386/B/2005. AB határozat

az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 206. § (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítása tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában - dr. Balogh Elemér, dr. Kiss László, dr. Lenkovics Barnabás alkotmánybírók különvéleményével - meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény 206. § (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

Indokolás

I.

1. Az indítványozó az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 204-210. §-ai megsemmisítését kérte, mert alkotmányellenesnek tartja azt a szabályozást, mely szerint fogvatartott kizárólag az Eütv. 206. § (2) bekezdésben meghatározott hozzátartozónak adhat szervet. Álláspontja szerint az elítélteknek is joguk van arra, hogy önzetlenségből akár idegen ember számára is szervet vagy szövetet adományozhassanak. Úgy véli, hogy az ilyen jellegű beavatkozások elvégzésére a büntetés-végrehajtás tököli "rabkórháza" is rendelkezésre állhat, a műtétek ott is elvégezhetők, hiszen onnan "rövid időn belül elérhető az ország összes jelentős kórháza".

2. Az indítványozó kérelmét később kiegészítette: alkotmányossági szempontból aggályosnak tartja azt is, hogy habár a hatályos Eütv. 211. § (1) bekezdése értelmében az elhunyt személyek szerveit automatikusan fel lehet használni szervátültetésre, hacsak azt életükben ki nem zárják, az orvosok - kegyeleti okokból - mégis megkérdezik az elhunyt hozzátartozóit, hogy a donációhoz hozzájárulnak-e, ők pedig sok esetben megakadályozzák azt, holott erre törvényi lehetőségük nincsen. Ezzel összefüggésben azonban konkrét kérelmet nem terjesztett elő.

3. Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította, hogy az indítványozó ugyan az Eütv. 204-210. §-át támadja, indítványa azonban tartalmát tekintve az Eütv. 206. § (4) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatára irányul.

4. Az Alkotmánybíróság eljárása során - észrevételei megtétele érdekében - megkereste az egészségügyért felelős minisztert.

II.

Az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglalt döntését a következő jogszabályi rendelkezésekre alapozta.

1. Az indítványozó által hivatkozott alkotmányi rendelkezés:

"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani."

2. Az Eütv. vizsgált rendelkezései:

"206. § (1) Szervet, illetve szövetet - az (5) bekezdés kivételével - csak cselekvőképes személy adományozhat.

(2) Szervet cselekvőképes személy is csak abban az esetben adományozhat, ha a donor a recipiens

a) egyeneságbeli rokona,

b) egyeneságbeli rokonának testvére,

c) testvére,

d) testvérének egyeneságbeli rokona.

(3) Kivételesen a (2) bekezdésben foglalt feltételek hiánya esetén is sor kerülhet szerv adományozására. Ebben az esetben a donor és a recipiens együttes kérelmét a kórházi etikai bizottság vizsgálja meg. A kórházi etikai bizottság akkor járul hozzá a szervkivételhez, ha meggyőződött róla, hogy a donor és a recipiens között szoros érzelmi kapcsolat áll fenn és az adományozás ellenérték nélkül, valamint kényszertől, fenyegetéstől és megtévesztéstől mentesen történt.

(4) A fogva tartott csak a (2) bekezdés szerinti esetben lehet szervdonor."

III.

Az indítvány nem megalapozott.

Az Alkotmánybíróság először a szerv- és szövetátültetés jogi szabályozását, továbbá az élethez való joggal kapcsolatban kialakított gyakorlatát tekintette át.

1. Az egyes államok a szerv-, szövetátültetés, illetve -adományozás kérdését különbözőképpen közelítik meg, így jogszabályaik lényegesen különböznek a lehetséges donori kör, valamint a hozzájárulás/tiltakozás kifejezésre juttatásának módjaiban és más kérdésekben is. A donori kör szerint a halottból való szervátültetés, valamint az élő-donoros transzplantáció különböztethető meg. A különböző szabályozások egységesek abban, hogy elsődlegesnek a halottból való átültetést tekintik; az az az élő donorból szervkivételre csak olyan esetekben kerülhet sor, ha nincsen halottból származó megfelelő szerv, vagy más, az átültetéshez hasonló hatékonyságú, és eredményességű gyógyító eljárás. Jelentős különbségek mutatkoznak azonban a tekintetben, hogy kiből lehet még életében donor, valamint milyen szervek, szövetek kerülhetnek élők között átültetésre. A donor és a recipiens közötti viszony szempontjából két csoportba sorolhatók az egyes államok; bizonyos államokban kizárólag közeli hozzátartozók, valamint szoros érzelmi kapcsolatban állók között megengedett a szervátültetés, míg más országokban bárki számára nyitva áll a lehetőség, hogy pusztán önzetlenségből ismeretlen személynek is szervet adományozzon. Az első csoportba tartozik többek között Németország, Magyarország, Finnország, míg a másodikba Svájc (altruistische Spende), vagy Anglia.

Élők között mindenütt kizárólag páros szervek (pl. vese, tüdő), vagy páratlan szervek szegmentje (pl. máj, hasnyálmirigy) átültetésére kerülhet sor, valamint olyan szervek, szövetek átültetésére, melyek regenerálódnak, újraképeződnek vagy jelentős funkciókiesés nélkül működnek tovább (pl. csontvelő).

2. A szerv- és szövetátültetés hatályos hazai szabályait az Eütv. XI. fejezete tartalmazza. A törvény - hasonlóan más országok jogszabályaihoz - főszabályként a halottból való szervkivételt alkalmazza, azaz donor kizárólag agyhalott ember lehet. Az élők közötti transzplantáció kivételes: a jogi szabályozás meglehetősen szűk körben - a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 685. § b) pontjában rögzített közeli hozzátartozói körhöz képest is szűk körben - teszi lehetővé; az Eütv. 206. § (2) bekezdése szerint ugyanis szervdonor kizárólag cselekvőképes nagykorú személy lehet, szerv adományozására csak abban az esetben kerülhet sor, ha a donor a recipiens egyeneságbeli rokona, egyeneságbeli rokonának testvére, testvére, testvérének egyeneságbeli rokona. Az Eütv. 206. § (3) bekezdése a fenti szabályhoz képest egyetlen kivételt enged, a donor és a recipiens közötti szoros érzelmi kapcsolat fennállása esetén, amely azonban több feltétel együttes fennállását követeli meg: az adományozásnak ellenérték nélkül, valamint kényszertől, fenyegetéstől és megtévesztéstől mentesen kell történnie. Ilyen esetben a donor és a recipiens együttes kérelmét a transzplantációt végző kórház etikai bizottsága vizsgálja meg.

Ez a szabályozás megfelel az Európa Tanácsnak a 2002. évi VI. törvénnyel kihirdetett, "Az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről" szóló, Oviedóban 1997. április 4-én kelt egyezménye (a továbbiakban: Oviedói egyezmény) 19. cikkében foglaltaknak is. Eszerint élő donorból való átültetésre csak akkor kerülhet sor, ha nem áll rendelkezésre halott személyből származó megfelelő szövet vagy szerv, vagy nincsen "más hasonló hatékonyságú gyógyító eljárás". Ezt erősíti meg az egyezmény "Az emberi eredetű szervek és szövetek átültetéséről" szóló, Genfben, 2005. máj us 4-én aláírt Kiegészítő Jegyzőkönyvének (kihirdette a 2006. évi LXXX. törvény, a továbbiakban: Kiegészítő jegyzőkönyv) 9. cikke is: "Élő személyből szervek vagy szövet kizárólag a recipiens terápiás hasznára távolíthatók el abban az esetben, ha nem áll rendelkezésre halottból származó megfelelő szerv vagy szövet, és más, összehasonlítható hatású alternatív gyógy-kezelési módszer."

Az egyezmény nem teszi kizárólagossá azt a megoldást, hogy csak hozzátartozói vagy szoros érzelmi kapcsolatban levők között kerülhet sor szervátültetésre, hanem az egyes államok jogalkotására bízza a szabályok kidolgozását: "Élő donorból szerveltávolítás elvégezhető olyan recipiens javára, akivel a donor a jogszabály meghatározása szerinti szoros személyes kapcsolatban áll, vagy ilyen kapcsolat hiányában, csak a jogszabály által meghatározott feltételekkel és a megfelelő független testület jóváhagyásával." (Kiegészítő jegyzőkönyv 10. cikk).

3. Tovább szűkíti az Eütv. támadott 206. § (4) bekezdése a szerv adományozásának lehetőségét a fogvatartottak esetében, kimondva, hogy a fogvatartottak kizárólag a 206. § (2) bekezdésében felsorolt hozzátartozóiknak adhatnak szervet, azaz kizárja az érzelmi alapokon nyugvó donáció lehetőségét is. Az indítványozó az élők közötti, azon belül konkrétabban a fogvatartottak általi donáció meghatározott személyi körre szűkítését tartja az élethez való jogba - az arra rászorulók egészséges élethez való jogába - ütközőnek.

3.1. Az Alkotmánybíróság a terhesség-megszakítás alkotmányosságát vizsgáló 64/1991. (XII. 17.) AB határozatban rámutatott arra, hogy az emberi élet elvételének megengedése csak akkor lehet alkotmányos, ha a jog eltűri az emberi életek közötti választást, és nem bünteti az emberi élet kioltását. Ebben, az ún. első abortuszhatározatban fejtette ki, majd több határozatában megerősítette az Alkotmánybíróság az állam élethez való jogból folyó általános védelmi kötelezettségét és megállapította: "[a]z Alkotmány 54. § (1) bekezdése egyrészt minden ember számára garantálja az élethez való alanyi jogot, másrészt - a 8. § (1) bekezdésével összhangban - az állam elsőrendű kötelességévé teszi az emberi élet védelmét. Az állam kötelessége az alapvető jogok tiszteletben tartására és védelmére a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. [...] Az élethez való jog objektív oldalából ugyanakkor az államnak nem csupán az a kötelessége következik, hogy az egyes emberek élethez való alanyi jogát ne sértse meg, és hogy annak védelméről jogalkotással és szervezési intézkedésekkel gondoskodjék, hanem ennél több. Ez a kötelesség nem merül ki az egyes emberek egyedi életvédelmében, hanem általában az emberi életet és létfeltételeit is védi. Ez utóbbi feladat minőségileg más, mint az élethez való egyéni alanyi jogok védelmének összeadása; az emberi élet általában - következésképp az emberi élet mint ért ék - a védelem tárgya. Ezért az állam objektív, intézményes életvédelmi kötelessége kiterjed a keletkezőben lévő emberi életre is, csakúgy, mint a jövendő generációk életfeltételeinek biztosítására. Ez a kötelezettség - ellentétben az élethez való alanyi joggal - nem abszolút. Ezért lehetséges, hogy vele szemben más jogokat mérlegeljenek." (ABH 1991, 297, 302-303.)

3.2. Az Alkotmánybíróság az élethez való jogot a korábbi döntései meghozatala során az élettől való megfosztás, életek közötti választás, illetve az élet elvételének oldaláról közelítette meg. A jelen esetben azonban nem az élet elvételéről, hanem épp ellenkezőleg: bizonyos értelemben élet - vagy az élet folytatása lehetőségének - adásáról van szó, "ajándékról", adományozásról, erre utalnak maguk a donor, illetve donáció szavak is. Az államnak a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatban megfogalmazott intézményvédelmi kötelezettsége az adott ügyben azt jelenti, hogy biztosítania kell a rászorulók szervhez jutását, amit - más államok ilyen tárgyú szabályaihoz hasonlóan - elsősorban a halottból való szervátültetéssel kíván megoldani.

A fentieket figyelembe véve az Alkotmánybíróság szerint a beteg emberek élethez való joga és a fogvatartottak szervadományozási lehetőségének korlátozása nem hozható egymással alkotmányjogilag értékelhető összefüggésbe. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi. [Többek között: 698/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 716-717.; 985/B/1991. AB határozat, ABH 1991, 652, 653-654.; 108/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 523, 524.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 716, 717.] Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt e tekintetben elutasította.

IV.

Az indítvány tartalmából nyilvánvalóan megállapítható, hogy az indítványozó ténylegesen a szervadományozás donori oldalán alkalmazott korlátozást tartja alkotmányellenesnek. Az élők közötti szervadományozás joga, illetve az erről való rendelkezés alkotmányos alapja az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt önrendelkezési jog, vagy - ahogyan az Alkotmánybíróság értelmezte 8/1990. (IV. 23.) AB határozatban - "általános személyiségi jog": "[a]z általános személyiségi jog 'anyajog', azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható." (ABH 1990, 44-45.)

Ezt követően az Alkotmánybíróság számos határozatot hozott az önrendelkezéshez való jog és a magánszférához való jog, mint az Alkotmány 54. § (1) bekezdéséből következő különös személyiségi jogok alapján. [57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 279.; 1/1994. (i. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29.; 75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376.; 5/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 47.; 11/1996. (III. 13.) AB határozat, ABH 1996, 240.; 20/1997. (III. 19.) AB határozat, ABH 1997, 85.; 4/1998. (III. 1.) AB határozat, ABH 1998, 71.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, ABH 2001, 123.]

Az önrendelkezési jog különleges esete az ember szerveivel és szöveteivel való rendelkezése, azért, mert az ember döntése, mivel adott esetben invazív orvosi beavatkozással jár, - főleg pedig azért, mert számos más, az önrendelkezés körébe tartozó döntésétől eltérően - vissza nem fordítható.

Az Alkotmánybíróság számos alkalommal foglalkozott az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének, valamint az ember saját teste feletti rendelkezési jogának a kapcsolatával; az ezzel összefüggésben kialakított gyakorlatát - melyet többek között a művi meddővé tétel alkotmányosságát vizsgáló 43/2005. (XI. 14.) AB határozatban foglalt össze - a jelen ügyben is megfelelően irányadónak tekintette.

"A 64/1991. (XII. 17.) AB határozat megállapította, hogy az emberi méltósághoz való jog alapján a terhes nők önrendelkezési joga - alkotmányos korlátok között - kiterjed a terhességmegszakítás feletti rendelkezésre. A terhesség olyan változásokkal jár az anya szervezetében, s - normális esetben - a gyermeknevelés olyannyira meghatározza az anya további életét, hogy az Alkotmánybíróság megítélése szerint az abortusz lehetőségének [...] szűk körű kizárása is közvetlenül és lényegesen érinti az anya önrendelkezési jogát. [ABH 1991, 297, 301.; Megerősítve: 48/1998. (XI. 23.) AB határozat, ABH 1998, 333.]

A 36/2000. (X. 27.) AB határozat kimondta, hogy az Eütv. az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt emberi méltósághoz való jogot érvényre juttató garanciális rendelkezéseket tartalmaz a betegek önrendelkezési joga tekintetében. A betegek jogai közé tartozik - többek között -az egészségügyi beavatkozásokba való beleegyezés és az ellátás visszautasításának joga is. [ABH 2000, 241. Megerősítve: 56/2000. (XII. 19.) AB határozat, ABH 2000, 527.]

Az Alkotmánybíróság a gyermekek egyesülési jogának korlátaival foglalkozó 21/1996. (V. 17.) AB határozatban az emberi méltósághoz való jog és az egyéni kockázatvállalás összefüggéséről általános érvénnyel mondta ki: Önmagának mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes a szabad, tájékozott és felelős döntésre. A nagykorúaknak a jog be nem avatkozása széles lehetőséget ad erre, s az általános személyiségi jogból folyó jog az önmeghatározásra és cselekvési szabadságra [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] garantálja ezt a lehetőséget. Az állam korlátozó gyámkodása csak a határesetekben alkotmányossági viták tárgya (a kábítószer élvezésének büntetésétől az eutanáziáig). (ABH 1996, 74, 80.)

Számos egyéb mellett ezt a szempontot is alapul véve az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB határozatban a saját halálról való döntés jogát ismerte el az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján. A gyógyíthatatlan beteg döntése arról, hogy életének a rá váró szenvedésekkel teli hátralévő részét nem akarja végigélni, a beteg önrendelkezési jogának része, így vonatkoznak rá az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének rendelkezései. A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg, és ha beteg, betegsége az orvostudomány szerint gyógyítható-e vagy nem. (...) A világnézeti szempontból semleges alkotmányos alapokon álló jogrendszer ugyanis sem helyeslő, sem helytelenítő álláspontot nem foglalhat el az ember saját életének befejezését elhatározó döntésével kapcsolatban; itt olyan szféráról van szó, melytől az államnak főszabályként távol kell magát tartania. Az állam e körben csak annyiban jut szerephez, amennyiben ezt az élethez való jogra vonatkozó intézményvédelmi kötelezettsége elkerülhetetlenül szükségessé teszi. (ABH 2003, 235, 261.)

[...]

Az alkotmánybírósági gyakorlat alapján megállapítható, hogy az Alkotmány 54. § (1) bekezdése széles körű védelemben részesíti a szabad, tájékozott és felelősségteljes döntésre képes ember saját teste és sorsa feletti rendelkezési jogát.

[...]

A testület gyakorlatából következik továbbá, hogy az orvosi beavatkozások feletti önrendelkezési jog (egészségügyi önrendelkezési jog) tágabb kategória az egészségügyi beavatkozások visszautasításához való jognál." (ABH 2005, 536, 541-543.)

V.

1. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján megvizsgálta az önrendelkezési jog - az Eütv. támadott rendelkezésében fennállni vélt - korlátozásának alkotmányosságát; az alkotmányossági kérdés tehát az volt, hogy az önrendelkezési jog Eütv.-be foglalt korlátozása szükséges-e, és a korlátozás arányban áll-e az elérni kívánt céllal.

Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott az emberi méltósághoz való jogból levezetett részjogosultságok - így az önrendelkezési jog - korlátozhatóságával, és megállapította, hogy az emberi méltósághoz való jog részjogosítványai (mint például az önrendelkezéshez és a személy testi integritásához való jogok) az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint bármely más alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók [75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 383.]. Az Alkotmánybíróság az önrendelkezéshez való jog korlátozhatóságát minden esetben a szükségesség és arányosság mércéje alapján vizsgálja. Alkotmányellenes a korlátozás, ha az azzal elérni kívánt cél vagy a korlátozás módja nem felel meg az Alkotmány 8. § (1)-(2) bekezdéseire alapozott szükségességi-arányossági teszt követelményeinek.

Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az emberek egyes alapvető jogainak korlátozásához legitim cél lehet mások alapvető jogainak védelme [először: 2/1990. (II. 18.) AB határozat, ABH 1990, 18, 20.], továbbá az állam intézményes (objektív) alapjog-biztosítási kötelezettsége [először: 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302.], valamint egyes alkotmányos közcélok érvényesítése [például: 56/1994. (XI. 10) AB határozat, ABH 1994, 312, 313.].

Az állam csak abban az esetben korlátozhatja az alapjogokat, ha az említett legitim célok védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát szükséges, hogy a korlátozás megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. (Összefoglalóan: 879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.)

2. Az Alkotmánybíróság szerint az önrendelkezési jognak a támadott jogszabályban megfogalmazott korlátozása szükséges, és alkotmányos célt követ: az egyén testével és szerveivel (szöveteivel) való önrendelkezése biztosítását, az az a szervadományozó jogait kívánja védeni. Az élődonoros átültetés közeli hozzátartozókra és szoros érzelmi kapcsolatban állókra szűkítése részben azon a jogalkotói szándékon nyugszik, hogy senkit ne lehessen akarata ellenére donációra rávenni, és ezzel lehetőség szerint biztosítva legyen a szervadományozás önkéntessége.

E szabály a szervkereskedelem megakadályozását szolgálja, és célja annak kiküszöbölése, hogy akár anyagi haszon-, akár egyéb előnyszerzés céljából, bármilyen ellenszolgáltatás fejében kerülhessen sor szervátültetésre. A törvényhozó célja tehát egyrészt az adományozás önkéntességének és ingyenességének a biztosítása, és különösen a szervkereskedelem meggátolása.

Az Eütv. 207. § (1) bekezdéséhez hasonló rendelkezést tartalmaz az Oviedói egyezmény, és a Kiegészítő jegyzőkönyvének 21. cikke is, mely a haszonszerzés tilalmát rögzíti, de ilyen tiltás található a legtöbb állam transzplantációs törvényében is.

Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a donori oldalon - és nem kizárólag a fogvatartottak vonatkozásában -megfogalmazott korlátozás a szervkereskedelem elleni fellépés szükséges eszköze. Az Európai Közösségek Bizottsága COM (2007) 275 számú, "A szervadományozás és szervátültetés: uniós szintű szakpolitikai fellépések" című közleménye bevezetőjében kifejezetten utal arra, hogy mivel Európában több tízezren vannak transzplantációs várólistán, és közöttük a halálozási arány 15-30 % közötti; a szervhiány következtében jelent meg a szervezett bűnözői csoportok által folytatott szervkereskedelem. Az Európai Unió mára a fejlődő országokban kiválasztott, és hol önként pénzért, hol pedig kényszerrel eltávolított szervek célállomásává vált. A közlemény szerint a szervhiány az egyik legnagyobb kihívás a tagállamok számára, ugyanakkor a várólisták minden tagállamban egyre hosszabbak, hiszen a transzplantáció iránti igény gyorsabban nő, mint a donorok száma, azaz a kínálat korlátozott, a kereslet pedig nem csökken. Ez vezethet olyan bűnözői csoportok kialakulásához, melyek felismerik a szervkereslet és - kínálat közötti rést, és nyomást gyakorolnak a legnagyobb szegénységben élőkre, akik szerveik eladására kényszerülnek. Külön kiemeli a közlemény a "szervturizmust", melynek az a lényege, hogy jómódú emberek Indiába és más dél-ázsiai országokba utaznak, és ott a legszegényebbek szerveit kapják meg.

Az Európai Parlament 2008. április 22-i "A szervadományozásról és a szervátültetésről: az Európai Unió politikai lépései" (2007/2210(INI)) című állásfoglalásában "A rendelkezésre álló szervek számának növelése" alcím alatt szereplő 15. pontjában utal arra, hogy az élődonoros szervadományozást a halál beállta utáni szervadományozás kiegészítésének kell tekinteni; 21. pontjában pedig hangsúlyozza, hogy biztosítani kell, hogy a szervadományozás továbbra is nem kereskedelmi jellegű maradjon.

Az Európai Parlament és a Tanács az átültetésre szánt emberi szervekre vonatkozó minőségi és biztonsági előírásokról szóló 2010/53/EU irányelve a bevezetője (19) bekezdésében következőképpen fogalmaz:

"Az önzetlenség fontos tényező a szervadományozások szempontjából. A szervek minőségének és biztonságának garantálása érdekében a szervátültetési programoknak az önkéntes és térítésmentes adományozás elvein kell alapulniuk. Ez alapvető fontosságú, mert ezen elvek megsértése elfogadhatatlan kockázatokkal járhat. Ha az adományozás nem önkéntes és/vagy pénzügyi haszonszerzés érdekében történik, veszélybe kerülhet az adományozási folyamat minősége, mert egy személy életminőségének javítása vagy életének megmentése nem a legfőbb és/vagy egyetlen cél. Még akkor is, ha az eljárás a megfelelő minőségi követelményekkel összhangban zajlik, előfordulhat, hogy a pénzügyi előnyöket váró vagy bármiféle kényszernek kitett potenciális élő donortól vagy a potenciális elhunyt donor hozzátartozóitól kapott klinikai kórtörténet a körülmények és/vagy a donorról a recipiensre potenciálisan átvihető betegségek vonatkozásában nem kellőképpen pontos. Mindez biztonsági problémát jelenthet a potenciális recipiensek számára, mivel az orvoscsoport korlátozott képességgel rendelkezne a megfelelő kockázatelemzés elvégzéséhez. Emlékeztetni kell az Európai Unió Alapjogi Chartájára, nevezetesen a 3. cikke (2) bekezdésének c) pontjában meghatározott elvre. Az említett elvet az Európa Tanács emberi jogokról és biomedicináról szóló egyezményének 21. cikke is rögzíti, amelyet számos tagállam ratifikált. Megjelenik továbbá az Egészségügyi Világszervezet emberi sejtek, szövetek és szervek átültetéséről szól ó irányadó elveiben is, amelyek értelmében az emberi test nem képezheti kereskedelmi ügyletek tárgyát."

Hasonlóképpen a szervadományozás önkéntességét hivatott biztosítani az irányelv 13. cikke is, mely az önkéntesség és ingyenesség elveit rögzíti.

Az Alkotmánybíróság - elfogadva az ismertetett dokumentumokban foglaltakat - indokoltnak tartja a korlátozást, hogy élők közötti donációra csak közeli hozzátartozóknak, vagy szoros érzelmi kapcsolatra tekintettel kerülhet sor. Így csökken annak a veszélye, hogy valakit pénzzel, anyagi előnyszerzéssel, ezek ígéretével, illetve kényszerrel, fenyegetéssel, megtévesztéssel, vagy bármilyen nyomásgyakorlással szervadományozásra vegyenek rá. Ebben az esetben biztosítottnak látszik a donáció önkéntessége.

3. Az élők közötti donáció meghatározott személyi körre szűkítését a fentieken túl egészségügyi szempontok is indokolják, mind a recipiens, mind a donor oldalán, hiszen a szervátültetés mindkét oldalon egészségügyi kockázatot jelent. Erre utal az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvénynek a szerv- és szövetátültetésre, valamint -tárolásra és egyes kórszövettani vizsgálatokra vonatkozó rendelkezései végrehajtásáról szóló 18/1998. (XII. 27.) EüM rendelet (a továbbiakban: EüM rendelet) 1/A. § g) pontjának a megfogalmazása is, mely a súlyos szövődmény fogalmát határozza meg: a szövetek emberi felhasználásához kapcsolódó olyan nem kívánt reakció a donor vagy a recipiens szervezete részéről - beleértve valamely fertőző betegség átvitelét is -, amely halálhoz vezet, vagy életveszélyt, maradandó károsodást, a munkaképesség elvesztését vagy cselekvőképtelen állapotot eredményez, illetve amely gyógyintézeti kezelést igényel, vagy ehhez vezethet, vagy ezeket meghosszabbítja.

Ugyanakkor az élők közötti szervátültetés nemcsak a recipiensi oldalon jelent kockázatot, hanem a lehetséges donorok oldalán is, hiszen a transzplantáció az egészséges donorok esetében is súlyos orvosi beavatkozást jelent: az ő oldalukon is felmerülhet olyan műtéti kockázat, amely életükre, testi épségükre, egészségükre veszélyt jelenthet. Ezért kell minden szervkivétel előtt meggyőződni arról, hogy az átültetendő szerv átültetésre alkalmas, ép, a donor egészséges, illetve a donor és a recipiens között olyan immunológiai egyezés van, ami az átültetés eredményességével kecsegtet.

Ezzel összefüggésben az Eütv. az átültetésben közvetlenül részt nem vevő orvos számára részletes tájékoztatási kötelezettséget ír elő "a beavatkozással kapcsolatos minden lényeges körülményről, különös tekintettel a szerv, illetve szövet eltávolításának, a szerv hiányának várható hosszú és rövid távú következményeire, valamint arra, hogy a szervdonort halála esetén kötelező boncolásnak kell alávetni." [Eütv. 209. § (1) bekezdés]. Ugyanilyen tartalmú szabályozást tartalmaz a kiegészítő jegyzőkönyv a tájékoztatási kötelezettség tekintetében: eszerint mind a donort, mind a recipienst tájékoztatni kell az eltávolítás/átültetés céljáról, jellegéről, következményeiről és kockázatairól is (5., 12. cikk). Bizonyos államokban élők közötti donáció esetén nemcsak a donor egészségi állapotát vizsgálják meg, hanem mind a beavatkozás előtt, mind pedig azt követően pszichológiai vizsgálatot is végeznek. Nehéz annak - akár orvosi - megítélése is, hogy arányban van-e egymással a műtéti kockázat és a várható eredmény. Az állam életvédelmi kötelessége mindenkire kiterjed, így az nemcsak a recipiens, hanem a donor élethez való jogának védelmét is egyenlően magában foglalja. Mivel a szervátültetés esetén az eredmény bizonytalan, különösen fontos az adományozás önkéntességének jogi biztosítéka.

A fent írtakat figyelembe véve az Alkotmánybíróság szerint az élők közötti szervadományozás korlátozása alkotmányos célt követ: a szervdonor egészségének és önrendelkezésének védelmét, amely a donáció ingyenességének, önkéntességének és a befolyásmentes döntésnek, valamint a szervkereskedelem elleni védekezésnek is biztosítéka. A választott eszköz a cél elérésére alkalmas, mert kellő biztosítékot ad a donor önrendelkezésének érvényesülésére; a korlátozás pedig arányos, mert a választott szabályozási mód az alkotmányos cél elérése érdekében a szükségesnél jobban nem korlátozza a donorok önrendelkezési jogát.

VI.

Az Alkotmánybíróság a fogvatartottak esetében felállított, az általánosnál szigorúbb korlátozást is indokoltnak -kivált arányosnak - tartja. A bármely okból fogvatartott személyek önrendelkezési joga eleve korlátozott, ezért különösen fontos, hogy ne lehessen őket kedvezőbb feltételek, a büntetés enyhítése, korábbi szabadulás, anyagi juttatás vagy bármilyen előny ígéretével - ami éppen az adományozás önkéntességét szünteti meg - donációra rávenni. Az indítványozó szerint ugyanakkor a fogvatartottaknak is joguk van ahhoz, hogy együttérzésből akár idegennek is szervet adományozzanak, azonban az Eütv. 206. § (3) bekezdése a nem fogvatartottak esetén is csak kivételesen, több szigorú feltétellel enged eltérést; idegen személynek szervet ők sem adományozhatnak. Ugyanakkor a fogvatartottak sincsenek teljes mértékben kizárva a szervadományozás lehetőségéből, hiszen a fent felsorolt (szűk) hozzátartozói körnek jogosultak szerveket adni.

A korlátozást a fogvatartás ténye indokolja, azaz a fogvatartott személy korlátozott szabadsága: a fogvatartott nincsen olyan helyzetben, hogy befolyásmentesen, szabadon döntést hozhasson szervei felajánlásáról. Amint ez megszűnik - pl. az elítélt feltételes szabadságra kerül - önrendelkezési joga a szervadományozásban az általános szabályok szerint alakul. Ahogy az Alkotmánybíróság korábban megállapította: "[ö]nmagának mindenki árthat, s vállalhat kockázatot, ha képes a szabad, tájékozott és felelős döntésre". [21/1996. (V. 17.) AB határozat ABH 1996, 74, 80.] A fogvatartottaknál olyan esetben, ahol nem közeli hozzátartozóról van szó, a befolyásmentes, önálló döntés szabadsága megkérdőjelezhető. Joggal feltehető ugyanis, hogy a fogvatartott közeli hozzátartozójának a fogvatartástól függetlenül is adományozna szervet. Mindez a fogvatartás viszonyai között - különösen a fogvatartott jogi és pszichés helyzetében - megkérdőjelezhető.

A fogvatartottak kiszolgáltatottabb helyzete indokolja egyébként az Eütv. egyes további rendelkezéseiben megfogalmazott korlátozásokat is (melyeket jelen ügyben az Alkotmánybíróságnak nem kellett vizsgálnia). Így például a 161. § (3) bekezdése kizárja a fogvatartottakat az emberen végzett orvostudományi kutatásokból, kimondva, hogy kutatás még a beleegyezésével sem végezhető rajta; a 220. § (2) bekezdése értelmében pedig fogva tartott személy holttestéből szerv vagy szövet nem távolítható el, kivéve, ha a halál okának és körülményeinek megállapítása érdekében történik, illetőleg tudományos célt szolgál.

Ezzel összefüggésben utal az Alkotmánybíróság az adott ügyben is irányadónak tekintett 13/2001. (V. 14.) AB határozatára, melyben a fogvatartottak különös helyzetéből adódó alapjogi korlátozások alkotmányosságával foglalkozott, és megállapította, hogy: "a büntetés-végrehajtás alkotmányos kereteinek szélső értékeit egyrészről az emberi méltósághoz, a személyi biztonsághoz való jog, másrészről a kínzásnak, a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódnak és büntetésnek tilalma jelöli ki. Ezen belül a jogállamiságból, valamint az alapvető jogok lényeges tartalmának korlátozására vonatkozó alkotmányos tilalomból vezethető le, hogy a büntetések és az intézkedések végrehajtása címén az állam milyen mértékben avatkozhat az egyén életébe, korlátozhatja alapjogait és szabadságát.

Az alkotmányos alapjogok között vannak olyanok, amelyeket a fogvatartás végrehajtása egyáltalán nem érinthet. Ilyen például az élethez és az emberi méltósághoz való jog. A fogvatartás lényegéből következően kizárt a személyi szabadság, a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga. A végrehajtás által nem érintett és a végrehajtás lényege miatt szükségképpen kizárt jogok között helyezhetők el a fogvatartás során továbbélő, de módosuló alapjogok." (ABH 2001, 177, 193.).

A fent kifejtetteket is figyelembe véve az Alkotmánybíróság szerint az önrendelkezési jog ilyen korlátozása arányos eszköz. A korlátozás alkotmányosságának megítélésénél további szempont az, hogy az alapvető jog korlátozása az elérni kívánt célhoz képest arányos-e, azaz az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyenek egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan [például: 18/2000. (VI. 6.) AB határozat, ABH 2000, 117, 123.].

Az Alkotmánybíróság nem tartja az alkotmányos céllal aránytalannak a törvényalkotó által a védelemre választott eszközt. A támadott szabályozás az arányosság követelményének megfelel: a szervadományozás fogvatartottak esetében kizárólag közeli hozzátartozókra való korlátozása biztosítja a donáció befolyásmentességét, önkéntességét, ami közeli hozzátartozók között kevésbé vitatható, mint az önkéntes elhatározáson alapuló érzelmi kapcsolatban állók között (pl. kényszerített vagy színlelt házasságkötés, "alkalmi" barátságok). Ez utóbbi esetben a kapcsolat jellege, és így az adományozás önkéntessége jóval kevésbé vagy egyáltalán nem ellenőrizhető. Kétségtelen tény, hogy a fogvatartotti szervadományozás szűk körben való lehetővé tétele az önrendelkezési jog - szükséges - korlátozását jelenti. Ugyanakkor mivel a fogvatartottak sincsenek teljesen kizárva a szervadományozásból, a közeli hozzátartozók számára megengedett szervadományozás lehetőségével a korlátozás arányosnak tekinthető: így biztosítható a szervadományozás önkéntessége (kényszermentessége), és a szervekkel való visszaélések jó eséllyel megelőzhetők.

Az Alkotmánybíróság a fentieket figyelembe véve sem találta alkotmányellenesnek az Eütv. támadott rendelkezését, és az indítványt elutasította.

Budapest, 2011. április 11.

Dr. Paczolay Péter s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Balogh Elemér s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bihari Mihály s.k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lévay Miklós s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Stumpf István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Balogh Elemér és dr. Kiss László alkotmánybírák különvéleménye

Nem értünk egyet az Eütv. 206. § (4) bekezdésének megsemmisítését kérő indítvány elutasításával. Álláspontunk szerint a szabály a fogva tartott személyek önrendelkezési jogát alkotmánysértő módon korlátozza, mert kategorikusan kizárja annak lehetőségét, hogy a fogvatartott érzelmi okból hozzá közel álló személynek, így az orvosijogi praxis alapján jellemzően a házastársának, (bejegyzett) élettársának vagy akár a barátjának szervet adományozzon.

A büntetés-végrehajtási intézetben fogva tartott személyeket mindenki máshoz hasonlóan megilletik az alapjogok, de a fogvatartás ténye és az azáltal elérendő cél miatt az elítéltek alapjog-, elsősorban a személyi szabadsághoz való joggyakorlása korlátozott. Az alkotmányos alapjogok között azonban olyanok is vannak, amelyeket a fogvatartás végrehajtása egyáltalán nem érinthet. Ilyen mindenekelőtt az élethez és az emberi méltósághoz való jog [13/2001. (V. 14.) AB határozat, ABH 2001, 177, 193.], amely az emberi státus meghatározójaként abszolút és korlátozhatatlan [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 308, 312.]. A méltósághoz való jogból fakadó egyes részjogosítványok (mint például az önrendelkezéshez és a személy testi integritásához fűződő jogok) az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének megfelelően a többi alapjoghoz hasonlóan korlátozhatók [22/2003. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2003, 235, 260.].

Egyetértünk a többségi határozattal abban, hogy az önrendelkezési jog védelemben részesíti az ember saját szerveivel és szöveteivel való rendelkezését. E jog büntetés-végrehajtás miatti korlátozása akkor alkotmányos, ha - a szükségességi-arányossági tesztnek megfelelően - azt egy másik alapvető jog vagy szabadság védelme, érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos cél vagy érték elkerülhetetlenné teszi. A korlátozás során - ilyenkor is - az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszköz vehető igénybe (879/B/1992. AB határozat, ABH 1996, 401.).

Az 569/B/1999. AB határozat alapján a fogvatartás ténye csupán az alapjog-gyakorlás olyan szűkítését indokolhatja, amelynek alapja valamely, a büntetés végrehajtásához szorosan kapcsolódó legitim érdek. Az állam köteles gondoskodni a bíróság által jogerősen szabadságvesztésre ítéltek büntetésének végrehajtásáról. Ennek során az állam a fogvatartottak alapvető szabadságjogait a büntetés-végrehajtás célja érdekében korlátozhatja. A szabadságvesztés végrehajtásának törvényi célja, hogy a joghátrány érvényesítésén keresztül elősegítse az elítélt reszocializációját, továbbá azt, hogy az elítélt a jövőben tartózkodjon újabb bűncselekmény elkövetésétől (ABH 2002, 1015, 1019.). A fogvatartottak érzelmi alapon történő szervadományozásának kizárását a büntetés-végrehajtás érdekei biztosan nem indokolják. Sőt, az önkéntes szervadományozás lehetősége a fogvatartott társadalomba való visszavezetésében, önbecsülésének megőrzésében is segíthet.

A többségi határozat szerint a fogvatartottakra vonatkozó korlátozást jelen esetben nem is a társadalom, hanem inkább a fogvatartott saját életének, testi épségének a védelme magyarázza. A fogvatartott ugyanis - érvel a többségi határozat - "nincsen olyan helyzetben, hogy befolyásmentesen, szabadon döntést hozhasson szervei felajánlásáról". A többségi álláspont szerint e kiszolgáltatott helyzet önmagában indokolhatja az állam - objektív intézményvédelmi alapból fakadó - gyámkodását.

Az Európa Tanács keretében elfogadott oviedói egyezmény szerint az élődonoros transzplantáció "kifejezett és célzott, írásos vagy hivatalos testület előtti beleegyezés" (19. cikk 2. bekezdés) alapján történhet, ingyenesen, mert "az emberi test és részei, mint ilyenek, nem képezhetik haszonszerzés forrását" (21. cikk). Az állam felelős azért, hogy a szervadományozás megfeleljen e követelményeknek: önkéntes, ingyenes és kényszertől, fenyegetéstől, megtévesztéstől mentes döntésen alapuljon.

A határozat azt feltételezi, hogy (1) az állam nem képes kiszűrni a donort befolyásoló külső, jogellenes tényezőket, ha a donort büntetés-végrehajtási intézetben tartják fogva; (2) a fogvatartott pedig pusztán a szabadságvesztés büntetés körülményei miatt nem képes önkéntes döntésre.

1. A többségi döntés eleve egy jogellenes előfeltevésre (a fogvatartottak kényszerítésére) alapítja az objektív intézményvédelmi talajon álló alapjog-korlátozás indokoltságát. Álláspontunk szerint jogellenes hipotézisből kiindulva nem lehet érvényes végkövetkeztetést levonni a jogi, így az alkotmányjogi érvelésben.

Ha ezt az előfeltevést mégis elfogadnánk, akkor is megállapítható volna, hogy az állam saját mulasztására (a fogvatartott szabad és kényszertől, fenyegetéstől, megtévesztéstől mentes döntéshozatalának biztosítására való képtelenségére) hivatkozva fosztja meg a fogva tartott személyeket attól, hogy nem vér szerinti rokonaik, például házastársuk, (bejegyzett) élettársuk, barátjuk számára szervet adományozhassanak.

Az államnak azonban nem az a feladata, hogy a fogva-tartottak alapjog-korlátozásával lépjen fel az illegális szervkereskedelem terjedésével szemben, hanem az, hogy olyan jogszabályi és társadalmi környezetet teremtsen, amely megfelelő garanciát jelenthet a kényszerrel, megtévesztéssel vagy fenyegetéssel elért szervadományozás kiszűrésére. Az állam felelős azért, hogy a fogva tartott személy szabadon dönthessen a testi épségét és integritását érintő kérdésekben, ezért az állam által fenntartott intézmények nem teremthetnek, és nem tarthatnak fenn olyan helyzetet, amelyben az önkéntes, szabad döntéshozatal nem kellően biztosított.

Álláspontunk szerint a nem fogva tartott donor és a recipiens együttes kérelmét vizsgáló kórházi etikai bizottság eljárása a fogva tartott donor esetében is képes biztosítani, hogy kényszerrel, fenyegetéssel, megtévesztéssel ne kerülhessen sor élők közötti szervadományozásra. Az Eütv. 206. § (3) bekezdésében említett kórházi etikai bizottság határozatát és indokolását jegyzőkönyvbe foglalja. Az eljárás során a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény rendelkezései irányadók azzal, hogy a kérelem elutasítása esetén a kérelmezők bírósághoz fordulhatnak jogorvoslatért [18/1998. (XII. 27.) EüM rendelet 4. §]. Erre tekintettel felértékelődnek a 13/2001. (V. 14.) AB határozat többségi határozat által nem idézett elvi tételei is, amelyek közül két releváns megállapítást kiemelünk. "Az elítélt nem tárgya a büntetés-végrehajtásnak, hanem alanya, akinek jogai és kötelességei vannak." (ABH 2001, 190, 191.). Minthogy a donor önrendelkezési jogának korlátozásával szemben valójában és pusztán csak a bűnmegelőzés általános és elvont követelménye fogalmazódik meg a támadott szabályozásban, álláspontunk szerint alkalmazni kellett volna a most idézett AB határozat következő megállapításait is: "[a bűnmegelőzés] túl széles és bizonytalan tartalmú felhatalmazást ad a[z alapjog-gyakorlásba való] beavatkozásra." (ABH 2001, 200.); "Az alkotmányos alapjogok korlátozása nem tűr meg ilyen jogbizonytalanságot, nem viseli el a jogalkalmazás ilyen széles tartományát." (ABH 2001, 203.)

2. Egyetértünk azzal a megállapítással is, hogy a fogva tartott személyek a börtönfalak között kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ez azonban nem jelenti egyszersmind azt, hogy a fogvatartottak egyáltalán nem képesek a befolyásmentes, szabad döntés meghozatalára. Ha így volna, akkor az érintettek a fogvatartás ideje alatt - a jelenlegi szabályozással szemben - nem köthetnének házasságot, nem végrendelkezhetnének, és nem volna joguk az egészségügyi ellátás visszautasítására. A fogvatartottakat is megillető ezen jogok mögött az a felfogás húzódik, hogy a fogvatartás ténye önmagában és automatikusan nem korlátozza a személyek belátási és döntéshozatali képességét.

Jelentős jogszabályi garanciát jelent, hogy a szervek felajánlásáról hozott személyi döntés szabadságát és önkéntességét az imént említett kórházi etikai bizottság megvizsgálja, és a határozat felülvizsgálata rendes bíróságtól kérhető. A fogva tartott személyek kiszolgáltatottsága megköveteli, hogy az állam és a nevében eljáró intézmények (mint jelen esetben a kórházi etikai bizottság és a bíróság) különös figyelemmel és körültekintéssel járjanak el a befolyásmentes döntést igénylő szervadományozás engedélyezésekor. A kiszolgáltatottság azonban per se nem indokolhatja az érzelmi alapon történő szervadományozás automatikus és teljes kizárását.

Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróságnak az Eütv. 206. § (4) bekezdését meg kellett volna semmisítenie.

Budapest, 2011. április 11.

Dr. Balogh Elemér s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

A különvéleményhez csatlakozom:

Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,

alkotmánybíró