1671/B/1991. AB határozat
a helyi önkormányzatok és szerveik, a köztársasági megbízottak, valamint egyes centrális alárendeltségű szervek feladat- és hatásköreiről szóló 1991. évi XX. törvény, valamint az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény egyes rendelkezései alkotmányellenességének vizsgálatáról
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályok alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványok alapján meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a helyi önkormányzatok és szerveik, a köztársasági megbízottak, valamint egyes centrális alárendeltségű szervek feladat- és hatásköreiről szóló 1991. évi XX. törvény 40. § d) pontja, valamint 107., 108., 145. §-ai, az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény 1., 2., 6., 7., 10., 21., 22., 28., 40., 41., 43., 44. és 51. §-ai, továbbá az 1031/1991. (VI. 30.) Korm. sz. határozat L pontja alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat elutasítja.
Az Alkotmánybíróság a helyi önkormányzatok és szerveik, a köztársasági megbízottak, valamint egyes centrális alárendeltségű szervek feladat- és hatásköreiről szóló 1991. évi XX. törvény 10. §-a, 40. § a)-c) pontjai, valamint 86. és 96. §-ai, továbbá az állam vállalkozói vagyonára vonatkozó törvényekkel összefüggő jogszabályok módosításáról szóló 1992. évi LV. törvény 5. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló eljárást megszünteti.
INDOKOLÁS
I.
A helyi önkormányzatok és szerveik, a köztársasági megbízottak, valamint egyes centrális alárendeltségű szervek feladat- és hatásköreiről szóló 1991. évi XX. törvény (Hatásköri törvény; a továbbiakban Htv.) egyes rendelkezései elleni indítványok általában azt kifogásolják, hogy a törvény új feladatokat állapít meg az önkormányzatok számára. Az indítványokkal támadott rendelkezések közül a 40. § d) pontja a növényvédelem, a 107. és a 108. § a közművelődési és közgyűjteményi tevékenység terén állapít meg olyan kötelező feladatokat az önkormányzatok számára, melyeket a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (továbbiakban Ötv.) nem tartalmaz. Az indítványozók szerint minden olyan törvényi rendelkezés elfogadásához, mely a helyi önkormányzatokkal kapcsolatban állapít meg szabályokat, a jelenlevő képviselők kétharmadának a szavazata szükséges.
Az Alkotmány 44/C. §-a két szabályt fogalmaz meg. Az egyik szerint a helyi önkormányzatokról szóló törvény elfogadásához a jelenlevő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges. Ez a szabály - egyszerű nyelvtani értelmezés alapján is - csak egyetlen, a helyi önkormányzatokról szóló alaptörvény elfogadásához szükséges, és nem bármely, az önkormányzatokat érintő törvényi rendelkezéshez. Az Alkotmány 44/C. §-ban megfogalmazott második szabály szerint pedig az önkormányzatok alapjogai a jelenlevő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvénnyel korlátozhatók. Amint arra már az Alkotmánybíróság 4/1993. (II. 12.) AB számú határozata rámutatott, "e) tekintetben (...) az Alkotmány 44/C. § második mondata értelmező szabály: a helyi önkormányzatokról szóló törvénnyel ellentétes, az alapjogokat ahhoz képest korlátozó törvényt kell minősített többséggel elfogadni." (ABH 1993, 48, 69) Következésképpen ha a kétharmados többséggel elfogadott Ötv. valamely önkormányzati alapjog korlátozását egyszerű többséggel elfogadott törvény útján lehetővé teszi, akkor az ezen az alapon egyszerű többséggel elfogadott törvény mindaddig nem alkotmányellenes, amíg az Ötv.-be nem ütközik. Ha pedig törvény olyan önkormányzati alapjogot érint, amelyről az Alkotmány 44/A. §-a tartalmazza, hogy a "törvény keretei között" gyakorolható, akkor erre a törvényre az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint nem vonatkozik a kétharmadosság feltétele. (ABH 1993, 71.)
