723/B/1991/6. AB határozat

a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 74. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló kérelem vizsgálatáról

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányul indítvány tárgyában meghozta a következő

határozatot.

Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 74. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló kérelmet elutasítja.

INDOKOLÁS

I.

1. A Legfelsőbb Bíróság kollégiumvezetője, büntető ügyben, a terhelt védője által benyújtott törvényességi óvás iránti kérelmet, - mivel az tartalma szerint jogszabály alapján történt intézkedés alkotmányosságát vitatta -, megküldte az Alkotmánybíróságnak.

Az indítvány alapja, hogy a terhelt ellen súlyos testi sértés és más bűncselekmények miatt indult büntetőeljárás nyomozási szakaszában a bíróság, - másodfokon jogerőre emelkedett végzésével, - a terhelt elmeállapotának megfigyelését rendelte el a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.) 74. §-a alapján. Az indítványozó álláspontja szerint az, hogy jogerős ítélet nélkül, olyan ügyben, amelyben nyilvánvalóan nem kerül sor végrehajtandó szabadságvesztés kiszabására vagy kényszergyógykezelés alkalmazására, lehetőség van elmeállapot megfigyelése címén a terhelt szabadságának korlátozására, sérti a személyes szabadsághoz fűződő alapvető alkotmányos jogot, és kétséges, hogy összhangban van-e az "Emberi Jogok Egyezményével".

2. Az Alkotmánybíróság megkeresésére az igazságügyminiszter kifejtette, hogy a Be. az elmeállapot megfigyelésének elrendelését megfelelő garanciákkal övezi, az intézmény a büntetőeljárás jelenlegi bizonyítási rendszerébe szervesen illeszkedik, s így attól teljesen idegen megoldás lenne, ha az elmeállapot megfigyelésére csak a terhelt, illetve védője beleegyezése esetén kerülhetne sor. A szakvélemény beszerzését attól sem lehet függővé tenni, hogy várható-e végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása.

II.

Az Alkotmánybíróság a Legfelsőbb Bírósághoz benyújtott és az Alkotmánybírósághoz áttett törvényességi óvás emelése iránti kérelmet jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítványként bírálta el. A kérelem tartalmilag megfelel az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 22. § (2) bekezdésében meghatározott követelményeknek. Az elbírálást nem akadályozza, hogy az indítványt nem közvetlenül az Alkotmánybíróságnál terjesztették elő.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítvány nem megalapozott.

1. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerint: "A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani."

A Be. 74. §-a a következőket tartalmazza: "

(1) A terheltet a bíróság - a vádirat benyújtásáig az ügyész indítványára - elmegyógyintézetbe utalhatja, ha a szakvélemény szerint elmeállapotának hosszabb megfigyelése szükséges. A megfigyelés egy hónapig tarthat, ezt a határidőt a bíróság az elmegyógyintézet véleménye alapján egy hónappal meghosszabbíthatja.

(2) Az elmegyógyintézetbe utalás miatt bejelentett jogorvoslat halasztó hatályú, ha a terhelt szabadlábon van."

2. Az indítvány elbírálásánál az Alkotmánybíróság a következőket vette figyelembe.

2.1. Az 1976. évi 8. tvr.-rel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya 9. cikkének 1. pontjában előírja: "Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Senkit nem lehet önkényesen őrizetbe venni vagy letartóztatni. Senki sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani." A 9. cikk 2-5. pontja a továbbiakban az őrizetbe vett vagy letartóztatott személy jogairól rendelkezik. Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Európai Egyezmény 5. cikkében szintén leszögezi, hogy mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, majd felsorolja azokat az eseteket, amelyekben - törvényben meghatározott eljárás alapján - őrizetbe vételre vagy letartóztatásra kerülhet sor.

