261/B/1997. AB határozat
a társadalombiztosítás pénzügyi alapjai 1998. évi költségvetéséről szóló 1997. évi CLIII. törvény 24. §-a, valamint az egészségügy társadalombiztosítási finanszírozásának egyes kérdéseiről szóló 103/1995. (VIII. 25.) Korm. rendelet egyes rendelkezései alkotmányellenességének vizsgálatáról
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályok alkotmányellenességének utólagos megállapítására irányuló indítványok alapján meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a társadalombiztosítás pénzügyi alapjai 1998. évi költségvetéséről szóló 1997. évi CLIII. törvény 24. §-a, valamint az egészségügy társadalombiztosítási finanszírozásának egyes kérdéseiről szóló 103/1995. (VIII. 25.) Korm. rendelet 7. § (2) bekezdése, 2. számú melléklete, 8-9. §-ai és 9/A. §-a alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt benyújtott indítványokat elutasítja.
INDOKOLÁS
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz több indítvány érkezett, amelyek a háziorvosi ellátás finanszírozásának a társadalombiztosítás pénzügyi alapjai 1995. évi költségvetéséről és a természetbeni egészségbiztosítási szolgáltatások finanszírozásának általános szabályairól szóló 1995. évi LXXIII. törvény 15. § (1) bekezdésében, valamint az egészségügy társadalombiztosítási finanszírozásának egyes kérdéseiről szóló 103/1995. (VIII. 25.) Korm. rendeletben (a továbbiakban: Korm. r.) foglalt egyes rendelkezések alkotmányosságának utólagos vizsgálatát kezdeményezték. Az Alkotmánybíróság ezeket az indítványokat egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította, hogy az 1995. évi LXXIII. törvény 15. § (1) bekezdését hatályon kívül helyezte a kötelező egészségbiztosítás ellátásairól szóló 1997. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ebtv.) 83. §-ának (4) bekezdése, azonban az indítványozók által vitatott rendelkezéssel azonos tartalmú szabályt tartalmaz a társadalombiztosítás pénzügyi alapjai 1998. évi költségvetéséről szóló 1997. évi CLIII. törvény (a továbbiakban: Tbktv.) 24. §-a, ezért eljárását e rendelkezés tekintetében folytatta.
2. Az indítványozók elsősorban a Tbktv. 24. §-ában, valamint a Korm. r. 7. § (2) bekezdésében és 2. számú mellékletében foglalt rendelkezések alkotmányosságát vitatták.
A Tbktv. 24. §-a a következő rendelkezést tartalmazza: "A háziorvosi ellátás finanszírozása korcsoportos fejkvóták megállapításával, a szakképesítés, az ellátott feladatok, a területi viszonyok és a területi ellátási kötelezettség figyelembevételével olyan relatív rendszerben történik, amely az ellátás szakmai színvonalát veszélyeztető mértékű teljesítményre irányuló érdekeltséget degressziós szorzók útján csökkenti."
A finanszírozást meghatározó tényezők figyelembevételének módját, a díjfizetés alapjául szolgáló pontszámok kiszámításának módját a Korm. r. 7. § (2) bekezdése az alábbiak szerint határozza meg:
"(2) A díjfizetés alapjául szolgáló pontszámot az összesítőben szereplő létszám alapján meghatározott korcsoportonkénti pontszám összegének a degressziós tényezővel korrigált értéke, valamint a szakképzettségi szorzó szorzataként kell megállapítani. A degresszió számítási módját a 2. számú melléklet tartalmazza. A degresszió számításánál az adott háziorvoshoz bejelentkezett valamennyi biztosítottat figyelembe kell venni, függetlenül attól, hogy azok ellátására egy vagy több rendelőben, illetve azonos vagy eltérő rendelési időben kerül sor..."
E rendelkezésnek megfelelően a degresszió mértékét és számítási módját a Korm. r. 2. számú melléklete határozza meg.
Az indítványok egy része az Alkotmány 70/B. §-ában foglalt egyenlő munkáért egyenlő bérezéshez való jog sérelmét látja a degresszió alkalmazásában.
Más indítványozók az Alkotmány 70/D. §-ában foglalt, egészséghez való jog és az általuk ennek garanciájaként felfogott szabad orvosválasztás jogának szempontjából támadják a degressziós szorzó alkalmazására vonatkozó szabályokat.
Álláspontjuk alátámasztására indítványozók kifejtik, hogy a háziorvosok finanszírozásában a degresszió elvének alkalmazása - miután arra készteti az orvost, hogy válasszon a hozzáforduló betegek között - konfliktushelyzetet teremt az orvos számára, ugyanakkor olyan kényszerhelyzetet teremt a beteg számára, ami meggátolja a beteget abban, hogy az általa kiválasztott orvosra bízza magát.
Különösen hátrányos ez a szabályozás a nagy lakosságú területen (körzetben) területi ellátási felelősséggel működő háziorvosok számára. A területi ellátási felelősséggel működő háziorvosoknak nincs joga arra, hogy visszautasítsa a működési területén élő biztosítottakat, akkor ha háziorvosként őket választják. Ezeknek a háziorvosoknak nem áll módjában, hogy csak annyi személy ellátására vállaljanak kötelezettséget, amennyivel még nem esik a degressziós számítás hatálya alá, hogy csak a jogalkotó által ideálisnak ítélt számú biztosított ellátását vállalja. A háziorvos rajta kívül álló okok miatt részesül többletmunkájáért csökkentett díjazásban, a körzethatárok megváltoztatása, új körzet kialakítása a helyi önkormányzat és az egészségbiztosítási szervek feladata, és nagy mértékben függ azok anyagi lehetőségeitől.
3. Egy indítványozó vitatja a Korm. r.-nek azon szabályait is, amelyek megkülönböztetést tesznek a területi ellátási kötelezettséggel működő házi orvosok és az ilyen ellátási kötelezettséggel nem rendelkező háziorvosok között.
Ilyen megkülönböztető rendelkezést tartalmaz a Korm. r. 8. §-a, mely szerint a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező háziorvos külön térítést kap az Egészségbiztosítási Alapból (a továbbiakban: E. Alap) akkor, ha olyan biztosítottat lát el térítésmentesen, aki hozzá nem jelentkezett be, továbbá ha biztosítottnak nem minősülő külföldi állampolgár részére nyújt sürgős szükség esetén.
A területi ellátási kötelezettséggel rendelkező háziorvosi szolgálat működtetője a Korm. r. 9. §-a rendelkezéseinek megfelelően - a körzet lakosságszáma és a rendelő adottságai alapján további fix összegű díjra is jogosult.
A Korm. r. 9/A. §-a alapján praxisközösséget csak a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező háziorvosi szolgálatok működtetői hozhatnak létre.
Indítványozó álláspontja szerint ez a megkülönböztetés indokolatlan, mivel a háziorvos tevékenysége és kötelezettségei tekintetében nincs különbség a szerint, hogy területi ellátási kötelezettséggel, vagy anélkül látja el feladatát. Ezért ez a szabályozás sérti az Alkotmány 70/B. §-ában, valamint ellentétes az Alkotmány 9. § (1)-(2) bekezdésében foglaltakkal.
4. Az Alkotmánybíróság a szabályozás indokainak megismerése érdekében megkeresést intézett a népjóléti miniszterhez. A népjóléti miniszter válaszában kifejtette, hogy a degresszió alkalmazásának finanszírozási és szakmapolitikai indoka volt. A háziorvosi praxisok működési költségei nem növekednek a betegek számának növekedésével arányosan. "Ebből következően a nagyobb - a degresszióval érintett - praxisok esetén a személyes jövedelemhányad az átlagosnál nagyobb, mert az állandó működési költség itt sem haladja meg számottevően az átlagost. A degresszió alkalmazása tehát ezt az aránytalanul magasabb jövedelemhányadot korrigálja. A degresszió lényege, hogy a lineáris jövedelem-növekedést a szakmailag még megfelelően ellátható betegszámnál megállítja, és bár további növekedést enged, de a növekedés mértékét visszafogja." A degresszió alkalmazásának szabályozása során a fő motívum annak a szakmapolitikai célnak az érvényesítése volt, amelyet a Tbktv. 24. §-a is megfogalmaz, amikor kimondja, hogy a degressziós szorzó alkalmazása "az ellátás szakmai színvonalát veszélyeztető mértékű teljesítményre irányuló érdekeltség" csökkentésére irányul. A háziorvos tevékenysége nem merül ki a rendelési időben hozzáforduló betegek gyógyításában, feladatai közé tartozik a gondozás és a prevenció is. Ezek a feladatok meghatározott betegszám fölött szakmailag megfelelő színvonalon nem láthatók el. A degresszió alkalmazása az egyik fontos garanciája a megfelelő színvonalú egészségügyi ellátásnak azzal, hogy az optimális praxis-méretek kialakítására ösztönöz, indirekt módon a betegek érdekeit szolgálja.
II.
1. Az indítványok alapján az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, hogy a Tbktv. és a Korm. r. vitatott szabályai sértik-e az Alkotmány 70/D. §-ában foglaltakat. Az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése kimondja, hogy a Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez. A 70/D. § (2) bekezdése ezt a jogosultságot állami kötelezettségvállalásként fogalmazza meg. Eszerint az állam ezt a jogot a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.
Az Alkotmánybíróság az 54/1996. (XI. 30.) AB határozatában (ABH 1996, 173-203.) értelmezte az Alkotmány 70/D. §-ában foglaltakat. E határozatában kifejtette: "Az Alkotmány 70/D. §-ában foglalt lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog biztosítása olyan alkotmányos állami feladatot jelent, amelyet az állam központi szervei és a helyi önkormányzati - továbbá egyéb - szervek rendszere révén valósít meg. Ennek keretében az állam - egyebek között - egészségügyi intézményhálózat működtetésére és az orvosi ellátás megszervezésére köteles. Az egészségügyi intézményhálózat és az orvosi ellátás körében az Alkotmánybíróság elvontan, általános ismérvekkel csak egészen szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az állami kötelezettség kritikus nagyságát, vagyis azt a szükséges minimumot, amelynek hiánya már alkotmányellenességhez vezet. Ilyennek volna minősíthető például, ha az ország egyes területein az egészségügyi intézményrendszer és az orvosi ellátás teljesen hiányozna. Az ilyen szélső eseteken túl azonban az Alkotmány 70/D. §-ban meghatározott állami kötelezettségnek nincs alkotmányos mércéje. A lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog tehát önmagában alanyi jogként értelmezhetetlen, az az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdésében foglalt állami kötelezettségként fogalmazódik meg, amely magában foglalja azt a kötelezettséget, hogy a törvényhozó a testi és lelki egészség bizonyos területein alanyi jogokat határozzon meg." (ABH 1996, 186-187.)
Ezt az értelmezést figyelembe véve a vitatott rendelkezések alkotmányossága az Alkotmány 70/D. §-a alapján nem vizsgálható.
Az Alkotmány e rendelkezéséből az orvos-választás szabadsága alkotmányos jogként nem vezethető le. Az orvos-választás szabadságáról a betegek jogainak szabályozása körében az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 8. §-a rendelkezik, mely szerint: "A betegnek joga van az állapota által szakmailag indokolt szintű egészségügyi szolgáltató és - ha jogszabály kivételt nem tesz - a választott orvos egyetértésével az ellátását végző orvos megválasztásához, amennyiben azt az egészségi állapota által indokolt ellátás szakmai tartalma, az ellátás sürgőssége vagy az ellátás igénybevételének alapjául szolgáló jogviszony nem zárja ki." A betegnek az orvosa megválasztásához való joga e törvényi szabályozás alapján sem tekinthető feltétlen érvényesülést követelő, korlátozhatatlan alanyi jognak.
Mindezeket figyelembe véve az, hogy az indítványozók által vitatott finanszírozási szabályok arra ösztönzik a háziorvost, hogy ne minden hozzájuk forduló személy gyógyítását vállalják, nem jelenti a betegek számára biztosított alkotmányos jog korlátozását.
2. Az indítványok támadják a Tbktv. és a Korm. r. vitatott rendelkezéseit az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdésével összefüggésben is.
Az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdése a következő rendelkezést tartalmazza: "(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga."
Az Ebtv. 30-31. §-a, valamint a Korm. r. 1. §-a alapján a kötelező egészségbiztosítás alapján járó háziorvosi ellátásra az egészségügyi szolgáltató, a háziorvosi szolgálat működtetője köt finanszírozási szerződést az egészségbiztosítás illetékes szervével, a megyei egészségbiztosítási pénztárral. Az egészségbiztosítási szervek e finanszírozási szerződések alapján - a Tbktv.-ben meghatározott finanszírozási rend szerint - térítik meg az ellátások költségeit.
Az egészségbiztosítás szerveitől a háziorvosi ellátásért kapott pénzösszeg nem munkabér, hanem a háziorvosi praxis egészségbiztosítástól származó bevétele, ami az orvos jövedelmén kívül magában foglalja a praxis működésének egyéb költségeit is (a rendelő fenntartási költségei, az orvos-írnok, asszisztens munkabére, a fogyóeszközök költségei stb.).
A praxis egészségbiztosítástól származó bevétele a háziorvosi szolgálat működtetőjét illeti meg. A háziorvosi szolgálat működtetője lehet a települési önkormányzat, illetőleg a települési önkormányzat által fenntartott költségvetési szerv. Ebben az esetben nincs összefüggés a Tbktv. és a Korm. r. által meghatározott finanszírozási szabályok és a háziorvosi feladatokat ellátó orvosok díjazása között, az orvosok munkabérének, illetményének megállapítására és mértékére a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény és végrehajtási szabályai az irányadók. A vitatott szabályok és az orvos személyes jövedelme között közvetlenebb összefüggés áll fenn a vállalkozó háziorvosok esetén, az egészségbiztosítás szerveitől származó bevétel azonban ebben az esetben sem tekinthető a munkavégzés fejében kapott bérnek.
Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdése és a vitatott rendelkezések között nincs tartalmi összefüggés. Hasonlóan foglalt állást az Alkotmánybíróság 719/B/1993. AB határozatában (ABK, 1998. március 132.) is.
3. Bár az indítványok az Alkotmány 70/A. §-ában szabályozott jogegyenlőség sérelmére kifejezetten nem hivatkoznak, de a vitatott szabályok alkotmányellenességének alátámasztására megfogalmazott egyik legfontosabb érvük az, hogy a szabályozás a háziorvosok egyes csoportjai számára hátrányos megkülönböztetést tartalmaz, ezért az Alkotmánybíróság eljárása során vizsgálta azt is, hogy a vitatott szabályok nem sértik-e az Alkotmány 70/A. §-nak a diszkrimináció tilalmára vonatkozó rendelkezéseit.
Az Alkotmánybíróság már számos határozatában értelmezte az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdését. Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. Kimondta, hogy a diszkrimináció Alkotmányban meghatározott tilalma elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 77-78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280-282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 203.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 138. stb.]
Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy a finanszírozási szabályok által a háziorvosok egyes csoportjai tekintetében tett megkülönböztetésnek van-e alkotmányos indoka.
Az indítványok két vonatkozásban hivatkoznak arra, hogy a finanszírozási szabályok egyes orvoscsoportok számára hátrányos megkülönböztetést tartalmaznak.
3.1. Az indítványozók álláspontja szerint a degresszió alkalmazására vonatkozó szabályok megkülönböztetést eredményeznek a területi ellátási felelősséggel működő háziorvosok között aszerint, hogy milyen lakosságszámú körzetben látják el feladataikat. Hátrányosan érintik azokat a háziorvosokat, akik nagy lakosságszámú körzetekben működnek. A 16/1972. (IV. 29.) MT rendelet 13/B. § (3) bekezdése alapján a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező háziorvos a körzetében lakó beteg bejelentkezését köteles elfogadni, az ilyen beteg bejelentkezését csak különösen indokolt esetben utasíthatja el.
Ugyanakkor az Eütv. 152. § (2) bekezdése alapján a háziorvosi körzetek kialakítása a települési önkormányzat hatáskörébe tartozik. A nagy lakosságszámú körzetekben a háziorvosnak - rajta kívül álló okból - nem áll módjában az, hogy csak a jogalkotó által optimálisnak ítélt beteg ellátását vállalja.
A háziorvosi szolgálatok közötti, az indítványozók által kifogásolt különbség nem a degresszió alkalmazására vonatkozó szabályok következménye.
A Korm. r. 7. § (2) bekezdésének és 2. számú mellékletének a degresszió számítására vonatkozó, az indítványozók által vitatott szabályai megkülönböztetés nélkül minden háziorvosi szolgálatra kiterjednek.
A 7. § (3)-(4) bekezdése csak jogszabály által pontosan meghatározott szűk körben ad lehetőséget arra, hogy a háziorvosi szolgálat a degresszió alkalmazása alól mentesítést kapjon. A Korm. r. 7. § (3)-(4) bekezdései a következőket tartalmazzák:
"(3) A degressziós korrekció alkalmazása alól mentesítést kap az a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező háziorvosi szolgálat, amelynek a területi ellátásra kijelölt körzete egy vagy több önálló község és a községben más, azonos típusú háziorvosi szolgálat nem működik, és ha a háziorvosi szolgálathoz bejelentkezett biztosítottak száma nem haladja meg a körzet lakosságszámát. A degresszió alóli mentesség területi ellátásra kijelölt 2400 (gyermekkörzet esetén 1100) főig terjedő lakosságszámra szól. Amennyiben a területi ellátásra kijelölt lakosságszám meghaladja a 2400 (gyermekkörzet esetén az 1100) főt és a (4) bekezdésben foglalt feltételek fennállnak, a degressziót a 2400 (gyermekkörzet esetén 1100) főt meghaladó bejelentkezett lakosságszámra kell alkalmazni. A 2400 (gyermekkörzetben 1100) főre figyelembe vehető pontértéket a MEP számítja ki, évente egyszer a praxisra jellemző korcsoportos szorzók súlyozott átlaga alapján. A degresszió -a 2. számú mellékletben szereplő 2400 pont helyett - a MEP által kiszámított 2400 (gyermekkörzet esetén 1100) főhöz tartozó pontértékkel számítandó.
(4) A degresszió alóli mentességet - amennyiben a körzet megosztásának nincsenek meg a személyi, tárgyi vagy a földrajzi adottságból adódó feltételei - a területi ellátásért felelős önkormányzat(ok) kérésére az ÁNTSZ területileg illetékes megyei (fővárosi) intézete igazolja. A mentesség a fenti feltételek megváltozásáig, illetve legfeljebb a szerződés érvényességéig áll fenn."
E rendelkezés következtében a területi ellátási kötelezettséggel működő praxisok között kialakuló különbségtétel sem tekinthető ésszerű indok nélküli, önkényes megkülönböztetésnek. Azokon az aprófalvas vidékeken működő háziorvosi körzetekben ad módot a mentesítésre, illetőleg meghatározott lakosságszám felett a degresszió eltérő számítására, ahol személyi, tárgyi vagy földrajzi adottságok miatt, az optimálisnál nagyobb körzetek megosztása nem lehetséges, így a degresszió alkalmazása az elérni kívánt célt nem szolgálná.
3.2. Az egyik indítványozó annak a különbségtételnek az alkotmányosságát vitatja, amely a finanszírozási rendszerben a területi ellátási kötelezettséggel működő és az ilyen kötelezettséggel nem rendelkező háziorvosok finanszírozása között fennáll. A Korm. r. 8-9. §-ai alapján a területi ellátási kötelezettséget vállaló háziorvos az E. Alapból olyan díjazásra tarthat igényt, amely az ilyen kötelezettség nélkül működő háziorvosokat nem illeti meg.
A Korm. r. 8. §-a alapján a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező háziorvos eseti ellátási díjra jogosult, ha - az ügyeleti szolgálaton és a helyettesítésen kívül - a 6/1992. (III. 31.) NM rendelet 3. §-ának (2) bekezdése alapján olyan biztosítottat lát el térítésmentesen, aki hozzá nem jelentkezett be, továbbá a biztosítottnak nem minősülő külföldi állampolgár részére sürgős szükség esetén nyújt ellátást, és az ellátott személy az ellátásra egészségügyi vagy szociálpolitikai egyezmény alapján jogosult. A 9. §-a alapján pedig a bejelentkezett betegek után járó "fejkvótán" és az eseti ellátási díjon felül un. fix összegű díjat is kap. Ugyancsak finanszírozásbeli különbséget eredményez a háziorvosok között a Korm. r. 9/A. §-a, amely csak a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező háziorvosok számára teszi lehetővé praxisközösség létrehozását.
A finanszírozásbeli különbségtétel a kétféle háziorvosi praxis eltérő feladataira, illetőleg létrehozásuk eltérő feltételeire vezethető vissza.
A területi ellátási kötelezettséggel rendelkező háziorvosi hálózat működtetése az Alkotmány 70/D. §-ában szabályozott alapvető jog egyik intézményi garanciája. Az állam a területi ellátási kötelezettséggel működő háziorvosi szolgálatok működtetésével tesz eleget az egészségügyi alapellátás területén alkotmányi kötelezettségének. A mindenki számára hozzáférhető egészségügyi alapellátás biztosítása érdekében a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény 8. § (4) bekezdése, valamint az Eütv. 152. § (1) bekezdése a települési önkormányzatok kötelezően ellátandó feladatává teszi azt, hogy gondoskodjanak az egészségügyi alapellátásról és ennek keretében a háziorvosi ellátásról. A települési önkormányzatok e feladatuknak a területi ellátási kötelezettséggel működő háziorvosi szolgálatok megszervezésével tesznek eleget. A területi ellátási felelősséggel működő háziorvosi szolgálatoknak az egészségügyi ellátásban betöltött szerepére tekintettel az ilyen kötelezettséget vállaló háziorvosok számára a jogszabályok olyan kötelezettségeket írnak elő, amelyek a területi ellátási kötelezettséget nem vállaló háziorvosokat nem terhelik.
A területi ellátási kötelezettség tartalmát a Korm. r. 3. § (1) bekezdése határozza meg. E szerint: " Területi ellátási kötelezettséggel működik az a háziorvosi szolgálat, amelynek orvosa az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény végrehajtásáról rendelkező 16/1972. (IV. 29.) MT rendelet - 55/1992. (III. 21.) Korm. rendelet 2. §-ával megállapított - 13/B. §-a és a háziorvosi és a házi gyermekorvosi szolgálatról szóló 6/1992. (III. 31.) NM rendelet 3. §-a alapján nyújtja az ellátást azzal, hogy a hozzá bejelentkezett személyekkel azonos ellátásban kell részesítenie a körzetében lakó és más orvost választó biztosítottakat is, ha azok választott orvosukat felkeresni nem tudják."
Az ilyen kötelezettséggel rendelkező háziorvos a 16/1972. (IV. 29.) MT rendelet 13/B. §-a alapján a területén lakóhellyel rendelkezők bejelentkezését köteles elfogadni, illetőleg abban az esetben is el kell látnia a területén lakó beteget, ha az más orvost nem választott és ellátatlansága az egészségét károsító vagy a gyógyulást lassító állapotromláshoz vezetne. Az idézett rendelkezés, valamint az Ebtv. 11. § (2) bekezdésének b) pontja alapján köteles ellátni az ellátási területén élő, illetőleg tartózkodó, más orvoshoz bejelentkezett betegeket is, akkor ha azok választott háziorvosukat felkeresni nem tudják. A területi ellátási kötelezettséggel működő háziorvosi szolgálatot tehát a jogszabályok kötelező szolgáltatóként jelölik ki az ellátási területükön lakó és tartózkodó betegek ellátására.
A területi ellátási kötelezettséggel nem rendelkező háziorvos a 16/1972. (IV. 29.) MT rendelet 13/B. § (3) bekezdése alapján bármely páciens bejelentkezését indokolás nélkül elutasíthatja, ellátási kötelezettsége - a minden orvosra kötelező elsősegélyt kivéve - csak a hozzá bejelentkezett betegekre terjed ki.
A Korm. r. 4-5. §-ai alapján különböznek a finanszírozási szerződés megkötésének feltételei is. E szabályok a finanszírozási szerződés megkötését minimális ellátotti létszámhoz kötik. A finanszírozási szerződés megkötéséhez előírt minimális ellátotti létszámok lényegesen különböznek aszerint, hogy területi ellátási kötelezettséggel, vagy anélkül működik a háziorvosi szolgálat.
A Korm. r. 4. § (1) bekezdése kimondja, hogy 1997. január 1-jétől új háziorvosi, illetve házi gyermekorvosi körzetre akkor köthető finanszírozási szerződés, ha a háziorvosi, illetve háziorvosi és házi gyermekorvosi körzet esetén 1200-1500 fő ellátását, házi gyermekorvosi körzet esetén minimálisan 600 fő ellátását a szolgálat működtetője területi ellátási kötelezettséggel vállalja. Ezzel szemben a Korm. r. 5. §-a alapján háziorvosi szolgálat területi ellátási kötelezettség nélküli működtetésére finanszírozási szerződést akkor lehet kötni, ha 200, a társadalombiztosítás egészségügyi szolgáltatásának igénybevételére jogosító igazolvánnyal rendelkező személy, illetve annak törvényes képviselője írásban nyilatkozik, hogy a szolgálat orvosát kívánja háziorvosának választani.
A területi ellátási kötelezettséggel működő háziorvosi szolgálatoknak az egészségügyi ellátásban betöltött rendeltetése, az ilyen háziorvosok számára jogszabályban előírt ellátási kötelezettsége, és a háziorvosi körzetek számára jogszabályban meghatározott ellátotti létszám biztonságos ellátása indokolja, hogy a területi ellátási kötelezettséget vállaló háziorvosi szolgálatok finanszírozására kedvezőbb szabályok vonatkoznak, mint az ilyen kötelezettséget nem vállaló háziorvosi szolgálatokra, hogy a "fejkvótán" túl további díjazásban részesüljenek.
Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Korm. r. 8-9. §-a, valamint 9/A. §-a által, a területi ellátási kötelezettséggel, illetőleg anélkül működő háziorvosi szolgálatok között tett megkülönböztetés nem tekinthető önkényesnek, annak tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka van, nem sérti az Alkotmány 70/A. §-át, nem ellentétes a diszkrimináció tilalmára vonatkozó alkotmányi rendelkezéssel, s nem állapítható meg az Alkotmány 9. § (1)-(2) bekezdésének az indítványozó által állított sérelme sem.
Budapest, 1998. szeptember 21.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Németh János s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró