394/B/2006. AB határozat
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 195. § (4) bekezdése alkotmányellenességének vizsgálatáról
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezés alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 195. § (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
Indokolás
I.
Az indítványozó a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 195. §-ának a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény és más törvények módosításáról szóló 2005. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Btkm.) 4. §-ával beiktatott (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte, mert ellentétesnek tartja az Alkotmány több §-ával. Hivatkozik az Alkotmány 54. §-ára, mivel az elkövetési magatartás az általános személyiségi joggal függ össze, hiszen a személyi integritáshoz való jog ebből fakad, utóbbiból pedig levezethető a vérségi származás kiderítésének joga. Álláspontja szerint a Btk. 195. § (4) bekezdésében foglaltak így szorosan összefüggnek a családi kapcsolat kialakításának, fenntartásának jogával, hiszen a kiskorú elhelyezésére tipikusan valamelyik szülőnél ("vele vérségi vagy egyéb családjogi kapcsolatban álló személynél") kerül sor. Az indítványozó szerint a törvényi tényálláshoz kapcsolt büntetések közül a szabadságvesztés és a közérdekű munka korlátozza az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében megfogalmazott személyi szabadsághoz való jogot is. Az indítványozó ellentétesnek tartja továbbá a támadott törvényi szabályt az Alkotmány 67. § (1)-(2) bekezdésével is, hiszen a szülő a nevelésről vallott meggyőződése miatt akadályozza meg a kapcsolattartást az arra jogosulttal, ezt azonban jogszerűen nem teheti meg. A fenti alapvető jogok sérelmén keresztül sérülni látja az indítványozó az Alkotmány 8. § (2) bekezdését is, mivel szerinte mind a polgári, mind a közigazgatási jog megfelelő eszközöket biztosít a kapcsolattartásban gátolt személy részére, míg a büntetőjogi szankció a fenti alapvető jogok szükségtelen és aránytalan korlátozásával jár. Az indítványozó álláspontja szerint sérül a jogbiztonsághoz való jog is [Alkotmány 2. § (1) bekezdés], mivel a Btk. 195. § (4) bekezdésének, a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvénynek (a továbbiakban: Csjt.), a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról szóló 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendeletnek (a továbbiakban: Gyer.) a címzetti köre egybeesik, ezért nem egyértelmű a címzettek számára, hogy magatartásuk mikor sért büntetőjogi, mikor más jogágbeli normát, s mikor milyen szankcióval kell számolniuk. Végül az indítványozó ellentétesnek tartja a támadott rendelkezést a diszkrimináció tilalmával is [Alkotmány 70/A. § (1) bekezdés], mert szerinte a jogalkotó csak meghatározott közigazgatási határozatok végrehajtásának elmulasztásához rendel büntetőjogi jogkövetkezményeket. Összességében szerinte a Btk. 195. § (4) bekezdése azt a szülőt hozza hátrányos helyzetbe, akinél a gyermek elhelyezését korábban kedvezőbbnek ítélte, és annak a szülőnek a kapcsolattartáshoz való jogát védi, akit nem tartott alkalmasnak arra, hogy a gyermeket nála helyezze el. Az indítványozó kérelme alátámasztásául több AB határozatra is hivatkozik, így többek között a 20/1994. (IV. 16.), a 21/1996. (V. 14.) és a 37/2000. (X. 31.) AB határozatokra.
Az Alkotmánybíróság megjegyzi: az indítványozó több alkotmányi §-t is pontatlanul jelöl meg, azonban beadványa tartalmából kiderül, hogy mikor melyik rendelkezés mely bekezdésének sérelmét állítja.
II.
Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglalt döntését a következő jogszabályi rendelkezésekre alapozta.
1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:
"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."
"8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja."
"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani."
"55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani."
"67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.
(2) A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák."
"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül."
2. A Btk. kifogásolt rendelkezése:
"195. § (4) Aki a bírósági vagy hatósági határozat alapján nála elhelyezett kiskorú és a kiskorúval kapcsolattartásra jogosult személy közötti kapcsolat kialakítását vagy fenntartását a kapcsolattartás kikényszerítése érdekében alkalmazott bírság kiszabását követően is akadályozza, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő."
III.
Az indítvány nem megalapozott.
A Btk. vizsgált tényállása annak a szülőnek (vagy más, a gyermek nevelésére jogosult személynek) a magatartását szankcionálja, aki - a bírósági vagy hatósági határozaton alapuló - kapcsolattartást azt követően is folyamatosan akadályozza, hogy vele szemben a gyámhivatal igénybe vette a kapcsolattartás kikényszerítését biztosító valamennyi eszközt (mediációs eljárás, bírság stb.).
A Btk. 195. § (4) bekezdését a Btkm. 4. §-a iktatta be a törvénybe. A Btkm. 4. §-ához fűzött indokolás a kifogásolt rendelkezés megalkotásának magyarázataként ezt mondja: "A bírói gyakorlat napjainkra gyakorta szembesül olyan esetekkel, amikor az elvált szülő a gyermek és a másik szülő kapcsolattartását bírósági vagy hatósági határozat és végrehajtási bírság kiszabása ellenére megakadályozza, ellehetetleníti. A végrehajtás során a szankciók alkalmazása - a gyakorlati tapasztalatok tükrében - önmagában nem jelent kellő visszatartó erőt. Az a magatartás, mely akadályozza a gyermek és a másik szülő közötti harmonikus kapcsolat kialakítását, fenntartását, a gyermek egész további életére kihatóan komoly lelki válságot okozhat, káros hatással lehet a kiskorú lelki egészségére, erkölcsi fejlődésére, szociális készségeinek kialakulására. Ezért büntetőjogi fenyegetettségének megteremtése indokolt. A törvény e magatartást - annak az előző alakzatokhoz mért tárgyi súlyára tekintettel - vétségként, egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel rendeli büntetni."
A Btk. 195. § (4) bekezdése tehát nem pusztán a kapcsolattartásról hozott bírósági vagy közigazgatási határozat, hanem a végrehajtásának ellehetetlenítése következményeként lefolytatott hosszadalmas családjogi eljárás megsértésének büntetőjogi szankciója. Mint minden büntetőjogi szankció, ez is az elkövető alapjogainak korlátozását jelenti, melynek alkotmányossága a korlátozás szükségességétől, arányosságától és attól függ, hogy megfelel-e a büntetésekkel szemben felállított egyéb alkotmányos követelményeknek. Az indítványozó több okból is alkotmányellenesnek tartja ezt a tényállást, lényegében azért, mert túlzottnak (aránytalannak) tartja a kapcsolattartás megakadályozásának büntetőjogi szankcióját.
1. Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta meg, hogy ellentétes-e a Btk. 195. § (4) bekezdése az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével.
Az indítványozó arra hivatkozik, hogy az 57/1991. (XI. 8.) AB határozat (a továbbiakban: Abh.) szerint az általános személyiségi jogból fakad a személyi integritáshoz való jog, melyből levezethető a vérségi származás kiderítésének a joga. Szerinte ezek összefüggenek a családi kapcsolatok kialakításával, hiszen a gyermek elhelyezésére rendszerint vele vérségi kapcsolatban levő személynél, tipikusan az egyik szülőnél kerül sor, és a gyermek főszabály szerint vérségi kapcsolatban van a kapcsolattartás jogosultjával, a másik szülővel (vagy más kapcsolattartásra jogosulttal) is.
Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatában megfogalmazottakat vette alapul, melyben kifejtette, hogy az emberi méltósághoz való jogot az ún. "általános személyiségi jog" egyik megfogalmazásának tekinti. Kimondta, hogy a modern alkotmányok, illetve az alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi jog "anyajog", azaz olyan szubszidiárius alapjog, amely az egyén autonómiájának védelmére szolgál, ha az adott tényállásra a nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban megállapította, hogy "[a]z »általános személyiségi jog« részét képezi az önazonossághoz és önrendelkezéshez való jog is. Az önazonossághoz és önrendelkezéshez való jog pedig azt is magában foglalja, hogy mindenkinek a legszemélyesebb joga vérségi származását kideríteni, vérségi jogállását kétségbe vonni vagy felkutatni, illetőleg az, hogy vérségi származását - a vérségi kapcsolatban közvetlenül érintettek körén kívül - senki ne tegye vitássá. Ennek a jognak az elvonása a mások által lefolytatott korábbi perléssel, amelynek eredménye kétségbevonhatatlan és felülvizsgálhatatlan, a gyermek identitásához való jogát sérti és ez egyben az alkotmányosan védett általános személyiségi jog megsértésével jár." Rámutatott az Alkotmánybíróság arra is, hogy a gyermek vérségi származásának a kiderítése, illetőleg az arra vonatkozó törvényi vélelem vitatása, kétségbevonása, mindenkinek a legszemélyesebb joga, amely az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében írt "általános személyiségi jog" körébe tartozik (ABH 1991, 236, 241-242.).
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítványozó téves következtetést vont le az Abh.-ban megfogalmazottakból. Vitathatatlan, hogy a Btk. 195. § (4) bekezdésében megfogalmazott törvényi tényállás szorosan összefügg a magánszférához való joggal, illetve a családi kapcsolatok kialakításának, fenntartásának jogával. Az általános személyiségi jogból levezetett vérségi származás megismerésére vonatkozó jogból azonban nem következik semmi a kapcsolattartás korlátozásával, vagy kizárásával kapcsolatban. A vérségi származás ismerete és a kapcsolattartás megakadályozása között ezért nincs alkotmányos összefüggés. Különösen áll ez akkor, ha nem vérségi kapcsolatról, hanem szociológiai értelemben vett családról van szó, hiszen az Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően a tényleges családi gondoskodáshoz való jog nemcsak a vérségi családban valósulhat meg (lásd: 982/B/1998. AB határozat, ABH 2006, 1153.). Az elkövetési magatartás tehát nem hozható kapcsolatba a gyermek saját vérségi származásáról szóló ismereteivel, mert a másik szülővel való kapcsolat hiánya aligha járul hozzá a gyermek vérségi származásának megismeréséhez, vagy elismeréséhez. Ennek megfelelően a Btk. 195. § (4) bekezdésében foglalt büntetőjogi szabály nem sérti az Alkotmány 54. § (1) bekezdését, ezért az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében elutasította.
