576/D/2000. AB határozat

alkotmányjogi panasz tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz alapján - dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleményével - meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény 24. és 26. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasítja.

INDOKOLÁS

I.

Az indítványozó gyermektartásdíj végrehajtásával kapcsolatos ügyével összefüggésben 2000. július 19-én alkotmányjogi panaszt terjesztett elő az Alkotmányban biztosított jogainak sérelme miatt, amely állítása szerint a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) 24. és 26. §-a konkrét esetben való alkalmazása folytán következett be.

Az elsőfokú bíróság letiltó végzése ellen az indítványozó által előterjesztett fellebbezést elbíráló másodfokú bíróság a Vht. támadott szabályait értelmezte, amikor azokat az indítványra okot adó konkrét ügyre vonatkoztatva megállapította, hogy "a gyermektartásdíj jogosultja a végrehajtást bármikor kérheti. Annak vizsgálatára tehát nincs szükség és lehetőség sem, hogy a kötelezett a teljesítési kötelezettségének eleget tett-e. Erre a Vht. 28. § (4) bekezdése alapján már a marasztaló határozatban is közvetlen bírósági felhívás kibocsátásával sor kerülhetett volna, a későbbiekben pedig a Vht. 24. §-a és a 26. § szerint azt közvetlen bírósági letiltással igényelheti, megjelölve az alapul szolgáló határozatot és az általa hátralékként számított összeget. Amennyiben az adós vitatja a végrehajtási kérelemben foglalt követelés fennálltát, azt végrehajtás korlátozása vagy megszüntetése iránti perben érvényesítheti, a jelen peren kívüli eljárásban ugyanis ennek bizonyítása érdekében tárgyalás nem tartható." A bíróság 54.Pkfv.21485/2000/2. számú végzését az indítványozó 2000. május 22-én vette át, alkotmányjogi panaszát az Alkotmánybírósághoz a törvényes határidőn belül nyújtotta be.

Az indítványozó szerint "a bíróság előtti jogegyenlőség elvét sérti az, hogy a kötelezettnek pusztán a végrehajtást kérő döntése miatt, 'vétkességtől függetlenül', akkor is viselnie kell a bírósági letiltási eljárás állami illetékét, ha tartásdíj-fizetési kötelezettségének önkéntesen eleget tett addig". A bíróság előtti jogegyenlőség elvét az is sérti, hogy a végrehajtást kérő által állított hátralék összegére állítják ki a letiltó végzést, amely fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható; az utóbb alaptalannak bizonyult, hátralékos tartásdíj címén letiltott összeg egyösszegű visszatérítésére nincs jogi lehetőség, ez - elmaradt kamat formájában mindenképpen - a kötelezett terhét eredményezi.

Azzal is érvelt, hogy a gyermektartásdíj összegének a kérelmező kívánságára való elvonása állami kényszerrel, a korábbi önkéntes teljesítésre tekintet nélkül, sérti az emberi méltóságot. Állította, hogy a közvetlen bírósági letiltás intézménye a gyermektartásdíj vonatkozásában mindenképpen szankció, ezért a jogszabály a jó hírnévhez való jogba is ütközik.

Hivatkozott arra, hogy a teljes végzésnek a munkáltató részére való kézbesítését előíró szabály, a Vht. 24. § (3) bekezdése, a személyes adatok védelmére vonatkozó alapjogot indokolatlanul korlátozza.

II.

1. Az Alkotmány hivatkozott szabályai szerint:

"54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. (...)

57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. (...)

59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog."

2. A Vht. támadott szabályai szerint:

"24. § (1) A végrehajtási lap kiállítására jogosult bíróság - a végrehajtási lap kiállítása helyett - közvetlenül letiltó végzést hoz, ha kizárólag az adós munkabéréből kell behajtani a követelést.

(2) A letiltó végzésben a bíróság az adós munkáltatóját, illetőleg az adós számára járandóságot, illetményt, munkából eredő díjazást, juttatást, egyéb összeget rendszeresen, időszakonként visszatérően folyósító szervet vagy személyt (a továbbiakban: munkáltató) arra hívja fel, hogy - a letiltó végzés jogerőre emelkedésének bevárása nélkül - az adós munkabéréből a végzésben feltüntetett összeget vonja le, és haladéktalanul fizesse ki a végrehajtást kérőnek.

(3) A bíróság a letiltó végzést a munkáltatónak és a feleknek kézbesítteti. A végzés elleni fellebbezésnek a letiltott összeg levonására és kifizetésére nézve nincs halasztó hatálya. (...)

26. § Kizárólag közvetlen letiltással kell behajtani a követelést, ha

a) ezt kívánta a végrehajtást kérő,

b) a végrehajtás tartásdíj vagy más, részletekben fizetendő összeg iránt folyik, és a munkabér végrehajtás alá vonható része az esedékes összeget fedezi."

III.

Az alkotmányjogi panasz alaptalan.

1. Az Alkotmánybíróságnak az alkotmányjogi panasz alapján azt kellett vizsgálnia, hogy a Vht. 24. és 26. §-a a gyermektartásdíj vonatkozásában ellentétes-e az Alkotmány ama szabályaival, amelyekre az indítványozó az indítványban hivatkozik.

Az Alkotmány 67. § (1) bekezdése szerint minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.

Ezzel az alapvető joggal van összhangban az Alkotmány 15. §-a, amely szerint a házasság és a család intézményének védelme az állam kötelezettsége, és 16. §-a, amely kimondja, hogy az államnak különös gondot kell fordítania az ifjúság létbiztonságára és nevelésére, védelmeznie kell az ifjúság érdekeit, továbbá a 70/J. §-a is: a szülők, gondviselők kötelesek kiskorú gyermekük taníttatásáról gondoskodni.

A gyermekek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezmény kihirdetéséről szóló 1991. évi LXIV. törvény is számos rendelkezésében a gyermek mindenekfelett álló érdekének kötelező figyelembevételét írja elő.

A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) a szülőknek az Alkotmányból folyó gondoskodási kötelezettsége egyik elemét egyebek között így fogalmazza meg: a szülő a saját szükséges tartásának rovására is köteles megosztani kiskorú gyermekével azt, ami közös eltartásukra rendelkezésre áll.

A tartás a testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges gondoskodás egyik formája. Ezt az alapvető kötelességét a gyermekétől külön élő szülő elsősorban pénzben, tartásdíjfizetés formájában teljesíti. A gyermektartásdíjról a szülők megegyezésének hiányában a bíróság dönt. A tartásdíjat a bíróság a jövedelem százalékos arányában és/vagy határozott összegben állapíthatja meg [Csjt. 69/A.-69/E. §-ai].

