyonának felosztását szabályozza. Ha a felosztásra kerülő vagyon nem elegendő minden hitelezői igény maradéktalan kielégítésére, óhatatlanul vagy arányos kielégítési vagy sorrendi szabályozást kell alkalmazni. Akár az egyik, akár a másik elkerülhetetlen méltánytalanságot eredményezhet. A jogalkotó nem sérti az Alkotmány 9. §-ában rögzített alkotmányossági elvet, ha mérlegeli a különböző követelések fontosságát, jelentőségét, és kielégítési sorrendet állapít meg." (ABH 1996, 559, 559, 560, 561.)

Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogúságáról és egyenlő védelméről szól. Ez a tulajdoni formák egyenjogúságát és egyenlő védelmét, vagyis azt jelenti, hogy a magánszemély magántulajdona vagy a magánvállalkozó magántulajdona a köztulajdonnal egyenrangú és egyenlő védelemben részesül [73/1992. (XII. 28.) AB határozat, ABH 1992, 306, 307.].

A Cstv. 49/D. §-a tulajdoni formákra és tulajdonosokra való tekintet nélkül valamennyi, a hatálya alá vonható tényállásra azonosan vonatkozik. Nem tartalmaz eltérést a különböző tulajdoni formák vonatkozásában, ezért a Cstv. 49/D. §-a nem sérti az Alkotmány 9. § (1) bekezdését.

3. A bírói kezdeményezésben azt is állították, hogy a jogállamhoz [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] tartozó jogbiztonság követelményének nem felel meg az, hogy egy törvénymódosítás során utólag beemelt jogszabályi rendelkezés alapjaiban törje át a törvény főszabályként érvényesülő rendjét.

Önmagában az, hogy egy törvénymódosítás során utólag beemelt jogszabályi rendelkezés alapjaiban töri át a törvény főszabályként érvényesülő rendjét, nem sérti a jogbiztonságot. Más kérdés, hogy pl. a jogszabály a kihirdetését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget, és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.

A Cstv. 49/D. §-át a zálogjoggal kapcsolatos törvényi szabályozás módosításáról szóló 2000. évi CXXXVII. törvény 3. § (2) bekezdése iktatta be a Cstv.-be, 2001. szeptember 1-jétől. A módosító törvény 6. § (1) bekezdése kimondta, hogy a 3. §-ban foglalt rendelkezéseket a törvény hatálybalépése után indult felszámolási eljárásokban kell alkalmazni. A Cstv. 49/D. §-ának nincs visszaható hatálya. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése sérelmére való hivatkozás ezért alaptalan.

4. Az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezés alapján vizsgálta, hogy a Cstv. 49/D. §-a ellentétben áll-e az Alkotmány 70/B. §-ában megfogalmazott munkabérhez való alapjoggal, valamint a 70/E. §-ában szereplő szociális biztonsághoz való alkotmányos alapjoggal.

Az indítvány alapján a jelen esetben arról kellett dönteni, hogy sérülnek-e az Alkotmánynak ezek a rendelkezései abból az okból, hogy a támadott szabály folytán a jelzáloggal biztosított hitelezők kielégítési joga megelőzi a munkavállalók jogos munkabér iránti igényét és a költségvetés adó-, illetve társadalombiztosítási követeléseit.

Az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdése értelmében a végzett munkáért járó ellenszolgáltatás alkotmányos védelem alatt áll, amelyet az ide vonatkozó jogszabályoknak megfelelően biztosítaniuk kell. Gondoskodni kell arról, hogy a munkát végző ténylegesen is hozzájuthasson a járandóságához. Az elvégzett munka alapján járó ellenszolgáltatás összegét a munkáltató csak jogszabály kifejezett rendelkezése alapján csökkentheti. (1196/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 806.) Az Alkotmánybíróság korábban már kifejtett álláspontja szerint az Alkotmány 70/B. §-a az általános diszkriminációtilalmat megfogalmazó 70/A. §-nak a munka világára vonatkoztatott konkretizálása [137/B/1991. AB határozat (ABH 1992, 456, 459.), 849/B/1992. AB határozat (ABH 1996, 391, 396.)].

A Cstv. 49/D. §-a nem tartalmaz rendelkezést sem bérrel, sem társadalombiztosítási követeléssel kapcsolatban.

A zálogjoggal biztosított követelésnek a jellegétől függetlenül a Cstv. 49/D. §-a előnyösebben kezeli az ilyen követelések hitelezőit, mint másokat. A Cstv. 49/D. §-a a törvényalkotónak azt a politikai értékelését fejezi ki, amelynek értelmében az a felszámoláskor is kiemelt jelentőséget tulajdonít annak, hogy egy követelést, legyen szó bármifajta követelésről is, biztosít-e zálogjog vagy nem. A Cstv. 49/D. §-a arról szól, hogy van-e és milyen következménye annak, ha egy követelést zálogjog biztosít.

A különböző típusú követelések eltérő értékelése nem a Cstv. 49/D. §-ában, hanem a Cstv. 57. és 58. §-ában jelenik meg.

Az Alkotmány 70/B. §-ában megfogalmazott munkabérhez való alapjogból, vagy 70/E. §-ában szereplő szociális biztonsághoz való alapjogból nem lehet levezetni sem a munkabér, sem a társadalombiztosítási követelések mikénti kezelésének részletszabályait a felszámolás során. Az Alkotmány e szabályaiból nem vezethető le az, hogy a jelzáloggal biztosított követelések Cstv.-beli kedvezményezése a 49/D. § szerint, ami esetenként hátrányos lehet a munkabér, illetve a társadalombiztosítási tartozások tekintetében, az említett szabályok sérelme miatt alkotmányellenes lenne.

5. A megyei bíróság a Cstv. 49/D. §-a alkotmányellenességének megállapítását arra hivatkozással is kérte, hogy az ellentétben áll a Cstv. 57. és 58. §-ában megfogalmazottakkal.

Az Alkotmánybíróság, állandó gyakorlata szerint, az azonos szintű jogszabályok közötti ellentétet akkor vizsgálja, ha ez az ellentét egyben az Alkotmány valamely rendelkezését sérti. Meghatározott életviszonyok, illetőleg tényállások ellentétes - vagy az értelmezéstől függően ellentétes - törvényi rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet. Az ilyen rendezés alkotmányellenessé csak akkor válik, ha az egyben az Alkotmány valamely rendelkezésének a sérelmével is együtt jár, vagyis, ha az ellentétes tartalmú szabályozás anyagi alkotmányellenességhez vezet, tehát például ha a rendelkezések valamelyike meg nem engedett diszkriminációt, egyéb alkotmányellenes helyzet megteremtését vagy Alkotmányos alapjog korlátozását eredményezi. Két (vagy több) törvényi rendelkezés esetleges kollíziója folytán előálló értelmezési nehézség azonban magában véve még nem elegendő feltétele az alkotmányellenesség megállapításának.

A törvényhozás valamely, az Alkotmány sérelmét nem jelentő hibáját általában jogalkalmazói jogszabály-értelmezéssel kell feloldani, mert a jogalkalmazás hivatott eldönteni, hogy a konkrét jogviszonyokban az ellentétet (látszólagos ellentétet) hordozó rendelkezések közül melyik törvényhely alkalmazásával kell eljárni. Amennyiben pedig a jogszabályok értelmezésével, azok alkalmazásának mérlegelésével eredmény nem érhető el, az ellentét megszüntetése törvényhozási (jogalkotási) útra tartozik. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 1. §-a, továbbá az Alkotmánybíróság hatáskörét megállapító egyéb törvényi rendelkezések alapján azonban az Alkotmánybíróságnak sem jogalkotási, sem önálló jogszabály-értelmezési eljárásra hatásköre nincs, kivéve az Alkotmány értelmezésére vonatkozó hatáskörét [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH 1991, 175, 176.].

A jelen esetben nem állapítható meg az, hogy a Cstv. 49/D. §-a az Alkotmánynak az indítványban hivatkozott szabályait sérti.

Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a bírói kezdeményezést elutasította.

IV.

Az az indítvány is megalapozatlan, amely viszont éppen azt kifogásolja a tulajdonjog sérelmére hivatkozva, hogy a zálogtárgy értékesítése során befolyt (és az értékesítés költségeivel csökkentett) vételárnak miért nem a teljes összege, hanem csak az 50%-a fordítandó az értékesített zálogtárgyat terhelő, zálogjoggal biztosított követelés kielégítésére, a biztosított követelés erejéig.

A tulajdonhoz való jog - az Alkotmánybíróság állandó gyakorlatában a 7/1991. (II. 28.) AB határozatban először kifejtettek szerint - alapvető jog (ABH 1991, 22, 25.). Az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre és módja azonban nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat; az nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével. A szükséges és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog lényeges tartalmának ugyanis nincs polgári jogi megfelelője. A tulajdonjog részjogosítványai - amelyek még a polgári jog szerint sem mindig a tulajdonost, s egyes esetekben törvénynél fogva nem őt illetik - nem azonosíthatók a tulajdonhoz való jog alkotmányi védelmet élvező lényeges tartalmával; azaz sem a birtoklás, a használat, a rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373, 379-381.].

Az Alkotmánybíróság tulajdonvédelmi felfogása összhangban van az Európai Emberi Jogi Egyezményével és az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezésével. Az Egyezmény eredetileg nem vette fel a jogok és szabadságok kö zé a tulajdont. Az Európai Emberi Jogi Egyezményhez csak később, az első jegyzőkönyv fűzte hozzá a "javak békés élvezetéhez" való jogot. Ez a megfogalmazás szélesebb védelmet nyújt a technikai értelemben vett, polgári jog szerinti tulajdonénál. Az Emberi Jogok Európai Bírósága határozataiból is kitűnik, hogy a vagyoni értékű jogok esetében tulajdonvédelemnek helye van akkor, ha a jogosultság tárgya kellően meghatározott, és maga a jog kellően megszilárdult, ténylegesen jogszabályok által elismert módon létezik.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága állandó gyakorlata szerint az Európai Emberi Jogi Egyezmény csakis a már megszerzett tulajdont védi, s nem vonatkozik a tulajdon megszerzésére. A Marckx-esetben (Judgement of 13 June 1979, para 50) a Bíróság kizárta az 1. Jegyzőkönyv 1. Cikke alkalmazását. Ez ugyanis nem garantál többet, mint mindenki jogát arra, hogy saját tulajdonát békésen élvezze, következésképpen csakis a személy meglévő tulajdonára alkalmazandó, és nem biztosít jogot tulajdon megszerzéséhez akár törvényes öröklés, akár akarati aktus folytán. A Magas Szerződő Felek kifejezett akarata volt, hogy az Egyezmény csak a tulajdont védje, s ne terjedjen ki a tulajdonhoz való jogra, azaz az államnak nincs semmiféle kötelezettsége arra, hogy a magánszemélyt tulajdonszerzéshez vagy tulajdon élvezetéhez segítse.

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a tulajdonvédelem - az előzőekben vázoltakból következően - nem kizárólag a polgári jogi értelemben vett tulajdonra, hanem egyéb jogokra is kiterjed. A 17/1992. (III. 30.) AB határozat értelmében a tulajdonjog, valamint annak részjogosítványai mellett léteznek vagyoni értéket megtestesítő ún. maradékjogok (ABH 1992, 104.). Ezek terjedelmét a tulajdonos által meghatározott jogosítványok határozzák meg; a jogosult kizárólag a tulajdonos által átruházott terjedelemben és tartalommal válik alanyi jogosulttá. "[A]z Alkotmánybíróság (...) az Alkotmány tulajdonvédelemmel kapcsolatos rendelkezéseit olyan alapjognak tekinti, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok az egyéb dologi jellegű vagyoni jogok védelmére is alkalmazhatnak" [17/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 104, 108.]. A 64/1993. (XII. 22.) AB határozat ezzel összhangban kimondja, hogy "[a]z Alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben (ABH 1993, 373, 380.)." Az Alkotmánybíróság gyakorlatából következik tehát, hogy az Alkotmány 13. § (1) bekezdése a tulajdonvédelem körében az egyéb, tulajdonjoggal összefüggő vagyoni értékű jogok védelmét is biztosítja. Elvileg a zálogjogra is kiterjed az alkotmányi tulajdonvédelem.

Az Alkotmánybíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy a Cstv. 49/D. §-ában foglalt szabályozás meglévő vagyoni értékű jog elvonását vagy korlátozását jelenti-e, a megszerzett tulajdon védelmét korlátozza-e.

A fent kifejtettek szerint a Cstv. 49/D. §-a a korábban hatályban volt szabályozáshoz képest hatékonyabb kielégítési lehetőséget biztosít a zálogjogosultnak, különösen a hitelbiztosítékok körében. A zálogjogból történő kielégítés módjára vonatkozó, 2001. szeptember 1-jétől hatályos szabályozás erősítette a zálogjogosult pozícióját. A zálogjoggal biztosított követelések jogosultjai elsőbbséget élveznek a zálogjoggal nem biztosított követelések jogosultjaihoz képest. A Cstv. 49/D. §-a nem korlátozta és nem is vonta el a jogosultak jogait.

Jóllehet a zálogjogra vonatkozó, vizsgált szabályozás példának okáért a jelzálog alapú hitelezésnél hatással lehet a nyújtott hitel mértékének és a hitelfedezetül szolgáló zálogtárgy értékének viszonyára (a hitelfedezeti rátára), ez önmagában nem vet fel alkotmányjogi értelemben vett tulajdonvédelmi kérdéseket. Ugyanígy nem jelent alkotmányossági kérdést a tulajdonvédelem oldaláról, hogy a biztosíté-kül szolgáló zálogtárgy forgalmi értéke, hitelbiztosítéki értéke és hitelfedezeti értéke egymással milyen viszonyban áll a zálogjog keletkezésekor fennálló jogi és a közgazdasági feltételrendszer együttes hatásaként. Jelenleg nincs egységes nemzetközi vagy európai módszer a hitelfedezetek értékelésére, illetve a hitelfedezeti ráta mértékének megállapítására; a nemzeti számbavételi módszerek eltérnek. Nem alkotmányossági kérdés továbbá a hitelkockázat tőkekövetelmény számításának mikéntje sem.

A kifejtettekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 13. § (1) bekezdése sérelmére alapított indítványt is elutasította.

Budapest, 2005. augusztus 30.

Dr. Holló András s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bagi István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva s. k.,

előadó alkotmánybíró