A Be. 74. §-a szerinti elmeállapot megfigyelése a személyi szabadság korlátozása, azonban a szakértői bizonyítás körébe tartozó eljárási intézkedés. Eljárási kényszerintézkedésnek: őrizetbevételnek, előzetes letartóztatásnak vagy ideiglenes kényszergyógykezelésnek nem tekinthető. Az intézkedést az Egyezségokmányban előírtaknak megfelelően törvény szabályozza, az európai Egyezmény rendelkezései pedig a vizsgált kérdésre közvetlenül nem vonatkoztathatóak.

2.2. Valamennyi modern büntetőjogi rendszernek - szinte dogmaszerű - alaptétele a bűnfelelősség elve. Eszerint a büntetőjogi felelősségre vonás alapvető feltétele a törvényben büntetendővé nyilvánított magatartás bűnös (szándékos vagy egyes esetekben gondatlan) megvalósítása (Btk. 10. §).

A bűnösségen alapuló felelősség elve azt jelenti, hogy a pusztán tárgyi történés mellett vizsgálni kell a tettes viszonyát magatartásához és annak eredményéhez.

A bűnösség megállapításának előfeltétele az elkövető beszámítási képessége. A beszámítási képesség tartalma: felismerési és értékelési képesség a magatartás és lehetséges következményei tekintetében, továbbá akarati képesség a felismeréssel adekvát akarat kialakítására, illetve az akarat szerinti magatartás tanúsítására.

A bűncselekmény büntetőjogi értelemben vett alanya csak beszámítási képességgel rendelkező személy lehet. A beszámítási képesség hiánya egyúttal a bűnösség hiányát is maga után vonja. A beszámítási képesség hiányának tehát kettős jelentősége van: hiányzik a bűncselekmény alanya, aminek következtében büntetendő magatartás megvalósítása esetén sem jön létre bűncselekmény, másrészt hiányzik a bűnösség, mivel beszámíthatatlan személy jogilag sem szándékosan, sem gondatlanságból nem cselekedhet, így tehát ez okból sem valósul meg bűncselekmény.

Amennyiben a beszámítási képesség legalább korlátozott mértékben fennáll, úgy az elkövető alanya lehet a bűncselekménynek és a bűnössége is vizsgálható. A beszámítási képesség korlátozottsága a büntetéskiszabás körében bír jelentőséggel.

A Büntető Törvénykönyv (Btk.) a beszámítási képességet nem határozza meg, hanem azokat a körülményeket írja le, amelyek azt kizárják, kizárva egyúttal az elkövető büntethetőségét. Ezek közé tartozik a kóros elmeállapot (Btk. 22. § b) pont).

A Btk. 24. §-a a következőképp rendelkezik: "

(1) Nem büntethető, aki a cselekményt az elmeműködés olyan kóros állapotában - így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi leépülésben, tudatzavarban vagy személyiségzavarban - követi el, amely képtelenné teszi a cselekmény következményeinek felismerésére vagy arra, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék.

(2) A büntetés korlátlanul enyhíthető, ha az elmeműködés kóros állapota az elkövetőt korlátozza a cselekmény következményeinek felismerésében vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjék."

2.3. A beszámítási képességnek és a bűnösségnek - mint a bűncselekmény megvalósulásához elengedhetetlenül szükséges feltételnek - alapvető szerepe van a büntetőeljárás szempontjából.

A Be. az alapvető rendelkezések között rögzíti, hogy büntetőeljárást nem lehet megindítani, és a már megindult eljárást meg kell szüntetni, vagy felmentő ítéletet kell hozni, ha büntethetőséget kizáró ok áll fenn (13. § c) pont). Ez alól kivétel, ha kényszergyógykezelés elrendelése látszik szükségesnek (Be. 139. § (4) bek., 170. § (4) bek.). Kényszergyógykezelésnek pedig akkor van helye, ha a személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmény elkövetője elmeműködésének kóros állapota miatt nem büntethető, és tartani kell attól, hogy hasonló cselekményt fog elkövetni, feltéve, hogy büntethetősége esetén egy évi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetést kell kiszabni (Btk. 74. §).