A tartásdíjfizetés teljesítése a gyermek létfontosságú érdekét és az Alkotmányban védett alapvető jogának megvalósulását szolgálja.

Az Alkotmánybíróság 995/B/1990. AB határozata (ABH 1993, 515.) egyebek között az alábbiakra mutatott rá: a tartásra vonatkozó szabályokat nem elsősorban a tartásra kötelezettek jogai, hanem a tartásra jogosultak, elsődlegesen a gyermek alapvető alkotmányos jogaiból kiindulva kell vizsgálni; a tartás, a testi fejlődéshez szükséges gondoskodás a szülők alkotmányos alapvető kötelezettsége, és annak biztosítása a jogosult gyermeket szolgálja. A határozat szerint a tartásra vonatkozó törvényes rendelkezések mindaddig alkotmányosak, amíg a tartásra kötelezettek, elsősorban a szülők jogai a gyermek érdekében nyernek korlátozást, helyesebben alkotmányos kötelezettségük megvalósítását biztosítják.

Jóllehet a tartásra vonatkozó egyes szabályok a szülők megegyezését korlátozzák abban az esetben, ha házasság egyező akaratnyilvánítással való felbontásáról van szó, ti. a bíróság mindaddig nem dönthet a házasság felbontása kérdésében, amíg a tartás kérdésében nem kötöttek a felek a bíróság által jóváhagyott egyezséget [Csjt. 18. §-ának (2) bekezdés], a Csjt. alapvetően a tartási kötelezettség mikénti teljesítése vonatkozásában is a szülők megállapodásának enged viszonylag tág teret.

Ennek megfelelően állami intézkedésre csak akkor kerül sor, ha ezt valamelyik jogosult - akár azért, mert észlelése alapján a tartási kötelezettséget nem teljesítik, akár más okból - kéri, ez viszont nem csak a magyar jogi szabályozás sajátossága. Ennek részben a tartási kötelezettségnek az a jellegzetessége az oka, hogy ha annak pénzben tesznek tesznek eleget, akkor a tartásdíjat előre kell fizetni [Ptk. 280. § (3) bekezdés], és az a jövőre nézve is érvényesíthető [Csjt. 68. § (1) bekezdés].

A gyermekétől különélő szülő a gyermeke megélhetéséhez szükséges tartás teljesítéséhez gyermektartásdíj fizetésével járul hozzá.

Az Alkotmány az alapvető jogok és kötelességek között viszonylag kevés kötelezettséget tartalmaz. Ezek egyike az Alkotmány 67. § (1) bekezdése, amely a gyermek alapvető jogát fogalmazza meg a családjával, az állammal szemben. Az Alkotmány 67. § (1) bekezdéséből nem vezethető le közvetlenül, hogy az állam milyen jogintézmények megalkotásával tesz eleget annak a kötelezettségének, hogy biztosítsa a gyermek jogát a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez. A jogalkotó által választott többféle jogi megoldás ezt az alkotmányos követelményt egyaránt kielégítheti.

A tartásdíj-fizetési kötelezettségre vonatkozó jogi szabályozás az Alkotmány 67. § (1) bekezdésén alapszik. A gyermekétől különélő szülő a hatályos jog szerint elsősorban gyermektartásdíj fizetésével teljesíti alkotmányos kötelezettségét. A szóban lévő alapvető joggal való szoros kapcsolat miatt, alkotmányjogi szempontból, a tartásdíjigény nem hasonlítható más polgári jogi igényekhez, hanem kiemelt védelmet kell élvezzen. A tartásdíjigény keletkezése, tartalma, bíróság előtt való érvényesítése, teljesítése és végrehajtása szabályai mások, mint az egyéb polgári jogi igények hasonló szabályai. Az, hogy ez a kiemelt védelem miben nyilvánul meg a tételes jogban, a jogalkotóra tartozó kérdés és számos eszköz szabadon választható. Ezt fejezte ki a 995/B/1990. AB határozat (ABH 1993, 515.) azzal, hogy a tartásra vonatkozó törvényes rendelkezések mindaddig alkotmányosak, amíg a tartásra kötelezettek, elsősorban a szülők jogai a gyermek érdekében nyernek korlátozást, helyesebben alkotmányos kötelezettségük megvalósítását biztosítják.

A tartásdíj-fizetési kötelezettségre a teljesítés körében is a más igényekre vonatkozó szabályoktól eltérő megoldásokat alkalmazhat a jogalkotó. Míg más polgári jogi igénynél a teljesítési határidő letelt volta általában legfeljebb végrehajtást von maga után, addig a jogszabályon alapuló és végrehajtható hatósági határozatban előírt tartási kötelezettség önhibából való nemteljesítése önmagában bűncselekmény (Btk. 196. §).

2. Igaz, hogy az Alkotmánybíróság 46/1991. (IX. 10.) AB határozata értelmében a végrehajtási intézkedés jellegénél fogva alkalmas arra, hogy mások (pl. a munkaadó, a lakótársak) előtt kedvezőtlen színben tüntesse fel az adóst, mint olyan embert, akivel szemben hatósági kényszert kell alkalmazni kötelezettségének teljesítése érdekében. Az Alkotmánybíróság a jelen határozatában is megerősíti: az emberi méltósághoz való jog korántsem csupán a jó hírnévhez való jogot foglalja magában, hanem egyebek között a magánszféra védelméhez fűződő jogot is, ennél fogva az is ellentétes az emberi méltósághoz való alapvető joggal, ha valakivel szemben kellő alap nélkül alkalmaznak hatósági kényszert, s ezáltal az állam indok nélkül avatkozik be a magánszféra körébe tartozó viszonyokba. Az Alkotmánybíróság e korábbi megállapításai a közjegyzői záradék akkor vizsgált jogintézményére vonatkoztak és azt a garanciát hiányolta a határozat, hogy a jogintézmény eleve mellőzi a végrehajtás előfeltételeként megkívánható bírósági vagy garanciát nyújtó közjegyzői eljárást, lehetőséget ad polgárok zaklatására; a végrehajtási záradékolást nem előzi meg olyan bírósági vagy közjegyzői eljárás, amely garanciát jelentene arra nézve, hogy az állítólagos adós egyértelműen tudomást szerez a vele szemben támasztott követelésről, másfelől az adóst nem védi hatékony jogorvoslati lehetőség sem. Az akkor vizsgált jogi szabályozás mellett semmiféle garancia nem volt arra nézve, hogy az adós egyáltalán tudomással bír a követelésről, s arról esetleg csupán azt követően értesül, amikor távollétében már sor is került a végrehajtás foganatosítására.

A jelen ügyben vizsgált jogszabály alapján a jogosult kérelmére csak akkor kerülhet sor állami intézkedésre, ha a jogszabályon alapuló tartási kötelezettséget végrehajtható hatósági határozatban írták elő. A közvetlen letiltás törvényi szabályaiból következik, hogy a jogintézmény nem alkalmas arra, hogy kedvezőtlen színben tüntesse fel a kötelezettet mások előtt.

3. Az Alkotmányban megfogalmazott "általános személyiségi jog", az emberi méltósághoz való alapvető jog a személyeknek az államhoz való viszonyára vonatkozik. Ez a jog az illetéktelen állami beavatkozás ellen védi a magánszférát. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az általános személyiségi jogot az egyén autonómiájának védelmére lehet felhívni, ha az adott tényállásra a nevesített alapvető jogok egyike sem alkalmazható [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 44-45.].

A magánéletbe való állami beavatkozással kapcsolatban az Alkotmánybíróság megállapította: az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és az 59. § (1) bekezdése védelemben részesíti az emberek magánszféráját, magántitkait, jó hírnevét, személyes adatait. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint ezeknek az emberi méltósághoz való jogból fakadó jogosultságoknak a sérelmét jelentheti, ha az állam indok nélkül avatkozik be az emberek magánéletébe, például azáltal, hogy a hatóság kellő alap nélkül alkalmaz kényszert az egyénnel szemben. Az a jo gi szabályozás tehát, amely ezt akár csak potenciálisan lehetővé teszi, arra való tekintet nélkül alkotmányellenes, hogy ez az alkotmányellenes jogkövetkezmény az ügyek hány százalékában következik be. [Először: 46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 211, 215.]

Az állami beavatkozás határait az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében meghatározott formai és tartalmi követelmények, végső soron az Alkotmánybíróság által az Alkotmány alapján kidolgozott szükségességi-arányossági követelmények jelölik ki. Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan [30/1992. (V. 25.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.].

Az Alkotmányban meghatározott jogok és kötelezettségek értelemszerűen egymásra tekintettel és egymást korlátozva érvényesülnek. Így például a tulajdonhoz való jog és a közteherviselési kötelezettség egymást kölcsönösen korlátozza; hasonló a helyzet a munka szabad megválasztásához való jog és az Alkotmányban előírt honvédelmi szolgálati kötelezettség között. Az utóbbinak mindegyik alkotmányos formája - nemcsak a kifogásolt polgári szolgálat, hanem a fegyveres és a fegyver nélküli katonai szolgálat is - értelemszerűen korlátozza a foglalkozás szabad megválasztását. Alkotmányossági kérdés a tekintetben merülhet fel, hogy az alkotmányi rendelkezéseket végrehajtó törvények valóban olyan mértékben korlátozzák-e az egyik alapjogot, amilyet egy másik alapjog vagy kötelezettség érvényesülése megkíván [46/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 260.].

A jelen esetben a vizsgált korlátozás egy másik alapjog, a család, az állam arra vonatkozó kötelezettsége teljesítése érdekében történik, hogy a gyermek számára biztosítsák a jogot a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez.

Az elérni kívánt cél az, hogy a gyermekétől különélő szülő a lehető legnagyobb valószínűséggel teljesítse tartási kötelezettségét. Ennek a célnak a fontossága és az érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban áll egymással. Az állami beavatkozás indoka a magánszféra körébe tartozó viszonyokba a tartásdíjigény mindenkori teljesítésének a lehető leghatékonyabb biztosítása. Ebben a körben a jogosult ama nyilatkozatának biztosít a törvény feltétlen elsőbbséget, hogy a végrehajtható határozatban foglalt követelés teljesítését a jövőben letiltás útján kívánja érvényesíteni. Annak, hogy a kötelezett valamely megelőző időszakban önként teljesített, a törvény nem tulajdonít jelentőséget. Önmagában ugyanis ebből a körülményből nem lehet következtetést levonni arra nézve, hogy ez a jövőben esedékessé váló tartásdíjnál is így lesz. A törvényhozó arra a jogosultra bízza annak eldöntését, hogy végrehajtást kezdeményez-e, aki a tartásdíj-fizetési kötelezettség elmulasztásával bűncselekmény sértettjévé válhat, akár súlyos nélkülözésnek is kitehető [lásd: Btk. 196. § (3) bek.].

IV.

1. Az Alkotmánybíróság már több ügyben vizsgálta a bírósági végrehajtásra vonatkozó egyes rendelkezések alkotmányellenességét, részben az Alkotmánynak az indítványozó által a jelen ügyben felhívott 54. § (1) bekezdése és 59. § (1) bekezdése tükrében. Az Alkotmánybíróság vizsgálta a bírósági végrehajtásról szóló 1979. évi 18. törvényerejű rendelet 28. § (1) és (3) bekezdését, a közvetlen bírósági felhívás jogintézményének alkotmányellenességét, valamint a Vht. a végrehajtói letiltásra vonatkozó szabályát. A közvetlen bírósági felhívás a közvetlen bírósági letiltáshoz jelentős mértékben hasonlít. A közvetlen bírósági felhívás és a végrehajtói letiltás a tartásdíj-követelést illetően a jövőben lejáró részletekre, a kötelezett korábbi önkéntes teljesítése esetén is kibocsátható.

A közvetlen bírósági felhívásra vonatkozó szabályozást a 20/1994. (IV. 16.) AB határozat vizsgálta. Az Alkotmánybíróság elutasította azt az indítványt, amely szerint a közvetlen bírósági felhívás intézménye az emberi méltósághoz [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] és a jóhírnévhez való jogot [Alkotmány 59. § (1) bekezdés] sérti, mert a Vht. anél kül is, hogy a kötelezett magatartása erre okot adna, lehetővé teszi bírósági felhívás kibocsátását. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy "mind a tartásdíj behajtására irányuló bírósági letiltás, mind a bírósági felhívás jellemzője az, hogy a jövőben lejáró részleteket illetően alkalmazásukra a kötelezett korábbi önkéntes teljesítése esetén is sor kerülhet. Mindkét jogintézmény célja a folyamatos és zavartalan teljesítés biztosítása" (ABH 1994, 106, 109.). Az Alkotmánybíróság ebben a határozatban, amelyet elvi álláspontjára figyelemmel annak ellenére közzétettek, hogy az indítványt elutasították, jóllehet a határozathoz négy alkotmánybíró különvéleményt csatolt, abból indult ki, hogy a gyermektartásdíjnak a bírósági úton érvényesíthető követelések között kiemelt alkotmányos jelentősége van. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a tartásra jogosult (különösen a gyermek) élete fenntartásának, szükségletei kielégítésének érdeke, az ezzel összefüggő családjogi követelés teljesítéséhez fűződő érdek kellő súlyú alkotmányos [Alkotmány 15. §, 67. § (1) bek.] indoka annak, hogy a tartásdíj-fizetési kötelezettséget az állam a más kötelezettségektől a bírósági végrehajtás körében eltérően kezelje, és a jogosult kérelmére a teljesítést kényszer útján is biztosítsa. A határozat szerint a vizsgált körben a tartásra kötelezettek (különösen a szülők) magántitokhoz és személyes adatok védelméhez való jogának korlátozása nem kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik, és a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest nem aránytalan.

A végrehajtói letiltás intézményét a 994/B/1997. AB határozat vizsgálta. Az Alkotmánybíróság szerint nem volt megalapozott az az indítvány, amely szerint az emberi méltósághoz való jogot sérti az a jogi szabályozás, amely akár csak potenciálisan lehetővé teszi, hogy valakivel szemben kellő alap nélkül alkalmazzanak hatósági kényszert, s az állam indok nélkül avatkozzon be a magánszféra körébe tartozó viszonyokba. Ez a határozat utalt arra, hogy a Vht. a végrehajtást kérőt teszi fő szabály szerint a végrehajtási eljárás "urává", a végrehajtást kérő ama észlelését részesíti elsősorban védelemben, amely szerint a követelés teljesítésére még nem került sor (ABH 2005, 740, 749.).

Jóllehet a jelen ügyben a Vht. más szabályait támadják, az alkotmányjogi kérdések rész ben azonosak azokkal, mint amelyeket az említett két ügyben az Alkotmánybíróság korábban már elbírált: kizárja-e az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és 59. § (1) bekezdése azt, hogy a törvény önkéntes teljesítés esetén is lehetővé tegye végrehajtási kényszerintézkedés alkalmazását a jövőben lejáró tartásdíjrészleteket illetően. Az Alkotmánybíróságnak az alkotmányjogi panasz alapján, amely maga is hivatkozik az 1994-ben hozott határozatra, vizsgálnia kellett, hogy az alkotmányjogi panaszban foglalt érvek alapján van-e elég ok eltérni 1994-ben kifejtett elvi álláspontjától.

2. A jelen ügyben nemcsak az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és 59. § (1) bekezdése sérelmét állítják, hanem a bíróság előtti egyenlőség elvének sérelmét is. Ezt az elvet az Alkotmánybíróság számos határozatban értelmezte.

A 18/B/1994. AB határozatában kimondta, hogy "[ez] a szabály a bírói útra tartozó ügyek tekintetében eljárási alapelvet fogalmaz meg. A bíróság előtti egyenlőség elve a személyek általános jogegyenlőségének a bírósági eljárásra való vonatkoztatása" (ABH 1998, 570, 572.). Az 53/1992. (X. 29.) AB határozat rögzítette: "A bíróság előtti egyenlőség alkotmányos elve megköveteli, hogy a bíróság igénybevételének állami szervek és más személyek tekintetében egyenlő lehetőségei és korlátai legyenek. Pozitív megfogalmazásban ez azt jelenti, hogy a bíróság igénybevételére vonatkozó alkotmányos jog - a jogviszonyok tartalmi és tárgyi azonossága esetén -egyforma súllyal érvényes a [...] jogviszonyok bármely alanyára. [...] Az Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint, az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt bíróság előtti egyenlőség elve a tisztességes eljárás követelményének olyan garanciáját jelenti, amelynek alapján jogaik érvényesítése során nem tehető különbség a jogalanyok között" (ABH 1992, 261, 264.).

A 44/1991. (VIII. 28.) AB határozat azt emelte ki, hogy a bíróság előtti egyenlőség kívánalma magában foglalja a törvény elé jutás egyenlő feltételei és a bizonyítás mindenki számára azonos módját (ABH 1991, 428, 432.).

A 724/B/2002. AB határozat a büntetőeljárás tekintetében azt hangsúlyozta, hogy a "bíróság előtti egyenlőség elve a tisztességes eljárás követelményének olyan garanciáját jelenti, amelynek alapján jogaik érvényesítése során nem tehető különbség a jogalanyok között." Az Alkotmány 57. § (1) bekezdésének ez a szabálya nem jelent ugyanakkor az eltérő jogviszonyon belüli személyek közötti egyenlőtlenséget (ABH 2003, 1539, 1540.).

A közvetlen bírósági letiltás nem személyek között különböztet, hanem követelések között és aszerint, hogy az adós munkabére végrehajtás alá vonható-e. Támadott szabályainak lényeges tartalma szerint a végrehajtást kérő kívánságára, végrehajtási lap kiállítása helyett, a bíróság közvetlenül letiltó végzést köteles hozni, ha a végrehajtás tartásdíj vagy más, részletekben fizetendő összeg iránt folyik, és a munkabér végrehajtás alá vonható része az esedékes összeget fedezi. E szabályok a bíróság előtti egyenlőség elvét nem sértik. Arról pedig, hogy "a bírósági letiltási

eljárás állami illetékét" kinek kell viselnie, nem a Vht. 24. és 26. §-a rendelkezik, hanem más szabályok.

A bíróság előtti jogegyenlőség elvét nem sérti az sem, hogy a végrehajtást kérő által állított hátralék összegére állítják ki a letiltó végzést és ennek megfelelően vonnak le a munkabérből.

A követelés teljesítésének megfelelőségéről - különösen tartásdíj esetén, amikor a bérköltség terhére kifizetett valamennyi rendszeres díjazás mértékét a jogosult közvetlenül nem ismerheti meg - vita lehet a végrehajtást kérő és az adós között, okkal vagy ok nélkül. A Vht. a végrehajtást kérő kérelmétől teszi függővé a végrehajtható okirat kiállítását. A Vht. ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a végrehajtási eljárásban az adós okirattal valószínűsítse, hogy a végrehajtandó követelés alaptalan, azt már teljesítették, vagy egyébként megszűnt; ilyen esetben a végrehajtó a bizonyítékra utalva köteles felhívni a végrehajtást kérőt, hogy 15 napon belül nyilatkozzék a követelés fennállásáról [Vht. 41. § (1) bekezdés]; ha a végrehajtást kérő a követelés megszűnését (csökkenését) nem ismerte el, az adós a végrehajtás megszüntetése (korlátozása) iránt pert indíthat [Vht. 41. § (5) bekezdés]. A Vht. akkor, amikor a végrehajtási eljárásban a végrehajtást kérő számára állapít meg jelentős jogosítványokat, kötelezettségeket is előír a végrehajtást kérő terhére: ilyen a haladéktalan bejelentési kötelezettség, ha a követelés megszűnt vagy csökkent, illetve ennek elmulasztása esetére a kártérítési felelősség előírása [Vht. 40. § (1)-(2) bekezdés].

3. A Vht. 24. és 26. §-a nem tartalmaz olyan rendelkezést, amelynek alkalmazása okozati összefüggésbe lenne hozható bárki jó hírnevének sérelmével, emberi méltóságával. A kifogásolt szabály alapján kibocsátott bírósági letiltás tartalmát a jogszabály határozza meg. E jogszabály mindenki számára megismerhető. Ezáltal a foganatosítással kapcsolatban érintett vagy arról tudomást szerzett személyek számára is felismerhetők a jogintézmény lényeges vonásai; köztük az, hogy a felhívás kibocsátására a végrehajtást kérő személy egyoldalú nyilatkozata alapján, a kötelezett teljesítési készségétől függetlenül is sor kerülhet.

Önmagában abból a körülményből, hogy a bíróság a Vht. 24. és 26. § alkalmazásával letiltó végzést bocsát ki, nem lehet megalapozottan arra következtetni, hogy az adós a tartásdíjat (vagy más, részletekben fizetendő összeget) korábban nem fizette meg önként. A letiltó végzés kibocsátása iránti kérelemre és a letiltó végzésre "Közvetlen bírósági letiltó végzés tartásdíj behajtására" című, 548. számú nyomtatványt alkalmaznak. A letiltó végzés a folyamatos gyermektartásdíj és a hátralékos gyermektartásdíj összegét külön rendeli feltünteni.

Ugyanúgy, ahogyan a bírósági felhívás vagy a végrehajtói letiltás kiadására vonatkozó szabály nem sérti az emberi méltóságot és nem ütközik a jó hírnévhez való jogba sem, nem sérti ezeket a jogokat a letiltó végzés kibocsátására hasonló felté-

telek mellett felhatalmazó jogszabály sem. Nincs ok annak feltételezésére, hogy a Vht. szabályai alapján hozott döntés bármilyen, a kötelezett emberi méltóságát vagy jó hírnevét sértő megállapítást tartalmazhatna.

4. Az Alkotmány 59. §-ának (1) bekezdése az alapvető jogok egyikeként deklarálja a személyes adatok védelméhez való jogot. Az Alkotmánybíróság egyik korai határozatában értelmezte az Alkotmánynak ezt a szabályát, és a határozat rendelkező részében megállapította: "személyes adatok meghatározott cél nélküli, tetszőleges jövőbeni felhasználásra való gyűjtése és feldolgozása alkotmányellenes" [15/1991. (IV. 13.) AB határozat, ABH 1991, 40.].

A határozat kimondta, hogy az információs önrendelkezési jog gyakorlásának feltétele és egyben legfontosabb garanciája a célhozkötöttség. Ez azt jelenti, hogy személyes adatot feldolgozni csak pontosan meghatározott és jogszerű célra szabad. Az adatfeldolgozásnak minden szakaszában meg kell felelnie a bejelentett és közhitelűen rögzített célnak. Az adatfeldolgozás célját úgy kell az érintettel közölni, hogy az megítélhesse az adatfeldolgozás hatását jogaira, és megalapozottan dönthessen az adat kiadásáról; továbbá, hogy a céltól eltérő felhasználás esetén élhessen jogaival. Ugyanezért az adatfeldolgozás céljának megváltozásáról is értesíteni kell az érintettet. Az érintett beleegyezése nélkül az új célú feldolgozás csak akkor jogszerű, ha azt meghatározott adatra és feldolgozóra nézve törvény kifejezetten megengedi. A célhozkötöttségből következik, hogy a meghatározott cél nélküli, készletre, előre nem meghatározott jövőbeni felhasználásra való adatgyűjtés és - tárolás alkotmányellenes [15/1991. (IV. 13.) AB határozat, ABH 1991, 40, 42.].

Ezt az álláspontot az Alkotmánybíróság gyakorlata azóta is az alkotmányellenesség elbírálási alapjának tekinti [például 35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH 2002, 199, 207-208.].

A letiltó végzés adattartalmát a Vht. egyes szabályai határozzák meg, az adós személyes adatainak kezelését tehát törvény írja elő, bárki számára megismerhető-en. A letiltó végzés, a munkáltatónak szóló felhívás mellett, az adós természetes személyazonosító adatait, a tartásdíj-fizetési kötelezettségetmegállapító határozat számát és keltét, a munkáltató megnevezését, a gyermek nevét, a kötelezettség mértékét és a jogorvoslat lehetőségéről szóló tájékoztatást, valamint a munkáltató kötelezettségeit és ezek elmulasztása lehetséges következményeit tartalmazza. A letiltó végzésnek adattartalma célhoz kötött, valamennyi adat a végrehajtás foganatosítását szolgálja. A végzésnek nincs olyan adattartalma, amelyet a végrehajtás foganatosítása céljából ne lenne kényszerítően szükséges feltüntetni a végzésben.

A végrehajtható okirat kibocsátását megalapozó azt a bírósági határozatot (ideértve annak rendelkező részét is indokolását is), amelyben a munkabérben részesülő személyt tartásdíj fizetésére kötelezték, nem kell és így nem is lehet megküldeni a munkáltatónak a letiltó végzés kézbesítésének elrendelésekor.

A letiltó végzésnek a munkáltató részére való kézbesítését előíró szabály, a Vht. 24. § (3) bekezdése mindezekre figyelemmel nem korlátozza a személyes adatok védelmére vonatkozó alapjogot indokolatlanul.

A kifejtettek alapján az Alkotmánybíróság a Vht. 24. és 26. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasította.

Budapest, 2006. november 7.

Dr. Bihari Mihály s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Balogh Elemér s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bihari Mihály s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke, az aláírásban akadályozott

Dr. Kukorelli István

alkotmánybíró helyett

Dr. Paczolay Péter s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye

1. A Vht. 26. §-át támadó indítvány elutasításával nem értek egyet. Álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna semmisítenie az idézett rendelkezés mindkét pontjának [a), b)] jogszabályi előírásait, tekintettel arra, hogy azok mind az Alkotmány 54. §-ában rögzített emberi méltósághoz való jogot, mind pedig az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében szabályozott jó hírnévhez való jogot sértik.

Visszaidézve az indítvány lényegét: Az indítványozó azzal érvelt, hogy a tartásdíj összegének pusztán a kérelmező kívánságára állami kényszerrel történő - a kötelezett korábbi önkéntes teljesítésére való tekintet nélküli - elvonása sérti az emberi méltóságot és a jó hírnévhez való jogot. Hangsúlyozta még, hogy a kötelezettnek pusztán a végrehajtást kérő döntése miatt, "vétkességétől függetlenül" akkor is viselnie kell a bírósági letiltási eljárás állami illetékét, ha az a tartásdíj-fizetési kötelezettségének folyamatosan és önkéntesen mindig eleget tett, sérelmezte továbbá, hogy pusztán a végrehajtást kérő által állított hátralék összegére állítják ki a letiltó végzést, amely fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható. Kifogásolta azt is, hogy az utóbb alaptalannak bizonyult, hátralékos tartásdíj címén letiltott összeg egyösszegű visszatérítésére sincs jogi lehetőség, ami - az elmaradt kamat tekintetében is - a kötelezett indokolatlan terhét jelenti.

Előrebocsátom: osztom dr. Lábady Tamás, dr. Sólyom László, dr. Szabó András, dr. Vörös Imre alkotmánybírók 20/1994. (IV. 16.) AB határozathoz fűzött különvéleményében foglaltakat. A jelen ügyre nézve is irányadónak tekintem a bírósági felhívás alkotmányosságára vonatkozó akkori megállapításaikat: "a kényszerintézkedés alkalmas olyan következtetések levonására, hogy a kötelezett az őt terhelő tartásdíj-fizetési kötelezettséget önként nem teljesíti. Így a szabályozás sérti az érintetteknek ugyancsak az Alkotmány 59. § (1) bekezdése által garantált jó hírnévhez való jogát is. Ezek a korlátozások az érintett alapjogok lényeges tartalmára vonatkoznak, így az Alkotmány 8. §-ával ellentétesek... A kötelezett.....a jogállapotnak a végrehajtás stádiumába kerülését elvileg - az önkéntes teljesítéssel - mindig megelőzheti, illetőleg elháríthatja ... A jogi kötelezettség végrehajtási kikényszerítése mindig joghátrány, így annak alkalmazása a kötelezettség önkéntes teljesítése esetén alkotmányosan megengedhetetlen, mert akkor nem történik meg a szankció beálltára alapul szolgáló jogsértés ... Ha a bírósági felhívás kibocsátásakor a kötelezett személy semmilyen jelét nem adta annak, hogy önként nem tenne eleget tartásdíj-fizetési kötelezettségének, a kényszerintézkedés mint joghátrány nyilvánvalóan nem lehet az érintett alapjogoknak sem szükségszerű, sem arányos korlátozása .... Egy olyan szabály, amely az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében deklarált magántitokhoz, személyes adatok védelméhez és a jó hírnév védelméhez fűződő alkotmányos alapjogok, továbbá az Alkotmány 54. § (1) bekezdésével védett önrendelkezési jog korlátozásával rendeli el valamely, az Alkotmány által védett jogosultság érvényesítését, amely egyébként ilyen korlátozások nélkül is biztosítható volna, nem fér össze az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt és az alapjogok korlátozására irányadó alkotmányi rendelkezéssel. Egy jogi kötelezettség teljesítésére vonatkozó kényszerintézkedés - a kötelezettség szabad, önkéntes teljesítésének jogilag biztosított lehetősége nélkül - eleve olyan szükségtelen és aránytalan korlátozása az érintett alapjogoknak, amely alkotmányosan megengedhetetlen... Természetesen elkerülhetetlenné lesz az alapjogi korlátozás, ha a kötelezett tartásdíj-fizetési kötelezettségét - akár egyetlen esetben is - elmulasztja. Ebben, de csakis ebben az esetben a végrehajtási kényszerintézkedés a többségi határozatban megfogalmazott alkotmányos szempontok biztosítása érdekében elengedhetetlenül szükséges, az alapjogkorlátozásnak a tartásdíj biztosítása kényszerítő okává válik, vagyis itt a szükséges és arányos korlátozás alkotmányosan megengedett. A támadott rendelkezés azonban ezeknek a kényszerítő indokoknak a hiányában alkotmányellenes." [20/1994. (IV. 16.) AB határozathoz fűzött különvélemény ABH 2004, 114, 115, 116.]

2. Álláspontom szerint az Alkotmánybíróságnak az indítvány elbírálásakor itt is azt kellett volna vizsgálnia, hogy a fennálló alapjogkorlátozás olyan elkerülhetetlen-e, amelyet a korlátozással elérni kívánt cél kényszerítően megkövetel. A Vht. 26. §-a anélkül írja elő a közvetlen letiltással történő behajtást, hogy a tartásra jogosult élete fenntartásának, szükségletei kielégítésének érdeke ezt kényszerítően megkövetelné. Nézetem szerint éppen ezért a többségi határozatban kifejtett alkotmányos szempontok érvényre juttatása csak abban az esetben merülne fel kényszerítő szükséggel, ha a kötelezett a tartásdíj-fizetési kötelezettségét -akárcsak egyetlen alkalommal is önként nem teljesítené. Ha azonban a közvetlen letiltás időpontjában a kötelezett semmilyen jelét nem adja annak, hogy önként nem kíván eleget tenni tartásdíj-fizetési kötelezettségének, úgy a vele szemben alkalmazott kényszerintézkedés - mint joghátrány - nyilvánvalóan nem vezethet el az érintett alapjogok sérelméhez.

A magánéletbe való állami beavatkozással kapcsolatban az Alkotmánybíróság már működésének kezdetén megállapította: "[a]z Alkotmány 54. § (1) bekezdése és az 59. § (1) bekezdése védelemben részesíti az emberek magánszféráját, magántitkait, jó hírnevét, személyes adatait. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint ezeknek az emberi méltósághoz való jogból fakadó jogosultságoknak a sérelmét jelentheti, ha az állam indok nélkül avatkozik be az emberek magánéletébe, például az által, hogy a hatóság kellő alap nélkül alkalmaz kényszert az egyénnel szemben. Az a jogi szabályozás tehát, amely ezt akár csak potenciálisan lehetővé teszi, arra való tekintet nélkül alkotmányellenes, hogy ez az alkotmányellenes jogkövetkezmény az ügyek hány százalékában következik be." [Először: 46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 211, 215.] Az alkotmányos alapjogok és alkotmányos védelmet élvező szabadságok miatt a közhatalom csak alkotmányos felhatalmazással és alkotmányos indokkal avatkozhat be az egyén jogaiba és szabadságába. [Először: 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 85.] Az állami beavatkozás határait az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében meghatározott formai és tartalmi követelmények, végső soron az Alkotmánybíróság által az Alkotmány alapján kidolgozott szükségességi-arányossági követelmények jelölik ki." [50/2003. (XI. 5.) AB határozat, ABH 2003, 566, 578.]

Az Alkotmánybíróság számos határozatában megerősítette azt is, hogy az alapvető jog korlátozása csak akkor marad meg az alkotmányos határok között, ha a korlátozás elkerülhetetlen, azaz, ha másik alapvető jog, szabadság vagy alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. [L. pl. 30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.; 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 98-99.; 44/2004. (XI. 23.) AB határozat, ABH 2004, 618, 648.] Valójában az Alkotmánybíróság e megállapításainak magvát már az egészen korai határozataiban megfogalmazta. Így: a 30/1992. (V. 26.) AB határozatban és ezt követő számos határozatában is meghatározta az alapvető jogok korlátozásának alkotmányos feltételeit. "Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok nélkül, önkényesen történik vagy ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan." (ABH 1992, 167, 171.)

3. Álláspontom szerint a most elbírált ügyben a többségi határozat ezeknek a kritériumoknak nem felel meg, tekintettel arra, hogy az indítványozó által támadott olyan merev, differenciálatlan törvényi szabályozást nem semmisített meg, amely - éppen e differenciálatlan jellegére tekintettel - sérti a "vétlen", önként teljesítő kötelezett emberi méltósághoz és jó hírnévhez fűződő jogait. A jogalkotó "más módon" is elérhette volna azt az egyébként alkotmányos célt, hogy a tartásra jogosult hozzájuthasson a gyermek folyamatos és biztonságos tartását szolgáló díjhoz. A többségi határozat e "más módot" nem vizsgálta, márpedig "[az] Alkotmánybíróságnak a 6/1998. (III. 11.) AB határozatban összegezett állandó gyakorlata szerint (ABH 1998, 91, 98-99.) az alapvető jog korlátozása csak akkor marad meg az alkotmányos határok között, ha a korlátozás elkerülhetetlen, azaz más alkotmányos alapjog, valamint alkotmányos érték védelme vagy érvényesülése, illetve az Alkotmányból következő feladat megvalósítása más módon nem biztosítható, továbbá, ha az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya arányban áll egymással." (1234/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 524, 530.) Az egyéb, más módok vizsgálata pedig elvezethetett volna ahhoz, hogy a kötelezett személyiségi jogainak (emberi méltósághoz, jó hírnévhez fűződő jog) megsértésére ne kerülhessen sor. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a jelenlegi differenciálatlan szabályozás megsemmisítése elkerülhetővé tette volna a kötelezett alapjogainak a korlátozását. Már a 34/1994. (VI. 24.) AB határozaton alapuló 15/1995. (III. 13.) AB határozat is megállapította, hogy a "szükségtelen, elkerülhető és a korlátozással elérni kívánt célhoz képest aránytalan korlátozás, továbbá a nem törvényi korlátozás alkotmányosan megengedhetetlen, ezért alkotmányellenes." (ABH 1995, 88, 91.)

A differenciálatlan szabályozást az Alkotmánybíróság több határozatában is alkotmányellenesnek minősítette. [33/2002. (VII. 4.) AB határozat, ABH 2002, 183.; 22/2004. (VI. 19.) AB határozat, ABH 2004, 375.; 26/2004. (VII. 7.) AB határozat, ABH 2004, 418.] Ugyanezt a differenciálatlan szabályozást látom itt is, ahol az eljáró bírónak a jogalkotó esélyt sem adott arra, hogy egy-egy előtte szereplő ügyben minimális mozgási szabadsága (mérlegelési lehetősége) legyen. Határozottan vallom magam is, hogy a tartásra jogosult (különösen a gyermek) élete fenntartásának, szükségletei kielégítésének érdeke, az ezzel összefüggő családjogi követelés teljesítéséhez fűződő érdek szilárd alkotmányi bázison nyugszik [Alkotmány 16. §, 67. § (1) bekezdés], s ezekből közvetlenül levezethető a gyermek folyamatos és zavartalan tartása, mint érvényesítendő alkotmányos érték és cél. Nyomatékosan hangsúlyozom: az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során az Alkotmány 16. §-ában és a vele együtt értelmezendő 67. §-ában foglalt rendelkezéseket mindeddig nem tekintette alapjognak, azokat olyan állami kötelezettségeknek minősítette, amelyekből önmagában nem következik állami kötelezettség [79/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 405.]. E rendelkezésekből kitűnően a gyermekekről való gondoskodás komplex feladat, olyan államcél, amely szerint az államnak különös gondot kell fordítania az ifjúság létbiztonságára és védelmeznie kell az ifjúság érdekeit. [1091/B/1999. AB határozat, ABH 2002, 1081, 1085-1086.] Ugyanezeket a tartalmi elemeket erősítette meg az Alkotmánybíróság 54/2004. (XII. 13.) AB határozata is: "Az Alkotmánybíróság az 1091/B/1999. AB határozatában rámutatott: az Alkotmány 67. §-a és 16. §-a együttesen értelmezendő, amelyből az következik, hogy »a gyermekekről való gondoskodás komplex feladat«. Ennek megvalósításában az államnak a 16. § alapján jelentős kötelezettségei vannak. Az ifjúságról való gondoskodás olyan államcél, amely folyamatosan megkívánja az ifjúság létbiztonságára és érdekeire irányuló fokozott figyelmet." (ABH 2004, 750, 757.) Hangsúlyozza továbbá: " ... a gyermeki »státusz« olyan különleges érték, amelyből a gyermeknek a védelem (büntetőjogi) módszereivel szemben is többletigényei keletkeznek." (ABH 2004, 750, 757.)

E korábbi határozatokban nincs szó tehát arról, hogy az Alkotmány 16. §-ában és 67. § (1) bekezdésében megfogalmazott rendelkezések alapjogok lennének. Ilyenné azt - mindenféle dogmatikai levezetés nélkül - a mostani többségi határozat teszi: "A jelen esetben a vizsgált korlátozás egy másik alapjog (sic!), a család, az állam arra vonatkozó kötelezettsége teljesítése érdekében történik, hogy a gyermek számára biztosítsák a jogot a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéshez." E "transzformáció" teszi lehetővé az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerinti alapjogi teszt alkalmazását. Ténylegesen azonban nem történik egyéb mint az, hogy (az eddigi határozatok szerinti) államcél, "komplex feladat" előtt (melyek alkotmányos értékek, alkotmányos célok lehetnek, de alapjogok nem) kétszer is meg kell hajolniuk tényleges alapjogoknak: egyszer az emberi méltósághoz fűződő jognak [Alkotmány 54. § (1) bekezdés], másodszor pedig a jó hírnévhez fűződő jognak. [Alkotmány 59. § (1) bekezdés] Ezt a megoldást példa és előzmény nélkülinek látom, ezért számomra nem elfogadható.

4. A teljesítést egyébként nem is kell "biztosítani". Erre egyedül akkor lenne szükség, ha a kötelezett akárcsak egyetlen alkalommal is nem teljesítene. Ha azonban a kötelezett önként teljesít, valójában "adós" sincs, akinek egy jövőbeni nem fizetési szándékára alapozva az Alkotmány 54. § (1) bekezdése szerinti emberi méltóságot és az 59. § (1) bekezdése szerinti jó hírnévhez fűződő jogok sérelmét eredményező törvényi rendelkezés alkotmányosságát lehetne megindokolni. Nem tompítja e rendelkezések alapjogsértő jellegét az sem, hogy a végrehajtási eljárásban (sic!) az adós okirattal valószínűsítheti, hogy a végrehajtandó követelés alaptalan, azt már teljesítették vagy az egyébként megszűnt. Hangsúlyozom: a "vétlen" (azaz önként teljesítő) itt már túl van azon a szakaszon (hiszen a végrehajtási eljárásról van már szó), amikor az emberi méltóságát, jó hírnévhez való jogát megsértették. A támadott rendelkezések az önként és folyamatosan teljesítő kötelezettet valójában kiszolgáltatják a jogosultnak: a jogosult (végrehajtást kérő) által állított hátralék összegére állítják ki a letiltó végzést, amely fellebbezésre tekintet nélkül végrehajtható; az utóbb alaptalannak bizonyult, hátralékos tartásdíj címén letiltott összeg egyösszegű visszatérítésére sincs jogi lehetőség, esetleges kamatról pedig szó sem esik. Magyarán: a kötelezett a jogosult által követelt összegű kamatmentes hitelt nyújt, amelynek eljárásáért még az illetéket is maga fizeti meg.

Az indítványozó által támadott merev, differenciálatlan szabályozás - álláspontom szerint - szembefut a végrehajtás természetével is, közelebbről: nem a jelenlegi (ténylegesen) nem teljesítőt sújtja, hanem a jövőben esetleg (potenciálisan) nem teljesítőt is fenyegeti. (Ha ma használom a biztonsági övemet, vajon büntethető vagyok-e azon az alapon, hogy a jövőben azt esetleg nem fogom használni?)

5. A mostani többségi határozat a 20/1994. (IV. 16.) AB határozat elvi bázisán nyugszik. Álláspontom szerint e határozathoz már a maga idejében okkal fűzött négy alkotmánybíró különvéleményt. Az azóta eltelt 12 esztendő jogfejlődése tovább erősíti a határozattal (s az annak nyomán újra elfogadott mostani többségi határozattal) szemben megfogalmazható aggályokat. Mind a módosított Vht., mind pedig a közigazgatási eljárásról és szolgáltatásról szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) abból indul ki, hogy az állami kényszer alkalmazásának alkotmányos előfeltétele az, hogy a kötelezett nem teljesít önként. [Vht. "5. § (1) bekezdés: a bírósági végrehajtás során állami kényszerrel is (sic!)" el kell érni, hogy a pénzfizetésre, illetőleg az egyéb magatartásra kötelezett (a továbbiakban: adós) teljesítse a kötelezettségét". Óvja az önként teljesítő emberi méltóságát és jó hírnevét a Ket. 130. § (3) bekezdése is: "a végrehajtást elrendelő végzést közölni kell a kötelezettel és a végrehajtást kérővel. A végzés ellen a kötelezett kifogással élhet, ha igazolja, hogy a kötelezettségét a végzés közlésekor már teljesítette. Ebben az esetben a kifogásnak halasztó hatálya van".] Továbbmegyek: mindkét imént idézett törvény időközben bekövetkezett módosítása tartalmazza a letiltásnak olyan "más módját" is, amely hasonlóképpen védi a "vétlen" kötelezett emberi méltóságát és a jó hírnévhez fűződő jogát. [Vht. 7. § (1) bekezdés : "A bírósági végrehajtás során a pénzkövetelést elsősorban a pénzügyi intézménynél kezelt, az adós rendelkezése alatt álló összegből, illetőleg (sic!) az adós munkabéréből, illetményéből, munkadíjából, a munkaviszonyon, munkaviszony jellegű szövetkezeti jogviszonyon, közszolgálati és közalkalmazotti jogviszonyon, szolgálati viszonyon, társadalombiztosítási jogviszonyon alapuló járandóságából, valamint a munkából eredő egyéb rendszeres, időszakonként visszatérően kapott díjazásából, juttatásából, követeléséből (a továbbiakban együtt: munkabéréből) kell behajtani."

Ket. 132. § "A közigazgatási végrehajtás során a pénzfizetési kötelezettség végrehajtására elsősorban (sic!) a kötelezett szabad rendelkezése alatt álló, pénzügyi intézménynél kezelt összeget, vagy ha ez természetes személy esetében nem lehetséges, a kötelezett munkabérét kell végrehajtás alá vonni."] Mindezek a változások önmagukban is indokolták volna, hogy az Alkotmánybíróság a mostani határozatában "ellépjen" a 12 esztendővel ezelőtti 20/1994. (IV. 16.) AB határozatában foglaltaktól.

A differenciálatlan, alapjogsértő törvényi rendelkezéseket - álláspontom szerint - az Alkotmánybíróságnak pro futuro meg kellett volna semmisítenie, ami alkalmat és lehetőséget teremthetett volna a jogalkotónak arra, hogy a megsemmisített rendelkezések helyébe a tartásdíj közvetlen letiltásának differenciált - vagyis korszerű és kellő bírói mérlegelést engedő - eszközrendszerét kidolgozza.

Budapest, 2006. november 7.

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró