365/B/2000. AB határozat
az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 7. §, és 25. § (2)-(3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítvány, valamint az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 7. § és 25. § alkotmányellenességére alapított, a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság által folytatott 71/1999. bü. számú ügyben benyújtott ügyvédi helyettesítésre adott megbízás elutasítása miatt bejelentett alkotmányjogi panasz tárgyában
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány és alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 7. § "vagy nyomozóhatóságnál", továbbá "vagy a nyomozó hatóság tagja" szövegrészeire vonatkozó, alkotmányellenesség megállapítására és e szövegrészek megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 25. § (2) bekezdésének a "korábbi munkáltatójával szemben pedig akkor, ha a munkaviszony (szolgálati, alkalmazotti jogviszony) legalább 3 éve megszűnt," valamint e szakasz (3) bekezdésének "és a munkáltató" szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény 7. § és 25. § fent megjelölt szövegrészeinek alkotmányellenességére alapított, a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság által folytatott 71/1999. bü. számú ügyben benyújtott ügyvédi helyettesítésre adott megbízás elutasítása miatt bejelentett alkotmányjogi panaszt elutasítja.
INDOKOLÁS
I.
1. Az indítványozó utólagos normakontroll keretében az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény (a továbbiakban: Ütv.) összeférhetetlenségi szabályai közül a 7. § egyes részeit támadta, kérte megállapítani a "vagy nyomozóhatóságnál", továbbá "vagy a nyomozó hatóság tagja" kitételek alkotmányellenességét és megsemmisítését, mert álláspontja szerint ellentétesek az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében meghatározott vállalkozáshoz való joggal, a gazdasági verseny szabadságával, az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez való joggal, továbbá a hátrányos megkülönböztetésnek az Alkotmány 70/A. § (1) és (2) bekezdésében rögzített tilalmával.
2. Az indítványozó támadta az Ütv. 25. § (2) és (3) bekezdésében a korábbi munkáltatóval szemben az ügyvédi megbízás elvállalását korlátozó szabályt, illetőleg azt a rendelkezést, hogy korábbi munkáltatójával szemben jogviszonyának megszűnésétől számított három éven belül csak korábbi munkáltatójának engedélyével vállalhat megbízást. Az indítványozó a munkáltató említését "a diszkréciós jogkör vonatkozásában" ellentétesnek tartja az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamisággal.
3. Az indítványozó korábban rendőrtiszt volt, utóbb ügyvédi gyakorlatot folytatva büntetőeljárásban védői meghatalmazást, továbbá az egy nappal később kelt, más ügyvédnek adott "helyettesítési megbízást" nyújtott be a nyomozó hatóságnak, amely azonban a meghatalmazást az Ütv. 7. §-a alapján elutasította. Az indítványozó jogorvoslattal élt az említett intézkedés ellen. Azzal érvelt, hogy a nyomozó hatóság előtt személyesen nem járt el, ám jogában volt "helyettest állítani", az általa megbízott helyettessel szemben pedig semmiféle kizáró ok nem állt fenn. A jogorvoslat - az eljárás nyomozási szakaszában rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségeket kimerítve - eredménytelen maradt.
Az indítványozó a fentiek alapján alkotmányjogi panaszt is előterjesztett, kérte kimondani, hogy az Ütv. sérelmes rendelkezései az adott eljárásban nem alkalmazhatók, hivatkozott arra, hogy "a nyomozóhatóság eljárási jogosultságai nem foglalnak magukban semmiféle - igazságszolgáltatási jellegű - döntési feladatokat".
II.
Az Alkotmánybíróság az indítvány elbírálásakor az Alkotmány következő rendelkezéseire volt figyelemmel:
"2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam."
"9. § (2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát."
"57. § (3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt."
"70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti."
A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.) 45. § (2) bekezdése kimondja:
"A terhelt érdekében több védő is eljárhat. Több terhelt érdekében ugyanaz a védő csak akkor járhat el, ha a terheltek érdekei nem ellentétesek."
Az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvénynek az indítvánnyal támadott rendelkezései:
"7. § Az ügyvéd 2 évig nem járhat el annál a bíróságnál, ügyészségnél vagy nyomozó hatóságnál, amelynél az ügyvédi kamarai tagsága előtt bíró, ügyész vagy a nyomozó hatóság tagja volt."
Az Ütv. az ügyvédi megbízás elvállalásáról akként rendelkezik;
"25. § (1) Az ügyvéd a megbízójával szemben mástól megbízást nem vállalhat el.
(2) Korábbi megbízójával szemben az ügyvéd megbízást akkor vállalhat el, ha a korábbi és az új ügy között nincs összefüggés, korábbi munkáltatójával szemben pedig akkor, ha a munkaviszony (szolgálati, alkalmazotti jogviszony) legalább 3 éve megszűnt, és munkavállalóként az ügy intézésében nem vett részt.
(3) A megbízó, a korábbi megbízó és a munkáltató az e §-ban foglalt korlátozás alól írásban felmentést adhat.
(4) Az ügyvéd megbízást nem vállalhat el abban az ügyben, amelyben korábban bíróként, ügyészként, közjegyzőként, közjegyző-helyettesként vagy nyomozó hatóság tagjaként eljárt."
III.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az Ütv. hatálybalépését megelőzően az ügyvédségről szóló 1983. évi 4. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ütvr.) az ügyvédi megbízás elvállalása körében - szintén a 7. §-ban - szélesebb körű tilalmat rögzített; a két évig tartó tilalom nem csupán arra vonatkozott, aki ügyvédi kamarai tagsága előtt bíró vagy ügyész volt, hanem arra is, aki korábban hatóságnál érdemi ügyintéző volt. Az Alkotmánybíróság az Ütvr. e rendelkezését az 52/1996. (XI. 14.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh. 1.) már vizsgálta. (ABH 1996. 159.)
Az eljárás kiterjedt a támadott rendelkezésnek az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében meghatározott vállalkozáshoz való joggal, a gazdasági verseny szabadságával, az 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez való joggal, továbbá az Alkotmány 70/A. § (1) és (2) bekezdésében meghatározott tilalommal, a diszkrimináció tilalmával való összhang vizsgálatára is. Az Alkotmánybíróság a "más érdemi ügyintéző" kategória tekintetében alkotmányellenesnek nyilvánította a fenti kizárási szabályt, ugyanakkor a támadott rendelkezés egyéb részében elvi éllel mutatott rá a kizárási szabályok alkotmányosan megalapozott voltára; "[E]z utóbbiak olyan hivatal- és foglalkozásváltási esetekre vonatkoznak, amelyek eljárásjogi státusváltással, eljárási szerepváltással függenek össze." (ABH 1996. 159., 162.)
Az Alkotmánybíróság az Abh. 1.-ben foglaltakra tekintettel először azt vizsgálta, hogy az indítványban foglalt kérdés vizsgálata során "ítélt dolog" (res iudicata) megállapítása válik-e szükségessé. "A res iudicata az alkotmánybírósági eljárásban azt jelenti, hogy ugyanazon jogszabályi rendelkezésre vonatkozóan azonos okból vagy összefüggésben ismételten előterjesztett indítvány ítélt dolognak minősül, mert az érdemi döntéssel elbírált ügyben hozott határozat az Alkotmánybíróságot köti." [35/1997. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1997. 200., 212.; 938/D/1998. AB végzés, ABH 2000. 1071., 1072.; az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 31. § c) pontja]
Tekintettel arra, hogy az indítvány más jogszabály - érdemben azonos tartalmú - rendelkezése ellen irányult, az Alkotmánybíróság a jelen eljárásban vizsgált kérdéseket nem tekintette "ítélt dolog"-nak, változatlanul fenntartotta azonban az Abh. 1.-ben kifejtett álláspontját, továbbá a 3/2001. (I. 31.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh. 2.) foglaltakat. (ABH 2001. 68.)
2. Az Alkotmánybíróság több határozatában értelmezte a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát, valamint a munkához és a foglalkozáshoz való alapjog tartalmát.
Az 54/1993. (X. 13.) AB határozatban foglaltak szerint: "a vállalkozás joga a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog [70/B. § (1) bekezdés] egyik aspektusa, annak egyik, a különös szintjén történő megfogalmazása. (...) Senkinek nincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent - de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül -, hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást." (ABH 1993. 341.)
A 21/1994. (IV. 16.) AB határozatában az Alkotmánybíróság megállapította, hogy: "[A] munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való alapjog a szabadságjogokhoz hasonló védelemben részesül az állami beavatkozások és korlátozások ellen. E korlátozások alkotmányossága azonban más-más mérce alapján minősítendő aszerint, hogy a foglalkozás gyakorlását vagy annak szabad megválasztását korlátozza-e az állam, s az utóbbin belül is különbözik a megítélés az adott foglalkozásba kerülés szubjektív, illetve az objektív korlátokhoz kötésének megfelelően. (...) A munkához (foglalkozáshoz, vállalkozáshoz) való jogot az veszélyezteti a legsúlyosabban, ha az ember az illető tevékenységtől el van zárva, azt nem választhatja." (ABH 1994. 117., 121.)
Az Ütv. támadott szabályai nem akadályozzák, nem teszik lehetetlenné az ügyvédi hivatás mint foglalkozás választását, az ügyvéddé, illetőleg kamarai taggá válást. E szabályok az Ütv. hatálya alá tartozókat az általuk folytatott ügyvédi tevékenységtől nem zárják el.
Az Alkotmánybíróság korábban is rámutatott az ügyvédi hivatás sajátos jellegére, és arra a megkülönböztető jegyére, hogy az "szellemi szabadfoglalkozásként olyan magántevékenység, amely a közhatalmi szervek működési körében garanciális okokból hangsúlyozottan magántevékenységként különül el a közhatalomtól a szervezett közhatalommal szemben magántevékenységként intézményes tekintélyt, intézményes jogvédelmet, intézményes ellensúlyt" biztosít. [22/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994. 127., 131.; 52/1996. (XI. 14.) AB határozat, ABH 1996. 159., 163.]
A kötelező kamarai tagság intézményével kapcsolatban az Alkotmánybíróság az ügyvédi tevékenység szabályozott voltára, egyben a vele szemben támasztott fokozott követelményekre is utalva rögzítette, hogy "az ügyvédi foglalkozás gyakorlásának szabályai, a foglalkozás gyakorlásának körében az ügyvédre háruló kötelességek és feladatok törvényben szabályozott normatív előírások. Ezek olyan szabályok tehát, amelyek az ügyvédi foglalkozás kereteit határozzák meg és tartalmát érintik. Az ügyvédi foglalkozás megválasztása ezeknek a szabályoknak az elfogadását jelenti. Ha tehát valaki az ügyvédi pályát választja, aláveti magát ezeknek az előírásoknak." [22/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994. 127., 131.]
Az említett rendelkezések a foglalkozás gyakorlását korlátozzák oly módon, hogy a megbízás elvállalása körében az ügyvédi tevékenység jellegéből adódó fokozott követelményeket támasztanak, meghatározott időtartamra érvényesülő összeférhetetlenségi szabályokat rögzítenek. Az ügyvédi tevékenység gyakorlása során az ügyvédi hivatás függetlensége alkotmányos jogok érvényesítésének garanciáját képezi, így alkotmányos jelentőséggel bír, és alkotmányos szempontból az összeférhetetlenségi szabályok is e függetlenség biztosítékául szolgálnak. Más oldalról tekintve az összeférhetetlenségi szabályoknak az a céljuk, hogy kizárják az elvtelen, a megbízó érdekeivel ellentétes, avagy egyébként jogszerűtlen képviselet lehetőségét. Az ügyvédi megbízás ugyanakkor természeténél fogva magas szintű etikai követelményekkel járó bizalmi jellegű jogviszony, így indokolt, hogy a szabályozás az elvtelen képviseletnek még a látszatát is törekedjék elkerülni. A sérelmezett tilalom az ügyvédi kamarai tagság alapján végezhető tevékenységeket nem általában érinti, közülük egyiket sem teszi lehetetlenné - így például nem zárja ki a védőként való eljárást -, hanem kizárólag a védői tevékenységnek egy szelvényét, meghatározott időszakban, a meghatározott - korábbi szolgálati helye szerint illetékes, avagy korábbi jogviszonya szerinti - nyomozó hatóságnál, bíróságnál, ügyészségnél való eljárást tilalmazza.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alapjog korlátozása akkor nem alkotmányellenes, ha az szükségszerű és annak súlya az elérni kívánt célhoz képest nem aránytalan. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Ütv. kifogásolt előírásai pontosan meghatározott, átmeneti időszakra és pontosan meghatározott jogviszonyban érvényesülő, tehát időleges és részleges korlátozást megvalósító olyan normák, amelyek a vállalkozáshoz, valamint a munkához és a foglalkozáshoz való alapjogot nem korlátozzák, hanem a foglalkozás gyakorlása során megvalósuló, ám nem szükségtelen, illetőleg nem aránytalan korlátozást jelentenek, ezért nem alkotmányellenesek.
3. Az Alkotmány 57. § (3) bekezdése a védelemhez való alkotmányos jogot alapjogként fogalmazza meg, amely a büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti.
Az Alkotmánybíróság a 25/1991. (V. 18.) AB számú határozatában a védelem jogát az alábbiakban részletezte: "A védelemhez való jog alkotmányos büntetőeljárási alapelve az eljárás egész menetében számtalan részletszabályban ölt testet. A védelemhez való jog a büntetőeljárás alá vont személy azon jogaiban, illetve a hatóságok azon kötelezettségeiben realizálódik, amelyek biztosítják, hogy a vele szemben érvényesített büntetőjogi igényt megismerje, arról álláspontját kifejthesse, az igénnyel szembeni érveit felhozhassa, a hatóságok tevékenységével kapcsolatos észrevételeit és indítványait előterjeszthesse, továbbá védő segítségét vehesse igénybe. A védelemhez való jog tartalmát képezik a védő azon eljárási jogosítványai, illetve a hatóságok azon kötelezettségei, amelyek részéről a védelem ellátását lehetővé teszik." [ABH 1991. 414., 415.; ugyanígy a 33/2001. (VII. 11.) AB határozat, ABH 2000. 297., 299.] Elvi éllel kimondta továbbá, hogy "[A]z Alkotmány 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez való jog a terhelt és a védő jogaiban ölt testet. A terheltnek joga van ahhoz, hogy saját magát megvédje, és ahhoz is, hogy választása szerinti védőt vegyen igénybe (akinek költségeit adott esetben az államnak kell viselnie). A védelemhez való jog alkotmányos megítélése csakis a terhelt és a védő jogainak együttes szemlélete alapján lehetséges." [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998. 91., 93.]
A védelemhez való jog keretében a terheltet megilleti az a jog, hogy választása szerinti védőt bízzon meg. E joga meghatározott személyi körre vonatkozóan hatályosul, azon személyek körére, akik számára a törvény - így a Be. és az Ütv. - a védőként való eljárást megengedi. Az összeférhetetlenségi szabályok nyilvánvalóan szűkítik ezt a személyi kört. Annak megítélésekor, hogy a védő korábbi, illetőleg új tevékenysége közötti kapcsolatra tekintettel az indítvánnyal érintett - valamely konkrét megbízás létrejöttét akadályozó - összeférhetetlenségi szabályok mennyiben korlátozzák, ezáltal milyen módon sértik a védelemhez való alkotmányos alapjogot, az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlatának megfelelően lényegesnek ítélte a büntetőeljárásbeli funkciók és e funkcióknak megfelelő pozíciók vizsgálatát. Az Alkotmánybíróság az Abh. 1.-ben (ABH 1996. 159.) és az Abh. 2.-ben (ABH 2001. 68.) a hivatal- és foglalkozásváltási esetekre vonatkozó álláspontját kialakítva figyelembe vette, hogy az ott elbírált kizárási szabályok eljárásjogi státusváltással, eljárási szerepváltással függenek össze.
Az Alkotmánybíróság az Abh. 2.-ben a korábban rendőrként, utóbb pedig magánnyomozóként tevékenykedők esetében azt emelte ki, hogy a foglalkozási szerepváltás nem valósított meg eljárásjogi státusváltást, "mert a magánnyomozó, szemben a korábban bíróként, ügyészként, nyomozóhatóság tagjaként tevékenykedő ügyvéddel, nem szereplője a büntetőeljárásnak." (ABH 2001. 68., 82.) Ehhez képest aránytalan korlátozásnak ítélte meg annak lehetetlenné tételét, hogy a magánnyomozó eredeti szolgálati helyétől teljesen különböző helyen magánnyomozói feladatokat végezzen.
Az Ütv. 7. §-ának sérelmezett részei a büntetőeljárásban eljárási szerepváltással járó esetekkel kapcsolatosak; a vád oldalán eljáró, annak előkészítését végző nyomozó hatóság tagja ugyanis utóbb védőként az ellenkező oldalon vesz részt az eljárásban, az eljárásjogi státusváltás tehát megvalósul. A támadott rendelkezés nem tesz különbséget a korábban nyomozó hatóság tagjaként is eljáró védők között aszerint, hogy melyik terhelt ellen mely büntetőeljárás során szerepeltek ilyen minőségben, így például eljárt-e azelőtt bármelyikük ugyanazon konkrét ügyben, amelyben később védői meghatalmazását csatolta. Az utóbbi esetet a Be. 46. § (1) bekezdésének b) pontja a védővel szemben meghatározott kizárási okok közt, az Ütv. pedig 25. § (4) bekezdése a megbízás elvállalásának korlátai között rögzíti. Az Ütv. 7. §-ában megfogalmazott tilalom az itt említett kizárási okoknál általánosabb jellegű; kétévi időtartamra tilalmazza a foglalkozásváltásból adódó, eljárási szerepváltással is járó védői ténykedést.
Az Ütv. azonban nem zárja el a vádlottat attól, hogy több ügyvédet bízzon meg védelmével, sem a védőt attól, hogy valamely ügyet más ügyvéddel, ügyvédi irodával közösen ("társas ügyintézésben") vállalva gondoskodjék a védelemről - ekként biztosítva, hogy az eljárás egyes szakaszaiban a megbízott védők közül az járjon el, akivel szemben nem merült fel kizáró ok. Az Ütv. 23. § (3) bekezdése alapján a megbízó az ügy ellátásával több ügyvédet is megbízhat, akik az ügyet együtt látják el. A Be. 45. § (2) bekezdése a büntetőeljárás egész tartama alatt, annak bármely szakában kifejezett lehetőséget ad arra, hogy a terhelt érdekében több védő is eljárjon. A Be. ilyen esetben csupán a büntetőeljárás bírói szakaszában, a bizonyítási eljárás befejezését követő védőbeszédet korlátozza annyiban, hogy ha a vádlott érdekében több védő jár el, a védőbeszédet - megegyezésük szerint - egyiküknek kell tartania. [Be. 212. § (3) bekezdés]
Az Alkotmánybíróság mindezek alapján úgy ítélte meg, hogy az Ütv. 7. §-a az ügyvédi hivatással szemben támasztott követelményekkel összhangban álló általános összeférhetetlenségi okot határoz meg, amely a fent említett eljárásjogi státusváltással, büntetőeljárási szerepváltással függ össze, s így nem tekinthető olyannak, amely a védelemhez való jogot aránytalanul, alkotmányellenes módon korlátozná.
4. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezést a következőképpen értelmezi: "Az Alkotmánynak ez a rendelkezése a jogegyenlőség követelményét rögzíti. Azt jelenti, hogy az állam, mint közhatalom - mint jogalkotó és jogalkalmazó - a jogok és kötelezettségek megállapítása során köteles az azonos helyzetben levő jogalanyokat indokolatlan megkülönböztetés nélkül, egyenlőkként kezelni." [30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997. 130., 136.]
Az Alkotmánybíróság ezen kívül számos határozatában értelmezte az Alkotmány e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként. Kimondta, hogy az alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki, abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem az emberi vagy az alapvető állampolgári jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990. 46., 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990. 73., 77-78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992. 280., 281-282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994. 197., 203-204.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997. 130., 138-140.; 2/2000. (II. 25.) AB határozat, ABH 2000. 25., 34. stb.]
A jelen vizsgálat tárgyát képező szabályozás kizárólag azokra vonatkozik, akik korábban nyomozó hatóság kötelékében teljesítettek szolgálatot - illetőleg ügyészséggel ügyészként, bírósággal bíróként álltak jogviszonyban -, majd ezt követően két éven belül az ügyvédi kamara tagjaként büntetőügyben védőként járnak el, avagy szándékoznak eljárni, éspedig annál a nyomozó hatóságnál - ügyészségnél, bíróságnál -, amelynél korábban szolgálatot teljesítettek, illetőleg jogviszonyban álltak. A csoportképzés egyfelől a korábbi, másfelől pedig az azt követő újabb jogviszonyra tekintettel a büntetőeljárásbeli szerepváltás sajátos eljárásjogi helyzetén alapul. Az ilyen eljárási helyzetben lévők alkotják azt az egynemű csoportot, amely csoport valamennyi tagjára nézve egyformán - egyenlő mértékben, egyenlő időtartamra - érvényesül az Ütv. 7. §-ának tiltó rendelkezése. Az ekként azonos szabályozási körbe vont alanyok csoportján belül nem lelhető fel hátrányos megkülönböztetés, ennek hiányában pedig a vitatott szabályozás nem áll ellentétben az Alkotmány 70/A. §-ában foglaltakkal.
5. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az Ütv. 25. § (2) és (3) bekezdésében foglalt rendelkezések, másfelől pedig a jogállamiság lényeges részét képező jogbiztonság követelménye között nem állapítható meg alkotmányjogilag értékelhető összefüggés, ezért az indítványt ebben a vonatkozásban is elutasította.
6. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 48. § (1) bekezdése szerint az Alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz az, akinek a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be.
Az adott ügyben az alkotmányjogi panasz előterjesztésére már az eljárás nyomozási szakaszában lehetőség volt, az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint ugyanis "a rendelkezésre álló jogorvoslatok kimerítése után nincs akadálya alkotmányjogi panasz benyújtásának a büntetőeljárás folyamán hozott hatósági határozatok ellen pusztán amiatt, mert a büntetőjogi felelősség megállapítása még folyamatban van." [715/D/1994. AB határozat, ABH 1997. 584., 587.; 43/1998. (X. 9.) AB határozat, ABH 1998. 313., 316-317.]
Az Alkotmánybíróság azonban az indítványnak nem adott helyt, hanem azt valamennyi tekintetben megalapozatlannak találta, ezért alkotmányellenesség megállapításának hiányában az indítványozó által előterjesztett panaszt is elutasította.
Budapest, 2002. szeptember 23.
Dr. Németh János s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István s. k.,
előadó alkotmánybíró
Dr. Bihari Mihály s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Czúcz Ottó s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Strausz János s. k.,
alkotmánybíró
Dr. Tersztyánszkyné
dr. Vasadi Éva s. k.,
alkotmánybíró