29/1993. (V. 6.) AB határozat
a helyi önkormányzatok megalakulásával összefüggő kiegészítő és átmeneti szabályokról szóló 1990. évi LXXXIII. törvény, továbbá az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény, a helyiséggazdálkodásról szóló 19/1984. (IV. 15.) MT rendelet, és ennek végrehajtása tárgyában kiadott 8/1984. (IV. 15.) ÉVM rendelet egyes rendelkezései alkotmányellenességének vizsgálatára irányuló indítványok tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítása iránti indítványok tárgyában - dr. Tersztyánszky Ödön és dr. Zlinszky János alkotmánybírák különvéleményével - meghozta a következő
határozatot.
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a helyi önkormányzatok megalakulásával összefüggő kiegészítő és átmeneti szabályokról szóló 1990. évi LXXXIII. törvény 13. § (1) bekezdésében, továbbá az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény 2. § (9) bekezdésében foglalt rendelkezések, valamint a helyiséggazdálkodásról szóló 19/1984. (IV. 15.) MT rendelet, és ennek végrehajtása tárgyában kiadott 8/1984. (IV. 15.) ÉVM rendelet alkotmányellenesek. Az alkotmányellenes jogszabályi rendelkezéseket és jogszabályokat 1993. december 31. napjával megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Több indítvány érkezett az Alkotmánybírósághoz a helyiséggazdálkodásról szóló, többször módosított 19/1984. (IV. 15.) MT rendelet (a továbbiakban: R.), továbbá e jogszabály végrehajtása tárgyában kiadott 8/1984. (IV. 15.) ÉVM rendelet (a továbbiakban: Vhr.) alkotmányossági vizsgálata iránt. Az indítványozók egy csoportja mindkét jogszabály egésze vonatkozásában kérte az alkotmányellenesség megállapítását és a jogszabályok teljes megsemmisítését, más indítványozók a jogszabály egyes rendelkezései tekintetében kérték, hogy az Alkotmánybíróság azok alkotmányellenességét állapítsa meg.
A támadott jogszabályokkal összefüggésben indítvány érkezett a helyi önkormányzatok megalakulásával összefüggő kiegészítő és átmeneti szabályokról szóló 1990. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Tv.) 13. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés alkotmányellenességének a megállapítása iránt. E törvényhellyel azonos tartalmú rendelkezést foglal magába az egyes állami tulajdonban levő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Tv2.) 2. § (9) bekezdése.
2. A Tv. 13. § (1) bekezdése szerint az állam tulajdonából a helyi önkormányzatok tulajdonába kerülő nem lakás céljára szolgáló helyiségekre továbbra is az állami tulajdonú helyiségekre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. A Tv2. 2. § (9) bekezdése ezzel egyezően kimondja, hogy az új törvény hatálybalépéséig a helyiségek elosztására, elidegenítésére, bérletére stb. a hatályban levő jogszabályok rendelkezései változatlanul irányadók. A Tv. 13. § (2) bekezdése pedig, amelynek szövegét az 1991. évi LXXVI. törvény 1. §-a állapította meg, úgy rendelkezik, hogy a Kormány az önkormányzatok tulajdonába kerülő bérlakásokra, illetve a nem lakás céljára szolgáló helyiségekre vonatkozó törvényjavaslatot 1992. március 31-ig köteles az Országgyűlés elé terjeszteni. A törvényjavaslat előterjesztése megtörtént, az Országgyűlés azonban a törvényt még nem fogadta el.
3. A R. és a Vhr. az ún. kötött, azaz az államigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt, hatósági rendelkezéseken alapuló, kötelező helyiséggazdálkodás részletszabályait tartalmazza. A R. hatálya kiterjed minden - a jogszabályban foglalt kivételektől eltekintve - nem lakás céljára szolgáló elhelyezési igény kielégítéséhez, továbbá az ezzel összefüggő kártalanításhoz szükséges helyiségre és telekre (R. 1. §). A R. II. Része az állami tulajdonban álló helyiségekre és telkekre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza, míg a R. III. Része - az állami tulajdonban álló ingatlanok mellett - a nem állami tulajdonban álló helyiségek és telkek használata, hasznosítása vonatkozásában is - bizonyos körben - az elhelyező hatóság intézkedési, engedélyezési jogkörét, illetőleg hatáskörét állapítja meg (R. 29-30. §).
A R. és a Vhr. lényeges tartalmi eleme, hogy az elhelyező hatóság az elhelyezési igény kielégítése céljára - a jogszabály keretei között - bármely helyiség, illetőleg telek egészét vagy egy részét igénybe veheti és kiutalhatja [R. 3. § (2) bekezdés], továbbá az, hogy bármely helyiség használati joga - bizonyos kivételektől eltekintve - csak az elhelyező hatóság jogerős kiutaló, illetőleg engedélyező határozata alapján és annak megfelelő tartalommal szerezhető meg [R. 4. § (1) bekezdés]. A helyiségekre, telkekre vonatkozó használati jog megszűnése is általában csak a hatóság igénybevétele, vagy a jogszüntetésre vonatkozó elfogadó nyilatkozata alapján következhet be (R. 7. §).
E lényeges tartalmi meghatározottságnak megfelelően a továbbiakban a R. és a Vhr. az ún. kötött helyiséggazdálkodásra vonatkozó, továbbá anyagi jogi és eljárásjogi szabályokat tartalmazza, így rendelkezik az elhelyezési igény kielégítésének módjáról, a helyiség használati jogának a megszerzéséről és megszűnéséről, a helyiségekre vonatkozó igénylésről, a kiutalásról, illetőleg az engedélyezési feltételekről, a használati jogról való lemondásért járó pénzbeli térítésről, továbbá a helyiségeket használók bejelentési kötelezettségéről és az elhelyezés ügyében hozott határozatok tartalmáról.
4. Az indítványokban megfogalmazott álláspont szerint a támadott jogszabályok, illetőleg azok egyes rendelkezései még az ún. szocialista tervgazdálkodás tipikus termékei, amelyek ellentétben állnak a piacgazdaságra és a vállalkozás szabadságára vonatkozó alkotmányos elvekkel. A hatóságilag kötött helyiséggazdálkodás sérti a tulajdoni formák egyenlőségére és a tulajdonjogra, mint alkotmányos alapjogra vonatkozó alkotmányi rendelkezéseket. Ennek megfelelően a kifogásolt jogszabályok, illetőleg azok meghatározott részei ellentétben állnak az Alkotmány 9. § (1) és (2) bekezdésével, illetőleg 13. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakkal.
Az indítványozók hivatkoztak arra is, hogy a támadott jogszabályok jogforrástanilag sem felelnek meg a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: JAT.) 1. § (2) bekezdésében írt rendelkezésnek, mert ellentétesek a Polgári Törvénykönyv szerződési szabadságra vonatkozó szabályaival és az állami vállalatokról szóló 1977. évi VI. törvénynek azzal a rendelkezésével, amely szerint az állami vállalatokra rábízott vagyon - hacsak ez alól törvény kivételt nem tesz - nem vonható el.
Az egyik indítványozó a támadott jogszabályok mellett kifejezetten sérelmezte a Tv. 13. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezést, amely átmenetileg az önkormányzatok tulajdonába került bérlakásokra és nem lakás célú helyiségekre továbbra is a lakásügyi jogszabályok és a kifogásolt helyiséggazdálkodásra vonatkozó jogszabályok alkalmazását rendeli és hatályát tartja fenn. Az indítványban kifejtett álláspont szerint ez az átmeneti rendelkezés ellentétes az önkormányzati törvénnyel és az Alkotmánynak a helyi önkormányzatok alapjogairól szóló 44/A. §-ában írt rendelkezéseivel. Erre tekintettel kérte - a R. és a Vhr. teljes egészében történő megsemmisítése mellett - a Tv. vonatkozó rendelkezése tekintetében is az alkotmányellenesség megállapítását és a jogszabályhely megsemmisítését. Mivel a Tv2. 2. § (9) bekezdése a Tv. 13. § (1) bekezdésében foglaltakkal tartalmilag azonos rendelkezést foglal magában, az Alkotmánybíróság - összefüggés okán - az alkotmányossági vizsgálatot e rendelkezésre is kiterjesztette.
II.
1. Az Alkotmánybíróság a 17/1992. (III. 30.) AB határozatában fejtette ki a rendszerváltást megelőző jogrendben érvényesült tulajdoni felfogásnak az új Alkotmányhoz való viszonyával kapcsolatos álláspontját. Rámutatott arra, hogy a régi jogrendben a tulajdoni jogviszonyok rendezését sok esetben nem a polgári jogi jogintézmények keretében oldották meg, hanem azokban a közhatalmi elemek túlsúlya érvényesült.
Az igazgatási szférába központosított ún. helyiséggazdálkodás az állam magánjogi jogviszonyokba való erőteljes beavatkozásának tipikus megnyilvánulása, amely az 1989-ben megújított Alkotmány rendelkezései alapján értelmezhetetlen kategóriává vált. Az igazgatási szervek kiutalási, ellenőrzési, engedélyezési jogkörébe utalt ún. "helyiséggazdálkodás" eredetileg a központi tervgazdálkodási, tervutasításos rendszer terméke volt, amelyet később a nem lakás céljára szolgáló helyiségekkel kapcsolatos hiánygazdálkodás tartott fenn. Ennek megfelelően - lényegében tulajdoni formákra tekintet nélkül - a nem lakás céljára szolgáló helyiségek és telkek használata, különböző célú hasznosítása és birtoklása, továbbá e vagyoni jogosultságok forgalma kizárólag vagy döntő részében hatósági rendelkezések útján bonyolódhatott.
A nem állami szerv tulajdonában álló, iroda- vagy üzlethelyiség céljára hasznosítható, továbbá a tulajdonos indokolt szükségletét meghaladó helyiségek és telkek igénybevételét, elosztását, kiutalását stb. a jogi rendezés az állami tulajdonú helyiségekkel azonos szabályozás alá vonta (R. 27-31. §-ok), de a kötött helyiséggazdálkodás rendjét illetően - a saját szükséglet kielégítésétől eltekintve - a sérelmezett rendelkezések nem különböztettek a helyi tanácsok kezelésében levő, illetőleg állami vállalatokhoz, egyéb állami szervekhez tartozó helyiségek között sem (R. 4-5. §).
A tulajdonjog és a szerződési szabadság ilyen mértékű - és a tulajdonjog jogosultjai, a tulajdon funkciói szerint differenciátlan - állami ellenőrzése az 1989. évi alkotmányreform után alkotmányosan megengedhetetlenné vált. Az Alkotmány megszüntette az állami tulajdon primátusát, a 9. § (1) bekezdése a köztulajdont és a magántulajdont egyenrangú minőséggel ruházta fel, a 13. § (1) bekezdése pedig tulajdoni formákra tekintet nélkül biztosítja a tulajdonhoz való jogot, amely - alkotmányosan megengedhető korlátozások között - a tulajdonjognak a tulajdonosi részjogosítványokra vonatkozó szabad gyakorlását is magában foglalja és garantálja.
Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése Magyarország gazdaságát piacgazdaságként deklarálja, amely a (2) bekezdésben foglalt rendelkezés szerint a vállalkozás jogának és a gazdasági verseny szabadságának alkotmányi biztosítását is maga után vonja.
A kötött helyiséggazdálkodásra vonatkozó és a korlátozásokat differenciálatlanul alkalmazó szabályozás nemcsak a magántulajdon tekintetében eredményez alkotmányosan megengedhetetlen állami beavatkozást (indokolt szükségletet meghaladó helyiségek igénybevétele, iroda- és üzlethelyiségek vonatkozásában kiutalási jog stb.), de azzal, hogy az állami és önkormányzati tulajdont is - a közületi elhelyezések közigazgatási hatáskörbe utalásával - azonos szabályozási körbe vonja, e tekintetben is szükségtelen és aránytalan korlátozásokat tartalmaz. Ez az egységesen fennálló, differenciálatlan, a jelentős korlátozás célját és indokát sem tükröző szabályozás a magántulajdon vonatkozásában sérti az Alkotmány 13. § (1) bekezdését, amely biztosítja a tulajdonhoz való jogot és a tulajdon szabadságát, ellentétes az Alkotmány 11. §-ában írt rendelkezéssel, amely szerint az állam tulajdonában álló vállalatok és egyéb gazdálkodó szervezetek önállóan gazdálkodnak és az önkormányzatok tulajdonának tiszteletben tartását biztosító alkotmányi rendelkezéssel is ellentétben áll [Alkotmány 12. § (2) bekezdés].
Az Alkotmánybíróság szükségesnek tartja leszögezni: mindez nem értelmezhető úgy, hogy kellő alkotmányos indok esetén a jogalkotó az állami beavatkozás intenzitását, a korlátozás súlyát illetően ne különböztethetne - akár funkcionálisan, akár a tulajdonjog jogosultjait tekintve - a nem lakás céljára szolgáló helyiségek használatára, hasznosítására vonatkozó szabályozások között. Ahogy az Alkotmánybíróság 6/1992. (I. 30.) AB határozatában kifejtette, a tulajdon tárgyának közösségi rendeltetése, közszolgáltatásra szánt használata, közcélú hasznossága stb. alapja és alkotmányosan igazolható indoka lehet a közhatalmi beavatkozásának, a tulajdonjog - a tulajdon funkciója szerinti - korlátozásának. A közcélú felhasználás, a hiánygazdálkodás, vagy más, a korlátozást elkerülhetetlenné tevő szempont az Alkotmánybíróság 13/1990. (VI. 18.) AB határozatával önálló alkotmányos jognak minősített szerződési szabadság, vagy akár a tulajdonjog korlátozásának alkotmányos indoka lehet, ha a korlátozás megfelel az arányosság követelményének is.
Az igazgatási apparátus által egységesen uralt, az állami közhatalomnak szinte kizárólagosan alárendelt, a tulajdon funkciói és jogosultjai szerint nem különböztethető, aránytalan és szükségtelen korlátozásokat is magában foglaló jogi szabályozás azonban alkotmányellenes.
2. Állandó gyakorlata szerint - ahogy ezt az Alkotmánybíróság a 37/1992. (VI. 10.) AB határozatában kifejtette - az Alkotmánybíróság nem állapítja meg a jogszabály formai alkotmányellenességét, és azt nem semmisíti meg, ha a törvényhozási tárgyat a JAT. hatálybalépése előtti alacsonyabb szintű norma szabályozza. A támadott helyiséggazdálkodással kapcsolatos jogszabályok a JAT. hatálybalépését megelőző időből, 1984-ből származnak. A jogszabályokat ugyan többször módosították 1989 után is, így a 67/1990. (IV. 4.) MT rendeletet, a 38/1992. (II. 28.) Korm. rendeletet, a 117/1992. (VII. 29.) Korm. rendeletet, továbbá a 13/1990. (IV. 4.) BM rendeletet, ezek a módosítások azonban a jogi rendezés alapkoncepcióját, jelesül a tulajdonjognak az igazgatási apparátus általi korlátozottságát és a nem lakás céljára szolgáló helyiségek és telkek államilag kötött elosztási rendszerét nem érintették. A sérelmezett jogszabályok formai okból való megsemmisítése tehát nem indokolt.
3. Az Alkotmánybíróság a 7/1991. (II. 28.) AB határozatában leszögezte, hogy bár az Alkotmány a tulajdonhoz való jogot nem a XII., ún. alapjogi fejezetben szabályozza, hanem azt a szabadságjogoktól különválasztottan védelmezi, ennek ellenére nyilvánvalóan alapvető jogként részesíti alkotmányos védelemben akkor is, ha a tulajdoni részjogosítványokat bizonyos körben egyes törvények korlátozzák.
A birtoklási, használati és rendelkezési jog a tulajdonjoghoz tartozó olyan részjogosítványok, amelyek a tulajdonjog tartalmi vonatkozásait jelentik. E jogokat az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján közvetlenül és jelentősen csak törvény korlátozhatja, s az is csak akkor, ha a korlátozás elkerülhetetlen, tehát kényszerítő okkal történik, továbbá, ha a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt célhoz képest arányos.
Az Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában azonban kifejtette, hogy az alapjogokkal nem mindenfajta összefüggés követeli meg a törvényi szintű szabályozást. Közvetett és távoli összefüggés esetén elegendő a rendeleti jogalkotási szint is. Törvény kell azonban az alapjog közvetlen és jelentős korlátozásához.
A helyiséggazdálkodással kapcsolatos támadott jogszabályok rendeleti szintű jogszabályok, amelyekben szinte szétválaszthatatlanul összemosódnak a tulajdonjogot, a szerződési szabadságot közvetlenül és jelentősen korlátozó rendelkezések a közvetett és csak távoli, az alapjogokkal intenzív kapcsolatban nem álló korlátozó rendelkezésekkel. Ez utóbbiak tekintetében az Alkotmány a rendeleti szintű szabályozást megengedi, a közvetlen és jelentős alapjogi korlátozás azonban az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján megengedhetetlen.
A Tv. 13. § (1) és a Tv2. 2. § (9) bekezdései az állami tulajdonból a helyi önkormányzatok tulajdonába kerülő nem lakás céljára szolgáló helyiségek tekintetében a rendeleti szintű korlátozó szabályokat - átmenetileg - fenntartották, az egyéb, állami és nem állami tulajdonban álló helyiségek vonatkozásában azonban a rendeleti korlátozásokat nem érintették.
A rendeleti szintű szabályozás törvényi fenntartását az önkormányzatok tulajdonába kerülő ingatlanok tekintetében az előkészítés alatt álló új törvény célja és a jogbiztonság követelménye tette szükségessé. A támadott helyiséggazdálkodási jogszabályok alapján az elmúlt évtizedekben sok ezer jogviszony keletkezett, és áll fenn jelenleg is. Az előkészítés alatt álló törvényben szabályozásra kerülő célkitűzések elérése csak a fennálló jogviszonyoknak a figyelembevételével történhet meg, mert a jogbiztonság alkotmányos követelménye és a jogfolytonosság szempontja ezt indokolja.
Az Alkotmánybíróság a már idézett 7/1991. (II. 28.) AB határozatában, majd hangsúlyozottabban a 13/1992. (III. 25.) AB határozatában kifejtette, hogy az ideiglenes, átmeneti alapjogi korlátozás, ha azt új törvényi szabályozás előkészítése indokolja, a korlátozás kényszerítő oka miatt, amennyiben az a korlátozás időhatárával arányban áll és egyúttal megfelel a korlátozást szükségessé tevő célkitűzéseknek is, az alapvető jog lényeges tartalmát nem érinti. Önmagában a törvényi szabályozások tehát nem sértik az Alkotmány 44/A. § (1) bekezdés b) pontja szerinti, az önkormányzati tulajdon tekintetében fennálló tulajdonosi jogállást, mert a jogbiztonság, a jogfolytonosság alkotmányos követelményei az átmeneti, ideiglenes korlátozást e jogok tekintetében is szükségessé és elkerülhetetlenné tették.
A Tv. kifogásolt, továbbá a Tv2. vizsgálatba bevont rendelkezései azonban a korlátozást nem maguk állapítják meg, hanem azt alacsonyabb szintű jogszabályok - a R. és a Vhr. - átmeneti hatályban tartásával tartják fenn, és ezt is csak az állami tulajdonból az önkormányzatok tulajdonába került nem lakás céljára szolgáló helyiségek és telkek tekintetében. Ezen túl a Tv. 13. § (1) bekezdésében és a Tv2. 2. § (9) bekezdésében a korlátozás átmenetiségét, ideiglenességét a törvényhozó alkotmányos feltételek szerint nem határozta meg. A Tv. 13. § (2) bekezdésének az a rendelkezése ugyanis, hogy a Kormány a vonatkozó törvényjavaslatot 1992. március 31-ig köteles az Országgyűlés elé terjeszteni, az elkerülhetetlenül fennálló alapjogi korlátozás átmenetiségének, ideiglenességének nem elegendő alkotmányos biztosítéka. Ebből ugyanis a korlátozás végső időpontja nem állapítható meg. Megfelelő alkotmányos biztosíték hiányában az Országgyűlés a vonatkozó új törvényt mind a mai napig nem alkotta meg, így a formailag és tartalmilag alkotmányellenes rendeleti szintű helyiséggazdálkodási jogszabályok - a korlátozást határozatlan, bizonytalan ideig fenntartó törvényi rendelkezésekkel együtt - alkotmányellenesek, ezért azokat az Alkotmánybíróság az Abtv. 40. §-a alapján megsemmisítette.
4. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: ABtv.) 43. § (1) bekezdése értelmében azt a jogszabályt, amelyet az Alkotmánybíróság a határozatában megsemmisít, az erről szóló határozatnak a hivatalos lapban való közzététele napjától nem lehet alkalmazni. Ettől a rendelkezéstől azonban az ABtv. 43. § (4) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság eltérhet, ha az alkotmányellenes jogszabály korábbi, illetőleg későbbi időpontban történő hatályon kívül helyezését a jogbiztonság követelménye indokolja. Ha az Alkotmánybíróság a támadott R. és Vhr. szabályait egészében, illetőleg a Tv. és a Tv2. vizsgált §-ait a sérelmezett rendelkezések tekintetében azonnali hatállyal semmisítené meg, akkor a helyiséghasználati jogviszonyok tömege tekintetében keletkezne jogbizonytalanság. Ezért az Alkotmánybíróság a megsemmisítést jövőbeni időpontban, 1993. december 31-ben állapította meg.
5. A határozatnak a Magyar Közlönyben történő közzétételére vonatkozó rendelkezése az ABtv. 41. §-án alapszik.
Dr. Sólyom László s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Ádám Antal s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kilényi Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Schmidt Péter s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Hercegh Géza s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Lábady Tamás s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Szabó András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Vörös Imre s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró és dr. Zlinszky János alkotmánybíró különvéleménye
1. A R. és Vhr. három, elkülönült normacsoportot tartalmaz.
Ezek: a) az "Általános rendelkezések", b) "II. Az állami tulajdonban álló helyiségekre és telkekre vonatkozó rendelkezések", c) "III. A nem állami tulajdonban álló helyiségekre és telkekre vonatkozó rendelkezések".
A R. és a Vhr. a tulajdonjog jogosultjai szerint differenciál; a tulajdonjog korlátozásának intenzitása eltér az állami tulajdon és a nem állami tulajdon esetében.
Az állam - különösen a saját tulajdona vonatkozásában - az ellenőrzési, hozzájárulási jogköröket jogszerű korlátozó intézkedésként hozhatja meg.
Nem lehet önmagában alkotmányellenesnek tekinteni azt, hogy az állami tulajdonú bérlakásokra és az állami tulajdonú nem lakás céljára szolgáló helyiségekre - az adott tárgykörben - korlátozó jogszabályok állnak fenn. Önmagában nem alkotmányellenes az sem, hogy az önkormányzat ilyen vagyonának hasznosítása is jogszabályok keretei között és mindenki által megismerhető eljárási rendben történhet.
Egyetértünk a határozat azon megállapításával, hogy a jogalkotó a korlátozás intenzitását, súlyát illetően különböztethet a tulajdonjog jogosultjai és a tulajdon funkciói szerint.
Ez azonban azt is jelenti, hogy a jogszabályok egészét - és nem csak egyes rendelkezéseit - támadó indítványok alapján lefolytatott eljárásban szükséges lett volna az alkotmányossági vizsgálatot az állami és nem állami tulajdont érintő korlátozó szabályok tekintetében differenciáltan lefolytatni.
Ennek során vizsgálni kellett volna, hogy a R. mely rendelkezései érintenek köztulajdont, és melyek magántulajdont. A köztulajdonnak minősülő tulajdon tekintetében - amelynek akár az állam, akár valamely önkormányzat a tulajdonosa - eleve szélesebb a normatív beavatkozás lehetősége, illetve szükségessége, mint a magántulajdon esetében. Alkotmányosan éppen az indokolt, hogy a jogszabály az államot és az önkormányzatot a köztulajdonnak minősülő vagyonuk tekintetében egyenlőkként kezelje.
Alkotmányossági kérdésekben az Alkotmánybíróság - a törvény által kijelölt szerepkörében - autentikusan, mindenkire irányadóan foglal állást.
Az eljárásba vont jogszabályok alkotmányellenességének sommás jellegű megállapítása éppen a kifejezetten is tervbe vett jogalkotást akadályozza azzal, hogy nem ad szabatos és egyértelmű tájékozódási alapot arról, hogy milyen szempontok szerint alkotható az alaki és tartalmi alkotmányossági követelményeket egyaránt kielégíteni képes jogszabály az adott tárgykörben.
A határozatban az alkotmányellenesség megállapítása a R. és a Vhr. teljes egészére - különösen az állami tulajdonra vonatkozó rendelkezésekre - megalapozatlan.
2. A Tv. 13. § (1) bekezdése szerint: "Az állami tulajdonból a helyi önkormányzatok tulajdonába kerülő bérlakásokra, illetőleg a nem lakás céljára szolgáló helyiségekre - a törvény eltérő rendelkezéséig - a lakás jellege szerint továbbra is a tanácsi bérlakásokra, a szolgálati lakásokra vagy a vállalati bérlakásokra, illetőleg az állami tulajdonú helyiségekre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni."
Minthogy a határozat a Tv. 13. § (1) bekezdésének egyik rendelkezését a R. alkotmányellenességére visszavezethetően tartja alkotmányellenesnek, nincs kellő alap a Tv. 13. § (1) bekezdése egyéb (a R. szerinti helyiséggazdálkodással kapcsolatba sem hozható) rendelkezései alkotmányellenességének megállapítására.
3. Nem helytálló a határozatnak az a megállapítása, hogy a kifogásolt rendelkezések azért nem sértik az Alkotmány 44/A. § (1) bekezdés b) pontját, mert a jogbiztonság az átmeneti, ideiglenes korlátozást szükségessé és elkerülhetetlenné teszi.
Az Alkotmánybíróság 4/1993. (II. 12.) AB határozatában gyakorlatát áttekintve vizsgálta az önkormányzati alapjogok természetét: "Az Alkotmány 44/A. §-ában meghatározott alapjogok valójában azok a hatáskörcsoportok, amelyek az önkormányzatok - elsősorban a Kormánnyal szembeni - önállóságához elengedhetetlenek."
Az Alkotmány 44/A. § (1) bekezdés b) pontja szerinti alapjog "az önkormányzatok tulajdonosi jogállását" biztosítja. "Az alapjog tehát a tulajdonosi jogállás teljességére irányul, de nem az önkormányzati tulajdonnak ad kiemelt védelmet."
Ezért a törvényi szabályok nem a határozatban megjelölt okból nem sértik az Alkotmány 44/A. §-át, hanem azért nem, mert azzal összefüggésben nem állanak. Nem a tulajdonosi jogállásra, hanem a tulajdonra irányulnak.
4. A Tv. - a 14. § (1) bekezdés szerint - kihirdetése napján (1990. november 22-én) lépett hatályba.
A Tv2. - az 53. § (1) bekezdése szerint - 1991. szeptember 1-jén lépett hatályba.
A fenti rendelkezésekből, de magából a Tv. 13. § (1) bekezdéséből is következik, hogy a Tv. 13. § (1) bekezdése az önkormányzati tulajdonba még nem került helyiségekre vonatkozhatott, az önkormányzati tulajdont még nem érinthette.
A Tv. 13. § (1) bekezdése nem utóbb korlátozta az önkormányzati tulajdont, hanem az önkormányzatok az akkor hatályos jog feltételei szerint jutottak korlátozott állami tulajdonhoz.
Mindezek alapján a Tv. 13. § (1) bekezdése és a Tv2. 2. § (9) bekezdése nem tekinthető alkotmányellenesnek.
Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Zlinszky János s. k.,
alkotmánybíró