2. Az Alkotmány 67. §-a értelmében minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges, illetve a szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák. Az indítványozó szerint a szülő (illetve a kapcsolattartás kötelezettje) a nála elhelyezett gyermek neveléséről vallott felfogása miatt akadályozhatja a kapcsolattartást az arra jogosulttal. Ezért kifogásolja a Btk. 195. § (4) bekezdését, mely büntetéssel kényszeríti a szülőt (a kapcsolattartás jogosultját) arra, hogy akár jobb meggyőződése ellenére is engedje a kapcsolattartást az arra jogosulttal, még ha a gyermek számára hátrányosnak tartja is.
Az Alkotmány 67. § (1) bekezdése a gyermek alkotmányos jogát, míg a (2) bekezdés a szülő nevelési jogát határozza meg, ez a gyermek nevelése megválasztásának jogát jelenti. A szülő nevelési jogának tartalma, hogy bizonyos korlátok között maga dönti el, miképpen teljesíti a gyermeknevelésének alkotmányos kötelezettségét. Ez a jog általában a szülőket együttesen illeti meg, főszabály szerint akkor is, ha nem élnek együtt. "E szülői jog lényeges tartalma tehát az: a szülők maguk döntenek arról, hogy hagyományaik, családi szokásaik, társadalmi helyzetük, vallási és erkölcsi meggyőződésük, anyagi lehetőségeik szerint miként választják meg a gyermek nevelését, oktatását biztosító intézményt, módszert, eszközöket. Ebbe külső hatalom, a családon kívülálló személy nem avatkozhat be. A szülőknek e lényeges tartalmon belüli jogai nem korlátozhatók." (995/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 515, 524.) Az Alkotmány 67. § (1) bekezdése a szülő és az állam, a társadalom külső viszonyát szabályozza úgy, hogy a szülőknek a gyermekkel kapcsolatos alkotmányos kötelezettségeit szabja meg. E kötelezettségek: a gyermek védelme és a róla való gondoskodás, illetve a gyermek megfelelő testi, szellemi, erkölcsi fejlődésének biztosítása. A testi fejlődés biztosítására vonatkozó kötelességek a tartás, gondozás, míg a szellemi, erkölcsi fejlődés lehetővé tétele a nevelés megválasztásával [Alkotmány 67. § (2) bekezdés], a világnézeti, vallási, kulturális, művészeti, tudományos oktatásának meghatározásával rendesen a családban történik; ennek nemléte (felbomlása) vagy működési zavara esetén az együtt nem élő szülő vagy más jogosulttal való kapcsolat pótolja a családi környezetet.
Az Alkotmánybíróság a jelen ügy elbírálásakor a - fentebb már idézett - 995/B/1990. AB határozatban foglaltakat tekintette irányadónak: "[a] gyermek ember, akit minden olyan alkotmányos alapvető jog megillet, mint mindenki mást, de ahhoz, hogy a jogok teljességével képes legyen élni, biztosítani kell számára az életkorának megfelelő minden feltételt felnőtté válásához" (ABH 1993, 515, 524.). Habár a fentieket az Alkotmánybíróság a gyermek tartására vonatkozó szabályokkal összefüggésben mondta ki, az Alkotmánybíróság szerint a felnőtté váláshoz szükséges feltételek körébe nem csak az anyagi, hanem lelki, szellemi, erkölcsi feltételek is beletartoznak, köztük a gyermek különélő szülőjével való kapcsolattartása (kialakítása, fenntartása) is.
Az Alkotmánybíróság eljárása során áttekintette a szülő és gyermek közötti kapcsolattartás legfontosabb szabályait tartalmazó Csjt.-, valamint a Gyer.-rendelkezéseket.
A Csjt. 92. §-a a gyermek és a különélő szülő [vagy más jogosult, például nagyszülő, nagykorú testvér - Gyer. 28. § (1) bekezdés] számára személyes kapcsolat fenntartását, a kapcsolattartás módjának rendezését biztosítja. A kapcsolattartásnak mind a gyermek, mind a különélő szülő érdekében megfogalmazott szabálya a gyermeknek a különélő szülővel való érintkezését, illetőleg ennek a szülőnek a gyermek nevelésében való közreműködését hivatott biztosítani akkor is, ha utóbbi a gyermek gondozásában közvetlenül nem vesz részt. Ez a rendelkezés a kapcsolattartás jogát a gyermeknek arra vonatkozó jogaként határozza meg, hogy különélő szülőjével személyes és közvetlen kapcsolatot tartson fenn, ugyanakkor a kapcsolattartás joga a szülő kötelezettsége is: a gyermekétől különélő szülőnek nem csak joga, hanem kötelessége is, hogy gyermekével rendszeresen érintkezzen, fejlődését figyelemmel kísérje, segítse, a gyermeket nevelő szülő - vagy más személy - pedig köteles a zavartalan kapcsolattartást biztosítani.
A Gyer. a kapcsolattartás céljaként azt határozza meg, hogy a gyermek a kapcsolattartásra jogosulttal a családi kapcsolatot fenntarthassa, valamint a kapcsolattartásra jogosult szülő a gyermek nevelését, fejlődését folyamatosan figyelemmel kísérje, tőle telhetően segítse (27. §).
A kapcsolattartásról a szülők megegyezésének hiányában a gyámhatóság, illetve bizonyos esetben a bíróság dönt. A gyámhatóság, illetőleg a bíróság a felróható magatartást tanúsító szülő kapcsolattartási jogát a gyermek érdekében korlátozhatja vagy megvonhatja, illetőleg e jog gyakorlásának szünetelését rendelheti el [Csjt. 92. § (4) bekezdés], azonban ilyen magatartás vagy körülmény hiányában a jogosulttól a kapcsolattartás nem vonható meg [Gyer. 27. § (6) bekezdés].
A szülőnek, illetve annak a személynek, akinél a gyermeket elhelyezték (a kapcsolattartás kötelezettje) joga van ahhoz, hogy a kapcsolattartási jog korlátozását, szüneteltetését, vagy megvonását kérje a gyámhivataltól, vagy a bíróságtól, ha a kapcsolattartás jogosultja a jogával a gyermek vagy a gyermeket nevelő személy sérelmére visszaél, vagy nem a szabályozásnak megfelelően él kapcsolattartási jogával, illetve ha ezen kötelezettségének önhibájából hat hónapig nem tesz eleget [a kapcsolattartási jog korlátozása, Gyer. 31. § (2) bekezdés], továbbá ha a jogosított a jogával a gyermek vagy a gyermeket nevelő személy sérelmére súlyosan visszaél, a kapcsolattartási jog szüneteltetése kérhető, és abban az esetben, ha a jogosított a jogával a gyermek vagy a gyermeket nevelő személy sérelmére súlyosan visszaél, és e magatartásával a gyermek nevelését és fejlődését súlyosan veszélyeztette, a kapcsolattartás megvonása kérhető [Gyer. 31. § (4)-(5) bekezdés]. A kapcsolattartást rendező határozat jogerőre emelkedésétől számított két éven belül a kapcsolattartás újraszabályozása is kérhető, ha a körülmények, amelyekre a bíróság vagy a gyámhivatal a döntését alapította utóbb lényegesen megváltoztak, és a kapcsolattartás újraszabályozása a gyermek érdekeit szolgálja [Gyer. 32. § (1) bekezdés].
A fentiekre tekintettel nem megalapozott az indítványozó állítása, hogy a "különélő szülő kapcsolattartás során kifejtett normaszegő magatartását egyik jogág sem szankcionálja", illetve hogy a "nevelésre alkalmasabbnak ítélt szülőnek aránytalanul kevesebb jogi eszköz áll rendelkezésére a különélő, a kapcsolattartási normákat megszegő szülővel szemben", hiszen a kapcsolattartás kötelezettjének jogszabály-biztosította lehetősége, hogy a kapcsolattartás jogának korlátozását, szüneteltetését vagy legsúlyosabb esetben megvonását kérje, ehhez a jogszabályban felsorolt feltételeknek kell fennállniuk, azaz nem elegendő az a szubjektív szülői meggyőződés, hogy ez a gyermek érdeke.
Az Alkotmánybíróság szerint a nevelés szabad megválasztásának Alkotmányban rögzített joga nem tartalmazza a gyermeknek a kapcsolattartásra jogosulttól való eltiltását, vagy a kapcsolattartás megakadályozását. A nevelés joga a gyermek nevelésével kapcsolatos döntések - iskolaválasztás, világnézeti nevelés, pályaválasztás stb. - meghatározását jelenti. Ettől különbözik a nevelés, mint a gyermek szocializációjának folyamata. Ennek alakulására a nevelés meghatározására jogosult szülőnek csak korlátozott befolyása van, mert azt részben tőle független tényezők határozzák meg. Alkotmányjogi szempontból csak a nevelés megválasztása - azaz a szülő döntési joga - jön szóba, ebben pedig mindkét szülő (illetve nevelésre jogosult) joga azonos. A Btk. 195. § (4) bekezdésében foglalt vétség a szülő (vagy más jogosult) kapcsolattartási jogáról hozott bírósági vagy közigazgatási határozatok meg nem tartását szankcionálja, ami a gyermek nevelése megválasztásának jogát korlátozza annál a szülőnél, akinél a gyermeket elhelyezték. A korlátozás mégsem alkotmányellenes, mert az a másik nevelésre jogosult szülőt védi, a büntetés kilátásba helyezésére a kapcsolattartás kikényszerítése érdekében szükség van. A különélő szülő nevelési joga - annak ellenére, hogy a gyermeket nem nála helyezték el - korlátlanul fennmarad; kapcsolattartási joga ennek gyakorlásához tartozik. A kifogásolt törvényi tényállás tehát nem korlátozza az Alkotmány 67. §-ában foglalt alkotmányos jogot, így az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében is elutasította.
3. Az Alkotmánybíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy - az indítványozó állításának megfelelően - a Btk. 195. § (4) bekezdésében felsorolt szankciók közül a szabadságvesztés és a közérdekű munka büntetés kilátásba helyezése - az Alkotmány 8. § (2) bekezdését és 55. § (1) bekezdését egymásra vonatkoztatva - korlátozza-e a személyes szabadságot.
Az Alkotmány 55. § (1) bekezdés szerint a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével összefüggésben több határozatában megállapította, hogy a személyes szabadság alkotmányos alapjogát törvény - büntető jogszabály - az Alkotmány megengedő rendelkezése folytán korlátozhatja, a korlátozó rendelkezések azonban csak akkor fogadhatók el alkotmányosnak, ha az általuk elérni kívánt és alkotmányosan elismert célhoz képest a korlátozás szükséges és arányos [66/1991. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1991, 342.; 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75.]. A jelen ügyben tehát az Alkotmánybíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy a szabadságvesztés, illetve közérdekű munka szükséges büntetések-e a kiskorú veszélyeztetése törvényi tényállásának kifogásolt esetében, illetve arányosak-e az elérni kívánt céllal.
A 104/2007. (XII. 13.) AB határozatban az Alkotmánybíróság a következőképpen foglalta össze a személyi szabadsághoz való joggal kapcsolatos gyakorlatát: "A magyar jogrendszerben a személyi szabadsághoz való jog korlátozásának számos formája ismert. Az Alkotmánybíróság eddigi határozataiban az alapjog korlátozásának kérdését döntően a büntető igazságszolgáltatáshoz kapcsolódóan a büntető anyagi jogi szankciók, az eljárási kényszercselekmények és büntetésvégrehajtás vetületében vizsgálta [...].
A pszichiátriai betegek jogainak korlátozására vonatkozó 36/2000. (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az Alkotmány 55. § (1) bekezdése a személyi szabadsághoz való jogot általános érvénnyel deklarálja és e jog »érvénye-sülése vizsgálható valamennyi - a személyi szabadságot valóban érintő - állami intézkedés alkotmányossági megítélésekor.« A mozgás és helyváltoztatás szabadságát érintő korlátozó rendelkezések alkotmányosságának megítélése pedig minden esetben az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint, a szükségesség - arányosság tesztje alapján történhet (részletesen: ABH 2000, 241, 270-272.). E határozat alaptételeiből kiindulva, és figyelembe véve a büntetőjogi tárgyú határozatokban megfogalmazott speciális követelményeket is, az egyes rendőrségi kényszerintézkedések alkotmányosságát (is) vizsgáló 65/2003. (XII. 18.) AB határozat a személyi szabadság korlátozásának alkotmányossági kritériumait általános érvénnyel foglalta össze. E szerint: a személyi szabadság »korlátozásra vonatkozó szabályozásnak - az Alkotmány rendelkezéséből fakadóan -tartalmaznia kell a korlátozás okát, továbbá meg kell határoznia az adott korlátozási formának megfelelő eljárást. A korlátozás arányosságának és ezzel együtt alkotmányosságának megítélését az alkotmányi követelményeken alapuló tényezők befolyásolják. Ennek körében meghatározó jelentőségű a szabadságelvonás időtartamának mértéke, annak indokoltsága, a szabadságelvonással érintett személy megfelelő körülményeinek és az őt megillető jogok gyakorlásának biztosítása, valamint a jogtalan szabadságelvonás esetére nyújtott jogorvoslati jog és egyéb jogkövetkezmények meghatározása és azok megfelelősége.« (ABH 2003, 707, 716.)" (ABH 2007, 880, 882.)
A Btk. 195. § bekezdései a kiskorú veszélyeztetése bűncselekmény egyes elkövetési magatartásait tartalmazzák. A bűncselekmény jogi tárgya minden esetben a kiskorúak testi, szellemi és erkölcsi fejlődése, azonban az egyes bekezdések eltérő elkövetési magatartásokat szankcionálnak.
A támadott törvényi tényállás speciális elkövetési magatartást szankcionál. A jogalkotó a kapcsolattartás akadályozását rendeli büntetni, a kiskorú veszélyeztetése ebben az esetben a kapcsolattartás (kialakítás, fenntartás) akadályozásával valósul meg, a büntetendőség további feltétele, hogy a gyermekkel való kapcsolattartást korábban már bírság alkalmazásával se sikerüljön kikényszeríteni.
A szülők (a gyermek nevelésére jogosultak) közötti ellentétek gyakran a másik féllel való kapcsolattartás ellehetetlenítésében, akadályozásában testesülnek meg, ami a másik féllel való harmonikus kapcsolat kialakításának is akadálya, és ennek hiánya a gyermekben lelki károsodást is okozhat, így alkalmas arra, hogy a kiskorú lelki, szellemi, erkölcsi fejlődését veszélyeztesse.
A támadott rendelkezés célja tehát a fentiek megelőzése érdekében a kapcsolattartási jogában akadályozott szülő jogának biztosítása, ha az egyébként rendelkezésre álló enyhébb (kevésbé jogkorlátozó) jogi eszközök alkalmazása kevésnek bizonyul, az az a kapcsolattartás másképpen nem biztosítható. Ezzel összefüggésben utal az Alkotmánybíró-ág - ahogy az indítványozó is - a 30/1992. (V. 26.) AB határozatban foglaltakra, eszerint: "[a] büntetőjog a jogi felelősségi rendszerben az ultima ratio. Társadalmi rendeltetése, hogy a jogrendszer egészének szankciós zárköve legyen. A büntetőjogi szankció, a büntetés szerepe és rendeltetése a jogi és erkölcsi normák épségének fenntartása akkor, amikor már más jogágak szankciói nem segítenek. Az alkotmányos büntetőjogból fakadó tartalmi követelmény, hogy a törvényhozó a büntetendő magatartások körének meghatározásakor nem járhat el önkényesen. Valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni: a különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni, akkor, ha az alkotmányos vagy az Alkotmányra visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges" (ABH 1992, 167, 176.). A Btk. 195. § (4) bekezdésben a jogalkotó a szülő -, illetve elsősorban a gyermek - kapcsolattartási joga gyakorlásának ismételt, szándékos meghiúsítását szankcionálja, a büntetés feltételéül azonban bírság kiszabását követeli meg.
Ha a gyámhivatal megállapítja, hogy a kapcsolattartásról hozott határozatnak valamelyik fél saját hibájából ismételten nem, vagy nem megfelelően tesz eleget, és ezáltal nem biztosítja a zavartalan kapcsolattartást, így a gyermek fejlődését veszélyezteti, a gyámhivatal végzéssel elrendeli a végrehajtást. A végrehajtást elrendelő végzésben a mulasztó felet felhívja, hogy többek között a végzés kézhezvételét követően esedékes kapcsolattartásnak tegyen eleget, illetve hagyjon fel a gyermeknek a másik fél ellen történő nevelésével, valamint figyelmezteti a fenti kötelezettség önhibából történő nem teljesítésének jogkövetkezményeire [Gyer. 33. § (2), (4) bekezdés a)-b) pont]. Ha a mulasztó fél (akár a kapcsolattartásra jogosult, akár a kötelezett) a végrehajtást elrendelő végzésben foglaltaknak nem tesz eleget, a gyámhivatal a következőket teheti: egyrészt a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 140. § (1) bekezdése d) pontjának megfelelően eljárási bírságot szabhat ki, valamint ezen túlmenően végzéssel kezdeményezheti a gyermekjóléti központ kapcsolatügyelete, illetve a gyermekjóléti szolgálat közreműködését vagy a védelembe vétel elrendelését, ha a kapcsolattartás gyakorlása konfliktusokkal jár, folyamatosan akadályokba ütközik, illetve a felek között kommunikációs zavarok állnak fenn, valamint kezdeményezheti gyermekvédelmi közvetítői (mediációs) eljárás igénybevételét, ha a felek bejelentik szándékukat ennek igénybevételére, utóbbi esetben a Gyer. 30/A. § (2) bekezdése alapján felfüggeszti a végrehajtási eljárást. Amennyiben a kapcsolattartásra kötelezett a gyermeket bizonyíthatóan folyamatosan a kapcsolattartásra jogosult ellen neveli és a kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozatnak a felsorolt végrehajtási intézkedések ellenére sem tesz eleget, a gyámhivatal pert indíthat a gyermek elhelyezésének megváltoztatására, feltéve, hogy az elhelyezés megváltoztatása a kiskorú gyermek érdekében áll, vagy feljelentést tehet a gyermekvédelmi és gyámügyi feladat- és hatáskörök ellátásáról, valamint a gyámhatóság szervezetéről és illetékességéről szóló 331/2006. (XII. 23.) Korm. rendelet 8. §-a (2) bekezdésének a) pontja alapján a Btk. 195. §-ának (4) bekezdése szerinti kiskorú veszélyeztetése miatt [Gyer. 33. § (5), (7) bekezdés].
A fentiek alapján megállapítható, hogy a gyámhivatalnak a feljelentés megtétele előtt sokféle, a büntetőjoginál enyhébb eszköz áll rendelkezésére a kapcsolattartás kikényszerítésére. Ennek alapján elmondható, hogy a Btk. 195. § (4) bekezdés szerinti feljelentés valóban a legvégső eszköz (ultima ratio), mivel a gyámhivatal eredménytelen eljárása a büntetendőség törvényi tényállás szerinti előfeltétele. Nem megalapozott tehát az indítványozó állítása, hogy a Csjt. és a Gyer. elegendő eszközt biztosít a kapcsolattartási viták esetére, így a Btk. 195. § (4) bekezdés szerinti kiskorú veszélyeztetése törvényi tényállása szükségtelen és aránytalan korlátozása a személyi szabadságnak, mivel a Btk. 195. § (4) bekezdés alkalmazására kizárólag a fenti eljárások kimerítése után, eredménytelenségük esetén - ha a kapcsolattartás kötelezettje a kapcsolattartás engedélyezése tárgyában hozott határozatnak a felsorolt végrehajtási intézkedések ellenére sem tesz eleget - kerülhet sor. Ha a Gyer. és a Csjt. - adott esetben - valóban "elegendő eszközt" biztosít, a Btk. 195. § (4) bekezdése nem alkalmazható. A kapcsolattartás jogának gyakorolható-sága érdekében a büntetőjogi fenyegetettség szükségesnek tekinthető. [Az indítványozó maga sem vitatja a Btk. 195. § (4) bekezdésében foglalt tényállás alkotmányos célját, csupán aránytalannak tartja a büntetőjogi kényszer (illetve a vele való fenyegetés) alkalmazását.]
Ha a büntetéssel járó alapjog-korlátozás szükségességét az Alkotmánybíróság elfogadja, mint ebben az esetben, az aránytalanság a büntetéssel védett alapjog (a bűncselekmény jogi tárgya) és a büntetés, mint alapjog-korlátozás között lehetséges. Aránytalanság akkor állna fenn, ha a büntetés mértéke - ami megfelel az alapjog-korlátozásnak - és a vele védendő alapjog [itt: a szülő nevelési joga és a gyermek gondoskodáshoz való joga, Alkotmány 67. § (1) és (2) bekezdés] között egyenlőtlenség mutatkozik: az egyik félnek okozott alapjogsérelem meghaladja a másik személyt érő alapjogsérelem súlyát. Másképpen fogalmazva akkor, ha a büntetés alkalmazása vagy a vele való fenyegetéssel okozott alapjogsérelem lényegesen nagyobb, mint a törvényi tényállással védett alapjog gyakorlásának elmaradásából vagy megnehezüléséből származó sérelem.
Erről a jelen ügyben nincs szó. A jogi szabályozás bemutatott egészét figyelembe véve a kiszabható büntetés az Alkotmánybíróság véleménye szerint nem tekinthető aránytalanul súlyosnak. A bűncselekmény tényállási eleme, hogy az elkövető makacsul akadályozza egy közigazgatási vagy bírósági határozat végrehajtását, továbbá az is, hogy a korábban alkalmazott enyhébb szankciók ne vezessenek eredményre. A törvényhozó az enyhébb eszközök sikertelensége esetén vagy beletörődik az alapjog sérelmébe (mint "kisebb rosszba"), vagy megkísérli az alapjog védelmét büntetőjogi szankciók alkalmazásával. A törvényhozó (mint a Btkm. előtt) mérlegelhet úgy is, hogy az alapjogvédelmi cél büntetőjogi fenyegetés nélkül is elérhető. Ha a jogalkalmazói és más tapasztalatok alapján a törvényhozó büntetőjogi fenyegetést is szükségesnek tart, ez nem alkotmányellenes, ha megfelel az alapjogkorlátozás feltételeinek.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jelenlegi szabályozás ilyen: a kiszabható büntetés legmagasabb tétele az egy évi szabadságvesztés, de a törvény alapvetően a személyi szabadságot kevésbé korlátozó büntetési nemeket részesíti előnyben. Az Alkotmánybíróság abból indul ki, hogy a büntetés kiszabásakor a szabadságvesztés a vagylagosan meghatározott más büntetési nemek mellett inkább kivételes, és még kivételesebben alkalmazható a végrehajtandó szabadságvesztés, így az aránytalanság érve nem fogadható el.
Mindezek alapján a Btk. 195. § (4) bekezdésében foglaltak nem állnak ellentétben az Alkotmány 8. § (2) és 55. § (1) bekezdéseivel, és nem járnak a személyi szabadság korlátozásával, így az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében is elutasította.
Az Alkotmánybíróság megjegyzi: közvetve a pénzbüntetés is korlátozhatja a személyi szabadságot, ha a Btk. 52. §-nak megfelelően, meg nem fizetése esetén, fogházban végrehajtandó szabadságvesztésre kell átváltoztatni; az indítványozó azonban kizárólag a szabadságvesztés és a közérdekű munka büntetés személyi szabadságot korlátozó voltát állította.
4. Nem megalapozott a jogbiztonság sérelmére alapított érv sem. Az indítványozó ezzel összefüggésben azt kifogásolt a, hogy a Btk. 195. § (4) bekezdésének, a Csjt. 72/A. §-ának és a Gyer. 30/A.-33. §-ának címzetti köre egybeesik, és így nem világos az érintett normák címzettjei számára, hogy magatartásuk mikor melyik jogág normáit sérti, és mikor milyen szankcióval kell számolniuk, holott a kiszámíthatóság nemcsak egyes normák, hanem a jogrendszer egésze tekintetében is követelmény. Indokolásul a 26/1992. (IV. 30.) AB határozatból idéz: "[a]z Alkot-mánybíróság elvi éllel mutat rá arra, hogy a világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom a normaszöveggel szemben alkotmányos követelmény. A jogbiztonság - amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság fontos eleme - megköveteli, hogy a jogszabály szövege értelmes és világos, a jogalkalmazás során felismerhető normatartalmat hordozzon" (ABH 1992, 135, 142.).
Az Alkotmánybíróság a normavilágosság követelményét a jogbiztonságból, mint a jogállamiság egyik fontos alapértékéből vezeti le. Az Alkotmánybíróság több határozatában, így az indítványozó által idézett 26/1992. (IV. 30.) AB határozatban is foglalkozott a jogszabályok normatartalmával kapcsolatos elvárásokkal. A 9/1992. (I. 30.) AB határozat szerint "a jogbiztonság az állam - s elsősorban a jogalkotó - kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. Vagyis a jogbiztonság nem csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is."
(ABH 1992, 59, 65.)
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint a normavilágosság sérelme miatt az alkotmányellenesség akkor állapítható meg, ha a szabályozás a jogalkalmazó számára értelmezhetetlen és így a norma - hatását tekintve - kiszámíthatatlan, előre nem látható helyzetet teremt a címzettek számára, illetőleg a normaszöveg túl általános megfogalmazása miatt teret enged a szubjektív, önkényes jogalkalmazásnak, vagy ha tartalma olyan mértékben homályos, vagy rendelkezései olyan mértékben ellentmondásosak, hogy annak feloldására a jogszabály értelmezése nem elegendő [többek között: 36/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997, 222, 232.; 1263/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 672, 673-674.; összegezve: 31/2007. (V. 30.) AB határozat, ABH 2007, 368, 378-380.].
Az Alkotmánybíróság kialakult gyakorlatát figyelembe véve az adott esetben nem állapítható meg a jogbiztonság sérelme, mert a kifogásolt rendelkezés normatartalma az elvárható mértékig világos és egyértelmű. Az Alkotmánybíróság szerint nem sérti a jogbiztonság követelményét, ha egy tárgykörre több jogszabály is tartalmaz rendelkezéseket. Az adott esetben a norma címzettjei számára nyilvánvaló, hogy magatartásuk mikor vonhat maga után büntetőjogi szankciót, annál is inkább, mivel a büntetés kiszabása ebben az esetben már - a fent kifejtettek szerint - ultima ratio, melynek alkalmazhatóságára a gyámhatóság nem mulaszthat el emlékeztetni [Gyer. 33. § (4) bekezdés b) pontja]. A kapcsolattartás kötelezettjének attól kezdve, hogy a kapcsolattartást akadályozza, vagy ellehetetleníti, a tényállás szerint tisztában kell lennie azzal, hogy magatartásával jogsértést valósít meg, hiszen a kapcsolattartási jogot szabályozó bírói vagy közigazgatási döntés ellenére cselekszik. Mindezekre tekintettel a Btk. támadott rendelkezése nem áll ellentétben az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglaltakkal sem.
5. Az Alkotmánybíróság végül megvizsgálta a Btk. 195. § (4) bekezdésének az Alkotmány 70/A. §-ával való ellentétét is. Az indítványozó szerint "a jogalkotónak szabadságában áll", hogy közigazgatási határozatok "végrehajtásának elmulasztásához" büntetőjogi jogkövetkezményeket fűzzön, azonban nem teheti meg azt, hogy egyes, önkényesen kiválasztott határozatok végre nem hajtása esetén helyezzen kilátásba szankciót, valamint szerinte a közigazgatási határozatok végrehajtására kötelezett személyek homogén csoportnak tekinthetők.
Az Alkotmánybíróság több határozatában kifejtette álláspontját a hátrányos megkülönböztetés tilalma tekintetében. Ezekben - többek között - megállapította azt, hogy az azonos szabályozási koncepción belül adott, homogén csoportra nézve eltérő szabályozás a diszkrimináció tilalmába ütközik, kivéve ha az eltérésnek ésszerű, kellő súlyú alkotmányos indoka van, azaz nem önkényes [pl. 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73.]. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint nem tekinthető az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző hátrányos megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás különböző alanyi körre eltérő rendelkezéseket állapít meg, alkotmányellenes megkülönböztetés csak összehasonlítható - azonos csoportba tartozó - személyi körben vethető fel. "Hátrányos megkülönböztetés akkor áll fenn, ha a szabályozás lényeges eleme tekintetében nem azonos az alanyok elbírálása, jogaik és kötelezettségeik meghatározása. Nem lehet viszont hátrányos megkülönböztetésről beszélni akkor, ha a jogi szabályozás eltérő alanyi körre állapít meg eltérő rendelkezéseket." [8/2000. (III. 31.) AB határozat, ABH 2000, 56, 59.]
Az Alkotmánybíróságnak tehát abból kellett kiindulnia, hogy a vizsgált szabályozás tekintetében mi tekinthető homogén csoportnak, homogén csoportot képeznek-e a közigazgatási határozatok által kötelezett személyek. Az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a Btk. 195. § (4) bekezdés vonatkozásában az adott esetben a közigazgatási határozatok címzettjei közül az a személyi kör tekinthető homogén csoportnak, mellyel szemben a kapcsolattartás akadályozása vagy ellehetetlenítése miatt közigazgatási határozattal bírság kiszabására került sor.
A közigazgatási határozatok tartalmát az alkalmazott jogszabály határozza meg; a megkülönböztetés azon alapul, hogy a bűncselekmény elkövetője nem tesz eleget jogi kötelezettségének. A törvény azok között tesz különbséget, akik a közigazgatási vagy bírói határozat szerint cselekszenek és azok között, akik tudatosan nem tesznek eleget e határozatoknak. A közigazgatási határozatoknak eleget nem tevők között a határozat tartalma, és így a határozatban alkalmazott jogszabály alapján tett a törvényhozó különbséget és rendelte büntetni azokat, akik egy alapvető és alapjogi védelem alatt álló családjogi kötelezettségnek nem tesznek eleget. Ez a megkülönböztetés - lévén szó azonos csoportra nézve azonos szabályozásról - az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése alapján nem kifogásolható.
Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Btk. 195. § (4) bekezdés alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
Budapest, 2008. szeptember 23.
Dr. Paczolay Péter s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lévay Miklós s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bragyova András s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Trócsányi László s. k.,
alkotmánybíró