A beszámítási képesség, illetve az azt kizáró vagy korlátozó kóros elmeállapot olyan esetben, amikor erre adatok merülnek fel, a büntetőeljárás és ezen belül a bizonyítás központi kérdésévé válik. Ennek tisztázása a büntetőeljárás jelenlegi rendszerében sem a bűncselekmény súlyától, sem a várható büntetés mértékétől, sem pedig a terhelt, illetve védője szándékától nem tehető függővé.

A magyar büntetőeljárás törvényben rögzített alapelve a hivatalból való eljárás és a tényállás felderítésének kötelezettsége. A Be. 5. §-a szerint a hatóságok feladata, hogy az eljárás minden szakaszában a tényállást alaposan és hiánytalanul tisztázzák, a valóságnak megfelelően állapítsák meg, a terhelő és mentő, valamint a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket egyaránt figyelembe vegyék. Ez általános szabályként cselekvési kötelezettséget jelent valamennyi a büntetőeljárásban részvevő hatóság, így a nyomozó hatóság, az ügyész továbbá a bíróság számára, amely cselekvési kötelezettség kiterjed a büntetőeljárás megindítására, a felderítésre és a döntéshozatalra.

A beszámítási képességet kizáró vagy korlátozó kóros elmeállapot feltárását

- éppen azért, mert a büntető felelősségre vonás szempontjából központi jelentőségű, ugyanakkor annak gyanúja a társadalom szemében stigmalizáló hatású

- számos garanciális szabály biztosítja.

Alapelvi rendelkezés, hogy a büntetőeljárásban a személyi szabadságot és más állampolgári jogokat tiszteletben kell tartani, s azok csak a törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozhatók. A hatóságoknak az eljárás során biztosítaniuk kell az állampolgári jogokat korlátozó kényszerintézkedések törvényességét (Be. 4. §).

A büntetőeljárásban szakértő igénybevétele kötelező, ha az eldöntendő kérdés tárgya kóros elmeállapot, illetve a kényszergyógykezelés szükségessége (Be. 68. § (2) bek.). A terhelt elmeállapotának vizsgálatánál két szakértőt kell igénybe venni (Be. 69. § (3) bek.).

A terhelt köteles - a műtétet és a műtétnek minősülő vizsgálati eljárást kivéve

- a szakértői vizsgálatnak magát alávetni, és tűrni, hogy a szakértő a véleményadáshoz elengedhetetlenül szükséges vizsgálatot elvégezze. A terhelt ennek tűrésére kényszeríthető (Be. 73. §).

Az elmeállapot szakértői vizsgálatának részletes szabályait a Be. 404. § (1) bekezdés b) pontjában kapott felhatalmazás alapján az igazságügyminiszter szabályozta. A két orvosszakértő közül az egyiknek állandó vagy kijelölt elmeorvosszakértőnek, a másiknak állandó szakértőnek, kijelölt igazságügyi orvosszakértőnek vagy elmegyógyász szakorvosnak kell lennie (2/1988. (V. 19.) IM rendelet 52. § (2) bek.).

Az elmeállapot kérdésében való szakvélemény kialakításához egyes esetekben hosszabb idejű megfigyelésre van szükség. Ezért a büntetőeljárást szabályozó törvények a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénytől kezdve következetesen lehetővé tették, hogy amennyiben a szakértő véleménye szerint a terhelt elmeállapotának megfigyelése szükséges és ez más módon nem biztosítható, akkor személyi szabadságát korlátozó intézeti vizsgálatra kerüljön sor. (Ezt az 1896. évi XXXIII. tc. 246. §-a a bíróság (vádtanács, ítélőbíróság) jogkörébe utalta két hónapi, de szükség szerint meghosszabbítható időre. Az 1951. évi III. törvényben adott felhatalmazás alapján az igazságügyminiszter rendelete a vádirat benyújtásáig az ügyész, ezt követően a bíróság hatáskörébe utalta két hónapi, meg nem hosszabbítható időre (8/1954. (IX. 1.) IM rendelet 16. §). Az 1962. évi 8. tvr. 38. §-a ugyanezen szabályt emelte "törvényi" erőre, és ezt vette át a Be. eredeti 74. §-a azzal az eltéréssel, hogy a megfigyelés alaptartamát egy hónapra korlátozta, amelyet egy hónappal lehet meghosszabbítani. Bár ez nem büntetőeljárási kényszerintézkedés, hanem a bizonyítás körébe tartozó intézmény, azonban a személyi szabadság korlátozásával jár, ezért az 1989. évi XXVI. törvény, amely a jogállamiságból és nemzetközi kötelezettségeinkből fakadó követelményeknek megfelelően erősítette a Be. garanciális rendelkezéseit, a 74. §-t úgy módosította, hogy az elmemegfigyelés elrendelését az eljárás valamennyi szakaszában a bíróság hatáskörébe utalta.) A terhelt elmeállapotának megfigyelését a bíróság csak akkor rendelheti el, ha azt a két szakértő szükségesnek tartja a terhelt vizsgálatát követően, mert a vizsgálat alapján nem tudnak megnyugtatóan állást foglalni. Ilyenkor az előzetes letartóztatásban levő terheltet az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyintézetbe, a szabadlábon levő terheltet az idegbeteggondozó intézet (rendelőintézeti ideggyógyászati rendelés) útján kórház elmeosztályára vagy idegelmeosztásának elme részlegére kell beutalni (8/1954. (IX. 1.) IM rendelet 52. § (3) bek.).

A megfigyelésre az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény, illetve a törvény gyógyítómegelőző ellátásra vonatkozó rendelkezéseinek végrehajtásáról szóló 15/1972. (VIII. 5.) EüM rendelet szabályai megfelelően alkalmazandók. Ez azt jelenti, hogy a személyi szabadság korlátozása és korlátozásának tartama a terhelt állapotától, a szakvélemény adásához feltétlenül szükséges időtartamtól függ, azaz nem tart szükségképpen a törvényben alapként meghatározott egy hónapig.

3. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdéséből egyértelmű, hogy a szabadsághoz való alapvető jog nem korlátozhatatlan alkotmányos jog. Az elmeállapot megfigyelésének törvényi szabályai és garanciális rendszere formailag megfelel az alkotmányosság követelményeinek. A törvényben előírt intézkedés két orvosszakértő véleményén alapszik, felfüggesztő hatályú jogorvoslattal megtámadható, és csak bírósági határozat alapján foganatosítható.

Nem állapítható meg alkotmányellenesség az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglalt előírással összevetve sem. Eszerint alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem korlátozhatja. Az Alkotmánybíróság több határozatában /pl. 7/1991. (II. 28.) AB hat., 8/1991.(III. 5.) AB hat., 15/1991. (IV. 13.) AB hat./ kifejtett álláspontja szerint az alapvető jog lényeges tartalmának alkotmányellenes korlátozását az jelenti, ha az kényszerítő ok nélkül történik, továbbá, ha a korlátozás súlya az elérni kívánt célhoz képest aránytalan.

Az elmeállapot megfigyelése büntetőjogi főkérdés, mégpedig a beszámítási képesség, az ezen alapuló bűnösség, továbbá a büntetéskiszabás tekintetében a hatóságok részéről hivatalból kötelezően tisztázandó döntéshez szükséges. Így az elmeállapot vizsgálatát célzó szabadságkorlátozás megengedése sem szükségtelennek, sem aránytalannak nem tekinthető. Az adott ügybeni szükségtelensége pedig a konkrét büntetőeljárásban, a törvény nyújtotta garanciális szabályok szerint vizsgálandó.

Budapest, 1991. október 1.

Dr. Sólyom László s. k.

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Ádám Antal s. k.

alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza s. k.

alkotmánybíró

Dr. Schmidt Péter s. k.

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.

alkotmánybíró

Dr. Herczegh Géza s. k.

alkotmánybíró

Dr. Lábady Tamás s. k.

alkotmánybíró

Dr. Szabó András s. k.

előadó alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János s. k.

alkotmánybíró