Az Alkotmány 44/A. § (1) bekezdés c) pontja önmagában lehetővé teszi önkormányzati feladatok törvényben való megállapítását, hiszen az önkormányzatok saját bevételeivel illetve állami támogatásával összefüggésben az önkormányzatok törvényben meghatározott feladataira utal. Az Ötv. 1. § (5) bekezdése szerint pedig "Törvény a helyi önkormányzatnak kötelező feladat- és hatáskört is megállapíthat." Tehát az Ötv. 1. § (5) bekezdése is megadja a felhatalmazást ahhoz, hogy egyszerű többséggel elfogadott törvény helyi önkormányzatok számára kötelező feladatokat állapítson meg. Az Alkotmánybíróság ezért az indítványt, mely a Htv. indítványban kifogásolt szakaszainak alkotmányellenességét az egyszerű többséggel megállapított új feladatokra alapozta, elutasítja.
II.
A Htv. 145. §-a ellen azért emeltek az indítványozók kifogást, mert az az önkormányzati tulajdont korlátozza, márpedig az Alkotmány 8. § (2) bekezdése értelmében törvény alapvető jog lényeges tartalmát nem korlátozhatja.
A Htv. 145. §-a bizonyos esetekben az önkormányzati törvény alapján önkormányzati tulajdonba került vagyon időtartam meghatározása nélküli, kötelező és térítésmentes használatba adását írja elő.
1. A Htv. 145. § (1)-(3) bekezdésének minősített többséggel elfogadott törvényi alapját az Ötv. 1. § (6) bekezdés b) pontja adja, mely a helyi önkormányzatoknak a törvény keretei között teszi lehetővé a tulajdonukkal való rendelkezést. A Htv. 145. § (1)-(3) bekezdése az önkormányzatok tulajdonának használatra való átadásának három esetét szabályozza. A használatra való átadás Htv. 145. § (1) bekezdés szerinti első esetében a kötelező közszolgáltatást szolgáló vagyon eredeti rendeltetésre való átadására kerül sor. A Htv. 145. § (2) bekezdése a használatra való átadás sajátos esetét szabályozza, mikor a körzeti közszolgáltatást nyújtó intézmény a körzeti feladat ellátását nem vállalja, a feladat ellátására vállalkozó önkormányzat vagy más szerv számára köteles a vagyont használatra átengedni. Végül a (3) bekezdés szerint más szerv részére akkor történik a használatra átadás, ha az nem az önkormányzat, hanem más szerv részére jogszabályban megállapított feladat, hatáskör gyakorlását szolgálja.
A használatra átadás mindhárom esete a tulajdonos önkormányzatok tulajdonjogát korlátozza. Ez a korlátozás azonban közérdekből történik, hiszen a lakosság közszolgáltatásokkal való ellátását kívánja lehetővé tenni; illetve - mint ezt a Vátv. 40. § (7) bekezdése kifejezetten tartalmazza - államigazgatási szervek elhelyezését szolgálja addig, amíg az adott feladat fennáll, vagy a szervet másutt el nem helyezik. A korlátozás nem tekinthető aránytalannak sem. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint ugyanis az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától. [64/1993 (XII. 22.) AB, ABH 1993, 380.] A Htv. 145. § (1) bekezdésében foglalt szabályozás pedig olyan vagyontárgyakat érint, melyeknek funkciója a lakosság közszolgáltatásokkal való ellátása, illetve az államigazgatás működésének folyamatossága az átszervezése alatt is, továbbá csak akkor teszi lehetővé a használat átadását, ha a tulajdonos önkormányzat a kötelezően előírt közszolgáltatást önként nem vállalja, illetve amíg az államigazgatási szervet másutt el nem tudják helyezni. Ez a tulajdon tárgyára és funkciójára tekintettel nem aránytalan korlátozás. Ebben a szellemben állapította meg már korábban az Alkotmánybíróság, hogy "(a)mennyiben a törvény által meghatározott önkormányzati feladatokat az állam átcsoportosítja, akkor az e feladatokhoz kapcsolódó önkormányzati vagyont is átrendezheti." [57/1994. (XI. 17.) AB hat., ABH 1994, 331.] A Htv. 145. §-a eseteiben tehát a tulajdonjog korlátozása az alkotmányos keretek között marad.
Az indítványozói érveléssel ellentétben a Htv. 145. §-ának (l)-(3) bekezdései nem ütköznek az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe csupán azért, mert az önkormányzatok bizonyos tulajdoni tárgyai tekintetében a használat elvonását lehetővé teszik. Az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben már tisztázta a tulajdonost megillető jogok alkotmányos jellegét és védettségét. Az Alkotmánybíróság mái-több határozatában [többek között 21/1990. (X. 4.) AB, ABH 1990, 73; 7/1991. (II. 28.) ABH 1991, 22; 29/1993. (V. 4.) AB, ABH 1993, 227.] kifejtette, hogy a szabályozás helyétől függetlenül az Alkotmány nyilvánvalóan alapjogként részesíti védelemben a tulajdonhoz való jogot. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság 64/1993. (XII. 22.) AB határozatában azt is tisztázta, hogy "(a)z alkotmányi tulajdonvédelem köre és módja nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat. A (...) tulajdonjog lényeges tartalmának ugyanis nincs polgári jogi megfelelője. A tulajdonjog részjogosítványai - amelyek még a polgári jog szerint sem mindig a tulajdonost, s egyes esetekben törvénynél fogva nem őt illetik - nem azonosíthatók a tulajdonhoz való jog alkotmányi védelmet élvező lényeges tartalmával." (ABH 1993, 373, 379.)
2. A beadványok támadták a Htv. 145. § (5) bekezdését is, mely a használatra való átadás végrehajtásának módját rendezi. Indítványozó szerint az, hogy a törvény a megyei vagyonátadó bizottságok hatáskörébe juttatta a ingó vagyon átadásáról a döntést, sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdését.
Indítványozók ezen álláspontja nem megalapozott. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének azt a rendelkezését, amely mindenkinek jogot biztosít arra, hogy az ellene emelt vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit bíróság bírálja el, nem lehet úgy értelmezni, hogy a jogviták eldöntésének minden esetben közvetlenül bírósági hatáskörbe kell tartoznia. A kifogásolt rendelkezés tehát csak abban az esetben sértené az Alkotmány 57. § (1) bekezdését, ha egyáltalán nem állna rendelkezésre a bírói út, márpedig ennek létét maga az indítványozó is elismeri. Ezért az indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.
III.
Az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Vátv.) számos rendelkezése ellen is érkeztek indítványok.
A törvény egésze elleni alkotmányos kifogás, hogy azt nem a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával fogadták el. A fentiekben foglalt indokolásnak megfelelően ez nem eredményez alkotmányellenességet, ezért az Alkotmánybíróság az indítványok erre vonatkozó részét elutasította.
A törvény egyes rendelkezései elleni tartalmi indítványok az 1. és 2. §-ok esetében (lakások és nem lakás céljára szolgáló helyiségek vonatkozásában) azt kifogásolják, hogy azok olyan vagyoni kört érintenek, melyek már korábban - az Ötv. hatálybalépésének napján - az önkormányzatok tulajdonába kerültek. E kérdéssel az Alkotmánybíróság már foglalkozott a 64/1993. (XII. 22.) AB határozat II. pontjában (ABH 1993, 376.).
Az Ötv. 107. §-a rendelkezik az állam tulajdonából az önkormányzatok tulajdonába kerülő vagyontárgyak köréről és az önkormányzati tulajdon keletkezésének időpontjáról. Ennek a szabályozásnak az Alkotmánybíróság említett határozatában foglalt értelmezése szerint az Ötv 107. § (2) bekezdésében említett vagyontárgyak az Ötv. hatálybalépésének napján, 1990. szeptember 30-án a törvény erejénél fogva kerültek az önkormányzatok tulajdonába, tehát a Vátv. csak az Ötv. 107. § (3) bekezdésében említett többi vagyontárgy tulajdonba adásáról rendelkezhet. A 64/1993. (XII. 22.) AB határozat azt is megállapította, hogy "az önkormányzatok a volt állami lakásokat az Ötv.-vel, illetve az Vátv.-vel tulajdonba kapták", azonban "a Vátv. 2. § (7), (8) és (9) bekezdésében meghatározott teherrel - az akkor hatályos elidegenítési szabályok továbbélése mellett - szerezték meg. Az önkormányzatoknak nem volt és nincs alanyi joga arra, hogy meghatározott tulajdoni tárgyakat, vagy a tulajdont meghatározott feltételekkel szerezzék meg (1582/B/1990. AB). Az önkormányzatok tulajdonnal való ellátása az állami tulajdonból ingyenes szerzés volt, amelyre érvényesek a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatban az ilyen tulajdon megterhelhetőségéről mondottak." (ABH 1993, 378.). Az indítványok, melyek az Ötv. és a Vátv. összefüggésében a kétszeri tulajdonba adásra hivatkoznak, a fentiek alapján nem megalapozottak, illetve a teherrel történő tulajdonszerzés miatt nem is relevánsak.
Az Alkotmánybíróság ezért e törvényi rendelkezések megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasította.
IV.
Bár a tulajdonba adásra vonatkozó kifogások az előző pont szerint általában nem megalapozottak, mert olyan rendelkezéseket kifogásolnak, mikor az érintett vagyon vagy nem került önkormányzati tulajdonba, vagy teherrel került tulajdonba adásra, az Alkotmánybíróság tételesen is elbírálta a vonatkozó indítványokat.
1. Indítványok támadták a Vátv. 2. § (3) bekezdését, mely szerint "nem adható önkormányzat tulajdonába a megszűnt tanács és szervei, valamint intézménye által használt, az ingatlankezelő szerv kezelésében levő épület (épületrész), ha az a törvény hatálybalépésekor nem a képviselő-testület és szervei számára törvényben vagy kormányrendeletben meghatározott feladat- és hatáskör gyakorlására, illetve önkormányzat által nyújtott közszolgáltatás céljára szolgál".
Ez a rendelkezés nem az önkormányzat tulajdonába került épület (épületrész) kezelői jogát korlátozza, hanem eleve nem engedi az önkormányzat tulajdonába a pontosan meghatározott rendeltetésű épületet (épületrészt). Amint arra az Alkotmánybíróság többször rámutatott, az önkormányzatoknak nincs alanyi joga arra, hogy meghatározott tulajdoni tárgyakat, vagy a tulajdont meghatározott feltételekkel szerezzék meg. [64/1993. (XII. 22.) AB, ABH 1993, 373, 378.] Így a Vátv. 2. § (3) bekezdésének alkotmányellenessége nem állapítható meg.
2. A Vátv. 2. § (6) bekezdése szerint "e törvény erejénél fogva nem kerül, illetve nem adható az önkormányzat tulajdonába az az ingatlankezelő szerv által kezelt épület (épületrész), amelyet e törvény hatálybalépésekor az Országgyűlésben képviselettel rendelkező párt használ".
A helyi önkormányzatok a 1990. szeptemberében bekövetkezett tulajdonszerzéskor azzal a korábban megállapított teherrel szereztek tulajdont, hogy a pártok működéséhez helyiségeket kell a volt MSZMP vagyonából biztosítani. Az önkormányzatok az e ponttal érintett ingatlanokat teherrel kapták meg.
Ezzel függ össze az az indítvány, mely az 1031/1991. (VI. 30.) Korm. sz. határozat 1. pontja vizsgálatára érkezett. Ez a rendelkezés módosította az 1076/1990. (V. 1.) MT határozat 2. és 3. pontjában a pártok ideiglenes elhelyezésére megjelölt 1991. június 30.-i határidőt "az elhelyezéssel összefüggő kérdések végleges jogszabályi rendezéséig". Miután a törvény rendelkezése szerint nem kerül, illetve nem adható az önkormányzat tulajdonába az az ingatlankezelő szerv által kezelt épület (épületrész), amelyet e törvény hatálybalépésekor az Országgyűlésben képviselettel rendelkező párt használ, elvesztette jelentőségét az, hogy a kormányhatározat korábban milyen határidőt állapított meg.
3. Az indítványozók kifogásolták azt is, hogy az Vátv. 2. § (7) bekezdése az önkormányzati tulajdonba kerülő lakások és nem lakások céljára szolgáló helyiségek elosztására, bérletére, bérére és elidegenítésére vonatkozó szabályok megállapítását külön törvényre utalta. Egyik indítványozó szerint a tulajdoni formák egyenjogúságának alkotmányos szabályát (Alkotmány 9. §) sérti a külön törvény, mert a magántulajdonú lakások forgalmára nézve külön törvényi korlátozás nincsen. Indítványozók szerint az Vátv. 2. § (8) bekezdése az önkormányzati rendeleteknek az előző bekezdésben említett törvény keretei közé szorítása, a (9) bekezdés pedig az Vátv. hatálybalépésekor hatályban lévő jogszabályok rendelkezéseinek hatályban tartása miatt alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság időközben a 29/1993. (V. 4.) AB határozatban alkotmányellenesnek minősítette a Vátv. 2. § (9) bekezdésében foglalt rendelkezéseket, a helyi önkormányzatok megalakulásával összefüggő kiegészítő és átmeneti szabályokról szóló 1990. évi LXXXIII. törvény 13. § (1) bekezdésével, továbbá a 19/1984. (IV. 15.) MT rendelettel, és ennek végrehajtása tárgyában kiadott 8/1984. (IV. 15.) ÉVM rendelettel együtt.
Az, hogy a Vátv. 2. § (7) bekezdése külön törvényre utalja az önkormányzati tulajdonba kerülő lakások és nem lakás céljára szolgáló helyiségekre vonatkozó szabályok megalkotását, nem jelenti a köztulajdon és magántulajdon egyenjogúságának sérelmét. Az egyenjogúság alkotmányos szabályából ugyanis nem következik, hogy a két tulajdonforma közötti lényeges eltéréseket a törvényi szabályozás ne vehetné figyelembe, különösen a szociálisan kötött bérlakás-tulajdon esetében. Egyébiránt pedig a szabályozás lehetősége a tulajdonszerzéskor fennálló eredeti teher volt. [Vö. 64/1993. (XII. 22.) AB, ABH 1993, 383.]
4. Indítványozó támadta az irodahelyiség-gazdálkodás szabályaival összefüggésben a Vátv. 43. § (5) bekezdését is, mely felhatalmazást ad a bérlőkijelölés korábbi szabályainak hatályban tartására. Ez a rendelkezés azonban éppen a jogállamiság részét képező jogbiztonság garantálását szolgálja. A jogszabály vagy megállapodás alapján az önkormányzat tulajdonszerzése előtt fennálló jogokat az önkormányzat tulajdonszerzése nem sértheti, az önkormányzat az érintett tulajdont a fennálló teherrel együtt szerezte meg. Ezért az Alkotmánybíróság a Vátv. 43. § (5) bekezdésének alkotmányellenességére irányuló indítványt elutasította.
5. Egyik indítványozó a Vátv.-nek a meghatározott műemlék épületek sorsáról rendelkező 6. §-a kihirdetésre visszamenő hatályú megsemmisítését kérte. Indítványozó egyrészt kifogásolta, hogy a 18. század óta a megye tulajdonában álló épületet a megyei önkormányzat csak külön eljárás során, és nem feltétlenül teljes egészében kapja vissza; másrészt általában alkotmányellenesnek ítéli, hogy az idézett szakasz alapján más tulajdonába adható a műemlék épület.
A műemlékileg védett épületek, építmények, területek önkormányzati tulajdonba adását az Ötv. 107. § (2) és (3) bekezdése utalta külön törvény szabályozására és a megyei (fővárosi) vagyonátadó bizottságok hatáskörébe. A műemléki jelleg kellő indok az ilyen épületek átruházásának korlátozására, a vagyonátadás megterhelésére. Erre Magyarország kötelezettséget is vállalt az Európai Építészeti Örökség Védelméről kötött nemzetközi egyezményhez való csatlakozással, mely a Magyar Köztársaság vonatkozásában 1990. augusztus 1. napján lépett hatályba. Egyébiránt a Vátv. indítványozó által kifogásolt 6. §-a ugyanarra az esetre vonatkozik - műemlékek esetében -, amelyet a 2. § (4) bekezdése szabályoz, így az ott kifejtett indokok állnak erre a szakaszra is.
Az más kérdés, hogy az önkormányzat adott esetben olyan épületnek jut csak részben, és nem teljes egészében ismét a tulajdonába, mely valamikor a tulajdonában állt, és onnan kisajátítási eljárás és kártalanítás nélkül került állami tulajdonba. E tulajdoni igényekkel kapcsolatban az Alkotmánybíróság már ún. kárpótlási határozataiban kifejtette, alkotmányosan szükséges az, hogy "a társadalmi tulajdon lebontása során a tulajdoni rendszert átalakító törvények a társadalmi tulajdon egykori létrehozásából származó terheket, és az 1989. október 23.-i alkotmánymódosítás folytán esedékessé vált kötelezettségeket is elosszák azok között, akik a társadalmi tulajdont ingyenesen megszerzik." [16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991, 63.].
6. Indítvány kifogásolta a Vátv. védett természeti területekkel kapcsolatos 7. § (4) bekezdését is.
A műemlékekhez hasonlóan a védett természeti területek esetében nem a tulajdoni forma, a tulajdoni viszonyok, hanem a tulajdon tárgyának sajátosságai indokolják a tulajdonba adás során a tulajdon megterhelését és a forgalomképesség korlátozását. A tulajdon korlátozásának indoka az, hogy különleges védelemre szoruló, veszélyeztetett, korlátozott számú és nem helyettesíthető javakról van szó, melyek különleges eljárással történő védelme alkotmányos kötelezettség. [Vö. 28/1994. (V. 20.) AB, ABH 1994, 134.] Az így védett vagyontárgyakkal való rendelkezés minden tulajdonos esetében korlátozott, és ez alól nem kivételek a helyi önkormányzatok sem. Ezen az alkotmánybíróság a Vátv. 7. § (4) bekezdése ellen irányuló indítványokat elutasította.
7. Az egyik indítvány kifogásolja, hogy a Vátv. 10. és 51. §-ai módosítják az Ötv. 107. § (5) bekezdését, és jelentős mértékben korlátozzák az önkormányzatok tulajdonába kerülő belterületi állami tulajdonú földek körét.
Az indítvány téves törvényértelmezésen alapszik. Az Ötv. 107. § (3) bekezdése ugyanis meghatározza azt az ingatlani kört, mely nem a törvény erejénél fogva és tehermentesen, hanem a vagyonátadó bizottság döntésével, külön törvény rendelkezése alapján kerül önkormányzati tulajdonba. Ezek között szerepelnek az állami tulajdonú földek is. Az általános szabályokat egy területen konkretizálja a 107. § (5) bekezdése, mely szerint "A vagyonátadó bizottság döntésével a helyi önkormányzat tulajdonába kerül az e törvény kihirdetése napján az önkormányzat belterületéhez tartozó állami tulajdonban levő föld, a kizárólag állami tulajdonba kerülő földek kivételével."
A törvény elfogadásakor a záró rendelkezések - mint ez a törvényjavaslat indokolásából és vitájából is kitetszik - az állami tulajdon épp csak megkezdett, és későbbi törvényekkel kibontakozó reformjára tekintettel születtek. Az Ötv. 107. § (5) bekezdése egyrészt arra szolgál, hogy a nem kizárólag állami tulajdonba kerülő földeket a vagyonátadó bizottság majd átadja az önkormányzatoknak. Ennek pontos mértéke azonban a később kialakítandó kincstári tulajdon meghatározása után fog kialakulni, mint erre a törvényjavaslat indokolása is rámutat, s maga a rendelkezés is elsősorban a kialakítandó kincstári tulajdon biztosítását tartotta szem előtt. Ezek alapján a Vátv 10. és 51. §-aiban szereplő szabályozás nem jelenti az önkormányzatok tulajdonának alkotmányellenes sérelmét.
8. Egyik indítványozó a Vátv. több rendelkezését, így a már tárgyalt 2. §-át, az ingó vagyon átadásáról szóló 21. §-át, és a muzeális emlékek tulajdonba adását szabályozó 22. § (2) bekezdését abból a szempontból támadja, hogy azok a vagyontárgyak önkormányzati tulajdonba adásánál nem teremtenek egyenlő esélyt a települési és a megyei önkormányzatok között.
A Vátv. a törvényhozó belátása szerint igyekezett kialakítani olyan vagyonátadási rendszert, amely alapvetően két célt szolgál. Az egyik cél a korábbi kizárólagos állami tulajdon önkormányzati tulajdonná való átalakítása az átfogó tulajdonosi rendszerváltás keretében. A másik cél a helyi önkormányzatok működőképességének biztosítása, a feladataik ellátásához szükséges vagyon juttatásával. A különböző önkormányzatok közötti vagyonmegosztásra a törvény többféle megoldást kínál. Akármilyen körültekintő, és egymást kiegészítő vagy kiváltó tulajdonba adási megoldásokat is dolgoz ki a törvényhozó, az államszocialista tulajdoni rendszer (és ennek részeként az itt érdekes kezelői jog, a levéltári és múzeumi rendszer stb.) következményeként lesznek olyan konkrét esetek, mikor méltánytalansághoz vezet a törvény alapján történő tulajdonba adás. Ezeknek a sérelmeknek az orvoslására az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre, az csak a jogszabályok alkotmányosságának vizsgálatára terjed ki. Miután a támadott rendelkezések nem alkotmányellenesek, célszerűtlenségük, vagy egyedi esetben való alkalmazásuk esetén méltánytalanságuk nem alkotmánybírósági vizsgálat tárgya.
9. Indítvány érkezett a Vátv. 28. § (3) bekezdése alkotmányosságának vizsgálatára is, mely kizárja bizonyos ingatlanok tulajdonának visszautasítását.
A támadott szabályozás esetén a tulajdonjog korlátozása részben az önkormányzatok érdekét, részben azt az elvet szolgálja, hogy valamennyi korábbi állami tulajdon önkormányzati tulajdonba kerüljön, és ne maradjon gazdátlan, végül pedig a tulajdonrendezés minél egyszerűbben menjen végbe. A tilalomban megtestesülő kötelezés a vagyontömeg átadásával együtt megállapított eredeti teher. Az Alkotmánybíróság korábbi határozatában kimondta, hogy csak a vagyonátadás egészét vizsgálja, és az egyes terheket nem lehet külön is vitatni. [Vö. 64/1993. (XII. 22.) AB hat., ABH 1993, 378.]. Ezért a támadott rendelkezés nem jelenti az önkormányzatok tulajdonának alkotmányellenes korlátozását.
10. Indítványok támadták a Vátv. azon szabályait [jelesül a 40. § (2) bekezdését, és 41. §-át], melyek a kötelezően ellátandó közfunkciók és az államigazgatási feladatok körében előírják a használat jogának átadását a feladatot ellátó szerv részére.
Az indítványok alapvető kifogása, hogy nem kétharmados többséggel elfogadott törvény korlátozza az önkormányzat tulajdonosi jogait, mégpedig a használat jogát. Az I. pontban előadott érvek alapján e rendelkezés alkotmányellenessége sem állapítható meg. A használat jogának átengedésére pedig a jelen határozat II. pontjában a Htv. 145. §-ával kapcsolatban mondottak irányadók.
11. Indítvány érkezett a Vátv. 44. §-ának alkotmányellenességére vonatkozóan is. A törvény e záró rendelkezése azt a célt szolgálta, hogy a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezéséig az egyháztól kártalanítás nélkül államosított ingatlan ne kerülhessen önkormányzati tulajdonba, és így ne váljék a későbbi törvényi rendezés akadályává. A rendelkezés tehát nem a megszerzett tulajdont korlátozta, hanem a tulajdon megszerzését zárta ki bizonyos esetekben. Miután pedig a tulajdonszerzésre az Alkotmányból nem vezethető le alapjog, a Vátv. 44. §-ának alkotmányellenessége nem volt megállapítható.
12. Indítvány támadta a Htv. 10. §-át, 40. § a)-c) pontjait, valamint 86. és 96. §-ait, továbbá az állam vállalkozói vagyonára vonatkozó törvényekkel összefüggő jogszabályok módosításáról szóló 1992. évi LV. törvény 5. § (2) bekezdését is. Miután a Htv. 10. §-át az 1996. évi XXXI. törvény 48. § (4) bekezdés b) pontja; 40. § a)-c) pontjait az 1995. évi XCI. törvény 44. § (1) bekezdés b) pontja; 86. §-át az 1995. évi LVII. törvény 45. § (1) bekezdése; 96. §-át az 1993. évi LXXIX. törvény 123. § (11) bekezdés b) pontja; az állam vállalkozói vagyonára vonatkozó törvényekkel összefüggő jogszabályok módosításáról szóló 1992. évi LV. törvény 5. § (2) bekezdését pedig az 1993. évi LIV. törvény 1. §-a hatályon kívül helyezte, az Alkotmánybíróság az eljárást e rendelkezések vonatkozásában megszüntette.
Budapest, 1997. december 22.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke előadó alkotmánybíró
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Németh János s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró